Hogyan is hangolódtam erre a versenyre? Szépen teltek a késő nyári napok és ahogyan egyre inkább hűvösödtek az esték, egyre jobban és könnyebben ment a futás is, éreztem, hogy végre kilábaltam az elmúlt nyár futási nehézségeiből.
A késő nyárban eléggé nyugodt futóéletet folytattam, nem örültem a nap közbeni hőségeknek, annak viszont nagyon, hogy délután mikor a nap már lejjebb állt, nagyon gyorsan kezdett hűlni a levegő, végre újra élvezetes lett a futás!
Persze, hogy meggyászoltam a K160 DNF-et, meg le is vontam a egy csomó következtetést, hogy mit és miként kellett volna/nem kellett volna csinálni ahhoz, hogy ez ne így sikerüljön (azaz ne sikerüljön), mert azért eléggé gáz lenne ha nem tanultam volna az esetből.
Mindenből van egy emlékezetes első az életben, feladott versenyből is.
A Celtic 63 nagyon durván odavágott a jobb csípőmnek, (azaz én vágtam oda neki az erőltetéssel) a versenyt követő napon erősen sántítottam és nem tudtam a jobb oldalamon aludni sem.
A két "nagyvad" (UB+UTH) leterítése után pihenősebbre vettem a figurát, mentek persze a futások - is - közben meg rájöttem, hogy ha a futás mellett, vagy akár helyett tűzifát talicskázok fel a szintes telekre, azért az messze nem meríti ki a pihenés fogalmát.
Az Ultrabalaton amilyen egyszerűen jött, úgy ment is, nem hagyott mély nyomokat, így ötödjére már egy visszatérő jó ismerős volt ez a futás is, ott és akkor megvoltak a nehézségei, de ezekről már ott is egyre inkább világosan tudom, hogy úgyis múlandóak, persze, hogy fáradt az ember ha már lefutott 100 kilométert, a nehezebb részeket egyszerűen ki...
Ismét elérkezett a futónaptáram immár rendszeres eseményének számító UB hétvégéje, a "Balaton mániám" egyelőre rendszeresen visszahúz erre az extrém hosszú zarándokútra a tó körül.
Mikor a Black Hole mint teljesen új koncepcióval kiírt ultratávú futóverseny először kiírásra került 2019-ben, már az ötlet alapján is "sikerre ítéltetett" vállalkozásnak tűnt. Pláne, hogy túlélte a kiírás utáni több mint 2 évet, mikor meg sem lehetett rendezni az éppen aktuális covidhelyzet miatt (milyen szerencse, hogy ez a része már csak rossz...
Ezt a címet Benedek István kitűnő könyvétől "loptam", elolvasását mindenkinek ajánlom akit érdekelnek a hegyek és a túrázás.
Február elején végre téliesre váltott az idő, késztetést éreztem egy kis sítúrázásra.
..na de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk a történteket sorban és dióhéjban.
Ez a futás mindenképpen megér még egy kis tárgyilagosabb fejtegetést így, hogy volt ideje bőven leülepedni az élményeknek.
Ez a beszámoló - hosszan készült és hosszú is lett, a rajtban "felvétel" módba állítottam magamat és igyekeztem minél több dolgot megjegyezni a másfél napos verseny lefolyásából.
2016-ban jártam először a Szőlőskörön, igaz ekkor még "csak" maratoni távot futottam itt (kis híján feladással végződött a mutatvány), azóta pedig minden évben visszatérek erre a csodálatos vidékre, így idén már hetedik alkalommal indultam.
Az Ultra Lupa után sok heverészést nem engedtem magamnak, hanem gyorsan visszatértem a futásokhoz, pláne, hogy ekkor rendszeres hőségriadós napok következtek, rendesen lehetett gyakorolni a dög melegben való futkározást, ami hasznos lehet a Spartathlonra nézve.
A Mamma Montana jövőre halasztása miatt idén pont kapóra jött a tavaly már nézegetett Ultra Lupa-tó verseny, mint amolyan "hosszú edzés" ami elengedhetetlen a Spartathlon előtt.
Az UTH után kis pihenés következett, szerencsére eléggé gyorsan kihevertem a fáradalmakat, következhetett a győri Futóbarátok futóklub két évnyi kihagyás után ismét megrendezett Győr-Lipót futóversenye, én persze ilyen távon sem rúgok igazán labdába, de gondoltam, hogy jó lesz hétvégi hosszú edzésnek, meg kicsit szokom legalább a meleget is.
2019 után három év elteltével tértünk vissza az UTH-ra, igaz ez a verseny 20-ban és 21-ben nem is került megrendezésre a covidpara miatt, így igazából egy versenyt sem hagytunk ki.
Ez az utazás nem most kezdődött, hanem 2017 tavaszán, mikor először láttam az Ultra előzetesét, akkor és ott nagyon jókor talált meg ez, már az előzetes képsoraitól, zenéjétől és persze mondanivalójától el voltam ragadtatva és tudtam, hogy nekem - ez, vagy legalábbis ilyesmi kell, ez az az út amin el szeretnék indulni.
Sokat gondolkodtam mi legyen a bejegyzés címe, de az immár hagyománynak számító "utazás a Balaton körül" című könyvben ezúttal is szembejött a megfelelő idézet.
A tavasz végleg beköszöntött (?), a sítúra szezont lezártam, a világ pedig ahogy az utóbbi években tavasszal (is) szokása, teljesen a feje tetejére állt.
Miközben szépen megyünk bele a tavaszba, a futások, sízések során megállapítottam, hogy sokkal jobb formában vagyok, mint tavaly ilyenkor, a folyamatos home office-nek köszönhetően eltűnt az életemből napi 1,5 óra utazás (és az ezzel járó idegeskedés), valamint itthon az irodával ellentétben javarészt állva végzem a munkámat, közben mozgok,...
Különös helyzetben talált a február, a lesikló sílécemet elajándékoztam, a síbakancsomat eladtam, közben meg nekiálltam haverkodni a túrasízéssel.
A január elején elkövetett hosszú futás után egy napot pihentem, többre nem volt szükségem, majd szépen lazán elkezdtem újra a futásokat.
A legutóbbi bejegyzés óta, az ünnepek alatt is szépen gyűjtögettem a kilométereket, figyelve erősen a lábamra. Heti négy-öt futásokat csináltam, de 22 kilométernél nem futottam többet egyben. Így aztán egyre inkább motoszkált bennem a bizonyosság iránt növekvő igény, azon bizonyosság iránt, hogy képes újra vagyok probléma nélkül újra hosszút futni....
Minden futó mumusa, népies nevén talpi bőnye gyulladás, aki még nem találkozott vele, az csak ismeretlenül tart tőle, aki már leküzdötte, mindenkit óva int attól, hogy akár csak a közelébe is kerüljön a sérülésnek. Legendák, rémtörténetek, több éves küzdelmek. Ezek mind fellelhető a netes folklorban ezzel a sérüléssel kapcsolatban.
Ahogyan eddig is, most is következik egy kis írás az UB utóhatásokról.
Tavaly az Ultrabalaton után azt írtam, hogy remélhetőleg először és utoljára futottam októberi UB-t, nos ez a tézis idén megdőlt, hiszen május helyett ismét október elején indult neki a mezőny a tókerülésnek.
Kicsit időzzünk még Siófokon. Jómagam gyerekkori nyaraim legnagyobb részét Siófok-aranyparton töltöttem, mivel itt laktak az anyai nagyszüleim, az apai nagyszülőknek pedig volt egy kis nyaralójuk Siófok-Sóstón. Mondhatni soha nem szenvedtem hiányt Balatonból:D