Kis időbeli visszaugrás következik augusztusba, eléggé sokat tologattam magam előtt a nyaralás összefoglalását, lássuk mi is történt.

A nyaralás után az évi rendes nyári szabadság zárásaként, ha lúd, legyen kövér alapon, ismét beneveztem egy BRM rendezvényre, ezúttal az idei év királyetapjára, a fifty-fifty névre hallgató 1000 kilométeres menetre.

A BRM600 után eléggé gyorsan regenerálódtam, mondjuk 3 napig volt izomláz a combomban, ami azért max. az UTH-t, Vadlánt követően volt legutóbb, de más problémám nem volt, gyorsan visszarázódtam.

Újabb kacérkodás az ultrabringázással, vagy ez már ultrabringázás lenne?

A Tour d'Alföldet pár nap alatt érzésre kipihentem, két rövid terepfutással pedig átmozgattam magamat Stockholmra.

Az UB-n érzésre alaposan rácáfoltam a futó alaptézisre, miszerint "a futásból pontosan annyit vehetsz ki, mint amennyit beleteszel", ráadásul ezt is csak akkor, ha minden klappol.

Ez az Ultrabalaton most úgy ért el, hogy a külső és az ebből következő belső körülményeknek köszönhetően kb. a verseny előtti hétvégén kezdtem el azon gondolkodni, hogy "húha".

Mivel az utóbbi idők olyan turbulensnek bizonyultak a politika területén, hogy messze felülmúlták azt a már jóval korábban hangoztatott állításomat, hogy "olyan dolgokat fogunk látni, amire most még gondolni sem merünk", legyen ez egy javarészt politikai poszt, egy hétköznapi futó szemével.

Érdekes helyzetben ér ez az UB, történt, meg fog történni egy csomó dolog.

Meglepő, de az idei január az idő java részében úgy viselkedett, ahogyan az egy klasszikus januárhoz illik. Azaz volt hó és tartós fagy, ezért az itthoni túrasízésen kívül végre sok év után ismét lehetőség nyílt a természetes vízen való korcsolyázásra, mégpedig nem is akárhol, hanem a Balatonon.

Egészen rendkívüli időjárási helyzet alakult ki múlt héten azzal, hogy a Bakonyban több hó volt, mint a közeli Alpok és Alacsony-Tátra, Nagy-Fátra vonulatain, köszönhetően egy északkeleti hidegbetörés és egy mediterrán ciklon szerencsés találkozásának.

Kicsit pihent a blog mostanában, mivel a Vadlán utáni őszi-téli fejezet a futásban már nem sok érdekességet tartogatott.

Szeptember elején mindig visszaemlékszem az első futásomra, ami immár 20 éve történt a győri püspökerdő Duna-part és erdei utak érintésével.

Az ősz félreérthetetlen jele, ha az ember a Szőlőskörre megy.

Úti beszámoló következik, vigyázat, hosszú!

A tavaszi UB után a nyár fő versenye egyértelműen a Berlini "falfutás" (Mauerweglauf) volt. Ez a 160 kilométeres futóverseny a hajdan volt nyugat-Berlint öleli körbe, a berlini fal nyomvonalán létrehozott kerékpárúton.

Mivel a Korinthosz sajnos egyelőre eltűnt a nyári versenyek sorából, kénytelenek voltunk más után nézni.

Kriszta még az UB után jelezte, hogy van egy ötlete futásra, egyelőre a hivatalos versenyeket elkerülve - a tanúhegyek teljesítménytúra 50-es távját nézte ki.

Szóval ott hagytam abba, hogy már szép az idő és előkászálódtam a kisbuszból, hogy szurkoljak a célba érkezőknek, miután kellően átmelegedtem a napos járdaszélen ücsörögve, összeszedtem magamat és szépen hazavezettem, hogy átadhassam magamat a pihenésnek.

Szombat este van és eléggé KO vagyok, viszont az emlékek frissessége miatt a teljességük és a részletgazdagságuk megköveteli, hogy billentyűzetet ragadjon az ember és legalább elkezdje megírni a történetet.

Mivel tavaly mondhatni hatalmas kicseszésként éltem meg a Spartathlon előtt behúzott covidot és az ennek következtében átélt igencsak korai kiesést, nyilvánvaló volt, hogy ezt a mérkőzést nem fogom 1:1-es állásban hagyni, hanem, amint lehetőségem nyílik, revansot veszek.

A tavalyi jó tapasztalatoknak köszönhetően nem volt kétséges, hogy az Ultrabalaton hosszú edzéseket - sorozatterhelést idén is a BSZM-en fogom lefutni.

Hosszú kihagyás után ismét blogbejegyzés - a szünet oka, hogy nem történt túl sok említésre érdemes dolog, ami persze sokszor inkább jó, mint rossz.

A Spartathlonról hazaérve azért még vagy két hétig éreztem, hogy marhára nem vagyok abban a formában ahol a betegség előtt voltam. Közben persze volt időm agyalni a dolgokon és szépen le is tisztult, hogy ezt tényleg nem én csesztem el, akkor is, ha ezt nem is annyira könnyű tudatosítani.

Szóval ott hagytam abba az előző bejegyzést, hogy Spártában vagyok és nézem a többi sajnos kieső csapattaggal, ahogyan jönnek be a talpon maradt csapattagok szépen a célba, azért nem semmi, nekem nagy helyzeti előnyöm van, mert a 22-es teljesítésem nagyon jól jön most, bele sem merek gondolni milyen érzés lehet az első próbálkozást elbukni, főleg...

Most egészen máshogy alakultak a dolgok, mint két éve, de legalább meglett ez a tapasztalás is.

Kezdésnek lássuk csak, mit köszörültem el az utolsó Korinthosz 80-on.

Végre kitört a nyaralási szezon, Zsuzsival a hőség elől menekülve idén a salzkammerguti tavak vidékére terveztük a nyaralásunkat.

Az Ultrabalaton kiheverése most némileg több időt vett igénybe, kerek egy hétig nem futottam, nem is akartam és nem is tudtam volna, mivel a bal talppárnámról lejött a bőr és még túl érzékeny volt a rálépésnél.

"Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz: