Túl az Óperencián, az üveghegyek között
Az etimológia szerint amikor azok a mesék keletkeztek, amelyek úgy kezdődtek, hogy "az Óperenciás tengeren túl, az üveghegyeken is túl..." a hazai lakosság által hallomásból ismert világ addig terjedt, ameddig a császári seregekben szolgálatot teljesítő katonák a legtávolabb eljutottak a szolgálati idejük alatt.
Ez pedig az Enns folyó völgyétől északra eső terület volt, innen az "Óperencia", azaz az Ober Enns, vagy Ober der Enns.
Az "üvegegyeken" kifejezés pedig a szintén itteni, nyáron is havas, jeges hegycsúcsokat takarja (pl. a Dachstein, vagy a Hochkönig), ezeket, mivel, hogy a néplélek nem ismerte még a nyáron is megmaradó hó és a gleccserek fogalmát, joggal tarthatták üvegből valónak a lentről szemlélődők.
Ekkoriban még istenkísértésnek számított volna nekiállni megmászni egy ilyen hegycsúcsot, a hegymászás a mai formájában nem volt ismert, a gyephatár feletti területek a 20-ik század elejéig, a szabadidős jellegű hegymászás és télisportolás elterjedéséig javarészt ismeretlen és misztikumoktól övezett helyeknek számítottak.
Ezekben az időkben csak az ment a hegyek közé, akinek muszáj volt, favágók, vadászok, pásztorok, bányászok, de ők is csak nyáron, télen gyakorlatilag senki sem merészkedett a magas hegyek közé.
Az "Óperenciás-tenger" pedig valószínűleg a salzkammergut-i és a dél-bajorországi tavakat takarja, amelyek kiterjedésüknek és a hegyek közé benyúló formájuknak köszönhetően akár tengeröblöknek is tűnhettek.
Mi ebben az idén igen csak korai tavaszban szerettünk volna még jókat síelni, ezért bizony nekünk is, ha úgy tetszik az Óperencián túlra kellett utaznunk a jó hóért, egyenesen az üveghegyek világába. A kurta farkú kismalaccal viszont csak a tányéron találkoztunk.
Március első hétvégéjére Mauterndorfba foglaltunk szállást egy igencsak patinás hotelba, maga a belváros is olyan, mintha megállt volna az idő valamikor a 18-ik században és ez érvényes volt a hotelre is, persze jó értelemben, igazi monarchia korabeli hangulat és berendezés fogadott minket, vendégszerető háziakkal.
Az odaúton még 1000 méteren is eső esett plusz nyolc fokos hőmérséklet mellett a Semmeringnél, hó még mutatóban sem akadt és a sípályák is rendkívül elkeserítő képet mutattak az ilyenkor megszokotthoz képest, hiszen normális teleken a közeli hegyekben is ez az időszak számít a leg hóbiztosabbnak.
Az úticél közelében szerencsére már csodás fehér hegyek fogadtak minket.
A szállás egy közel 500 éves történelemmel bíró házban volt, ennek megfelelő muzeális berendezési tárgyakkal és bútorokkal. A háziak elmondása szerint az épület alapja még római kori köveket is tartalmaz, mivel a római korban a városkán keresztül fő közlekedési útvonal haladt át.
Első napon Fanningbergbe, a szállástól mindössze 10 perces autóútra mentünk, ez igazán jó választás kezdő sízőknek is, mert szép számmal vannak itt hosszú kék pályák.
A délelőtt előbb gyenge havazásban, majd felszakadozó felhőzet mellett egyre inkább napos időben síelhettünk.
Felfedeztük ez egész pályarendszert, Zsuzsi megtalálta a kedvenc kék pályáját (Familienabfahrt), délben ebédeltünk egy jót a Zirmbar nevű Hüttében, itt teljesen rácsavarodtunk a salzburgi hegyvidék ikonikus pirított sajtgombóc levesére, (Kasknödelsuppe).
Délutánra főleg a Mauterndorf felé eső déli pályák rendesen firnesedtek már (Moserkopf Familienabfahrt, Langwiesenabfahrt) , gyakorlatilag teljesen egyedül síeltem, számomra ideális körülmények és hóviszonyok között.
A sípálya leghosszabb egyben, megállás nélkül csúszható útvonala közel 4km hosszú.
Este a pizza vacsora után mászkáltunk kicsit a festői belvárosban és meglátogattuk az itteni várat is.
Másnap sok latolgatás után a három szóba jöhető síterep közül (Obertauern, Katschberg és Grosseck) a legutóbbit választottuk, amely tulajdonképpen Mauterndorf házi sípályája, viszont itt lehet egyben a legnagyobb szintkülönbségeket megsíelni.
Reggel a Grosseck-Bahn kabinos lifttel mentünk fel a pályarendszerhez, majd Zsuzsi a Stockerboden pályán gyakorolta a technikát én pedig besíeltem az összes pályát.
A leghosszabb, megállás nélkül csúszható piros pálya itt a pálya legmagasabbra vivő felvonójának tetejétől (2340m) visz le egészen Sankt Martin településre a déli oldal kabinos felvonójának aljához 1080 méterre, mintegy 6 kilométeren át, ezt a pályán többször lenyomtam megállás nélkül, ugyancsak ékelve neki a tempót, rendesen megdolgoztatta a combomat.
Zsuzsit is levittem egyszer a Sankt Martinba vivő, a hegyoldalban szerpentinező Almabfahrt kék pályán, hét és fél kilométeres csúszás volt egyben, ráadásul az alsó szakasz komolyan összetúrt, piros pálya volt, de Zsuzsi eddigre ezt már simán leuralta.
Délután aztán már jól össze lett túrva az Almabfahrt piros pálya alsó része, eljött az én időm, nagyon jókat csúsztam, miközben teljesen egyedül mentem felfelé az itteni kabinos lifttel és megütközve láttam, hogy a sízők túlnyomó többségükben LEFELÉ mentek a lifttel.
Ezen az oldalon kb. 1400 méter alatt már csak a sípályán volt hó.
Ez egy idei új tapasztalásom, hogy főként a hazai sízők rendkívül gyakran emlegetik a buckásodó pályák esetén az olyan frázisokat, hogy "tönkrement a pálya", vagy "élvezhetetlen lett a pálya buckák és a nedves hó miatt".
Persze ennek köszönhetően síelhet az ember délutánonként gyakorlatilag sokszor üres pályákon, de azért ezek a kijelentések messze nem helytállóak, sokkal inkább érvényes az, hogy "a sítudásom és/vagy az erőnlétem már nem volt elég ahhoz, hogy ilyen hóviszonyok között élvezetes legyen a síelés", pedig az egyre enyhébb teleket elnézve igazából sokkal inkább lenne érdemes az összes sízőnek egyszerűen megtanulni jól síelni, az ehhez szükséges erőnléttel és így a napi bérletet nem csak felerészben tudnák kihasználni - ami az árakat nézve valóban frusztráló lehet.
A nap zárásaként még ettünk egy késői ebédet az Oberfeld-Alm-ban, most sem maradhatott ki a sajtgombóc leves, amelyet aztán egy jó Käsenockerln-ez tetőztünk be, hiába feleztük mindkét adagot, nagyon kiadós és nem túl könnyű ételek ezek.
Ez után már csak egy hosszú erdei csúszás maradt a nap végére a Grosseck-ről vissza Mauterndorfba, ez is egy 6,5 kilométeres csúszás volt egyben.
Március második hétvégén az Enns-völgyében fekvő Altenmarktba utaztunk, egy igazi muskátlis teraszos, alpesi házba foglaltunk szállást.
Itt is kedves szállásadó néni fogadott minket, egy jó alvás után igazi osztrákos reggelivel nyitottunk.
Első nap Zauchensee-ben mentünk síelni, ez mindössze 15 percnyire volt a szállástól, az alacsonyabban fekvő területekhez képest, ebben a védett völgyben igaz téli világ fogadott minket.
Zsuzsi nagyon lelkiismeretesen folytatta a gyakorlást a kék pályákon, én közben körbejártam a terepet, lecsúszva párszor Flachauwinkl-be is, na ezt az oldalt a nap folyamán egyre többet sütő nap szépen olvasztotta, hamar emberes buckák között találtam magamat az alsó szakaszokon.
Zsuzsival közben mentünk párat a hosszú Tauernkarabfahrton és a Gamskogel-Ostabfahrton is, kipróbálva a legtöbb liftet.
Az lett a napirendünk, hogy még a déli csúcsforgalom előtt kis tízórait, de főleg hidratálást csinálunk valamelyik Hüttében, majd miután az ebédelő tömeg eloszlott, kora délután ebédelünk valahol.
Most a Liftgastofban várt Zsuzsi, megfelezve az igen csak kiadós ebéd menüt velem, ezt még lezártuk egy vanília öntetes almás rétessel.
Így feltöltődve pedig egészen a liftek zárásáig, az eddigre gyakorlatilag már üres pályákon csúszkáltunk.
Alaposan kifáradva értünk vissza a szállásra, kis heverészés után kb. 12 órán keresztül aludtunk, ebben a sízésen kívül biztosan szerepe volt a hegyi levegőnek is.
Másnap összepakoltuk a holminkat, reggeliztünk és ismét Zauchensee-be mentünk, ez a nap téliesebb volt, délelőtt folyamatos gyenge havazásban síeltünk.
Zsuzsinak megtaláltuk az itteni tökéletes gyakorló pályát a Tauernkarlift mellett, ez kellően magasan volt, nagyon jó volt rajta a hó és mivel ez egy csákányos felvonó, alig voltak páran ezen a részen. Innen csodás panoráma nyílt a Dachstein-csoport irányába.
Én miután kicsit megint körbejártam a terepet, Zsuzsihoz visszatérve láttam, hogy ő már akkor is tartja velem a lépést a pályán, ha tempósabban síelek, nagyon jól elsajátította a biztos símozgás és léckezelés alapjait ezen a télen, köszönhetően az elszánt és kitartó gyakorlásnak.
Ezen felbátorodva át is mentünk egy közös lesiklásra a Flachauwinkl oldalra, ahol az alsó szakasz jól kibuckásított piros pálya volt, de Zsuzsi itt is gond nélkül lejött.
Márpedig aki ezen a pályán ilyen hóviszonyok között stabilan le tud csúszni, az bárhol le tud csúszni.
Előtte egy gőzgombóccal és némi "Schiwasser"-el (málnaszörp) töltekeztünk egy nagyon kellemes légkörű Rauchkopf Hüttében.
A nap hátralevő részét aztán a Höchalmrinne kék pályáin töltöttük. A végén még ettünk egy késői ebédet, aztán hazajöttünk, alaposan kisíeltük magunkat a szezonban, én 12 napot töltöttem sízéssel, ebből csupán 5-öt túrasízéssel a 32 évnyi sí pályafutásom alatt tapasztalt leggyatrább hóviszonyokkal megvert január-február-március hónapok miatt. Zsuzsinak is sikerült 9 síelős napot összehozni, ami erős alapok elsajátítását tette lehetővé.
Most, hogy kisíeltem magamat, már ideje lenne - így másfél héttel a BSZM rajtja előtt - végre a futással is foglalkozni.
Következzen is egy kis sztorizgatás az Achilles haveromról.
Az őszi WRU előtt mentem már egy lökéshullám terápiás kört az Achillesemmel, de aztán ez a saroktáji kellemetlenség továbbra is fennállt a tél folyamán.
A tünetekből egyértelmű volt, hogy az Achilles ín sarokcsonthoz való tapadási területen az oldalsó részeken van némi probléma.
Szerencsére tünet csak annyi volt, hogy reggel az első pár lépésnél merevebb volt a jobb bokám és érzékenykedett a sarkam az említett területen, futás közben nem volt semmi bajom, de az utána következő reggelen - függően a terheléstől, erősödtek a tünetek.
Ahogyan ilyenkor a legtöbben, úgy én is beleástam magamat a külföldi szakemberek írásaiba és videóiba, hogy mégis miképp lehet ezt úgy kikúrálni, hogy futhassak is, gyógyuljon is, meg persze készüljek is fel a BSZM-re - mindezt egyszerre.
Gyógyulási idő: kb. 6 hónap, remek.
Nyilván erős ellentmondás van egy ilyen gyógyulási folyamat és az ezzel párhuzamos, négy napos Balaton körüli futásra való felkészülés között, de most nem volt más választásom.
A szakemberek azt javasolják, hogy ne álljon le az ember a mozgással a gyógyulás idejére, hanem maradjon mozgásban - egyrészt, hogy megerősödve gyógyuljon az ín tapadása, illetve, hogy némileg javuljon az érintett terület eleve szegényes vérellátása, amely elengedhetetlen a gyógyuláshoz (meg, hogy ne legyen frusztrált az ember).
Ennek a sérülésnek az elhanyagolása egyenes út a sarkantyú és a Haglund deformitás kialakulásához.
Ez már alapjaiban is eltér az itthon megszokott egészségügyi hozzáállástól, miszerint: "ha mozgásszervi panasza van a futástól, hát akkor ne fusson többet (meg felírok valamit még rá...)"
Miután kiművelődtem a sérülésem kapcsán, szépen összegyűjtöttem, hogy - bár futni lehet ezzel, de mégis hogyan, mi az amit kerülni kell?
Nem szabad túl gyakran futni, nem szabad túl hosszút futni, nem szabad gyorsan futni és a végére - nem szabad terepen, pláne emelkedőn futni. Ezen kívül nem szabad a lábfejet felfeszítve nyújtani a vádlit és az Achillest, mert ez csak fokozza a tüneteket, kifejezetten kerülendő a fascia zokni éjszakai használata, mivel az éjszakai gyógyulási folyamatok során a lábfejnek ellazult, természetes pozícióban kell lennie.
Ebből azért látszik, "némileg" korlátozottak voltak a felkészülési lehetőségeim, már ami a futás részét illeti.
Ennél a problémánál is folyamatosan monitorozni kell a fájdalmat (ahogyan a talpi fascia gyulladás esetén is), futás közben, futás után pár órával és futás után 24 órával. Érdemes ezt 1-10-es skálán végezni, ahol a 10-es azt a nagyon erős fájdalmat jelenti, amely az embert már a mozgásában is korlátozza.
Ez persze eléggé szubjektív dolog, mert pláne az ultrások meglehetősen jól bírják a fájdalmat és ezért hajlamosak is arra, hogy rosszul ítéljék meg a fájdalom valós erősségét. Ennek ellenére meg kell próbálni objektívan megítélni a dolgokat.
Nekem szerencsém volt azzal, hogy futás közben eleve nem volt fájdalmam, csak utána, meg reggelente de ezek sem lépték át az 5-ös, 6-os értéket.
Hat héten át jártam heti egy alkalommal lökéshullám terápiára, illetve naponta 4-5 alkalommal 30-as, majd egyre emelkedő szériával még külön is edzettem a vádlimat (egy lábon lábujjhegyre emelkedés és visszaereszkedés talpra), hogy az izomzat tehermentesítse az Achillest, megelőzve a túl és félreterhelést.
A helyzetet tovább bonyolítja az, hogy a BSZM szerintem a leginkább olyan verseny, ahol nagy hangsúlyt kell fektetni a nyújtásra, bemelegítésre és a lehető legjobb regenerációra a futások között. Egyszerűen fogalmazva ez az a verseny, amely során a legkönnyebb beleszaladni egy sérülésbe.
Míg pl. egy hat napos verseny esetén az ember maga gazdálkodik az idejével, maga dönti el mennyit fut, mennyit gyalogol és mennyit pihen, alszik és azt is, hogy mikor teszi, a BSZM esetében négy egymást követő napon négyszer kell nekiindulni a maratonnál hosszabb napi távoknak (1 nap: 48,5km, 2 nap: 53,2km, 3 nap: 43,6km, 4 nap: 51,2km).
Minden nap van szintidő, amelybe bele kell férni és hiába szerez időelőnyt valaki a szintidővel szemben bármely napon, ez semmit sem számít, mert csak az összes időbe számítják bele, a következő napon ugyanúgy nulláról indul az óra mindenkinek.
Itt nagyon patikamérlegen kell beosztani az energiát, megválasztani a tempót, hogy az ember a negyedik napon is rajthoz tudjon állni és végig is tudja futni a távot.
A versenyspecifikus felkészülés elengedhetetlen része, hogy egy-két alkalommal fusson az ember úgy négy egymást követő napon, hogy a távolságok mind a négy napon 25-40 kilométer közé esnek.
Nos én semmi ilyesmit nem tudtam (mertem) csinálni a helyzetem miatt, így csak futogattam, csináltam persze 80-100 kilométeres heteket is, de a leghosszabb futásom sem volt több 28 kilométernél.
A leghosszabb ún. "edzéseim" a két márciusi síelős hétvége napjai voltak, ekkor azért 6-7 órát töltöttem "lábon", miközben azért rendesen odaterheltem a lábamnak (minden nap 50km fölötti lesiklás), törzsizomzatomnak és mindennek ami részt vesz a sízés mozgásában, a síbakancsnak köszönhetően az Achillesem teljesen megkímélt, tehermentesített állapotban volt a sízés során
Az elmúlt három hétben aztán teljesen tünetmentes lett a lábam, az utolsó lökéshullám terápia is wellnessnek tűnt az első alkalmakhoz képest a problémás helyeken, megszűnt a reggeli boka merevség, sarok fájdalom - mintegy varázsütésre, elmondhatatlan élmény, mikor a reggeli első lépések már természetesnek vett, fél éve tartó enyhe fájdalma semmissé válik, nem tudja az ember hirtelen, hogy mi történt és kell pár másodperc, míg leesik, hogy hoppá, a két lábam ugyanolyan, semmi fájdalom!
A futásokra visszatérve, lassú és rövidebb futásokat csináltam a "felkészülés" során, viszont igyekeztem minél többször futni egy héten (5-6 alkalom). Szívesen futottam volna hosszabbakat, de muszáj volt visszavenni ezen a téren.
Most már csak egy laza hét következik, majd a BSZM hetében a rápihenés és aztán kiderül, hogy mennyire lesz elég ez az igencsak fura felkészülés.