Tegnapi álmok, mai valóság

Mivel az utóbbi idők olyan turbulensnek bizonyultak a politika területén, hogy messze felülmúlták azt a már jóval korábban hangoztatott állításomat, hogy "olyan dolgokat fogunk látni, amire most még gondolni sem merünk", legyen ez egy javarészt politikai poszt, egy hétköznapi futó szemével. 

Ezt most ki kellett írnom magamból. Kényes lelkűek, túlérzékenyek, valóságtagadók már zárhatják is be, a TLDR-táborba tartozók szintén. 

Ahogyan a korábbi posztokban már kezdtem kiereszteni azt, ami sok év alatt felgyülemlett bennem, érezhető volt, hogy nagyon, de nagyon nem volt mindegy, hogyan megy tovább az ország, merre és hová tartunk. 

Nyilván ignorálhattam volna az eseményeket, mondhattam volna azt, hogy ha nekem és a közvetlen környezetemnek úgymond "jól megy", akkor nincsen semmi gond, hiszen mindenkinek jól megy, az ország épp repülőrajtol, és aki ilyen csoda viszonyok között mégis gondokkal küzd, az meg is érdemli. Növeszthettem volna véleménybuborékot és beszélhettem volna visszhangkamrába, sokat tettek és tesznek így. 

Szerintem nem érdemes. Ha az ember elszakad a valóságtól, annak soha nincsen jó vége. Honnan eredhet ez a hozzáállás? Én mindig szerettem egyel több kérdést feltenni, ezért ösztönösen kritikus voltam mindennel, amit közvetlenül, vagy közvetve rám szerettek volna erőltetni. 

Nyilván mindezt az én érdekemben. Mindig gyanús volt, ha valamit azért kellett megtanulni, elhinni, vallani, "mert csak", én szelektáltam, hogy mit érzek hasznosnak és mit teljesen haszontalannak ezek közül. A hasznosat elsajátítottam, a haszontalant ignoráltam, ha kell, bemagoltam, eljátszottam, aztán amint lehetett, elengedtem és elfelejtettem. 

Megélhettem gyerekként, hogy milyen egy rendszerváltás, holott ebből nem sokat éreztem, vagy értettem, de pár dolog megmaradt. Ezt megelőzően magoltuk az orosz nyelvet, kisiskolásként kötelező iskolai programként néztük végig az osztályban lévő TV-n az egymás után kimúló SZKP-főtitkárok temetését - Brezsnyev, Andropov, majd Csernyenko. 3 éven belül történt mindegyik elhalálozás, mintegy előrevetítve a teljes rendszer döglődését, annyit elárulhatok, hogy a c osztályban sem a kegyeleté volt a főszerep, általában azon próbáltunk nem nevetni, hogy a szovjet katonák magas láblendítéses díszlépése közben nem rúgják le a csizmájukat, stb. 

Aztán jött a változás, eltemették Kádárt, és indult a történelem. Az emberek már beszélgettek, szervezkedtek, tüntettek és örültek, tömegek és zászlók a tereken az egész országban. A TV-ben elhangzott Grósz Károly utolsó beszéde, ahol a családom is kinevette, mikor "fehérterrort", "ellenzéki bomlasztókat", "feszültségkeltőket" és hasonlókat emlegetett, kinevették az ország első emberét, ez elképzelhetetlen volt addig! Azért ez már akkor is egyértelmű jelentéssel bírt, azzal, hogy ki lehetett nevetni. Nem kellett félni, nem kellett többé lehalkítva, sarokba bújva hallgatni a Szabad Európa Rádiót. 

Elmaradt a vörös nyakkendő (osztályfőnök: "aki szeretné, felveheti" senki sem vette fel), a vigyázállás és a "zászlónak tiszteeelegj" és a "2402-es számú Engels Frigyes úttörőcsapat vigyázz!" vezényszavak az utolsó általános iskolai évzárón, helyette markáns váltással lépett be az eseményre meghívott Z'Zi Labor és a veresegyházi asszonykórus a "hakitan vumen"-el. 

Még a szovjet hadsereg is kivonult, énekeltük a "bye-bye Szása"-t. Majd élő adásban nézhettük a szomszédos ország vezetőjének és feleségének nyilvános kivégzését, ahol tényleg rendesen felkelt a miénkénél sokkal jobban megnyomorított nép. 

Akkor olyasmiket mondtak a felnőttek és a politikusok, hogy "lesz pár nehezebb év, de 3-6 év alatt elérük Ausztria szintjét - mivel ekkor már volt is gyakorlati fogalmunk arról, hogy ez mit jelent, hát igencsak vártuk, hogy leteljenek ezek az évek. Amire emlékszem hogy az első 2-3 választást megelőző kampányidőszak körülbelül egy doktori disszertációnak tűnt a mostaniakhoz képest.

Nagyon visszás, döcögős út volt, de legalább előre mentünk. Voltak közéleti viták, jelölti viták, pártok programmal, amelyeket aztán persze hellyel-közzel tartottak be, de - voltak. Mintha tanultuk volna a demokráciát. Láttam egy tehetséges, jó kiállású, szónoki képességekkel rendelkező fiatal államférfit, akinek határozott elképzelései voltak, ez volt fiatal Orbán Viktor. 

Nem tagadom, hatására voltam én a Fidelitas és a Fidesz tagja is, szilvesztereztem a biztosan más karrierzárást elképzelő külügyminiszterrel (aki akkor még természetesen nem volt külügyminiszter) és a helyi prominensekkel, toltam a helyi szervezet szekerét, mert úgy éreztem, jót és jól akarnak tenni. 

Őket a 2002-es önkormányzati választáskor hagytam ott, akkor találkoztam először azzal, hogy nem minden olyan ideális, mint ahogyan én azt elképzeltem, hogy az ún. "piszkos melót" az ifjúsági szervezettel hajtatják végre. 

Ebből az maradt meg leginkább, hogy közvetlenül az akkor még létező, a választást megelőző kampánycsend előtt kellett volna egy olyan szólólapot teríteni, amelyen nem szerepelt párt, vagy szervezet neve, a tartalma viszont az akkori mszp-s polgármesterről szóló totálisan demagóg és suttyó színvonalú állítások sorából állt, a kampánycsend miatt erre pedig már nem lehetett volna érdemben reagálni a megtámadott félnek. 

Volt ezen egy olyan tétel is, hogy hát - nézzék meg ennek az embernek a nevét (Balogh József), hát a "balog" szó, amelyből az előnév származott, eredeti jelentése balkezes, illetve tágabb értelemben suta vagy ügyetlen, hogyan is vezethetne valaki ilyen névvel egy várost? 

Ezt akkor olyan mélységesen megvetendő suttyóságnak éreztem, tök mindegy, kivel szemben csinálták, hiszen az ilyen csúfolódást az ember legkésőbb az alsó tagozatban maga mögött kellene, hogy hagyja, hogy a szórólapokat az első kukába kihelyeztem (sajnálom, hogy nem raktam el egyet az utókornak), ez után már kerültem a helyi szervezetet. Ez a kis gixer a mai kampánytempóban és módszerek mellett térdcsapkodós nevetésre késztető kisiskolás szintű dolog lett volna, akkor viszont azért szokatlan volt. 

Illetve, hogy ha én, akkor már rég teljes munkaidőben dolgozó fiatal felnőtt, mégsem tudtam rendelkezésre állni az ingyen munkára, akkor komoly lecseszésben részesültem telefonon. Itt már én sem fogtam vissza magamat, hanem elmondtam, hogy ha a délelőtti meló után nekem este éppen jobb dolgom van, mint plakátolni, vagy szórólapozni, akkor én azt csinálom, ez a szervezet nem a munkáltatóm. 

Mindezek ellenére akkor az említett polgármester megnyerte a választást. Pedig láthattam, hogy a nagyon komoly meggyőzőerővel rendelkező politikusok milyen érveléssel csinálnak belőle (vagy bárkiből) olyan embert, aki rászolgál a megvetésre. 

Aztán láttam a miniszterelnök katasztrofális iránytévesztésének kibontakozását, ciklusról ciklusra, évről évre. 

Sokan és sokat írtak erről, nekem elég azt említenem, hogy elég volt az ország miniszterelnökét a saját fiatal énjével szembesíteni ahhoz, hogy lássuk a totális, teljes spektrumú önellentmondást. Az egyik legnagyobb sorstragédia pedig valószínűleg az lehet egy ember életében, ha idős korára pontosan azzá válik, aki ellen fiatalon jogosan lázadt. 

Neki pedig ott volt Gyurcsány, vele politikai szimbiózisban, kölcsönös függésben léteztek. Negatív értelemben, de legitimálták egymás létezését, mindkét tábor számára a másik tábor vezetője volt a kölcsönös ellenségkép, a folyamatosan fenyegető nagyobbik rossz. 

Ez egy bipoláris csapdába terelte a hazai politikát és vele együtt a társadalmat, amelyben idővel már csak erőtlen próbálkozások történtek a helyzetből való kitörésre. A két harmadok állandósulásába és öröknek hittségébe szépen elkezdett beletörődni az ország.

Értem én, hogy a Ron Weber féle negatív kampányt, ami a mozgósításra és egyszerű üzenetekre épített, az mszp hozta be a politikába és ez a stratégia tökéletesen felkészületlenül élte az akkor még naiv fideszt 2002-ben, mikor elvesztették a választást, holott nem volt rossz az egyenlegük..

Erre tromfoltak rá ők azzal, hogy felkérték Arthur J. Finkelsteint kampánytanácsadónak, aki pedig arról a stratégiáról vált híressé, amelyik a személyre szabott ellenségképre és az adatalapú elemzésre épült. 

Jellemzői: Elutasításra építés: Úgy vélte, a választók könnyebben szavaznak valaki ellen, mint valaki mellett. Célja az ellenfél karaktergyilkossága és hiteltelenítése volt. 

Címkézés: Ellenségképeket gyártott (pl. "liberális", "Soros"), amelyekhez negatív érzelmeket társított, így egyszerűsítve le a politikai választást. 

Adatvezéreltség: Stratégiáját mélyreható közvélemény-kutatásokra alapozta, pontosan mérve, mely üzenetek váltják ki a legnagyobb félelmet vagy ellenállást. Ennek a stratégiának váltak a kéz-kezet mos alapon a feketeöves mestereivé. 

Az ilyen propagandának a legfőbb célja nem volt más, mint kiölni a reményt mindenkiből, hogy lehet szebb és jobb. Elhitetni, hogy ez a szint az, amit érdemlünk és azt, hogy örüljünk neki, hiszen rosszabb is lehetne. 

Ez a észak-koreai minta, ahol az izoláció miatt a polgárok többsége tényleg elhiszi, vagy érzi, hogy jobb, ha elhiszi, az őket körülvevő más országok ellenségek, csak az ő földi paradicsomukat akarják megkaparintani, ideértve az ő isteni rangú vezetőjüket. 

A nyomasztó, de a kormány számára nagyon is kényelmes helyzet óhatatlanul hozta magával azt, hogy a politika és annak szereplői egyre többet engedtek meg maguknak, fokozatosan elkezdték elhagyni a valóság és főképp a mértékletesség, az erkölcsösség talaját. 

Rájöttek, hogy eredmények helyett sokkal egyszerűbb sérelmi politizálással, visszamutogatással, állandó, rajtuk kívül álló, folyamatosan változó ellenségképek villogtatásával maguk mellett tartani a szavazóikat. Elkezdték megvakítani az országot és leszoktatni arról, hogy értelmezni tudja a demokráciát. 

Történelmi léptékű bűnt követtek el folytatólagosan az ország lakossága ellen. 

Nem a gazdaságról beszélek, bár a lopás tetemes, ma még felmérhetetlen hátrányba sodorta az országot. Amit előidéztek, az a közmorál, a közbeszéd lealacsonyítása, a társadalom maradék szövetének és immunrendszerének szándékos rombolása. Mindezt úgy, hogy nem voltak rákényszerítve erre, hiszen ott volt Gyurcsány, aki csirájában hatástalanította az összes ellenzéki próbálkozást a hiteltelenségével, bárki, akihez közel került, azt bedöntötte. Máig nem tudom, hogy a "nemzeti és keresztény" értékek mentén hogyan férhetett bele ez az egész? 

Kétkedve állok a próféciákhoz, de Ákos barátom régebb óta mondta, hogy egy hirtelen, akár egészen valószínűtlen helyről felbukkanó ember is be tud dönteni egy olyan rendszert, amely bár leválthatatlannak tűnik, de valójában már réges régen túl van azon a ponton, ahol vissza lehetett volna fordítani a sorsát. 

Emlékszem a 2024-es BSZM-en már Csepregi Ákossal beszélgettünk arról, hogy ki ez a Magyar Péter és miért tűnik úgy, hogy nagyon is életképes alternatíva lehet? 

Feltételezni sem mertük volna, hogy ez a Magyar Péter két év alatt szétveri a NER-t és két harmados győzelmet arat. 

Egészen szürreálisnak hathat, hogy valaki, akinek legalább annyi tehetsége és kiállása van, mint Orbán Viktornak volt, pont a jó időben, pont jó helyen, egy iszonyatosan súlyos ügy, sőt, ügyek közepébe csöppenve egyszer csak belép, kitálal majd a hatást látva elhatároz és véghez is visz valamit. 

Előbb egy ember, majd egyre több, ez a csapat két éve ellenzéki szerepbe, állandó defenzívába tolta a 16 éve teljes többséggel rendelkező kormánypártot, egészen elképesztő volt, amit átéltünk. 

Magyar nem a semmiből érkezett, ehhez - pártállástól, véleménytől függetlenül javaslom megtekintésre a "Tavaszi szél" c. filmet.

Viszont a múltja és az, amit végigcsinált, joggal ad reményt arra, hogy nem fog visszaélni a legitimációja hatalmával. 

Ez az ember az elmúlt két évben 327 településen tartott fellépést, melyek alkalmával 517 alkalommal állt színpadra vagy tartott utcafórumot. 

Szerencselovagok, politikai haszonlesők, vagy szimpla szélhámosok nem csinálnak ilyent. Hiába állítja a politikai cinizmusba ragadt polgár azt, hogy ő egészen biztosan rosszat akar az országnak, elismerve azt is, hogy most is rossz, de lehet rosszabb is.

Az, hogy sokan ilyen fatalista véleményen vannak, szintén az elmúlt évek eredménye.

Én sokkal jobban bízom azokban az emberekben, akiket maga mellé állított és akik a való világban, valós piaci körülmények között értek el komoly eredményeket a szakterületükön, mint az eddig megszokott, úgynevezett "született politikusokban", akiknek sokszor mintha fogalmuk sem lett volna arról a valóságról, ami körülveszi őket. 

A kormány talán soha nem leplezte le ilyen őszintén saját magát, mikor az általuk is elismert és díjazott szakembereket azonnal elkezdték karaktergyilkolni. 

Miért? Mert nekik nem tetsző helyre álltak. 

Magyar nem bonyolította túl az első üzenetét: "ne féljetek". 

Kérdezik erre biztosan sokan, hogy ugyan mitől is kellett volna idehaza félni? 

 Hát kellett, nem csupán a nyugatos berendezkedésből a vadkeleti állapotok és érdekszféra felé sodródástól, nem csupán attól, hogy a fiatalok többsége más országban képzelte el a jövőjét a rendszer miatt, nem csupán attól, hogy az ország közállapota, közszolgáltatásai látványosan hullottak szép, alapvető létbizonytalanságot okozva sokaknak. 

Hanem attól is, hogy ha eltér a véleményed és kritikus vagy, akkor jobb, ha meg sem szólalsz. 

Mert akkor nem vagy a nemzet része, akkor te nem tartozol a "mimagyarok" táborába. Akkor téged a nemzet nagyobbik felével egyszerűen kirekesztünk, ha sarkosabb a véleményed, akkor ránézünk az adóbevallásodra, a vállalkozásodra, a családodra, a munkaadódra. 

Van egy egyszerű példám. Zsuzsi sokáig, túl sokáig dolgozott állami szerveknél és én nagyon megütköztem azon, hogy ő például nem fogalmazhatott meg kormánykritikus véleményt magánemberként, nem írhatott ki magánvéleményt a közösségi médiában, ha az nem a narratívának megfelelő álláspontot tükrözött, nem mehetett akárhová magánemberként, pl. egy ellenzéki párt gyűlésére, mert megláthatták volna és annak azonnali elbocsájtás lett volna az eredménye. 

Még nekem is figyelnem kellett arra, hogy ne legyen túl sarkos a vélemény, ki tudja? Nem, nem 1965 volt az évszám, hanem 2024 ! 

A kiállás, majd az egyre több csatlakozó hatása pedig nem maradt el, egyre többen egyre több dolgot kezdtek el mondani, súlyos és még súlyosabb ügyek bukkantak fel, olyan emberek szólaltak meg politikai állásfoglalást téve, akikről nem gondoltam volna. 

Ez pedig láncreakciót indított el, a jó irányba. 

A közelmúltban félelmetes volt látni, hogy a miniszterelnök a sodródása során előbb előadja Ceausescu beszédének hazai interpretációját, majd a kampányzárón Grósz Károly lett a múzsája. 

Ugyan azok az elemek, ugyan az a retorika, ugyanaz a demagóg hazudozás. Egy miniszterelnök - előbb lepoloskázza a fél országot, külön bugyrot ígérve nekik a pokolban, majd a hazaárulóktól az ukrán ügyet szolgáló brüsszelitákig és munkakerülőkig egészen vad jelzőkkel illette a választók - mint kiderült - túlnyomó többségét. 

"A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák. Bemásztak a résekbe, befészkelték magukat a hálószobákba, ott vannak a bíróságokon, a szerkesztőségekben és a civil szervezetekben. Túl régóta vannak itt, túl sok mindent éltek túl, túl sok helyről kaptak pénzt. De most eljött az idő: felszámoljuk a pénzügyi hátországukat, és kitessékeljük őket a magyar közéletből. Rajtuk van a skarlát betű, az árulás bélyege, és mi elküldjük őket oda, ahová valók: a pokol bugyraiba." 

Orbán Viktor 2025 - vélemény a politikai riválisról és annak szavazóiról. Ugye milyen bizarr így leírva?

Most pedig Orbán Viktoron és csapatán van az a bizonyos skarlát betű

"Hodie mihi, cras tibi" válaszolta a történelem.

Hogyan történhetett meg, hogy a kormány 14 éve megállás nélkül szórta tele a teljes országot a primer ösztönökre, félelemkeltésre, frusztrációra építő vállahatatlan plakátokkal? Hogy a teljese közmédia ugyanezt sugározta a mi pénzünkön? 

Egy miniszterelnök hogyan juthatott el oda, hogy a kampány végén azzal fenyegesse a szavazókat, hogy vagy ő, vagy a háború, hogy ha nem ő győz, akkor jön a világvége, meg az ukránok alakítanak kormányt Magyarországon? Hogy ocsmány AI generálta videókon mutogassa a "közszolgálati" televízió fő műsoridejében azt, hogy a képzelt, síró kisgyerek a frontra hurcolt, fogságba esett bekötött szemű édesapját fejbelőni készül egy katonatiszt? Ez csak egy a tengernyi tébolyból. 

Mindezt pedig úgy tették, hogy elhitték, nincsen következmény, max. félreállnak és átadják a kormányzást - issue closed, nincs itt semmi látnivaló. 

Pedig van, ezt elszámították, hiszen minden velünk maradt, ott van, elérhető, mert ez már nem az a világ, ahol bármit is le lehet utólag tagadni. 

"Semmi nem lesz elfelejtve: minden fel lesz jegyezve, és minden el lesz rendezve." Orbán Viktor 2026. Igaza van.

Mindeközben pedig még a miniszterelnök és a teljes csapata is elhitte, hogy azok a közvélemény kutatók, akiket ők bíztak meg a nekik tetsző, de teljesen hamis eredmények szállításával, igazat mondanak. Ez a teljes meghasonulás. 

Valaki elárulhatná, hogy mindez ez hogyan fért bele a sokat emlegetett úgynevezett jobboldali morális fölénybe? Úgy egyáltalán bárkinek az értékrendjébe? 

Ezekre a kérdésekre az alkalmasint belém álló fideszes prominensek is hallgatással, vagy tereléssel, letiltással válaszoltak, egyszer hangzott csak el, hogy "ugyan, hiszen tudod, hogy ez az egész nem neked, vagy nekem szólt". 

A kérdésre, hogy "akkor viszont mégis kinek szólt?" már nem volt válasz. 

Mert erre egy válasz van, az, hogy a választókat ostoba, együgyű hülyének tartották és ezen a szinten próbálták megszólítani, vagy legalább megfélemlíteni.

Aztán a fiatalok, a választás főszereplői, akikkel úgy bánt a kormány, hogy... maradjunk annyiban, hogy nem kesztyűs kézzel, és nekem nem kell jönni az ingatlanárakat a legtöbbeknek elérhetetlen magasságokba lökő támogatásokkal, illetve az ilyen-olyan mentességekkel, hitelajánlatokkal, amelyeknek az egyik fő célja az volt, hogy elmondhassák: "A másik majd elveszi, tudjad, hogy hová voksolsz", megpróbálva beterelni őket valami félfeudális földesúr–hűbéri szolga viszonyba, ahogyan más korosztályokkal már részben megtették. 

Viszont ezt a trükköt ők nem vették be, sőt, jogosan felcseszték magukat azon, hogy teljesen hülyének nézik őket, öreg, pedellusszemléletű, korlátolt politikusok, feltartott mutatóujjal osztogatva a tanácsokat és a lealacsonyító jelzőket.

David Bowie "Changes" című számának a dalszövege írja le legjobban ezt az egészet: 

"...És ezek a gyerekek, akiket leköptök, miközben megpróbálják megváltoztatni a világukat, immunisak a tanácsaitokra. Pontosan tudják, min mennek keresztül..." 

Ez a fiatalság nem elveszett, ők tudják, hogy mit akarnak és véghez is fogják vinni. 

Nyilván én is sokszor megkaptam, hogy ne politizáljak, mert nem értek hozzá. 

Nos, oké - akkor lássuk csak. 

Ha életemben csak azt csináltam volna, csak azzal foglalkoztam volna, amivel kapcsolatban nem kaptam meg, hogy "jaj, nem tudod, nem mered, nem vagy rá képes, nem értesz hozzá", akkor valószínűleg egy szobában az egységsugaramon belül elérhető fakockákkal játszadoznék ma is. 

Beszéljünk inkább a hozzáértő politikusokról. 

Az a miniszterelnök hozzáértő, aki - képes elbeszélés következik - egy buszon ül a kormánynál, vele az egész kormány, őrült sebességgel rohan a szakadék felé és közben büszkén mutogatja a sajátjainak és a világnak az általa kiszerelt fékvezetékeket?

Vagy azok a hozzáértők, akik vele voltak a buszon és az helyett, hogy mondjuk szóltak volna neki, hogy "főnök, figyu, ebből baj lesz, az ott egy szakadék, rántsad már félre a kormányt!", aztán ha ez nem hatott volna, akkor nem rángatták volna ki a sofőrülésből és rántották volna félre a kormányt saját maguk? Vagy legalább leugráltak volna a buszról? 

Nem, ők ott álltak az őrült sofőr mellett és a tanácsuk az volt, hogy "jól csinálod főnök, de zárd be az ajtókat és nyomjad padlóig a gázt, hiszen nincs is semmiféle szakadék, ha meg mégis lenne, hát mi repülni is tudunk!" 

Most pedig ott állnak ezek a szakértők a darabjaira hulló, valóban velejéig romlott alkotásuk mellett és bambán nézik, ahogyan széhullik magától, miközben sokan már lelkesen hordják ki belőle, amit még lehet. 

Az a hozzáértő, aki kiélezett helyzetben úgy megy bele a kampányba, hogy egy nyomorult választási programot sem képes összerakni, közben persze rengeteg pénzen hamisítva és hirdetve egy kamu programot a politikai riválisának?

Az a hozzáértő, aki egy általános elégedetlenséget sem ismert fel és ebben a közegben próbálta meg a legaljasabb módszerekkel bedönteni a közben legnépszerűbbé felnőtt pártot? 

Vagy az a hozzáértő, aki azt sem érzékelte, hogy a saját soraiból súgják meg a Tisza pártnak, hogy éppen melyik orosz forgatókönyv szerinti lejárató lépésre készülnek, ezzel nevetségessé téve az összes próbálkozásukat? 

Esetleg az a hozzáértő, aki azt gondolta, hogy a Magyarok elfelejtették, hová vezetett minden egyes esetben az, ha komolyabb dolgunk akadt az oroszokkal? 

Ért hozzá az, aki úgy mérte fel, hogy a hazai lakosság a keletre sodródást választja az ellenségnek kikiáltott Európai Unió helyett? Hogy Pannonia Hunniává akar válni (by Puzsér Robi)? 

Ezek a hozzáértők most sorban állnak a Partizán stúdiója előtt annál a Gulyás Marcinál, aki elsőként mutatta meg a kiutat az egészből azzal, hogy interjút csinált a következő miniszterelnökkel alig két évvel ezelőtt. 

Annál a Partizánnál, amelyik közszolgálati médiaként működött a közszolgálati média teljes szerepvesztése miatt. 

Annál a Partizánnál és a közben felépült független médiaplatformoknál, amelyeket eleve el akartak lehetetleníteni, megszüntetve a szabad véleménynyilvánítás utolsó lehetőségeit azzal, hogy bepróbálkoztak az ún. átláthatósági törvénycsomag ("Lex Poloska"-ként is emlegetett) ötletével, amely aztán olyan társadalmi visszhangot váltott ki, hogy mégis jobbnak látták gyorsan elfelejteni. 

Azt hiszik, hogy gyónni mennek, holott ez inkább egyfajta kihallgatás, amelyet egy ország figyel és követ. 

Oké, ha ők értenek a politikához, akkor én büszkén vállalom, hogy a világon semmit sem konyítok hozzá. 

Abban egyébként teljesen biztos vagyok, hogy legkésőbb másfél éve, mikor az összes addig hatásosan alkalmazott karaktergyilkos módszer úgy pattant le Magyar Péterről, hogy profitált is belőle - azért az ottani mastermind-ok rájöttek, hogy az egész stratégiájuk besült és ebből bukás lesz. 

Viszont eddigre egy sok éve olajozottan, közpénz milliárdokból működtetett gépezet működött a háttérben, leosztott szerepekkel, stratégiákkal, amelyet már nem lehetett leállítani, az érdekek és az új ötletek hiánya miatt. 

Erre a helyzetre azt találták ki, hogy akkor ezt a stratégiát, ezt a gépezetet csúcsra járatják. 

Ennek lett az eredménye az a tényleg nagyon alacsony színvonalú törzsi gyűlés, ami előbb a harcosok klubja, majd a visszaszelídített digitális polgári körök névre hallgatott - béke poraikra, nem kár értük, igaz kicsit sokba kerültek. 

Ez már senki másnak nem szólt, csak a maradék szavazótábornak, a célja ennek a tábornak az egybentartása volt. Majd a végén a kétségbeesett országjárás, az akkor még ellenzéki Tisza pártot utánozni próbálva, ahol a miniszterelnök először találkozott szembe a rideg valósággal, azzal, hogy már nem legitim, az ellentüntetők képében, láthatóan nem is tudta kezelni ezt a számára idegen helyzetet. 

Lényeg a lényeg, nem volt túl okos húzás az egyébként is a legalja szintet súroló kormányzati kommunikációt tovább süllyeszteni a legalpáribb falunapok szintje alá (megtanultuk, hogy mindig van lejjeb). 

A fidesz a saját szellemi hátterét, amely annak idején a Professzorok Batthyány Körét, a Századvég intézetet, vagy a Bibó István szakkollégiumot jelentette, lecserélte olyan trashcelebekre, akik az alsó polcon is csak erősen billegve állnak meg. Ezek a kellően egyszerű és nem túl következetesen gondolkodó emberek aztán pénzért, magukat bármire feljogosítva érezvén nem csupán tálcán kínálták fel a szegeket és a kalapácsot a megnyilvánulásaikkal az ellenzéknek ahhoz, hogy "parancsoljanak, verjék be a szegeket a fidesz koporsójába", hanem saját maguk püfölték be ezeket, egymást félrelökve, lelkes együgyűséggel. 

Összességében, hála és köszönet nekik azért, hogy a rombolásuk egy része legalább hasznosnak bizonyult. 

A fidesz legutóbbi párthimnuszát mindenki keresse ki maga, én nem fogom, de örök mérce lesz a suttyó és demagóg hőbörgésre, stadion stílusban, szép munka fiúk, ennél még azzal is előrébb lettetek volna, ha a miniszterelnök a választás napján kiáll a nyilvánosság elé és elmond egy Gyurcsány féle "elkúrtuk" beszédet, az őszinteség díjazandó.

Az elmúlt években egyszerűen elfogyott a a kormány és tettei miatti szekunder szégyen érzetének a képessége belőlem, a napról napra végrehajtott ámokfutásokra már csak szomorúan, cinikusan és dühösen tudtam reagálni. Ebben a hangulatban, a mindennapi latolgatásban, a "hogyan tovább?" bizonytalanságában ért minket a választás. 

A szavazás hétvégéjén volt a két utolsó hosszú futásom, ezeket már gondolatokba temetkezve, minden odafigyelés nélkül toltam le. A második futáskor pedig 4 kilométernél betértem a szavazókörbe is. Meglepett, hogy sorba kell állni délelőtt 10 kor, rengetegen voltak. Hazaérve aztán láttam, hogy elképesztő számokat mutat a részvételi arány, igyekeztem biztosnak maradni abban, hogy ez a Tisza pártnak kedvez. 

Este pedig Győr polgármestere és szervezete által rendezett eredményváróra mentünk Zsuzsival. Rengeteg kétely volt bennem, azt is láttam magam előtt, ahogyan lógó orral hazakullogunk, elengedve az utolsó lehetőség esélyét, elfogadva, hogy ez van, ennyi volt, ez lesz továbbra is. 

Gyarmat legjobb borászával és feleségével és az öttevényi polgármesterrel és feleségével alkottunk egy asztaltársaságot Zsuzsival. 

Az első pár százalékos feldolgozottsági adatok után a már megszokott "vezet a fidesz" ábrát láthattuk, viszont tudtuk, hogy ez csupán annyit jelent, hogy elsőként a legkisebb, szegény és ezért fideszes (vagy fideszes és ez miatt szegény?) szegregátumi szavazókörök adták le az eredményeket és bizony ez a szavazat arány ott jónak számít. 

Aztán telt az idő, emelkedett a hangulat, ahogyan beléptek a nagyobb szavazókörök, a nagyvárosok és a főváros, úgy következett be a lavina, előbb kis, majd nagy, majd kétharmados, majd még nagyobb szavazattöbbség. Úgy néztünk a kékbe borult országra, a kékbe borult parlamenti patkóra, mint aki csodát lát - mint a székely bácsi az állatkertben a zsiráfok kifutójánál: "ilyen állat pedig nincsen". Aztán ünnepeltünk, nagyon és ünnepelt az ország. 

Történelmet írtunk és történelmet éltünk. Azon az estén jobban izgultam, mint a Spartathlon sorsolásokon, ami azért sokat elmond. 

Elképesztő ünneplés. Egy boldog ország. A társadalom társadalomként működött, ennyi mosolyt és örömöt életemben nem láttam még idehaza. Egyetlen éjszaka alatt váltunk jobb hellyé. 

Annak ellenére, hogy egy súlyosan sérült, roncsolt, háborús pszichózis utóhatásaiban, Stockholm szindrómában szenvedő társadalom vagyunk, ami el sem tudom képzelni, hogyan lesz képes meggyógyulni. 

Na de, ha már történtek csodák, miért ne történhetnek továbbiak? Hiszen még kormányon sincsen az új párt, de elkezdtek megváltozni, működni a dolgok. 

Olyasmit látunk, amit nagyon régen. Levetett nagy mellényeket, nyilvános kínos magyarázkodást, kármentést, másikra mutogatást, büntetőügyek megindulását, annak a világnak a végét, ahol a tetteknek egyesek számára soha nem volt következménye. 

Persze voltak, vannak sokan, akiknek ez nem a boldogságról szólt. 

Kezdem azokkal akiket egy cseppet sem sajnálok, azok, akik tevékenyen vagy hallgatólagosan, pénzért, vagy akár lelkesedésből is, de részt vettek ebben a haza által elkövetett történelmi bűntényben, hazaárulásban. 

Nem csupán a gazdaság területén, hanem első sorban a közmorál pusztításában. Erre sem magyarázat, sem bocsánat nem létezik. Tettek és következmények, mert nincsen olyan többé, hogy nincsenek következmények. 

Illetve vannak, akiket sajnálok, akiket megtévesztettek, akiket a megszokás, a kényelem, vagy akár a hit köntösébe bújtatott politika egy sajátos, de teljesen hamis világképben és alternatív valóságban tartott. Ez nyilván egyéni döntés is volt, hogy felnőttként van, vagy nincsen valakinek igénye arra, hogy széleskörűen tájékozódjon és mérlegeljen, de az állami propaganda gépezet valósághajlító faktorától itt nem lehet eltekinteni, viszont a lehetőség adott volt, csak használni kellett volna. 

Nekik fájdalmas lehetett az ébredés, de minden gyász elmúlik és amit az ember veszteségnek érezhet elsőre, az messzebbről visszanézve majd nyereségként lesz értékelve. 

Számukra most a gyászfeldolgozás sokszor nem könnyű útja következik, minél jobban hittek, annál jobban gyászolnak. Aki összekeverte a vallást a párthűséggel, vagy azzal azonos rangra emelte magában, annak a legnehezebb. 

A folyamat első két fázisa a tagadás és a düh, ezeket okosan kell kezelni és ezekbe nem szabad beleragadni, ilyenkor természetes módon jelennek meg olyan önigazolást kereső állítások, hogy csalás történt, vagy, hogy tagadjuk meg a valóságot ("nem az én miniszterelnököm", "ezek az emberek nem magyarok"). Voltam szavazóköri biztos, a hazai rendszerben jelentős visszaélést csak láncszavaztatással, vagy szavazatvásárlással lehet elkövetni, esetleg a levélszavazatok számlálásakor. 

A jó hír, hogy ezek után az alkudozás, majd a beletörődés és elfogadás szakasza következik. 

Külön kiemelem azokat az ismerősöket, akikkel bár eltér a véleményünk a politikáról, mégis, a végén higgadt hangnemben tudtuk lezárni a vitákat. 

Illetve a végére, sajnos vannak, akik egyelőre úgy néz ki, hogy egyelőre kicsekkoltak a valóságból és körülbelül úgy viselkednek, mint a japán Onoda Hiroo, aki a második világháború lezárulása után 30 évvel adta csak meg magát a szerencsére még életben lévő parancsnokának, addig háborúzott a vélt ellenségeivel. 

Az ő mentéségre szóljon, eléggé el volt zárva a külvilágtól Lubang szigetén és nem jutott el hozzá a fegyvernyugvás híre. 

Ez felém az általam eddig tapasztalt legalpáribb személyeskedésben merült ki, pocskondiázva a magánéletemet, a családomat, a képességeimet, az anyagi helyzetemet és a hobbijaimat.

Ezekkel a dolgokkal az alkotók saját magukon kívül természetesen senki mást nem minősítettek. 

Ráadásul saját névvel elhelyezve a saját üzenőfalamon tették ezt, örök emlékül az emberi gyarlóságnak. A lehetőség persze adott számukra, hogy utólag azért rákattintsanak a "bejegyzés törlése" menüpontra. 

Részben persze ezt is ennek a velejéig rothadt rendszernek a számlájához írom, hogy sokakból ezt hozta ki, hogy norma lett számukra a nekik nem tetsző véleményt megfogalmazók verbális bántalmazása, sajnálom ezeket az embereket, őszintén. 

Őket elengedtem, remélem egyszer még üdvözölhetem őket újra a valóságban. 

Orbán Viktor pedig a reális helyzetfelismerés helyett jelenleg úgy tűnik, elindul a nem sok jóval kecsegtető Gyurcsányosdás útján és egyelőre mintha a teljes csapata csak keresgélné a bukás okait, holott ezt sok százan, sok százszor tételesen leírták már.

Ha ezt az embert a saját pártja nem képes megbuktatni, akkor a fidesz pontosan abba az irányba fog távozni a hazai politikából, mint az mszp, vagy a dk.

 Az, hogy ne ismétlődhessen meg ez az egész történet, az a közös felelősségünk. 

Ami biztos, hogy egy korszak most végleg lezárult, többé nem történhetnek komoly döntések transzparencia és civil kontroll nélkül - ahogyan ennek a gyakorlati megvalósulását most Győrben már látjuk. 

Nem vagyok "mindenszarista", volt fejlődés, de hadd ne kelljen sokat tapsolni ehhez, ha azzal állítjuk szembe, mi mindent vesztettünk el jó időre, remélhetőleg nem örökre, közte pénzben nem kifejezhető dolgokkal. Az EU az elmúlt 16 évben 12 évig volt konjunktúrában, ez alatt csillagászati összeg érkezett az országba. 

Ebből olyasmit kihozni, hogy nincsen fejlődés, valóban művészet lett volna, de érdemes megnézni milyen az, mikor egy ország ezeket a pénzeket jól használja fel, menjetek és nézzetek szét Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Lengyelországban, de akár Horvátországban, megéri.