Év forduló

Vegyes vágott lesz ez a bejegyzés, némi témák közötti csapongással, lesz benne sízés, telelés, elmélkedés és persze egy több mint 35 éves sztori felelevenítése amely "a szökés" munkacímet viseli. 

Zsuzsival ezúttal úgy döntöttünk, hogy az ünnepek közti időszakot az Alpokban töltjük, miközben ő belekóstol a sízés-túrasízés rejtelmeibe.

Nálunk a December 23 igazi csodaidőt hozott, végre fehér volt a karácsonyunk, a karácsonyi főzőcske, kiegészítve a karácsonyi zenékkel, sütiillattal, kályhában ropogó tűzzel (és a kanapén alvó macskát említeni sem merem:)) már majdnem a giccses csendéletbe hajlott.

Ez itt a kilátás a házból és a ház, ami nem is látszik a havas fáktól.

A hirtelen leesett hó látványát szinte még kiélvezni sem tudtuk, mert a rekordgyors olvadás 2 nap alatt aztán szinte el is vitte az egészet.

Az ünnepek után (süticunami) 27-én autóztunk a közeli Annabergbe, sajnos a hó java részét itt is elvitte a meleg, de azért a pályán volt elég ahhoz, hogy csúszkáljunk kicsit.

Zsuzsi talált egy nagyon jó ár érték arányú, magyarok által üzemeltetett hotelt, ez utóbbi kitétel ébresztett bennem kevésbé kellemes emlékeket, mikor a kilencvenes években jártunk egy - szintén magyar vendéglátók által üzemeltetett szálláson és a reggeli olyan szinten volt pocsék és kevés, hogy minden nap a helyi Billában kezdtük a napot :D 

Gyakorlatilag a legolcsóbb parízer mellé az itthonról kicipelt, fagyasztóban tárolt, félig felolvadt toastkenyeret kínálták és ennyi volt a reggeli. Szerencsére ez a hozzáállás már a múlté.

A szállásunkon bőséges, svédasztalos reggeli volt, illetve vacsora is, kb. korlátlan fogyasztással, szemtelenül olcsón (7Eur/fő felárral), leves-két féle főétel, salátabár, sütemény.

Annaberg sípályái eléggé megváltoztak az óta, mikor utoljára 2006 februárjában itt jártam. Sajnos több húzólift mellett a falu templomához felvivő ülőlift és a hozzá tartozó fekete pálya is eltűnt.

A szálloda üzemeltetőjével beszélgetve kiderült, hogy az osztrák állam eléggé rendesen kihátrált az Annaberg és hozzá hasonló, alacsonyabban fekvő, ezért egyre kevésbé hóbiztos síterepek fejlesztési támogatásaiból. 

Ennek a következményeképpen csak kevesebb felvonó és egyéb infrastruktúra működik itt telente (sok a bezárt étterem és szálláshely is), ezzel párhuzamosan szerencsére a nyári aktivitásokra épülő idegenforgalom kezd egyre inkább élénkülni.

A következő két napon Zsuzsival másztunk-csúsztunk a pályákon, ő tanulta a lesiklás, mászás alapelemeit, én meg néha elmentem egy-egy hosszabb mászásra is fel a piros és fekete pályák irányába. 

Közben Zsuzsi szorgalmasan gyakorolta a fóka fel-levételt, a kötés és a bakancs átállítását a mászó és csúszó mód között és persze a mászást és a csúszást is, amelyek közül egyértelműen a másodikat nehezebb megtanulni.

Kellemesen enyhe, jobbára napos időt fogtunk ki.

Próbáltam mászni az erdőben lévő túrasí nyomokon is, de ez vezetett olyan részekre, ahol egyszer csak elfogyott a hó.

Térjünk is ki pár tanulságos emlékre a sízéssel kapcsolatban

Amikor a sízést kezdtem, a lehetőségek erősen korlátozottak voltak, azaz volt a csehszlovákiai sítábor és a csehszlovákiai sítábor, ezek közül lehetett válogatni.

Kétféle hótípus volt akkoriban. Az egyik, ha nem volt hó, a másik pedig, ha volt hó, ez utóbbi aztán széles határok között mozgott, de ha ez csak a pályán fellelhető saras, fűcsomós hómaradvány volt, vagy az embernyi buckák kijegesedett domborművére ráeső fél méternyi friss hó, az már vajmi keveset számított, örültünk, hogy lehet síelni.

Soha nem volt panasz olyasmi miatt, hogy éppen hófuvás van, vagy esik az eső, vagy rövidujjúban is lehet csúszni, mert süt a nap ép +15 fok van. Változatos körülmények voltak, mi pedig alkalmazkodtunk ezekhez a körülményekhez.

Ma is azt állítom, hogy ha az ember azon panaszkodik, miközben a hegyek között a hobbijával tölti a szabadidejét, hogy milyen a hó, vagy az időjárás, az az úgynevezett luxusprobléma legmarkánsabb példája.

A hagyományos, testmagassággal egyező, vagy annál hosszabb, meglehetősen kis oldalíveltségű lécekkel a sítanulás nagyon összetett, sok kitartást, türelmet igénylő folyamat volt.

A haladó szint azt jelentette, hogy az ember szinte bármelyik pályán elő tudta adni a "Krisztus pózban" (ez van, tényleg erre a névre hallgatott) szlalomozást, azaz, felsőtest a völgy felé, karok széttárva és a szlalomot, a pálya buckáinak kimozgását az ember deréktől lefelé végzi, teljesen összezárt lábakkal, a két lécet gyakorlatilag teljesen azonosan vezetve, miközben a felsőteste szinte nem is mozdul.

A sí-magasiskolák pedig a mélyhó és a buckasízés voltak. Ezek közül a buckasízés megtanulása gyakorlatilag elkerülhetetlen volt, mivel a 90es évek elejének csehszlovákiai sípályáin a ratrakkal történő pályakelezlés pár nagyobb sícentrum kivételével ismeretlen dolog volt.

Így a sízők által összetúrt buckák egyre nagyobbá váltak és a szezon végére a meredekebb oldalakon előfordultak akár egy méteres buckákkal tűzdelt pályák is.

Maga a buckasízés persze nem egy mágikus dolog, jó sítechnika és megfelelő erőnlét kell hozzá, hogy az ember a többi síző útvonalára (amely a buckák közötti "völgyben" vezetett) pontosan merőlegesen sízzen és a buckára felcsúszva a szintkülönbséget térddel "kimozogja", majd a bucka tetején kezdje meg az irányváltást, kihasználva az ott fellépő tehermentesítést és a kanyarban a kifarolást már a bucka lefutó oldalán fejezze be, hogy aztán egyből a következő buckán újrakezdje az egészet.

A végeredmény egy élvezetes, fárasztó, de nagyon látványos mozgássorozat.

Kicsit mindig megütközöm azon, mikor rendszeresen felbukkan a különböző fórumokon, hogy "a reggel még tökéletesen sima pálya délutánra használhatatlanul kibuckásodott". 

A valóság ezzel szemben csupán annyi, hogy a pálya állapota délutánra már meghaladja a legtöbb síző erőnlétét és technikai tudását. Ezzel a kijelentéssel kapcsolatban már kaptam olyan visszajelzést, hogy boomer vagyok, de a tény ettől még tény :D

A sípálya buckásodása még erősebb, ha a hó olvad, firnhó képződik és ez nagyobb, de csekély állékonyságú buckákba rendeződik. 

Ebben az esetben még a klasszikus buckasízési technika teljes bevetésére sincsen szükség, mivel a firnhó nem más mint apró, olvadó jéggömbök hőmérséklettől függő vizes állaga, az ebből összetúrt bucka. Ha az ember egy határozott mozdulattal a teljes testsúlyát bevetve "durrant bele" a léceivel, akkor a buckát szét tudja úgymond rombolni, miközben pont ez által egy kis extra mozgási energiát nyer vissza.

Ami mára történt úgy általában a sízéssel, ahogyan én látom - a carving, azaz a síléc készítési technológia fejlődésének köszönhetően megjelenő sokkal markánsabb oldalíveltségű lécek uralkodóvá válásával az ezredfordulón, a sítanulás radikálisan leegyszerűsödött, a sízés pedig minden korábbinál népszerűbbé vált, persze ennek az összes negatív kísérőjelenségével együtt.

A két dolog együttállása (tökéletesre kezelt pályák és a carvinglécek) oda vezetett, hogy sok síző még az alapvető lécbiztonság és kontroll megszerzése előtt elkezd a léc élén az íveket váltva száguldozni, ezzel veszélyeztetve a saját (ez a kisebbik baj) és a mások (ez a nagyobbik) testi épségét, azaz, ha valaki éppen másképp közlekedik előtte, mint ahogyan azt ő elképzelte, vagy éppen elesik, gyorsabb-lassabb annál, ami látszik, akkor bekövetkezhet egy nagy sebességű ütközés, változatos végkimenetellel. Fokozva mindezt az általánossá vált védőfelszerelések (pl. bukósisak) nyújtotta alapvetően hamis biztonságérzettel.

A sítanulás is megtorpan sok esetben ott, hogy az ember le tud menni a kezelt pályán, tud gyorsan menni, élen csúszni, ahol kell megállni, de a délutáni kibuckásított lejtőn már csak vergődik, mert eddigre az erőnléte és a sítechnikája is kevés az adott viszonyokhoz.

Én arra szoktam buzdítani a síelőket, hogy ne elégedjenek meg azzal, amit tudnak, vagy amiről azt hiszik, hogy tudják, hanem lépjenek tovább, sajátítsanak el új technikákat, amellyel aztán sokkal nagyobb játékterük lesz, a folyamatosan változó időjárási és hóviszonyok között. 

Ezt a témát az hozta fel, hogy pl. most is láttam, a délutáni pályaviszonyok között mennyire kevesen mozognak otthonosan azok közül, akik a sima pályákon haladó sízőnek tűntek.

Erről egyelőre ennyit.

Az utolsó nap estéjén aztán nem a hotel vacsoráját választottuk, hanem úgy 50 kilométer és legalább ennyi hajtűkanyar után Mariazellbe érkeztünk autóval.

Kicsit körbejártuk a települést, majd ettünk egy-egy hatalmas bécsi-szeletet, mert ha Ausztria, akkor bécsi-szelet, aztán benéztünk a bazilikába is, majd egy alapos sütizéssel zártuk az estét az egyik helyi cukrászdában.

Közben Zsuzsi kikereste és felolvasta a település történetét, amelyből leginkább a számtalan tűzvész, valamint a zarándokhellyé váláshoz szükséges csodás jelenség (a település majdani helyszínére vezető úton egy az azt elzáró hatalmas szikla kettérepedése) leírása maradt meg. 

Abban egyetértettünk, hogy nagyon szívesen megnéztük volna, hogy mi is történt valójában akkor, min alapul ez a legenda.

A hazautazás napján már esett az eső, így ezt síelés tekintetében kihagytunk és inkább egyenesen hazajöttünk.

Most pedig következzen a szökés elbeszélése, némi történeti előzménnyel.

Bár az UB és egyéb balatoni beszámolók során mindig említettem, hogy vannak régi balatoni kötődéseim, érdemes ezt egy kicsit részletesen is kifejteni.

Anyai felmenőim a két világháború közötti, déli parti parcellázások során a mostani Siófok-aranyparton kialakított ún. tisztviselőtelepen vásároltak egy, akkor félszigetként a tóba nyúló vízparti telket, ahová később a család többi tagjával egy nyaralót építettek, amely az első volt a környéken, így az "első fecske villa" nevet kapta.

A szintén a rokonság által a szomszédba épített (ma már nem létező) 3 lakrészt tartalmazó nyaraló pedig a "parti fecske" nevet kapta. Ez a ház annyira közel volt a vízparthoz, hogy a legendárium szerint simán lehetett horgászni a vízre néző nappalik ablakából.

A ház és a telek vízpartisága sajnos még a születésem előtt áldozatul esett az aranypart mesterséges feltöltésének, így a ház a víztől kb. 150 méter távolságra került, a ház előtti partszakaszra pedig három hatalmas és több kisebb szálloda épült, a parton szabadstrand létesült.

A következő két képen ugyan az a ház látható a feltöltés előtt és napjainkban:

A két házban gyerekkoromban előfordult, hogy egyszerre 16 első és második unokatestvér nyaralt egyszerre, kiegészülve a közeli szomszédok hasonló korú gyerekeivel eléggé komoly fürdések, pecázások, fogócskák, bújócskák és egyéb gengszterkedések folytak naphosszat.

Anyai nagyanyám ("Nagyi") inkább a katonásabb vonalat képviselte, amely alatt azt értem, hogy nem az a klasszikus egész nap a konyhában álló és ott válogatott finomságokat készítő nagyi volt, hanem az, aki például mikor hallotta, hogy a hajókikötő mólójából fellőtték a harmadfokú viharjelzést jelentő a piros rakétát, minden esetben vitte a nagyobb unokáit a viharba a hullámok közé fürdeni, miközben a fürdőzők pánikszerűen menekültek a vízből és a partról. Ez által szereztünk aztán minden körülmények között rendkívüli vízbiztonságot és persze gazdagodtunk rengeteg élménnyel.

Anyai nagyapám pedig a barkácskirály volt, aki nem csak a saját, de a szomszéd házak gyors szakértelmet igénylő munkáit is elvégezte.

Mivel a hosszú futások, versenyek alatt is tud a fejem amolyan "felvételi módba" állítva működni, régi emlékek is egyre részletgazdagabban tűnnek fel a gondolataim között (öregednék, vagy mi?). 

Ha pedig felbukkan egy történet, akkor előbb fejben megírom futás közben, aztán később megpróbálom ezt papírra (képernyőre) vetni.

A karácsonyra kapott könyvek miatt is egyébként is élénken foglalkoztam a Balatonnal, futás közben nem csoda, hogy beugrott egy nagyon régi sztori ami velem esett meg a tónál.

Apropó, a karácsonyra kapott könyvek:

Röviden csak annyit mondanék róla, hogy - ez volt a nagybetűs SZÖKÉS, de nem az a fajta, amelyet a kisgyerekek általában elkövetnek, hirtelen dacból megindulva, hogy legkésőbb a lépcsőház bejáratából, vagy a kertkapuból szaladjanak vissza megbánva az egész ötletet, ez igazi szökés volt, indítékkal, elkövetéssel és persze bűnhődéssel a végén.

De lássuk csak a további előzményeket!

Azon kívül, hogy az anyai nagyszülői ház, ahol sok éven át szinte a teljes nyarat töltöttük, a siófoki aranyparton volt, az apai nagyszülőknek ("Erzsi mamáék", annak ellenére, hogy mindkét nagyanyám Erzsébet volt) is volt egy kis nyaralójuk a szomszédos Sóstón. 

Ez a családi elbeszélések szerint egy munkahelyi, nyeretlen kollektív lottó, vagy totószelvény utólagos nyaraló sorsolásának köszönhetően, a játékban részt vevő kollégák kivásárlása után került a család birtokába.

Ez egy alpesi stílusú faház volt, amelyet a hajdani Csehszlovákia Poniklec nevű vállalata gyártott, több típusban, előre elkészített elemekből a helyszínen csak össze kellett rakni. Alul egy lépcsős, fedett veranda, egy nappali, kis konyha és a wc-fürdő, fent az emeleten pedig két kis szoba volt 2-2 ággyal.

Ezen a 10 évvel ezelőtti streetview képen még látszik a ház és előtte a fenyőfa, amely 40 éve még nem sokkal volt magasabb mint akkor mi. Azóta a kis faház eltűnt, helyét tágas, modern nyaralóépület vette át.

Minden nyáron töltöttünk itt is jó pár napot, hol a testvéremmel, hol felváltva, viszont a vízpart viszonylagos távolsága, valamint a rokon és ismerős gyerekek teljes hiánya jóval egyhangúbbá tette az itt töltött napokat. 

Apai nagyszüleim itt is sokat kertészkedtek az, amennyire emlékszem önállóan kisajátított, a telken kívüli vadonból elhódított kaporillatú, precízen tervezett és gondozott kiskertben. Mi a tesómmal itt bújócskáztunk, vagy figyeltük, ahogyan a papa állhatatosan feltartott kapával várja, hogy megmozduljon a vakondtúrás és végre revansot vehessen a féltett gyepszőnyeg kilyuggatóján.

További szórakozásunk volt a kert utca felöli részén lévő vízóra aknába éjszakánként beleesett kis békák és gyíkok szertartásos kimentése és szabadon bocsájtása.

A ház bővelkedett a ma már retrónak számító berendezési tárgyakban, volt itt színes üveghal, műanyag szalagfüggöny, vékony betonvasból hegesztett fali és álló virágtartók, makramé kép rajta egy halászsassal, balatoni emléktárgyak, közöttük kis poharak vitorlással díszítve. 

Az egész háznak amolyan igazi "nyaraló faház" illata volt, ami a fenyődeszkák és az évente végrehajtott frissítő favédő lazúrozás és lakkozás illatának elegyéből állt össze.

A felül hegyesszöget záró meredek tetőt szürke azbesztpala borította. A ház lábakon állt, a ház alatt pedig a közművek csővezetékei és az oda az eső elől eldugott kerti szerszámok és faanyagok által alkotott titokzatos, félhomályos világ terült el, ahová soha nem mertünk bemászni, mert féltünk a pókoktól (és még ki tudja miféle szerzetek laktak ott:)).

Strandolni naponta általában egyszer jártunk a sóstói Szt. István kápolna mögötti kis partszakaszra. Út közben nagyapám mindig kis mondókákat és vicceket talált ki az itteni, számomra ekkor még ismeretlen és mókásan hangzó utcanevekre: Ortutay Gyula, Esze Tamás, Madarász Viktor. Az útba eső kisboltban minden alkalommal kaptam mákos pitét (a mákos sütik iránti rajongásom is itt kezdődhetett).

Erről a kápolnáról azt érdemes tudni, hogy akkoriban is egy szabadtéri kis templom volt a parti fenyők alatt, a padok a szabad ég alatt voltak, mögöttük egy út és a vasút, előrefelé oldalt kinézve pedig a kéklő Balaton és az integető túlpart.

Már gyerekként is szkeptikus voltam a vallási keretrendszerekkel és eredettörténetekkel kapcsolatban, leginkább a gnosztikushoz közeli beállítottságot képviselve, így nagyon nehezen viseltem a kötelező vasárnapi miselátogatásokat, a mise részeit unásig ismertem, a prédikációkat nem értettem és ezek már akkor sem érdekeltek túlságosan.

Persze az itteni mise még mindig felüdülés volt egy klasszikus, templomihoz képest, ahol mozdulatlanul és csendben kellett ücsörögni 45 percen át egy általában télen-nyáron jéghideg zárt helyen, a legapróbb pisszenésre és mocorgásra is szúrós szemű nénik tekinteteinek kereszttüzében, itt emlékeim szerint a szertartás csak kb. fél órás volt, közben pedig jókat lehetett játszani a lábam alatti homokban mászkáló hangyákkal, vagy figyelni a fákon ugráló mókusokat és a távolban vijjogó sirályokat.

Betéve tudtam, hogy kereken 3 db. vonat robog át a mise időtartama alatt a templom mögötti déli parti vasútvonalon, ahogyan azt is, hogy ezek a szertartás melyik részén érkeznek sziszegő robogással, időszakos szünetet okozva az énekben-beszédben, így ezeket számon tartva reménykedtem a mielőbbi befejezésben.

Apai nagyapám az ilyen strandolások során minden alkalommal, elmutatott a parttal párhuzamosan nyugati irányba, hogy látom-e a távolban a három lépcsős hátú szállodát? Ott laknak a siófoki Nagyiék! Persze, hogy tudtam, hiszen a középső szálloda mögött van a nagyszülői ház, beleértve a tesómat és a szomszédban található unokatestvérek-játszótársak igencsak hiányolt seregét is.

Ezúttal azonban olyan erős honvágy lett úrrá rajtam, hogy hirtelen nagyapámnak szegeztem a kérdést: "nagypapa, nem mehetnék haza a nagyiékhoz?", mire ő elhamarkodottan és arra számítva, hogy csak egy komolyan nem vehető gyermeki óhajtást hallott (úgy 10 éves lehettem ekkor), szórakozottan azt találta mondani, hogy "persze, indulj csak".

Nekem több sem kellett és mint hal a vízben, teljes erőmmel indultam nyugati irányba a parttal párhuzamosan a derékig érő vízben.

Nagyapám először csak nevetett, majd mikor már gyanúsan távol kerültem tőle a visszafordulás legkisebb jele nélkül, kétségbeesett kiabálással próbált jobb belátásra bírni.

Én viszont a szándékom szóbeli legitimációjának felülírhatatlan tudatával teljesen figyelmen kívül hagytam a kiabálását. Visszanézve láttam, hogy nagyon igyekszik a nyomomba érni, de ez csak arra ösztönzött, hogy még gyorsabban haladjak a vízben.

Idővel aztán már nem láttam az alakját, ahogyan visszanéztem és némileg megnyugodva folytattam az utamat egyenesen a távoli Hotel Panoráma irányába.

Fogalmam sem volt arról, hogy mekkora utat kell megtennem, hiszen a templomba és a két nagyszülői ház között autóval jártunk, viszont innen akárhogyan is, de látótávolságon belül volt a cél. Csak mostanában mértem le először, hogy mintegy 4,3 kilométernyi utat kellett megtennem. Persze ez nem egy nagy szám, de azért egyedül úgy 10 évesen a vízen át érzésre kb. 10x ilyen hosszúnak tűnt. A képen sárga vonallal az utam.

Mindig igyekeztem a parttal párhuzamosan futó derékig érő vízű zátonyon haladni, de pár helyen azért úszára kényszerűltem, főleg ott, ahol hínáros részek voltak, ezekben nagyon nem szerettem gyalogolni.

Út közben egy fizetős strand területén is zavartalanul áthaladtam a vízben, majd az OKGT üdülő tömbjéhez érve már egyre inkább éreztem úgy, hogy végre hazai pályán vagyok.

Emlékeim szerint körülbelül 2-3 órás vízben sétálás - úszás után érkeztem meg Siófokra.

Persze ahogyan közeledtem a már ismerős partszakaszhoz, annál inkább ingott meg az abba vetett hitem, hogy hősiesnek gondolt kétéltű kirándulásom osztatlan elismerést fog kiváltani a siófoki nagyszülői házban. Eszembe jutott, hogy nem számoltam azzal, miként fogom előadni ezt a történetet ha váratlanul betoppanok?

Ezt a kételyt megerősítette az is, hogy nagyanyám szikáran a távolságot kémlelő alakját a "sárga" vízbe nyúló strandlépcsőn már igen messziről kiszúrtam. 

Amikor ő is észrevette a felé már némileg lankadó lelkesedéssel közelítő unokáját, a kezeit harciasan csípőre téve a maradék reményemet is eloszlatta az expedícióm osztatlan sikerét illetően.

A lépcsőn végre szárazföldre léphettem a kaland után, nagyanyám érthető felindultságából egy hirtelen nyaklevessel indította az ez után következő hatalmas verbális fejmosásokat. 

Míg a házhoz értünk, elmondta, hogy szegény apai nagyapám hólyagosra gyalogolta a lábát, míg strandpapucsban kutyagolt utánam a parton.

Nyilván teljesen hiábavaló volt arra hivatkoznom, hogy "dehát a papa megengedte!", ez nem talált értő fülekre. Ekkor tanultam meg először, hogy a felnőttek nem feltétlenül azt mondják, mint amire gondolnak.

Jobbnak láttam inkább a tetőtéri hálószobák fedezékébe menekülni az engem ért igazságtalanság miatt érzett csalódottságommal, ahová csak a tesóm jött utánam, hogy legalább ő vígasztaljon.

Még a délután folyamán vissza is lettem szállítva Sóstóra, hogy apai nagyanyám is meggyőződhessen a rá bízott unoka testi épségéről. A nap ezzel véget is érhetett volna, de mintegy feloldozásképpen az odaúton a közelben ideiglenesen felhúzott vidámparkban be lettem fizetve egy jó dodgemezésre, ami egy erős ütközés következtében megfejelt kormány miatt orrvérzéssel az "ez a nap tényleg egy totális csőd" élménnyel egészítette ki a történteket.

Itt a vége fuss el véle!

Kanyarodjunk vissza a végén kicsit a futáshoz.

Szépen kezdem építeni a Balaton Szupermaratont magamban, na persze nem tolom túl, csak okosan, mert a futáshoz - számomra azért szükség van mértékletességre és pihenésre is, valamint arra leginkább, hogy az élet rengeteg más dologról is szóljon.

Időközben a fokozott igénybevétel hatására és a mozgásomra való odafigyelésnek köszönhetően (talajérintési egyensúly, talajfogás, farizmok terhelése) a maradék tünet is megszűnt a jobb bokacsontom oldalán az Achilles tapadásnál, ahogyan a talpi bőnye gyulladás esetén, úgy ennél az enyhe Achilles sérülésnél is működőképes volt a "gyógyulás a futás által" módszer, mint utókezelés.

Szerencsére nem vagyok "főállású futó", nem nyomaszt külső vagy belső elvárás, teljesítménykényszer. Szerintem alapból eléggé kockázatos taktika, vagy életstratégia, ha az embernek a munkáján kívül gyakorlatilag csak a futás van, mert az ilyen egy lábon állás fárasztó és nem is veszélytelen.

Számomra mindig meghökkentő, ha valaki látszólag szinte csak az elismerés és a külső validáció miatt fut, vagy ezen okból próbál meg távban, versenyhalmozásban felüllicitálni másokat, vagy a korábbi önmagát.

Nyilván mindenkiben van kompetitív hajlam, ami a fejlődés egyik fő motorja, de azért érdemes tisztában lenni a mérték fogalmával.

Az ilyen túltolásoknak az előre látható vége általában a sérülés vagy a kiégés, legrosszabb esetben a kettő együtt - majd a magyarázkodás, amennyiben valaki eleve a saját képességein messze túlmutató mutatványba áll bele. Ugyanezen okból következnek a nagy megbánások, visszavonulások, később visszatérések ütemes váltakozása, amelyek végtére megint csak nem szólnak másról, mint, hogy a futó a népszerűség elérése végett túlexponálja magát a közösségi médiában. 

Emberből vagyunk, kevés az ún. "szuperember" aki mindent kibír fizikailag és lelkileg is.

A mértéktartást érdemes, ha másképp nem, de legalább a más kárán megtanulni, persze ha valaki ragaszkodik a saját tapasztaláshoz, hát csinálja, de ha ez egy kezdő futó számára követendő példa, az már problémásabb eset.

Fura és egyre furább világot élünk, amelyben a könnyen elérhető népszerűség és az ezzel járó validáció, amelyet a teljesítményért járó lájkok számában mérnek, egyre jelentősebb motivációs tényező lesz, még a futó berkekben is. 

A kellő "hatás", azaz a lájkok és elismerések csak az egyre meredekebb teljesítések után érkeznek a megszokott dózisban, kicsit olyan mint egy drog, mindig több kell, ha a másik csinál valamit, akkor én majd kétszer annyit csinálok, akkor is, ha kockázatos és veszélyes.

Nekem a futás nem ez, hanem marad továbbra is a leginkább csendes elvonulás, énidő, fejszellőztetés, kirándulás. Persze kívülről nézve eleve hülyén hangzik az ultratávok világában mértéket és mértékletességet emlegetni, de ez ettől még létező dolog.

Közben kiolvastam az "ultrafutás" könyvet is, ami nagyon kellemes meglepetést okozott, bár az elején kicsit egy kaptafára készültnek tűnt a többi angolszász területről érkező ilyen témakörű könyvvel, a szerző nagyon érzékletesen írja körül a saját futás és személyiségfejlődését az UTMB felé tartó útja során és a kifejtős kitérői a csalások, dopping lélektana, valamint a sérülések-terápia és gyógymódok világába, különös tekintettel az engem is érintő Achilles témakörre, tényleg megvételre érdemes könyvek közé sorolja. A könyv zárásaként leírt UTMB pedig már csak a hab a tortán. Én csak ajánlani tudom.