Tavaszi szél
Érdekes helyzetben ér ez az UB, történt, meg fog történni egy csomó dolog.
A politikáról most, így a választás előtt két nappal, csak annyit, hogy azt érdemes mindenkinek fejben tartania, hogy a szavazófülkében az ember nem hűséget fogad, hanem bizalmat szavaz a számára szimpatikus pártnak.
Ha pedig nem olyan eredmény születik, aminek örülnék, akkor sem dőlök a kardomba – okot adva ezzel pár jóakarómnak a kárörömre –, hanem elfogadom, hogy az ország döntő többségének a stabil lecsúszás és középszerűség élhetőbb és kényelmesebb megoldás annál, mint hogy erőfeszítéseket tegyen azért, hogy az ország a jövőben egy jobb, élhetőbb hellyé váljon mindenki számára.
Szerencsére a helyzet most úgy néz ki, hogy az ország csak túl akar és tud lépni majd a saját árnyékán. Pont.
Erről ennyit.
A BSZM kiheverése nem volt egyszerű, előbb valami nyavalya ment át rajtam úgy, hogy persze ki nem ütött, csak a futásaim lettek – szarok –, és volt rajtam egy folyamatos féldöglött álmosság.
Aztán, mikorra ebből kijöttem, ráesett egy flakon a jobb lábam középső ujjára, amelynek köszönhetően begyulladt a körömágy, mert belevágott a köröm széle a szövetbe.
Pár futásnál csak úgy kellemetlenül éreztette magát, aztán egyik hosszabb terepfutás elején sikerült elrúgnom egy ágat is a fájós ujjammal, a futás után meg bedagadt az egész, meg úgy fájt, mintha kést forgattak volna benne, plusz be is lázasodtam.
Szerencsére másnapra a brutál fájdalom elmúlt, majd egy pedikűrös egy kis sebészeti beavatkozással profin rendbe tette az egészet.
Ezzel aztán végre már gond nélkül folytathattam az egyre jobb időben a futásokat.
Sikerült erősebb heteket is csinálnom, illetve az egyik hosszú futást általában egy hosszú bringázással váltottam ki. Az erősebb hetek persze jóval szerényebb összkilométereket jelentenek már, mint jelentettek korábban.
Persze, hogy a MÉM, ahogyan minden évben, úgy idén is igaz legyen, ismét elkapott minket egy durva hidegfront, tehát öltözhettem vissza téli cuccba.
Ezen a hidegfrontos hétvégén esett meg az is, hogy 35 kilométeres futás volt tervben, de miután 7 kilométernél harmadszor vert el a jégesős zápor, valamint metsző hideg szél volt, és még az alsógatyámból is folyt a víz, életemben először úgy döntöttem, hogy ennek a világon semmiféle hozzáadott értéke nincsen, legjobb esetben is max. megfázok, ezért szépen letértem a tervezett útvonalról és hazafutottam.
Mert megtehetem, nincsen kényszer, kevesebbet futok, ezer más dolgom van, kipihentebb vagyok. Ez ráadásul egy érdekes kísérlet is lesz, hogy a nyolcadik ultrabalatonomat meg tudom-e ennyire kevés futással csinálni, és ha igen, akkor milyen állapotban érek célba ahhoz képest, ahogy szoktam.
Mi történt még, ja, van egy nagyjából esélytelen ötödik helyem a Spartathlon várólistán, ahol nyilván annak szurkol az ember, hogy a szerencsések be tudjanak nevezni, és lehetőleg minél kevesebben jussanak be a listáról, így ezen nem is pörgök.
Valamint le lett mondva a verseny, amire beneveztem, és az idei év igazi nagyhala (vagy nagyhalála?) lett volna - a Seholvilág 500 - önellátós, nyolcnapos, összesen 500 kilométeres futás napi 50-80 kilis adagokkal, lent valahol Zalában, vándortábor jelleggel, ahol a napi szakasz futása közben csak vizet kapsz a frissítőkön, boltba nem mehetsz, és a sátradat viszik egyik állomásról a másikra - minden mást (étel, ruházat, matrac, hálózsák, egyéb kötelező felszerelések) NEKED kell cipelned a hátadon - érted, 8 nap futáshoz, ismeretlen terepen, ismeretlen időjárásban, stb.!
Valszeg ez a többnapos sivatagi futásokra hajazó műfaj olyan váratlanul érte a hazai ultrás közösséget, mint mikor a "Vissza a jövőbe" c. filmben Marty McFly 1955-ben előadta Chuck Berry Johnny B. Goode c. számát három évvel annak a megjelenése előtt, a végén egy AC/DC - Angus Young stílusában előadott gitárszólóval, amely után így szólt a performanszon teljesen elképedt közönségnek:
"Azt hiszem, erre még nem vagytok felkészülve, de a gyerekeitek imádni fogják"
Elvileg nem egy emberöltő múlva, hanem majd jövőre lesz a verseny megrendezve, mert mindössze hárman neveztünk rá idén, addigra talán összeszedik a bátorságukat a nevezéshez a bevállalósabb, ridegtartáshoz szokott arcok is.
A húsvéti hétvégére aztán megjavult az idő, így bepattantunk a lakóautóba, és lementünk délre, Horvátországba.
A Velebitben a magasabb részeken volt még hó bőven, hiszen a Plitvicei-tavaknál több mint egy méternyi hó esett.
Időjárás tekintetében csütörtökön és pénteken még a tengerparton tanyázott a bóra, azaz a tengerparti bukószél. Ennek megfelelően a Sveti Rok alagút előtt le is volt zárva a pálya, mi viszont eleve nem is arra akartunk menni.
Gračac után keltünk át a Velebit gerincén, igazán csodás sziklaformációk között, majd a főútról letérve tovább ereszkedtünk, a Krupa-szurdok feletti Udin-híd parkolóhelyén éjszakáztunk.
Hatalmas szél volt, de közben kórusban vonyítottak az aranysakálok, teljesen kihalt hely volt. Éjszaka nem aludtunk túl jól, mert az autót megállás nélkül, szó szerint taszigálta a szél.
Reggel még borús idő volt, és a szél is javában tombolt, így legurultunk a közeli Krupa-kolostorhoz.
Ez egy igazi mesebeli környék volt, és persze kihalt is. Itt mindenfelé a Krupa folyó kristálytiszta vize csobogott, különböző, mesterségesen kialakított medrekben, amelyek a kolostor vízellátását biztosították.
Reggelizés közben egy kedves, de nagyon hallgatag apáca is megjelent egy hatalmas, de nagyon félénk és barátságos kutyával, amelyik a Tobi névre hallgatott, és gazdája engedélyével eredményes sonkakunyerálást hajtott végre.
Mivel nem siettünk sehová, ráérősen indultunk a Via Adriatica turistaúton.
Kezdetben még szélesebb, legelős részeken vitt az út, majd később elkezdett szűkülni a kanyon, és a kanyargó folyó mellett vagy füves, ligetes területeken, vagy sziklás kőomlásokon vitt az út, attól függően, hogy melyik irányban kanyarodott a folyó.
Nem volt csendes a sétánk, mivel bár a kanyonban nem annyira (de azért így is durván) fújt a szél, a fent tomboló bóra sokszor olyan brutális zúgásokat hallatott a sziklákon, mintha valami repülőgép közeledett volna.
Az egyik folyókanyarulatba úgy vágott be a szél, hogy a felkorbácsolt víz hullámainak taraját felkapta, és vízpermettel terített be minket, miközben két kézzel kapaszkodtunk a fákba, hogy fel ne boruljunk.
A nyugodt részeken a kék összes árnyalatában játszó, kristálytiszta víz mellett sétáltunk, ami felett barna színű szirti fecskék cikáztak.
Az a szurdokvölgy arról is híres, hogy itt és a közeli, közismert helyeken (Plitvice, Krka-völgy) forgatták a Winnetou-filmek számos ikonikus jelenetét Gojko Mitić főszereplésével.
Röviddel az Udin-híd előtt jobb oldalról nyílt egy nagy szurdok, ahonnan egy mellékfolyó (Krnjeza) érkezett. Ezen szikláról sziklára ugrálva, mászva jutottunk át.
A híd előtt egy sziklafalon telepített kis vasalt úton kellett átjutni.
A híd és környéke is egy csoda, a híd fölött a kiszélesedő folyón keresztbe mésztufagátakon bukik át a víz, és maga a híd is egy ilyen gátra épült.
Több mint 200 éve, a legenda szerint egy Jovan Veselinović nevű férfi, akinek "Kuda" volt a beceneve, beleszeretett egy lányba, aki a folyó túlpartján élt. Mivel akkoriban a folyón való átkelés veszélyes, árvizek idején pedig lehetetlen volt, úgy döntött, hogy a lánykérés rangját azzal adja meg, hogy egy hidat épít, amelyen a násznép is méltó módon tud átkelni. Az 1799–1800-ban épült, 109 méter hosszú híd faragott forrásmészkőből épült, kötőanyag használata nélkül rakott 12 boltívvel.
Itt már kisütött a nap, és kezdett nagyon jó idő lenni a szél ellenére.
Visszaúton már ismerős részeken, más perspektívából szemléltük a környéket.
Az apátságnál időközben már voltak kirándulók, illetve egy helyi csapat, akik két bárányt sütöttek az itteni kemencében nyárson. Ahogyan aztán a hétvégén láttuk, a báránysütés itt húsvéti szokásnak számít, amit persze nem csak húsvétkor művelnek.
Még sétálgattunk a környéken, majd elindultunk a következő éjszakázó helyünkre. Obrovac után viszont azzal szembesültünk, hogy a D54-es út is le van zárva a szélvihar miatt. Az itt posztoló rendőr azt javasolta, hogy ha a Maslenicai hídon át akarunk eljutni a Pag-sziget irányába, akkor várjunk 2-3 órát, mert el fog állni a szél, és megnyitják az utat.
Mivel nem akartunk ennyit egy helyben ácsorogni, inkább úgy döntöttünk, hogy a Novigrad-öblöt délről kerüljük meg, és úgy jutunk el az úti célhoz.
Viszont itt, Novigrad után Zsuzsi kiszúrt az autóból egy csodás kis tengerparti helyet, így ide húzódtunk le a fenyőerdő szélére, a tengerpartra.
Itt nagyjából védve voltunk a szél elől, és a panoráma is megfelelő volt.
Sétálgattunk, zuhanyoztunk, majd vacsora és alvás következett. Közben vadmacskavernyogást is hallottunk az erdőből.
Éjszaka azért még voltak erős széllökések, de reggelre teljesen megállt a szél, és csodálatos időre ébredtünk.
A hálószobai napfelkeltés kilátásunk is magáért beszélt.
Reggeliztünk, aztán útba ejtettük a Posedarjei Szentlélek-templomot.
Ez egy kis szigeten áll, amelyet egy gát és híd köt össze a parttal. A legenda szerint helyi halászok építették hálából azért, hogy egy bóra idején ki tudtak menekülni a tengerről.
A háttérben a havas Velebit-hegység biztosította a hátteret.
Innen a Pag-szigeti híd előtti parkolóba mentünk és innen bicikliztünk be a szigetre.
Sajnos itt a sziget főútvonalán eléggé élénk volt a forgalom, és a horvát sofőrök érzésre ugyanazt a közlekedési morált képviselik a biciklisekkel szemben, amit otthon is megszokhattunk, azaz nem tartják az oldaltávolságot, a sebességet a kikerüléskor, és persze előznek is úgy, hogy szemben megy velük az ember.
Pag városa előtt egy sólepárló mellett tekertünk, majd a városban megálltunk kávézni.
A város után 175 méterre másztunk fel egy hágóba, majd hatalmasat gurultunk Simuni településig.
A sziget hegyvonulatának ez a nyugati oldala teljesen más képet mutatott.
Itt nem a kopár mészkő volt a jellemző, hanem fenyőerdők és olajfa ligetek voltak mindenfelé.
Innen aztán megint át kellett mászni ugyan ezen a hegygerincen, hogy aztán kis kanyargás után egy nagyon hosszú egyenes úton küzdjünk a szembeszéllel Novalja-ig.
Mivel már dél elmúlt, betértünk ebédelni egy étterembe a város szélén.
Ebéd után, megfordultunk és ugyanezen az úton, immár hátszéllel tekertünk vissza az autóhoz.
A hágóba felmászáskor már annyira meleg volt, hogy neki kellett vetkőzni.
Fentről lefotóztuk a sólepárlót és elgurultunk a híd melletti Fortica erődhöz.
Ebből az erődből ellenőrizték a 17. században a tengerszorost.
A tekerés után kicsit hosszabb autózás várt ránk, az esti szálláshelyünket a Cetina folyó felduzzasztásával kialakított Perućko-víztározó partjára terveztem, Garjak település közelébe.
Az autópályát Šibeniknél hagytuk el, majd kisebb utakon autóztunk a célig.
Az úton rengeteg elhagyott házat és települést láttunk, ez Horvátország délkeleti részére mindenütt jellemző. Az egyébként is ritkán lakott területekről a fiatalok elvándoroltak, majd a délszláv háború során a szerb és bosnyák nemzetiségű lakosság is elvándorolt. A hátrahagyott házak tulajdonviszonyai a mai napig rendezetlenek.
Ezzel együtt egészen különleges hangulatú vidékeken vezetett az út, mindenütt mészkőkarsztos fennsíkok és lekopott hegységek vettek körül minket, bokros, fás-ligetes területekkel, sok birkával.
A víztározóban ránézésre eléggé kevés víz volt, de kitűnő helyet találtunk a parton. Mindkét oldalon a Dinári-hegység néhol még havas hegyhátai húzódtak.
Ahogy lebukott a nap a magas hegyek mögé, rögtön hűlni kezdett a levegő, így vacsora után behúzódtunk az autóba, és nyugovóra tértünk.
Éjszaka a tiszta idő és a magas hegyek miatt eléggé hideg volt, az autóban is 5 fokig hűlt a levegő, de a jó hálózsákoknak, takarónak köszönhetően nem fáztunk.
Reggel aztán gyorsan emelkedett a hőmérséklet, reggeli után átálltunk egy forgalmasabb parkolóba, majd nyeregbe pattantunk.
Először a Cetina-folyó fő forrásához tekertünk, útközben szép kis településeken át vitt az út, közben csobogó patakot kereszteztünk, rajta egy kis, közhasználatú takarmányőrlő malommal.
Az út jobb oldalán fentről láttuk a Cetina másik forrását (Vukovica Vrlo), majd egy szép temető közepén álló romtemplomnál fordultunk balra és tekertünk fel a forrás felett épült templomhoz.
Nos a forrás rászolgált a nevére: "a föld szeme", valóban olyan, mint egy szem, hosszúkás pupillával.
Ez a forrásbarlang 155 méteres mélységig van felderítve barlangi búvárok által, valódi mélysége nem ismert.
A fentről látható függőleges kürtő mélysége 50 méter, és a víz olyan tiszta, hogy le is látni az aljáig.
Itt a legtöbb vízfolyás ilyen bővizű forrásbarlangokból bukkan a felszínre (pl. a közeli Krka is). Mivel a Dinári-hegység és a környező hegyek is mészkőből vannak, nagyon sok karsztvízforrás található ezen a vidéken.
Innen nagyon jó kis utakon gurultunk karsztos fennsíkon a víztározó északi partján, ez a hely is úgy néz ki, mint egy western-film díszlete.
Autóval szinte nem is találkoztunk, viszont megtaláltuk a leg húsvétibb figyelmeztető kresz táblát.
A víztározó keleti végében van a völgyzáró gátnak különleges közeli történelme van, a gát fölötti erdőben emlékmű is áll a hősies helytállásra emlékeztetve.
A délszláv háború során a Cetina folyón található Peruća-gát ellen az újkori történelem egyik legsúlyosabb környezeti és humanitárius katasztrófájával fenyegető merényletet kíséreltek meg.
1991 szeptemberében a szerb erők elfoglalták a gátat és a vízerőművet. A következő másfél évben a gátat fenyegető fegyverként használták a folyó alsó szakaszán élő horvát lakossággal szemben.
Amikor a horvát hadsereg ellentámadást indított a terület visszaszerzésére (Maslenica-hadművelet keretében), a visszavonuló szerb erők mintegy 30 tonna TNT-t robbantottak fel, amelyet korábban a gát belső galériáiban helyeztek el.
A robbanás súlyosan megrongálta a gát szerkezetét, hatalmas repedések keletkeztek, és a víz elkezdte átmosni a gát magját. A teljes összeomlás közvetlenül fenyegetett, ami több mint 50 000 embert és olyan városokat mosott volna el, mint Sinj, Trilj és Omiš.
A gátat végül a horvát mérnökök és katonák gyors beavatkozása mentette meg. Sikerült kinyitniuk az ürítőcsatornákat, hogy csökkentsék a víznyomást, miközben földművekkel próbálták betömni a réseket. Egy brit ENSZ-megfigyelő, Mark Nicholas Gray kapitány is kulcsszerepet játszott: a robbantás előtt hónapokkal elérte, hogy a tározó vízszintjét csökkentsék, ami nélkül a gát valószínűleg azonnal átszakadt volna.
Mielőtt ráfordultunk volna a tározó déli oldalán húzódó D1-es útra, különleges hangulatú kis településeket tekertünk át.
A D1-en aztán jó hátszelünk volt, tempós tekeréssel gyorsan visszaértünk az autóhoz.
Ebédeltünk, mosakodtunk aztán szépen hazajöttünk, csodás tájakon, a Velebit hegység mögött. Késő estére haza is értünk.
Kb. 1500 kilométert autóztunk és tekertünk összesen a hétvégén, de Horvátországban, a zágrábi elkerülő autópálya külső sávját (ami tényleg gyatra állapotban van) leszámítva, az egész ottani út során kb. annyi kátyúval találkoztam, mint a településünk közút által fenntartott főutcájának egy találomra kiválasztott 200 méteres szakaszán. De mondhattam volna bármely hazai főutat is – pedig náluk is van forgalom, tél, hó, hegyek, meg ilyesmi.
Legyen a végszó annyi, hogy ha nagy esők esnének az északkeleti Kárpátokban, akkor az ún. "közszolgálati" televízió, rádió, egyéb média híradója kis szerkesztői fejtörés után… mint Simon bá a Csinibaba c. klasszikusban: "És most új beolvasás, a tegnap kihúzott lottószámok: 4, 23, 28, 19… micsoda? (kikapcsolja a mikrofont) 56? Ez hogy lehet? Én ezt nem… (mikrofont visszakapcsol) khmm… Az ötödik számot, kedves tömbtársak, a Népszabadság közli!" ...valószínűleg úgy fogalmazna, hogy "a második legjelentősebb hazai folyónk vízszintje erősen emelkedik" :D:D Emelkedjen, azaz áradjon!