Wellness a tó körül, BSZM 2024

1. nap

Eredetileg úgy terveztük, hogy Krisztával és Ervinnel, illetve másik futótásunkkal, aki szintén Ervin - négyen megyünk csütörtökön Siófokra, sajnos csütörtök reggelre Kriszta férje Ervin eléggé benáthásodott és mivel nem akart kockáztatni, ő nem tartott velünk így az én autómmal mentünk hárman. 

Kertész Ervin igazi BSZM veterán a maga 9 sikeres teljesítésével, de ezúttal csak versenyen kívül futott, mert ő vitte az autót Siófokról Fonyódra. Meg persze szorgalmasan lefutotta napi adagok felét edzésként, míg ránk várakozott.

Zsuzsi most nem tartott velünk, mert ha itt nem fut, vagy kísér az ember, akkor nem egy nagy élvezet estéről estére azt nézegetni, hogy miként ér haza az ember férje egyre viharvertebben az aznapi darálóból.

Ő így otthonról biztosította a lelki támogatást.

Nyugis autózás után értünk Siófokra. Az előrejelzés három napnyi meleg napos időt jósolt amelyen majd egy hűvösebb vasárnap zár le.

A versenyközpontnál már határozottan melegedett az idő, bőven elég volt a nyári szerelés, mivel most még jól esett a nap melege, fekete pólót vettem, ez az év azon kevés napjainak egyike, amikor van értelme felvenni a fekete futópólót.

A rajtszám, rajtcsomag felvétele után tollászkodtunk még egy sort a kocsinál, aztán kimentünk a partra a rajthoz. 

Csodaszép idő volt, sok ismerőssel, jó hangulattal, érezhető volt, hogy mennyire várta mindenki, hogy ez a verseny, amelyik a legutolsó volt a COVID előtt, amelyet még meg lehetet tartani, végre visszatérjen 4 évnyi kihagyás után.

Én a teljességgel kimaradt felkészülésem okán konkrétan erős imposztor szindrómát éreztem a rajtban a jól felkészült futótársak között.

Miközben a legtöbben versenyspecifikus felkészülést csináltak, én azon kívül, hogy alaposan rápihentem a versenyre, nem nagyon tudtam mit felmutatni. Azt meg én sem gondolhattam komolyan, hogy alpesi sízéssel bármennyire is fel lehet készülni a BSZM-re.

Ott volt még a nyakamban az éppen elmúló Achilles sérülés, aminek éppen most készültem egy négy napos komolyabb sorozatterhelést adni, na ez sem az, amit egy orvos javasolt volna...plusz ugye a Spartathlon, én a szerencsés, már befizetett nevezéssel, már csak azon lamentáltam, hogy lefutni hogyan fogom?

Nyilván tisztában voltam azzal, hogy ezt a négy napot most elsősorban fejben kell teljesítenem. Csupán annyit szabtam meg magamnak, hogy semmiképpen se fussak 5:40-nél jobb tempót az elején s, hogy rendesen egyek-igyak végig. Ezen kívül meg élvezni kell a futást, kényelmesen, ahogyan jól esik.

Nekem nyitott könyv a Balaton-part, a természetes és épített környezet egyaránt, mindenhol jártam már, mindennek utána olvastam ami érdekel (és elég sok minden érdekel), annyi volt a dolgom, hogy belépjek a díszletek közé és szépen körbefussam a tavat.

Mindezzel együtt a futó önbizalmam a béka feneke alatt volt, ilyen kihagyás és a hosszan elnyúló sérülés miatti vergődősebb futások miatt egyszerűen sokszor abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudok hosszabb távot futni.

Idén mindössze 1db. futásom volt, ami hosszabb volt egy félmaratonnál.

Két kulaccsal (egyben csak por, a másikban már víz is) és két adag porral, valamint 4 géllel az övemben indultam, a futózsákot nem is hoztam magammal, mert ami kell simán elfér az övben.

A rajt után meglehetősen töredezett parti sétányon haladt a mezőny, ez nekem hazai pálya volt, bár a partszakasz a töredezett betonlapok, a régi "BM-móló" és a mára eléggé átépített hoteleken kívül már nem hasonlít arra, ami gyerekkoromban volt. Persze mindez csak balra nézve volt így, jobbra nézve minden olyan mint régen, párás messzeség, a túlparon kéklő Balaton felvidéki hegyekkel, nyugodt, tiszta víz és persze a csodás "Balaton illat".

A szabadstrand végén bementünk a Petőfi sétányra, itt gyerekkoromban egy kis nádas volt a parton, mára az egész itteni rész feltöltődött és egy nagy nádas foglalja el a helyet ahol régen víz hullámzott. Miután még nem voltam éhes, nem érintett annyira érzékenyen a kikötő melletti utcában a döneresek felől érkező illat. Az utca végén jobbra fordultunk és átfutottunk a Sió-hídon.

Széplakon, Zamárdin át hosszú egyeneseken vitt az út, fura volt ezt az UB-hoz képest világosban és fordított irányból látni.

Az kicsit elszomorított, hogy a déli part ezen szakasza is kezd átváltozni egy falanszterré, a régi, hangulatos, emberi léptékű kis nyaralók és körülöttük a nagy fák sorra tűnnek el és adják át a helyüket a meglehetősen jellegtelen apartmanházaknak, természetesen térkővel, mérnökileg tervezett egyen-gyepes és egzotikus dísznövényes parkolókkal. Lépten nyomon építkezés van a part teljes hosszán, évek óta.

Zamárdiban a strandon futottunk kicsit kavicsos úton is a szemben már karnyújtásnyira volt Tihany, aztán jött Szántód. 

A révnél lévő frissítőt elhagyva Szabó Béla "Wojtek" futott el mellettem, rákiáltottam, majd dumáltunk egy jót, persze mi másról, mint a Spartatlonról, őszintén örült annak, hogy Fortuna az idén közvetlenül a "keblére ölelt" (az ő szavai:)) a sorsolásnál, erről lesz majd bejegyzés később.

Kicsit később Máté Mónikát értem be, akit közvetlenül utánam húztak ki a Spartathlonra, beszélgettünk kicsit az addig ránk váró kihívásokról (most aztán edzhetjük végig az egész nyarat...:))

Földvár után Szárszó következett, ami érzésre sokkal hosszabb mint Földvár, volt itt vasút melletti platánsor, majd még hosszabb parti platánsor (Kvassay-sétány). 

Szárszón végre a régi, mára használhatatlanná vált, országút melletti bicikliút helyett egy utcával lejjebb az újonnan kijelölt bringaúton kellett haladni, idén remélem az UB útvonala is módosul ugyanilyen módon.

Aztán Balatonszemesre értünk, itt az út jobb oldalán egy néhai hatalmas kemping és nyaralóközpontot bontottak el éppen. Az UB-hoz képest itt nem fent a Vadgesztenye Allé-n (azaz Bagolyvár utcában), hanem a magaspart aljában kanyarog az útvonal. Fejünk felett egy rakás varjúfészekkel és ezáltal erősen "összeszart" bicikliúttal, ahol azon szurkoltam, hogy legalább mi ne kapjunk az áldásból. Csepregi Ákos - Pultrafutó előzött meg itt, dumáltunk kicsit és megdicsértem az idén számára sajnos csak reménytelen várólistás helyet hozó soroslás után készített pólóját.

Szemes nyugati felén nagyon szép volt a parton haladó útvonal. Innen már szépen látszottak a túloldalon a Badacsony mellett a tapolcai-medence jellegzetes formájú hegyei. 35-nél Kriszta előzött, innen csak annyi volt a célom, hogy ő látótávolságban maradjon.

Hosszú egyenes szakaszok követték egymást, Szemest elhagyva következett Lelle, Lelle után pedig már ott volt bal kézre a boglári várdomb és rajta a gömbkilátó.

Boglárról már csak egy ugrás volt Fonyód és az út sok szép szakasza közül az egyik, az Árpád part, itt utolértem Csepregi Ákost, akivel aztán a célig politizáltunk, filozofáltunk és egyetértettünk, közben pedig legalább nem a saját kínjainkra figyeltünk.

A célba 5 óra és 5 percnyi futás után értem be, Kriszta előttem két perccel.

Ervin már várt minket, átöltözés után gyorsan bevásároltunk még Balatonfenyvesen, aztán mentünk Keszthelyre a szállásunkra. Vacsorára pizzarendelés, aztán heverészés, hengerezés, alvás következett.

Azért eléggé ramaty állapotban voltam közvetlenül a futás után, kb. mindenem fájt, de estére aztán szépen elkezdtem rendbe jönni.

A második napról már tudtam, hogy ez lesz a leg nehezebb a maga 53 kilométerével.

2. nap

Nagyon tágas és kényelmes volt a szállásunk, sikerült viszonylag jól kialudnom magamat. Reggelre egészen jó állapotba kerültek a futóműveim, éjszaka mondjuk kettő órától már csak forgolódtam és éhes is voltam, felszínes volt az alvás. A kiadós reggeli és a Fonyódra visszaautózás után kíváncsian vártam, hogy mit hoz számomra ez a nap.

Fonyódon Boros Lindát üdvözöltem, aki örökre bevéste magát az emlékezetembe a közös futásunk miatt a hegy túloldalától Spártáig.

Rajt után 1,5 kilométerrel ránéztem az órámra, amit elfelejtettem elindítani, na sebaj, óra indítás úgy 1,5 kili lefutása után történt meg csak.

Indult a déli part leghosszabb egyenes utcás futása, Bélatelepen, majd Máriafürdőn és Fenyvesen át. Ez a hosszan ívelt hajdani rekesztő túrzáson épült keskeny település is kedvenc hely, a monotonitása ellenére is. 

Itt még nem kezdődött meg a nagy léptékű átalakulás, így sok kedves kis villát lefotóztam a futás során.

Máriafürdőn utolértem Krisztát, akivel aztán egészen Keszthelyig előzgettük egymást.

Balatonfenyves elején a végtelennek tűnő utca fölött kiszúrtam a berényi szőlőhegyen lévő átjátszótornyot és arra fixáltam a tekintetemet. 

Ezek a települések épültek ki a legkésőbb a part mentén, itt tágasabban az utcák, terek és a házak is javarészt inkább a hetvenes, nyolcvanas években épültek.

Fenyves végén jött az ismerős kanyar, aztán kifutottunk a főút mellé Balatonkeresztúrnál, itt az út két oldalán lévő évek óta enyésző néhai üdülőépületek jelezték, hogy megérkeztünk a Balaton partjának talán legelhagyatottabb részére, amely innentől egészen Keszthelyig tart.

Berény is igencsak hosszú volt, kezdett melegedni az idő. Berény után egyre inkább vizes, mocsaras részeken vitt a bicikliút, itt tanulmányoztam az út mindkét oldalán lévő sötétbarna vízzel borított területeket.

Ez a víz, ahogyan a déli part csatornáinak vize is azért barna ("berekvíz") mert folyamatosan kioldja az itt mindenhol jelen lévő tőzeg csersavtartalmát. Tőzeg pedig azért van itt, mert a hajdani tómederben futunk, amely csak a vízszint szabályozás során lett száraz terület.

Közben kezdtem magamra találni, továbbra is jól ment a futás, általában gyorsabb lábú váltósok farvízén utaztam, vitettem magamat a lendülettel, miközben elkezdtem előre menni az egyéni mezőnyben.

Némileg enyhült az imposztor szindróma érzésem is, ahogyan múltak a kilométerek és stabil tempót tudtam menni.

A vizenyős részről kiérve a pár éve elkészült itteni új autóutak melletti kitűnő bicikliúton futottunk, át a Zala folyó felett, fentről nagyon szép kilátás nyílt, a tanúhegyeken kívül már a mai napi befutó, szigligeti várhegy is látszott, igaz addig még le kellett futni néhány kilométert.

Fenékpuszta után a parti nádasban tehenek legelésztek félig a vízben állva, ez az a Balaton kép, amely nem változott lényegesen az utóbbi 100 évben. 

Most bal kézre esett a híres fenyves allé, előtte nagy repceföld, amely éppen most kezdte a virágzást, nagyjából egy hónappal korábban a szokásosnál.

A vasút keresztezése után beértünk a parti erdőbe csodálatos zöld színben pompázott a természet, úgy, ahogyan április közepe-vége felé szokott. Ebben az esetben sem bántam, hogy idén szokatlanul hamar kitavaszodott.

Az erdei szakasz után máris Keszthelyen voltam, az itteni szakaszon fordultunk rá a nyugati partról az északi partra.

Keszthely végén már állt a levegő és tűzött a nap, határozottan meleg volt, rendesen kellett vizezni a sapkát a frissítőpontokon.

Gyenesdiásról Vonyarc felé bevetettük magunkat "Shrek mocsarába", itt az út két oldalán vizes területek vannak. Próbáltam meglesni pár mocsári teknőst, de ezúttal óvatosabbak voltak és nem láttam egyet sem.

A vonyarci Szent Mihály kápolna után Béláék előztek meg, én pedig rájuk tapadva tempóztam tovább.

Györökre érve a strandnál eszembe jutott, hogy a nyári nyaraláskor innen indulva a szigligeti leágazás kerek 10 kilométerre van, tehát már közel a cél. Béla itt kicsit meg volt rogyva, persze mivel egy igencsak tapasztalt veteránról van szó, tudtam, hogy szépen fel fog támadni.

Itt értem el a napi maraton távot, ami időre pont annyi volt, mint előző nap (4:25) Ezzel teljes mértékben elégedett voltam. 

A Szép-Kilátó nevéhez híven most is szép volt, ráadásul az UB-vel ellentétes útirány miatt pont irányban volt a kilátás a futás során.

Kis hullámzás után aztán ráfordultunk jobbra az edericsi egyenesre, ami a célegyenes volt, igaz eléggé hosszú, de már nagyon közel látszott a szigligeti vár.

A vár alá a célba erős hegymászással jutottam fel, Kriszta és Ervin már várt.

Este aztán megérkezett Kriszta férje Ervin aki gyorsan kiheverte a megfázást és Kertész Ervin párja Enikő is.

3. nap

Reggel annak ellenére, hogy igencsak időben érkeztünk a tomaji rajthoz, nem dúskálhattunk a parkolóhelyekben, de megoldottuk. Találkoztunk Szilvivel és Anettel is.

Hatalmas kavalkád volt, nagyon jó idő és ezen a reggelen egészült ki a mezőny a kétnapos "Félbalaton" résztvevőivel. Lassú rajt volt, kettesével engedték a futókat, kb. 5 másodpercenként.

Ez a BSZM rövid napja, ha úgy tetszik sprinttávja, ma "csupán" 43,5 kilométer várt ránk.

Visszagondoltam 2018-ra, mikor az első dupla hosszumra készültem itt, mint félbalaton résztvevő, akkor hideg, télies idő volt és leplezetlen elismeréssel néztem a rajthoz készülődő, azért már nyúzottabb állapotban lévő piros rajtszámos egyéni BSZM futókat, azon gondolkodva, hogy miként képesek két durva nap után még ezen és a következő napon is rajtba állni és elindulni. Most pedig? Én is itt állok közöttük.

Mi Krisztával, ahogyan tegnap is, most is a mezőny végére álltunk, hiszen a távon sokkal jobb szépen végig előzni a mezőny lassuló részét, sem mint úgy futni, hogy közben folyamatosan előzik az embert.

Vagy 10 percen át vártunk arra, hogy sorra kerüljünk végre. Közben Ivettékkel beszélgettünk.

Végre indult a futás, a gyászos állapotban lévő bokatörő járdán.

A tegnapi "BSZM királyetap" után kicsit nehezen állt be a szervezetem az "üzemi állapotra".

A tomaji strand területén lévő bazaltrakodó mólót lefotóztam, hiszen a felhagyott badacsonyi bazaltbányászatnak ez az egyik utolsó mementója. Ide futott be a badacsonytomaji bánya csillesora, amelyből ma már szinte semmi sem maradt.

Itt rakták uszályokra a kitermelt bazaltot és hajózták át a fonyódi kikötőbe, ahol a déli vasúton folytatta az útját.

A vasútállomásnál aztán végre elértük a bicikliutat, így kényelmesebben futhattam tovább. Eddigre nagyjából bemelegedett az izomzatom is, fel tudtam venni a kényelmes utazótempót és elkezdtem előrefele menni a mezőnyben. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a rajttól mindössze 3 kilométerre már gyalogló embereket látok a mezőnyben.

Ahogyan a part többi részét, úgy ezt az utat is úgy ismerem mint a tenyeremet, bármikor el tudom mondani, hogy milyen település, látnivaló, kanyar, akármi következik a előttem álló szakaszon.

A Varga pincészetnél belestem balra, hogy bizony nem egészen 6 hét múlva az UB-n itt pont ellentétes irányban fogok futni és még igen csak az elején járok majd a versenynek.

Az itteni pocsék bringaúton is művészkedni kellett a mozgással, szépen dől az egész út a Balaton és a vasút irányába. Kisvártatva vasúti átkelő következett, majd Ábrahámhegy a már-már ikonikus fehér-fekete betonkorlátos emelkedővel.

Ez után a település parttal párhuzamos utcáin futott a mezőny, sok építkezés van itt is, illetve már elkezdték a nyaraló tulajdonosok a nyárra való felkészülést. Ennek jegyében persze serényen égették az avart is, amelyet a déli szél pont ránkfújt. Próbáltam nagy levegőkkel átfutni a maró füstös útszakszokon.

Ábrahámhegy után Balatonrendesnél szépen befutottunk a pálkövei utcákra, igazi szeretem hely ez a barátságos házikóival és a rengeteg tölgyfával (Tölgyfa utca). Itt már meg kellett küzdeni némi szint emelkedéssel is, de minden emelkedő után ott a jutalomlejtő!

Pálköve után a benzinkútnál már Révfülöp jött és a csodás vízparti szakasz.

Szepezdfürdőn sikerült egy képen megörökíteni a Sebestyén-kastélyt és a "kétcsigás" gyaloghidat az országút felett. A szepezdi ifjúsági tábor továbbra is elhagyatottan várja sorsa jobbra fordulását, visszagondoltam arra, mikor 94-ben egy nyári iskolai táboroztatásnál ide jártunk ebédelni.

Víriusztelepnél nem az UB felső útvonalán vitt az út, hanem lent az országút melletti járdán, nem bántam, hogy ez a hegymászás most kimaradt.

Innen már Zánkán voltunk, erdős részek után a nyaralók, a vasútállomás, itt Máté Mónikára érkeztem meg, de annyira szedte a lábát, hogy pár percbe beletelt, míg sikerült mellé érnem. 

Beszélgettünk kicsit, mondta, hogy most nem megy jól és meg megnyugtattam, hogy egyrészt ahhoz képest igencsak jó tempót fut, másrészt pedig van az úgy, hogy nem megy, de ez is beépül és Leonidász őt is várja Spártában ősszel. Zánka végén a vérkúti utcán jött a mászás fel az országút mellé, ezt is végigfutottam.

Hadipark, jobbra csoda kilátás a tóra, innen meg mind a nyaklánc gyöngyei következnek - Akali - Fövenyes - Udvari - Örvényes - Aszófő, aztán Füred.

Akali előtt a híres mandulafás soron már egy szem virág sem volt a fákon, ellenben zöld levelek igen, ez a fasor általában a BSZM idejére szokott virágba borulni.

Most csak két kulacsnyi i:am-port kevertem be, meg vittem 5 gélt, azaz 7 kilométerenként ettem egyet, ezen kívül víz és kóla volt a menü.

Akali végén a Csárdás utca emelkedőjét is sikerült megfutnom, majd tempóztam le Fövenyes irányába. Közben arra tippeltem, hogy Kriszta valahol közvetlenül a nyomomban lehet.

Fövenyesen gyorsan frissítettem, majd pár száz méter futás után a Gesztenye soron még hallottam, hogy a speaker bemondja a Kriszta nevét, hogy érkezik, nem csalt a megérzésem.

Innentől azt képzeltem, hogy Kriszta üldöz (nem üldözött) én meg menekülök előre. Ennek megfelelően küldtem is neki a tempót.

Udvariban Csepregi Ákos értem utol, Örvényes és Aszófő már csak elreppent, közvetlenül előttem magasodtak a tihanyi-félsziget hegyei.

A sajkodi leágazásnál aztán mellém ért Kriszta, én meg gyorsan visszaelőztem és értelmetlen vágtatásba kezdtem egészen a célig:D

Ezen a szakazon már annyit futottam, hogy csukott szemmel is menne. A félsziget "nyakánál" kereszteztük a római-korig visszanyúló történelemmel rendelkező csatornát, amelynek korai elődjével biztosította Galerius császár hogy a tihanyi-félsziget ne félsziget, hanem hadászatilag jobban védhető sziget legyen az akkoriban jóval magasabb vízszint miatt.

Füred előtt még kerülgettük a zajló jég partra és az országútra nyomulását elhárítani hivatott derékig érő kőfalat, aztán következett a néhai hajógyár. Balra nézve a "Görög falu" helyén már csak nagy építési törmelék kupacok emlékeztetnek erre a félresikerült projektre.

A körforgalomnál megnéztem, hogy hol lesz majd a rajt-cél az UB-n, elhagytam a "napi maraton" távot, most négy perccel gyorsabban futottam le a maratont mint az előző két napban (4:21) aztán kis ereszkedés a Tagore-sétányra és végre célba értem. Kriszta pedig közvetlenül mögöttem.

Este, mivel már herótom volt a pizzától, a milánói sertásborba mellett tettem le a voksomat.

Hat óra körül, ahogyan az várható volt, megérkezett a hidegfront viharos széllel és esővel, mi pedig hálásak voltunk azért, hogy ez nem nap közben ért minket, futás közben nem lett volna vidám szitu.

4. nap

Reggel erősen borult idő volt még, ráadásul össze is kellett pakolni a cuccokat, meg azért már nem munkált bennem olthatatlan vágyakozás az aznapi 51 kilométer lefutására, na de ez mégiscsak a záró etap. Szépen elautóztunk Füredre, itt kicsit még hűvös volt (6-7 fok) de nap már szépen kezdte mutogatni magát, csodás ezüst mezőket varázsolva a hullámzó vízre a kenesei partok irányában.

Krisztával ismét a rajtra készülő mezőny végére álltunk be.

Mondhatni "rozsdásan" indult az első pár kilométer, de aztán a felfelé futás a Germering utcában (Germering Balatonfüred bajorországi testvérvárosa), majd a tempósabb lefelé Csopak irányba, rendesen bemelegített.

Közben a nap is kisütött, olyan kék volt az ég, amilyen csak tavasszal tud lenni.

Csopak végén ismét felfelé futás jött, azt vettem észre az elmúlt napok tapasztalatai alapján, hogy felfelé határozottan jól esik a futás, ez pedig ezen a napon, amelyik a négy közül a leg szintesebb, nagyon jól jött.

Következett a kanyargás Paloznak és Lovas parti területein Alsóörsig. Alsóörs végén kaptam egy sorompót, szerencsére, mert pont a frissítő után volt, így nyugodtan kajálhattam úgy fél percig.

Az Alsóörs-Káptalanfüred szakasz a vasút mellett, soha nem fog a kedvencek közé tartozni, ezt mindig már előre felemlegetjük Krisztával. Most viszonylag hamar eltelt, utazgattam egyéniek és váltók "farvizén", ment az előzgetés szépen.

Káptalanfüred előtt Csepregi Ákosra érkeztem meg, innen egészen az almádii frissítőig együtt futottunk, dumáltunk.

Budatava városrész után jötten a mászások Fűzfő felé, nagyon szép képet mutatott az öböl jobb kézre, ráadásul már ott voltak a kenesei magas partok, kicsit jobbra váll felett hátranézve, meg a cél a túlsó parton.

Fűzfőn a tobruki strandnál Györkös Virág teljesített szolgálatot a frissítőnél nagyon örültem neki, tőle még a zéró kóla is jól esett, igaz valaki elmagyarázhatná, hogy mi értelme van zéró kólát kínálni egy ultraversenyen, ráadásul random módon úgy, hogy csak akkor veszi észre az ember, ha látja, milyen palackból kerül kitöltésre. Max. a vércukrot lehet megborítani vele, mert itt aztán nem hinném, hogy éppenséggel bárki fogyókúrázna.

A tó északkeleti csücskében az öblöt éppen valami kikötővé alakítják, kibetonozva, stégekkel, stb. A régi, természetes viszonyok jobban tetszettek (itt is).

Végre ráfordultam a tó keleti partjára, amely aztán egy folyamatos ívvel fog rávezetni a déli partra.

A Fűzfő és Kenese közötti erdei szakaszon ismét Szabó Bélát értem utól, én nagyon KO voltam itt, kicsit elfogyott az energiám, de egy gél gyorsan segített.

Hosszú egyeneseken futottam aztán át Kenesén, majd Akarattyán. Itt Bogár Jani tűnt fel látótávolságban előttem. 

Végigfutottam az országút melletti akarattyai emelkedőt, majd a marha meredek Koppány lejtőn vesztegettük el a szépen megnyert szintkülönbséget, sziszegtem rendesen. 

A csittényhegyi vasúti megálló mellett átbújtunk a vasúti pálya alatt és már lent is voltunk a Koppány soron. Ennek a végén a Bercsényi lejárón (ami nekünk most feljáró volt) Janikával sétáltam fel, nagy beszélgetések közepette.

Fent a frissítésénél Kriszta érkezett meg rám és előzött, innentől igyekeztem őt követni.

Jól lehetett haladni a hosszú magasparti Sirály utcán egészen Aligáig. 

Itt újból kereszteztük vasútat, kis mászás-futás és máris a világosi magasparton vittek a lábaim. Innen pedig már nagyon közel volt a cél, szemben a Balaton hosszában, Szántód és Tihany között délibáb szerűen, mint egy sziget a tóban, lebegtek a fonyódi hegyek.

Közben pedig az egész tó ezüstben játszott. Itt értem el az aznapi maratoni távot, most 4:28 alatt.

A hosszan elnyúló lefelén futottam még egy 6 percen belüli kilométert, kihasználva az adottságokat.

Krisztát a világosi lejtő után értem be és innen egészen a sóstói frissítőig együtt futottunk.

Sóstó után végre lefordultunk a vasút mellől a part felé, majd ki a partra. Ez volt a célegyenes, persze jó kis pofaszéllel, közben a túlpart mögött a Bakony felett haragos sötétlila felhők gyülekeztek, hirdetve, hogy nemsokára vége a bulinak és a jó időnek.

Jó volt végre célba érkezni, a végére megértettem, hogy miért nagy kedvenc ez verseny sokaknak, rengeteg minden van benne, ami pl. az UB-ben nincsen, hiába ugyan az a tó, hiába ugyan az az útvonal.

Családiasabb az egész, pedig azért van mezőny rendesen. A versenyigazgató Kocsis Árpi kb. mindenhol ott van, motorral követi és bíztatja a futókat, de olyan is volt, hogy a frisstőponton ő töltötte meg a kulacsomat vízzel. Meg persze személyesen gratulált a célban. Jóval "személyesebb" élmény ez így.

Minden nap lehet pihenni, bandázni, beszélgetni, minden nap nagyjából ugyanazon tempójú és kitartású/energiabeosztású futókkal együtt mozog az ember a mezőnyben.

Krisztával gyakorlatilag mind a négy napon kb. +/- 5 percnél jobban nem távolodtunk el egymástól futás közben, mindezt mindenféle összebeszélés és tervezés nélkül, szerencsére némileg hasonló a futóprofilunk, míg én az elején lépek el, ő 30 fölött tartja nálam sokkal stabilabban a tempót.

Talán ez volt az első olyan futásom, ahol úgymond bölcsen tudtam futni, időt, erőt beosztva, frissítésre odafigyelve.

Külön jó dolog volt, hogy, mint az első hosszabb futásokon kívül, most is kísérő nélkül mentem, ami kellett vittem magammal és jól kihasználtam a frissítőpontokat.

Ez mindenképpen jó gyakorlás volt a Spartathlonra, mivel minden nap kb. csak max. kb. 3 percet töltöttem a frissítés miatti megállásokkal és nagyon jó érzés volt, hogy minden nap simán meg tudtam futni a Spartathlon első maratoni távjának (Megra) 4:45-ös szintidejét. Még az utolsó napon is, dög fáradtan.

20 óra 37 perces összesített idővel sikerült teljesítenem a versenyt. Szokás szerint valahol a középmezőnyben, ami jóval több mint amit vártam.

Lássuk kicsit a számokat:

252 egyéni induló volt, a végére ebből mindössze 19 embernek nem lett összesített eredménye, mert kihagyott egy-két-három napot, vagy kicsúszott a szintidőből valamelyik napon.

Ebből azért látszik, hogy összességében ez - szerintem - nem mérhető össze egy egyéni UB lefutásával, ahol azért komolyabb lemorzsolódás szokott lenni.

Itt a napi futások után koránt sem éri el az ember azt a kizsigerelt állapotot, ami az egyéni UB esetében úgy félúttól már állandó. Nincsen ólmos álmosság, nincsen hajlani agónia, a gyomor sem készül ki, a lábak sem mennek tropára.

Másnap némi fáradtság a lábakban, az alváshiány okozta álmosság maradt, meg két köröm mínusz lesz valószínűleg, de ezek úgyis csak útban lettek volna az UB-n :D

Ja és a végére, hogy mi van az Achillesemmel? Az első nap után a szállásra tartva a bevásárlásnál kb. mindenem fájt, a talpam, talppárnáim, a csípőm, a csípőhorpaszom, a combhajlítóm, a lábfejeim, aztán ezek estére elmúltak, ezt követően pedig már nem fájt semmi, egyszerűen hozzászokott a szervezet a fokozott igénybevételhez és érzésre ebből a meccsből jóval erősebben jöttem ki, mint ahogyan belevágtam.

Izomlázam nem lett (nem toltam eléggé keményen?), minden mozgásszervem teljesen ép és oké.

Érzésre napról napra jobb volt, végig volt kedvem futni, motivált tudtam maradni, pláne, hogy végre bizonyítást nyert, hogy azért alá tudom rendelni a fizikumomat a fejemnek.

Ezzel megvolt a kellő számú "hosszú edzés" is az UB-re, ami nem egészen 6 hét múlva következik.