Télkezdet

Az elmúlt telekkel ellentétben idén decemberben meglepően jó hóhelyzettel kezdődött a sítúra szezon, értem ez alatt azt, hogy pl. tavaly decemberben semmilyen hóhelyzet nem volt, hó hiányában, nem, hogy a közelben, de még a távolabbi magasabb területeken sem.

Nekem sem kellett több, belevágtam a szezonba. Közben eszembe jutott, hogy fiatalabb koromban mennyit álmodoztam arról, hogy "majd ha nagy leszek", akkor csak nézem a hóhelyzetet meg az időjárást és ha úgy tetszik, fogom magamat, autóba ülök és elmegyek síelni.

Most, hogy a sízés a túrasízésen keresztül visszatért a teleimbe, végre eljött ennek is az ideje, végülis simán megvalósíthatom azt, amiről gyerekként ábrándoztam.

Persze mivel túrasízésről van szó és az ember alapból válogatósabb a hóminőség és az időjárás tekintetében is, már alaposabb megfontolás előzi meg az adott túrát.

Régen meg mi volt? Iskolai sítábor, szabott időpont és helyszín, persze ez így is csúcs volt, olyan egy hét, amit az ember már nyáron is várt. 

Aztán mikor közeledett az időpont, akkor akinek lehetősége nyílt rá, az adott ország televíziós adása alatt elcsípett teletextes hójelentést figyelhette, vagy hagyatkozhatott a hajdani "zöldpont" televíziós magazin hójelentésére amelynek két alap jellemvonása volt, az egyik, hogy rendkívül gyászos fejjel adta elő a műsorvezető, hogy mennyire nincsen hó sehol, vagy ha van, akkor az mennyire jeges, buckás, rossz, illetve az, hogy a felvázolt helyzetnek nem sok köze volt a valósághoz.

Így maradt az, hogy akkor láttad meg a hóhelyzetet, ha odaértél, aztán csúsztál azon ami van (kisarkítva, akár a jeges füvön is), ha esett az eső, akkor esett, ha -20 fok volt, akkor annyi volt, ha egész nap hófúvás volt, akkor meg abban síeltünk. Nem voltunk válogatósak

Volt még pár stádiuma a síelni járásnak a nyugati irányba megnyíló határoknak köszönhetően - kinyomatott térképekkel, hallomásból és katalógusokból kinézett pályák meglátogatása, határon kitöltött vámáru nyilatkozat a felszerelésekre, hogy visszafele ne akarják megvámolni az ekkor a határon még szolgálatot teljestő szúrós szemű katonák, akik soha nem felejtették el feltenni a kérdést, hogy "hová mennek?". 

Na nem mintha bármi közük lett volna hozzá, vagy az autó tetejére felgumipókozott sílécek ne lettek volna éppen eléggé árulkodóak az úticélt illetően.

A sípályán pedig? Kiköhögni a napi bérletek árát (osztrák Schilling!), a Hütték mellékhelységeiben inni a vizet (mert csak az volt ingyen) és a síruha zsebeiben cipelni a napi szendvicseket, amelyeket félig fagyott állapotban ettünk meg a felvonón, hogy ezzel se vegyük el a síelésre szánt értékes időt. 

Persze elsők voltunk a nyitásnál és a zárni készülő felvonóra mindig bekönyörögtük magunkat még egy utolsó körre.

A Hüttékben ebédelő osztrákokat meg csendes irigységgel néztük, esetleg megengedtünk magunknak egy teát, vagy kávét.

Szerencsére aztán idővel sokkal jobbra fordultak a dolgok és most már tényleg csak annyi a dolgom, hogy eldöntsem, hová megyek csúszni és mikor. 

A "régi idők" nosztalgiája azonban folyamatosan velem van, egyúttal emlékeztetve arra, hogy amit elér az ember az nem ingyen van, hanem eléggé sokat kellett tenni érte.

Vissza a túrasízéshez, itt ugye fontos szempont, hogy legyen hó és legalább ennyire fontos, hogy szép idő legyen.

Szép idő alatt elsősorban a napsütést értem, mert felhőben, tejködben nem egy nagy élmény túrázni és lesiklani sem, mikor az ember max. a gps alapján tudja, hogy éppen hol van, arról nem is beszélve, hogy a sípályán kívüli hóban csúszás pláne megkövetelni, hogy az ember lássa azt, hogy mi van előtte, bucka, gödör, kérges hó, összefújt rétegek, stb.

Két dologra szoktam támaszkodni, az egyik az osztrák meteorológiai intézet szimulációja, amely 24 órával előre nagyon megbízhatóan mutatja, hogy milyen lesz a hőmérséklet, a csapadék és a felhőzet.

Viszont a felhőzet milyensége nagyon nem mindegy, mert például egy alacsony szintű felhőzet 1000 méter magasságig zúzmarás ködöt és sötét félhomályt eredményezhez, aztán a hegyekben, ahogyan mászik az ember, kibukkan a zavartalan napsütésre ha magasabbra ér, ahol a hőmérséklet is sokszor kellemesebb (klasszikus anticiklonáris téli felállás ez). 

Aztán van a magas szintű felhőzet, amely ugyan gátolja a napsütést, de a felhőalap mondjuk 3000 méteren van, akkor attól még, ha nem is napsütésben, de mégis tiszta időben lehet túrasízni a 2000 méteres magasságban.

Síeltem párszor olyan időjárási helyzetben, mikor az alacsony és magas szintű felhőzet is jelen volt egyszerre és volt egy olyan 1000 méteres magasságtól 2000 méteres magasságig tartó "ablak" ahol teljesen tiszták voltak a látási viszonyok.

Ami az én szempontomból a legrosszabb és nem is indulok el egy napra így csúszni, ha a hegyek vannak középszintű felhőzetben és a felhőalap mondjuk 500 méteren van, míg a felhők teteje pedig 3000 méteren.

Ehhez ezt a Szlovák oldalt használom, ahol az adott hegységre nézve jelzi, hogy a következő napok folyamán milyen vastagságú és milyen szintű felhőzet várható:

Ez teljesen megbízható egy nappal előre.

A szezon nyitását az Alacsony-Tátrában kezdtem, csodás hóviszonyok vártak. 

Besztercebánya után a Garam-völgyében folytattam az utamat, majd Jasenie település után teljesen havas-jeges úton mentem a Jasenianska-patak völgyében a "Baukova" nevű helyig, ahol egy ipari műemlék víztározó és vízerőmű mellett parkoltam, ez látta el régen villamos árammal a podbrezova-i vasművet

Persze megint én voltam itt az első, szépen leparkoltam a kocsit és a hóborította erdészeti úton megkezdtem a menetet, nem írok mászást mert itt inkább haladós volt a csúszás, nem nagyon emelkedett még. 

Mellettem a patak csobogott vidáman a jeges-havas sziklák között, körben pedig a hóborította fenyves.

Később az út szerpentinen vitt tovább és mászósabb is lett. 

Pár kilométer után aztán az útról egy erdei meredek felfelére váltottam és ezen kapaszkodtam fel a Struhár-hágóba. Innen csoda kilátás nyúlt szembe a hóborította Skalka-Ziarska Hol'a hegyhátra, szikrázó napsütéssel.

További mászást követően lassan elértem az erdőhatárt és kisvártatva feltűnt szemben messzebb az Alacsony-Tátra gerince és a Durkova-csúcs alatti menedékház is.

Közben a felhők felső határa is mögöttem maradt, csodás látványt nyújtott a végtelen felhőtenger, amelyből csupán távol déli irányban a Pol'ana 1458 méteres csúcsa dugta ki a fejét.

A menedékháznál már messziről láttam a házhoz tartozó két kutyust, közelebb érve hihetetlenül barátságos, tündérpofa Szamojédok jöttek elém.

A háznál kicsit beszélgettem az éppen főzőcskéző menedékház üzemeltetővel, egyetértve azzal, hogy az a szezonkezdés azért nem hasonlít az elmúlt években tapasztalthoz, ő még megjegyezte, hogy ha esne további 1-2 méter hó, akkor azzal már a tél végéig is meg lenne oldva a hóhelyzet.

A két kutyus könyörgő nézéssel, de nem tolakodva érdeklődött a tízóraim felől. Persze kaptak belőle, szépen, jólnevelten vették ki a kezemből a falatot, míg a másik eb a háttérben várt a sorára.

Kis ejtőzés és napozás után felmásztam a gerincre a Durkova-hágóba, hogy elcsúszkáljak a tavaly már meglátogatott Chabenec csúcsra, viszont a gerincen annyira keményre fújt csontjégre fagyott tetejű volt a hóréteg, hogy 1850 méteren inkább levettem a fókát és a déli oldal érintetlen kitűnő mélyhavában a menedékháztól keleti irányban lévő völgyben úgy 1500 méterig.

Itt újabb napozás és az ebéd következett, aztán a visszamászás a házhoz. 

Eddigre már több túrázó is felért. Innen ismét felmásztam a hágóba, majd onnan a Durkova-csúcsra. Aztán megkezdtem a kitűnő csúszást vissza az autóhoz.

Egészen a Struhár hágóig az erdőben mélyhavaztam, innen pedig a már megmászott útvonalon csúsztam le a patakvölgybe, itt már csak csúszni kellett az úton, gyorsan vissza is értem az autóhoz, kellemesen elfáradva.

A korai síelős emlékeim között szerepelt, hogy a térképeket nézegetve sokszor volt az a téma, hogy egyszer érdemes lenne elmenni a nagy Fátrába, Turecka-ra síelni, mivel meglehetősen impozáns terepnek tűnt, főleg, hogy még ülőliftje is volt, ami az akkori Csehszlovákiában csak a komolyabb terepekre volt jellemző.

Sajnos ez aztán csak terv maradt, a síterep ülőliftjét a 91-92-es szezonban leállították, nem sokkal később a lift felső állomása a lángok martalékává vált, majd a síterep is végleg bezárt valamikor 2015 környékén.

Most jött el az én időm, mivel immáron a saját magam síliftje vagyok, kapóra jött, hogy a téli szabadságom első napján meglátogassam ezt a környéket. Donovalyból ráadásul folyamatosan szemeztem a Nagy-Fátra tekintélyes tömbjével.

A túrát megelőző napon megérkezett az új síbakancsom is, mivel a tavaly vásárolt Salomon MTN Explore 100-at valahogyan nem tudta megszokni a lábam, mászni elég jól lehetett benne, de lesiklásnál a mindössze két csatt miatt nem fogta rendesen a lábamat, nehezebb hóviszonyok között nem lehetett vele megbízhatóan irányítani a lécet. 

Hiába van 100-as flex feltűntetve, valahogyan nem adta ki, gyakorlatilag sokkal nehezebben tudtam előrenyomni a térdemet benne, mint bármelyik eddigi versenybakancsomban. Így aztán egy komolyabb négycsatos, magas flexű (130) Atomic Hawx Ultra Xtd 130 bakancs mellett döntöttem.

Ropogósra fagyott reggelen érkeztem a faluba, majd felsétáltam a síterep aljához és megkezdtem a mászást.

Útközben megszemléltem egy, valószínűleg a síterep és a síkölcsönzők bezárásakor készült impozáns kerítést, érdemes vetni egy pillantást a sítechnikai emlékekre:

Ez itt az igazi "öregfiúk" csapata, teljesen fából készült lécek, Kandahár rendszerű kötésekkel, itt a síbakancs orrésze az első kötésbe illeszkedett, a rögzítés pedig az első kötés előtti kar lenyomásával történt, amely a síbakancs sarkát előre és a léc irányába nyomta egy rugós drótkábel megfeszítésével.

Aztán itt van a jó öreg Marker Rotomat kötés szekció, amely a nevét a hátsó kötés forgózsámolyos kialakításának köszönheti.

Majd következnek az újabb sílécek, ahol az újabb alatt azt értem, hogy "csupán" 30-35 éves felszerelésekről beszélünk.

Feljebb az ülőlift bezárt völgyállomása mellett három, még egészen jó állapotban lévő ratrak küzd az elemekkel és az enyészettel, nem egy szívderítő látvány, mert ezek azért koránt sem filléres munkagépek.

Kis mementó még a fal mellett, csak úgy kidobált síkölcsönzői készlet, amelyben azért pár olyan darab is akad, amelyekért 30 éve kis túlzással "a fél karomat" is odaadtam volna.

Lássuk csak, balról jobbra, van itt egy szép Blizzard Quattro léc, volt hasonlóm jó pár évig, talán Tyrolia 540es kötéssel, aztán, egy Völkl P50, motion rendszerű integrált síkötés tartó sínnel, kötés nélkül. A falnál, hátrébb kikandikál egy pár Atomic Beta Race SL:9 szlalomléc, majd pár szép Kästle Speedmachine GPR léc következik a kilencvenes évek végéról, látni két full cap technológiás Elan MBX lécet közvetlenül a carving forradalom előttről és kötés nélkül félig befordítva bizony az ott egy Rossignol 8S léc, amellyel például a nagy Alberto Tomba (La Bomba) nyerte sorra a szlalom világkupa futamokat. Ott árválkodik egy Fischer RC4 RS is világkupa kötésemelő platnival . Az említésre méltó lécek sorát pedig egy gyöngyszem zárja, egy türkiz Rossignol 4S léc, Marker MRR kötéssel. Ez a síléc 1995 körül mostani áron úgy 300ezer Forintba fájt volna.

A pálya alsó szakaszán felfelé mászva a kidobált lécekkel kapcsolatban eszembe jutott az általános iskolai történelem-földrajz tanárunk egyik hozzánk intézett kijelentése, mikor elmondta, hogy a most luxuscikknek számító és az otthoni filmes szórakoztatás csúcsát jelentő VHS magnók (1988-at írunk) is idővel a padláson és a szemetesekben és úgy általában az enyészetben fogják végezni, mi persze hitetlenkedtünk, de igaza lett.

A sílécek viszont, amelyek már a kompozit rétegekkel laminált famagra préselve rásütött üvegszál és szénszálas erősítésekkel és burkolattal készültek, gyakorlatilag örök életűek, elpusztíthatatlanok, ezért látni sok helyen ebből készült kerítéseket.

Mikor a kilencvenes évek végén megjelentek a síelést úgymond teljesen megreformáló carving lécek, a síkölcsönzők és a sífelszerelés tulajdonsokon birtokában lévő sok millió pár léc vált kb. két szezonon belül feleslegessé, mert megszűnt a kereslet ezek iránt, mindenki csak a carvingokat kereste. A felszerelések normális cserélődési ciklusa felborult, két-három év alatt gyakorlatilag a teljes sílécállomány lecserélésre került, arany idők voltak ezek persze a gyártóknak,

Következményképp ez az iszonyatos mennyiségű hagyományos sífelszerelés gyakorlatilag mint veszélyes hulladék hentergett (és hentereg) mindenfelé, eladhatatlanul, ráadásul az léc építési technológia és a felhasznált anyagok sokfélesége miatt ezeket gyakorlatilag újrahasznosítani sem lehet.

Kicsit később aztán már inkább azon elmélkedtem, hogy a nemrég puha mélyhóban, ami jól össze lett túrva, aztán azóta jó párszor megolvadt, megázott majd üvegkeményre visszafagyott, vajon hogyan fogok lejönni a nap végén (spoiler: leginkább sehogy).

Ahogyan másztam felfelé a pályákon, egyre jobban megállapítást nyert, hogy ez tényleg egy nagyon jó vonalvezetésű, komoly pályarendszer volt annak idején. A visszafagyott firnhavat olyan szinten nem fogta a fóka, hogy pár visszacsúszás után a firnvasat is jobbnak láttam felrakni.

Mostanra ebből csupán a félig meddig benőtt sípályák és a mellettük elhagyottan árválkodó, csendben korrodálódó Tatrapoma húzóliftek romjai maradtak.

Úgy 1200 méteres magasságba érve aztán már sokkal jobb minőségű volt a hóréteg, amelyet elkerült a komolyabb olvadás.

Itt már a sípályák legfelső szakaszán másztam felfelé, lassan ritkultak a fák, ahogyan egyre közelebb értem a hegy gerincéhez.

Kibukkanva a hegytető felé láthatóvá vált a jéggel, hóval borított fehér csontváznak tűnő sílift fogadó épület tűzvész utáni fémváza. Közvetlenül alatta két kis épület mellett mentem el, valószínűleg meteorológiai állomások lehetnek.

Felérve a csontváz épülethez, eléggé erős szél fogadott, így szélárnyékba húzódtam és az itt egészen kellemes napsütésben ettem-ittam.

Innen tovább másztam az egyre durvább szélben a gerincen, előbb a Lyska csúcsot érintve, majd át a Krizna-n található antennaerdőig, nem tudom milyen objektum volt ez, de némileg hasonlított az egész egy Star Wars Hoth jégbolygóhoz, az időjárást is ideértve.

A gerincen az utat jelző oszlopokon tekintélyes jégzászlókat növesztettek az elmúlt napok hóviharai, az általános tévképzettel ellentétben ezek a zászlók nem a széliránnyal megegyező irányban nőnek, hanem pont széllel szemben, tehát amerre a zászló néz, onnan fújta a havat szél.

Az útjelző feliratokat tartó oszlopok alaktalan jégszobrokká alakulnak így télen, akárcsak a felső régió fenyőfái, groteszk ívben visszahajolva a hatalmas teher alatt.

A következő 1560 méter magas csúcson aztán levettem a fókát, igazi küzdelem volt a viharos szélben rátenni a védőfóliát és begyűrni a hátizsákba.

Innen a csúcstól kelet felé nyúló hegyháton tökéletes porhóban síeltem le egészen egy 1150 méteren található régi pásztorkunyhóig, amelyet ahogyan néztem, amolyan ingyenes turistaszálló, menedékházként vehet igénybe bárki. 

A szlovákiai hegyekben számos ilyen kis menedékház van, amelyekre azért vigyáznak is, ilyen magasságig már nem érnek fel a vandálok kezei.

Itt szélcsend, napsütés és nagyon kellemes idő uralkodott, körülnéztem a házban, belülről vastag nejlonnal tették "szélállóvá" a helyet, volt bent egy rozoga vaskályha, tűzifa, pár ágy és matrac, valamint néhány edény is.

Egy jó hálózsákkal és némi plusz élelemmel és ruhával felszerelve simán megoldható, hogy az ember két napos túrát csináljon úgy, hogy az éjszakát itt tölti.

Evés-ivás után aztán szépen megkezdtem a visszamászást a csúcsra. 

Közben volt egy kis technikai malőr, mert a jobb oldali kötés sífékje mindig kiugrott a rögzített helyzetből. 

Nézegettem, hogy mi lelhette, de aztán rájöttem, hogy a hátsó kötés nem tudott teljesen mászó pozícióba állni, mert a megolvadt hó jéggé fagyott a rögzítősínben és ezért a sífék sem tudott rendesen rögzülni. Pár ki-be kattintással sikerült széttörni a befagyott jeget és máris minden jól működött.

Fent a szokásos szélvihar várt, gyorsan visszamásztam a Krizna-ra, ahol találkoztam egy túrasízővel - az az első és egyben utolsó emberrel aznap a hegyen.

Itt megint levettem a fókát, kicsit gondolkodtam még azon, hogy lemenjek-e innen is kicsit az innen induló hegyháton, de jobbnak láttam inkább megindulni lefelé, mert volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem lesz túl gyors menet.

Csodaszép csúszás volt visszafelé, nagyon jó hóban, aztán úgy 1200 méter körül már kezdett problémássá válni a hó, azaz a mély havat kb. 2 centi jéggé fagyott firn borította, amibe ha beszakadt a léc, akkor eléggé nehéz volt talpon maradni.

1000 méteren aztán már az egész hóréteg jégtömbbé volt fagyva, teljességgel síelhetetlen felületet adva, mivel nem akartam kockáztatni a saját épségemet szépen levettem a léceket, felraktam a hátizsákra és gyalog ereszkedtem vissza a 650 méteren lévő faluba. A síbakancs szerencsére jól szolgált itt is, stabilan tudtam haladni lefelé, minden lépésnél beleszakadva a jeges hóba.

A 450 méternyi szint ereszkedés azért jóval tovább tartott, mint egy síelhető hóban léccel ugyanez, de szerencsére nem sötétedett rám, csak később, mikor már hazafelé vezettem.