Téli örömök

A decemberi és januári csapadékos időjárás következtében jelentős belvizek alakultak ki mindenfelé és végre volt annyi keményebb fagyos nap is, hogy legalább ezek a sekély vizek alkalmassá váltak a sportolásra.

A falu határában egy mélyebb részen (a régi térképek szerint itt egy tó volt) kialakult természetes korcsolyapályán csúszkáltunk egy jót Zsuzsival, itt legutoljára vizet és korizásra alkalmas jeget akkor láttam, amikor kiköltöztem 2014-ben. 

Itt volt a falu apraja-nagyja, még zenét is szolgáltattak, nagyon jó élmény volt végre természetes jégen csúszni. 

Korizás közben rám írt Poór Peti, hogy másnap a Stuhleckre készül, van-e kedvem vele tartani egy kis túrasízésre. Kicsit kerülgettem a témát, de aztán gyorsan éltem a lehetőséggel.

Már előre tudtam, hogy Peti egy erőgép hozzám képest, teljesítményét nem csupán a legutóbbi 22:25-ös Ultrabalatonja, hanem a nemrég végrehajtott "Everesting"-je is fémjelzi. Röviden, 56-szor felfutott Velemből a Szent Vid kápolnáig, mialatt 113km-t futott 9000m szint emelkedéssel.   Szóval reméltem csak, hogy majd tudom tartani a mászási tempóját.

Hajnalban Szombathelyre autóztam, ott találkoztam és az ő autójával mentünk tovább Rettenegg-be, innen másztuk a hegyet, pont a sípályákkal ellentétes oldalról.

Lent nem volt túl sok hó, egy helyen vinni is kellett a léceket úgy 200 méter hosszan. Kényelmes erdei úton (Zwieselbachweg) másztunk, majd egy majorságot (Zwieselbauer) érintettünk, kis kerítés mászással. 

Aztán jött egy nagy legelő, a végén pedig beszűkült az út és igen kitűnő havas erdei buckásra sízett úton másztunk tovább, azt már tudtam, hogy itt igen jó lesz lefelé menni majd.

Az erdőből kiérve aztán éreztük, hogy a szél is durván dönget a fák takarása nélkül. Mellettünk a letörésről leszakadt korábbi táblalavina maradványain másztunk át.

Balra tartva aztán kiértünk a tágas platóra, itt gyakran orkánerejű szél volt, taszigált össze-vissza, szerencsére a nap sütött és különösebben hideg sem volt.

Fent már látszott a csúcs és a menedékház, valamint a Steinbachalmbahn ülőlift felső állomása.

Az utolsó kb. 1 kilométeres szakaszon nem volt sízhető hó, így a léceket a zsákokra tettük és botozva sétáltunk a menedékházig. A lécekbe mint valami vitorlába belekapott a szél és így akarta lecsavarni a hátizsákot rólam, jó hasznát vettem botoknak, hogy talpon maradjak.

A menedékház szélárnyékában határozottan jó idő uralkodott, mivel még dél előtt voltunk, nem is voltak sokan. 

Bent ettünk-ittunk, aztán csúsztunk egyet a "Steinkorb" nevű hegyoldalon, eléggé gyatra volt a hó, keményre fagyott jég és némi porhó fogadott minket, fagyott felső réteggel, hogy legyen valami kihívás is.

Lentről visszamásztunk a menedékházhoz, ahol eddigre már az ebédelni érkező tömeg kereste a szélvédett fedezéket a ház oldalánál.

Levettük a fókákat, majd szépen zsákra tett léccel visszasétáltunk, amerről felfelé jöttünk. Ahol már volt hó, felcsatoltunk és fülsüketítő csörömpöléssel csúsztunk a viharos szélben üvegkeményre fagyott havon lefelé.

Lejjebb, ahol már szélvédett helyen voltunk, nagyon jó hóban csapattunk az erdei buckapályán, majd a legelőn és végül az erdőn át az autóig.

Hazafelé autózva még világosban értem Kóny magasságába, ahol az autóból láttam, hogy egy hatalmas kiterjedésű befagyott vízfelületen korcsolyázik a nép, így el is dőlt, hogy másnap hol fogunk csúszkálni Zsuzsival.

Délelőtt érkeztünk, a parkoló autók mellett előbb szemrevételeztünk egy napozó pézsmapockot, aztán felfedeztük a korcsolyapályánkat. 

Csodás napsütéses idő volt szélcsenddel. A helyről ahol korcsolyáztunk, érdemes tudni, hogy a térképeken "Tóköz" névre hallgat és alapesetben itt egy kiterjedt kaszáló van és az egész környék közel és távol a hajdani Hanság területe.

A Hanság a lecsapolás előtt a csapadékosabb években egy a Fertőtől Lébényig terjedő többé kevésbé összefüggő vizes, mocsaras terület volt. A Rábca mesterséges mederbe terelésével és a Hansági-főcsatorna kiásásával tették aztán szárazabbá ezt a területet, azonban csapadékos éveken megjelenik a víz a hajdani mocsarak és tómedrek helyén.

A Tóköz a Hanságnak egy délre lenyúló részén található Kóny mellett. Találtunk egy másik, még alig érintett befagyott részt is, ahová korcsolyával a lábunkon átsétáltunk. 

Nagyon jót koriztunk itt is a tükörsima jégen, a jég alatt sötétlő víz mélységét találgatva nehéz volt elképzelnünk, hogy ezen a területen az elmúlt években egyáltalán nem volt víz.

Ezen a napon is sikerült azért egy maratonnyi távot összekorcsolyázni, külön érdekesség, hogy a Strava-n az aktivitás a műholdas térképen is egy kaszálón zajlott.

A korizás után elautóztunk Pápára, ahol még koriztunk egy kicsit a város szélén egy befagyott belvízen, de itt eléggé göcsörtös volt a jég.

Aztán beugrottunk a Zsuzsinak kinézett síbakancsért a városba.

Úgy döntöttünk, hogy először is érdemes Zsuzsinak a lesiklás területén gyakorlottá válnia, aztán majd eldöntheti, hogy érdeklik-e a pályán kívüli túrasízős kalandok, de ezekhez elengedhetetlen, hogy rutinos lesikló legyen az ember, ehhez pedig annyit kell síelni, amennyit csak lehet. 

Innentől az lett a cél, hogy minél többet síeltessem Zsuzsit, hogy rákapjon a dolog ízére.

A következő hétvégén ki is ugrottunk az egyik legközelebbi síterepre Mönichkirchen-Mariensee-be. Kölcsönöztünk Zsuzsinak lécet és botot, aztán kezdődhetett a csúszkálás

Elsőre a hosszú kék pályát jártuk be, ez a legideálisabb a gyakorláshoz, később aztán Zsuzsi már a felsőbb tányéros lift tanulópályáján mozgott.

Én mentem jó párat a Mariensee oldalon is, itt eléggé kemény viszonyok voltak, rendesen jegesedtek az alacsonyabb részek, cserébe persze hatalmas porhó buckákat túrtak a sízők a pálya szélére, így én aztán szokás szerint ebben síeltem, nagyon jó volt.

Zsuzsinak annyira megtetszett aztán ezen a napon az, hogy felvonózással azért sokkal többet lehet csúszni és gyakorolni, mint mászással, hogy vettünk hamar neki egy lesikló lécet a bakancshoz, meg botot és ha már a Decathlonban jártunk, akkor sisakot is vettünk magunknak.

Én eléggé sokáig idegenkedtem a viselésétől, a lesiklópályán töltött nap azonban meggyőzött arról, hogy érdemes viselni és nem azért, mert én ne bíznék a saját sítudásomban, hanem mert a más sízőékben nem bízom. 

Kétszer jöttek nekem úgy hátulról (már előre elnézést kérve kiabálva:)), hogy én már csak lassulva, egyenes vonalban csúsztam a felvonó felé.

Egyre többen száguldoznak úgy, hogy a leg alapvetőbb lécbiztonsággal sem rendelkeznek. Mersz van, lécbiztonság és sítudás nincs.

Mivel a felvonózás/pályasízés az utóbbi 5 évben kimaradt az életemből, nagyon élveztem ezt a sínapot, viszont a túraléc, bár alkalmas a pályán való sízésre, mégsem ideális az ilyen helyekre, mivel eléggé nagy rádiusszal rendelkezik és nagyon könnyű a léc, nagyobb sebességnél hajlamos az "ellebegésre" és a buckás terepen sízéshez is jó, ha egy lécnek nagyobb a súlya.

Gyorsan be is szereztem egy igazi nehézbombázót, amely jól illeszkedik az utóbbi két lesikló lécem alkotta sorba.

2006 és 2012 között síeltem az első Head iSupershape szlalomlécemmel (a képen a jobb oldali), aztán 2012-ben Franciaországban "újítottam" az utódjára (a képen a bal oldali) és ezzel csúsztam 2018-ig, most pedig a sorozatba illeszkedő, de univerzálisabb Supershape iMagnum mellett döntöttem.

A viszonylag kemény téli időszakot aztán szokatlan enyheség váltotta január végén, így a legtöbb közeli sípálya áldozatul is esett a felmelegedésnek, mi azért még fogtunk egy utolsó viszonylag jó hétvégét Donovalyban, ezúttal pályaszálláson voltunk a Hotel Enciánban.

Már a megérkezésünk utáni éjszaka lehetett hallani, hogy dönget a szél és igencsak távol áll a hőmérséklet az ilyenkor megszokottól.

Reggel aztán erősen olvadó pályákon egyből a hotel mellől felvonóztunk és csúsztunk át a Zahradiste oldal pályáira. Itt Zsuzsi pillanatok alatt elsajátította az itteni tányéros liftek használatát, ide értve a bal szélső indítópálcás liftet is.

Az új léccel nagyon komolyan lehetett húzni az íveket, gondoltam szépen átviszem a Nova Hol'a oldalra a komolyabb pályákra. Mivel a két oldalt összekötni hívatott rész eléggé le volt olvadva, hát, szépen sétáltam egyet a vállamon a lécekkel.

Szépen odaértem, erre leállították a liftet, persze semmiféle tájékoztatás, ott ácsorgott mindenki értetlenkedve, aztán úgy 20 perc után a síterep netes oldalára kikerült, hogy az erős szél miatt nem jár a lift, eközben a lift lenti állomásánál semmiféle tájékoztatás nem volt a belépőkapuk feletti nagy képernyőkön, ezek továbbra is azt írták, hogy nyitva van és jár a lift:D

Na, sebaj, szépen visszasétáltam Zsuzsihoz, aztán tovább folytattuk a csúszkálást, nagyon jól érezte az új lécet már eddigre, szépen kanyargott megállás nélkül. Kipróbáltuk a csákányos liftet is, ez is ment neki simán.

Később aztán láttam, hogy megint megy a lift a túloldalon, úgyhogy ismét átsétáltam, ezúttal szerencsére már nem volt gond a széllel és szépen ment a lift zárásig. Délután már ezeken a pályákon mozogtam, nagyon jó volt, néha esett az eső, fent meg a graupel, hó és havas eső felváltva. Ennek megfelelően szinte senki sem volt a pályán, kitűnő, túrt havas lejtők vártak, az új nehéz fegyverzettel a lábamon nagyon jókat lehetett csúszni.

Az új bukósisak meg az eső ellen is kitűnő volt, a fejem mintha egy vízhatlan, légkondicionált, meleg kis búrában lett volna. Nem ázott be a síszemüvegem, nem párásodott, kitűnő volt. Sapkában a fejem elázott és lefagyott volna.

Fent is "pörögtem" kicsit a Patociny húzóliften, igyekeztem a legtöbbe csúszni, ami csak belefér alapon.

Ismét megállapítottam, hogy a pályán lévő sízők kb. 10-20%-a tud érdemben bármit is kezdeni az összetúrt, nehéz havas, buckás hóval, a többiek csak szenvednek rajta és úgymond a túlélésre játszanak, miközben keseregnek az időjárás miatt (pedig ha sejtették volna mi lesz másnap:))

Jól kisíeltük magunkat Zsuzsival, az utolsó lifttel és egy kis mászással jutottunk vissza a szállásunkra, mindketten bőrig ázva.

Éjszaka esett az eső, tovább erodálva az egyébként is siralmas állapotban lévő pályákat a Zahradiste oldalon.

Reggel aztán szeles, néha napos időre ébredtünk, én rögtön átmentem a Nova Hol'a oldalra, mert láttam az előrejelzésben, hogy déltől már kritikus lesz a szél a felső régiókban.

Ekkor még alig fújt, ellenben esett az eső, néha havazásba átcsapva. Sajnos fent a húzólift nem működött, pedig azt terveztem, hogy ha később le is állítják az ülőliftet, akkor fent még jókat tudok síelni.

Hatalmas meneteket lehetett letenni a pályákon, ahol alig lézengtek a síelők, én úgy voltam és vagyok vele, hogy mikor sízni tanultunk, két dolog számított - 1. hogy legyen hó, 2. hogy a sípályán legyen az ember. Ezen felül nincsen olyan, hogy "probléma", a kevésbé jó idő, vagy az ilyen-olyan hó és pályaminőség miatti nyavajgás mind-mind luxusprobléma.

Dél körül aztán le is állt az ülőlift, eddigre szerencsére elég jól ki is síeltem magamat, így a néha szakadó esőben visszaballagtam a másik oldalra és megkerestem Zsuzsit.

Közben visszagondoltam arra, mikor rendszeresen jártunk ide síelni és ezen a hegyen még egy ősöreg, valóban fapados, lassú, háromszemélyes ülőlift járt, nos annak a liftnek nem volt olyan, hogy túl erős szél, sokszor majdnem szétfagytunk a hófúvásban rajta, de soha nem állították le, szóval az, hogy a modern lift nem bírja a viharos szelet, nevezhető a kényelem árának.

Zsuzsi is nagyon élvezte a dolgot, szerencsére strapabíró, tehát meg sem karcolta az időjárás - mondtam is neki, hogy utoljára 1994 márciusában síeltem esőben, szóval ez nem annyira jellemző időjárási szitu így a téli főszezonban.

Jókat csúszkáltunk, szépen húzta az íveket Zsuzsi, közben megálltunk egy kis fánkozásra és tea-forralt bor kombóra a szélső sílift tetejénél lévő kis büfénél, jó móka volt. Közben a hektikus időjárás egy szép szivárványt is villantott nekünk.

Délután három körül aztán úgy döntöttünk, hogy eleget áztunk, így visszamentünk a kocsihoz, átöltöztünk, hazafelé kajáltunk egyet a besztercebányai mekiben és hazajöttünk.

Közben meg kitaláltuk, hogy még ebben a szezonban igyekszünk annyi sínapot beiktatni amennyit csak lehet.

Persze közben mennek a futások is, de azon kívül, hogy már sokszor futottam a hűvösebb nyári napokra rendszeresített futócuccaimban, nem sok minden történt, egy régebbi-új "haverommal" futok (azaz haverom elől), a neve "Insertional Achilles Tendonitis", na ő bonyolult személyiség, így majd külön blogbejegyzés íródik a vele való küzdelmekről, egyelőre annyit érdemes tudni róla, hogy én állok nyerésre. Igaz erre rendesen szükség is van, mivel nem egészen négy hét múlva következik a BSZM.