A tavalyi jó tapasztalatoknak köszönhetően nem volt kétséges, hogy az Ultrabalaton hosszú edzéseket - sorozatterhelést idén is a BSZM-en fogom lefutni.

Hosszú kihagyás után ismét blogbejegyzés - a szünet oka, hogy nem történt túl sok említésre érdemes dolog, ami persze sokszor inkább jó, mint rossz.

A Spartathlonról hazaérve azért még vagy két hétig éreztem, hogy marhára nem vagyok abban a formában ahol a betegség előtt voltam. Közben persze volt időm agyalni a dolgokon és szépen le is tisztult, hogy ezt tényleg nem én csesztem el, akkor is, ha ezt nem is annyira könnyű tudatosítani.

Szóval ott hagytam abba az előző bejegyzést, hogy Spártában vagyok és nézem a többi sajnos kieső csapattaggal, ahogyan jönnek be a talpon maradt csapattagok szépen a célba, azért nem semmi, nekem nagy helyzeti előnyöm van, mert a 22-es teljesítésem nagyon jól jön most, bele sem merek gondolni milyen érzés lehet az első próbálkozást elbukni, főleg...

Most egészen máshogy alakultak a dolgok, mint két éve, de legalább meglett ez a tapasztalás is.

Kezdésnek lássuk csak, mit köszörültem el az utolsó Korinthosz 80-on.

Végre kitört a nyaralási szezon, Zsuzsival a hőség elől menekülve idén a salzkammerguti tavak vidékére terveztük a nyaralásunkat.

Az Ultrabalaton kiheverése most némileg több időt vett igénybe, kerek egy hétig nem futottam, nem is akartam és nem is tudtam volna, mivel a bal talppárnámról lejött a bőr és még túl érzékeny volt a rálépésnél.

"Egy barátom azt mondta, három dolog kell a futáshoz:

Valahol mégis Fortunának igaza volt tavaly, mikor a várólista teljesen esélytelen helyére kerültem a Spartathlon sorsolásnál, igencsak kétséges lett volna a verseny kimenetele számomra így utólag visszanézve.

Eredetileg úgy terveztük, hogy Krisztával és Ervinnel, illetve másik futótásunkkal, aki szintén Ervin - négyen megyünk csütörtökön Siófokra, sajnos csütörtök reggelre Kriszta férje Ervin eléggé benáthásodott és mivel nem akart kockáztatni, ő nem tartott velünk így az én autómmal mentünk hárman.

Az etimológia szerint amikor azok a mesék keletkeztek, amelyek úgy kezdődtek, hogy "az Óperenciás tengeren túl, az üveghegyeken is túl..." a hazai lakosság által hallomásból ismert világ addig terjedt, ameddig a császári seregekben szolgálatot teljesítő katonák a legtávolabb eljutottak a szolgálati idejük alatt.

A decemberi és januári csapadékos időjárás következtében jelentős belvizek alakultak ki mindenfelé és végre volt annyi keményebb fagyos nap is, hogy legalább ezek a sekély vizek alkalmassá váltak a sportolásra.

Vegyes vágott lesz ez a bejegyzés, némi témák közötti csapongással, lesz benne sízés, telelés, elmélkedés és persze egy több mint 35 éves sztori felelevenítése amely "a szökés" munkacímet viseli.

Az elmúlt telekkel ellentétben idén decemberben meglepően jó hóhelyzettel kezdődött a sítúra szezon, értem ez alatt azt, hogy pl. tavaly decemberben semmilyen hóhelyzet nem volt, hó hiányában, nem, hogy a közelben, de még a távolabbi magasabb területeken sem.

Kezdjük is mindjárt egy vásárlás indoklásával, történt ugyanis, hogy mint a WRU beszámolóban írtam, megint eléggé problémás volt a Fenix 6X Pro térképét leolvasni az egyre kevésbé sas szememmel - olvasószemüveg nélkül, amelyet mégsem cipelhetek magammal futáshoz. Leginkább a térkép nézetre gondolok, amit ismeretlen terepen azért mégis csak jó lenne...

Hogyan is hangolódtam erre a versenyre? Szépen teltek a késő nyári napok és ahogyan egyre inkább hűvösödtek az esték, egyre jobban és könnyebben ment a futás is, éreztem, hogy végre kilábaltam az elmúlt nyár futási nehézségeiből.

A késő nyárban eléggé nyugodt futóéletet folytattam, nem örültem a nap közbeni hőségeknek, annak viszont nagyon, hogy délután mikor a nap már lejjebb állt, nagyon gyorsan kezdett hűlni a levegő, végre újra élvezetes lett a futás!

Persze, hogy meggyászoltam a K160 DNF-et, meg le is vontam a egy csomó következtetést, hogy mit és miként kellett volna/nem kellett volna csinálni ahhoz, hogy ez ne így sikerüljön (azaz ne sikerüljön), mert azért eléggé gáz lenne ha nem tanultam volna az esetből.

Mindenből van egy emlékezetes első az életben, feladott versenyből is.

A Celtic 63 nagyon durván odavágott a jobb csípőmnek, (azaz én vágtam oda neki az erőltetéssel) a versenyt követő napon erősen sántítottam és nem tudtam a jobb oldalamon aludni sem.

A két "nagyvad" (UB+UTH) leterítése után pihenősebbre vettem a figurát, mentek persze a futások - is - közben meg rájöttem, hogy ha a futás mellett, vagy akár helyett tűzifát talicskázok fel a szintes telekre, azért az messze nem meríti ki a pihenés fogalmát.

Az Ultrabalaton amilyen egyszerűen jött, úgy ment is, nem hagyott mély nyomokat, így ötödjére már egy visszatérő jó ismerős volt ez a futás is, ott és akkor megvoltak a nehézségei, de ezekről már ott is egyre inkább világosan tudom, hogy úgyis múlandóak, persze, hogy fáradt az ember ha már lefutott 100 kilométert, a nehezebb részeket egyszerűen ki...

Ismét elérkezett a futónaptáram immár rendszeres eseményének számító UB hétvégéje, a "Balaton mániám" egyelőre rendszeresen visszahúz erre az extrém hosszú zarándokútra a tó körül.

Mikor a Black Hole mint teljesen új koncepcióval kiírt ultratávú futóverseny először kiírásra került 2019-ben, már az ötlet alapján is "sikerre ítéltetett" vállalkozásnak tűnt. Pláne, hogy túlélte a kiírás utáni több mint 2 évet, mikor meg sem lehetett rendezni az éppen aktuális covidhelyzet miatt (milyen szerencse, hogy ez a része már csak rossz...

Ezt a címet Benedek István kitűnő könyvétől "loptam", elolvasását mindenkinek ajánlom akit érdekelnek a hegyek és a túrázás.

Február elején végre téliesre váltott az idő, késztetést éreztem egy kis sítúrázásra.

..na de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk a történteket sorban és dióhéjban.

Ez a futás mindenképpen megér még egy kis tárgyilagosabb fejtegetést így, hogy volt ideje bőven leülepedni az élményeknek.

Ez a beszámoló - hosszan készült és hosszú is lett, a rajtban "felvétel" módba állítottam magamat és igyekeztem minél több dolgot megjegyezni a másfél napos verseny lefolyásából.