Wien Rundumadum 130
Hogyan is hangolódtam erre a versenyre? Szépen teltek a késő nyári napok és ahogyan egyre inkább hűvösödtek az esték, egyre jobban és könnyebben ment a futás is, éreztem, hogy végre kilábaltam az elmúlt nyár futási nehézségeiből.
Persze ez az ősz sem szokványos, mert gyakran kellett váltogatni a téli futóruházatot a nyárival, az utóbbi javára.
Megvolt persze a végig figyelemmel követett Spartathlon is, így végre elkezdődhetett a várakozás a következőre való nevezésre és a sorsolásra.
Olyan csoda dolgok történtek, hogy kiderült, 2024-ben ismét lesz 3 év kihagyás után Balaton Szupermaraton, ami azért mégiscsak olyan ikonikus hazai multi-day verseny, mint a legendás Bécs-Budapest volt, szóval nyilván neveztem egyéniben, mert ez még nagyon kell a futós sztorikba.
Ugyanígy repült a nevezés a hatodik egyéni UB-m irányába is, érdekes lesz március közepén az egyik, április végén pedig a másik irányba körbefutni a tavat. Na persze ez olyan dolog - mármint a Balcsi meg a futás, amiből nehéz túladagolni magamat, tehát...
A nyári mizériák utolsó tünete még velem maradt egy jobb sarkon enyhén érződő Achilles tapadásnál gyanított meszesedéssel/gyulladással. Ez nem igazán zavart, csupán annyiban, hogy ott volt és érződött, a futásban nem akadályozott, de azért úgy döntöttem, hogy még a WRU előtt kikúráltatom magamat.
Máshová nem is mehettem volna - ismét Sanyi a manuálterapeuta kezei és kínzóeszközei közé vetettem magamat - ami masszázspisztolyos vádli lazítással kezdődött, hát ez persze nem olyan, mint mikor az ember magát próbálja lazítani, itt kőkeményen bele lett tolva az eszköz a vádlimba, itt kicsit úgy éreztem, hogy rögtön leugrok a kezelőasztalról. Pedig a java csak aztán következett.
Kiengesztelésképpen fasciakéses vádlilazítás következett, aztán ha már ilyen kellemesen ellazultam, jöhetett a légkalapács, azaz a lökéshullám kezelés közvetlenül a sarokcsonton az Achilles-ín tapadásánál. Voltak még emlékeim a bal talpammal kapcsolatban erről a kezelésről, elmondhatom, hogy a talp oldali párnázott sarokrész irányából történő kezelés kb. egy wellness volt ehhez képest.
Ez mindenképpen fáj, ahol nincsen semmi baj ott közepesen, ahol a probléma van/volt (meszesedés-gyulladás) na ott viszont veszettül. Persze ha hosszú távokat fut az ember akkor bírja a fájdalmat és pláne képes uralkodni magát szélsőséges szituációkban is. Ezeknek köszönhetően ekkor sem ugrottam le vonyítva a kezelőasztalról. A pár perces procedúra egy örökkévalóságnak tűnt, de érdekes, hogy a végére meg is lehetett szokni.
A végére pedig maradt egy hosszas Flector kenőcs ultrahangos bejuttatás, ezt kb. érezni sem lehetett.
A módszer brutál hatásos, másnap érzi még az ember, hogy kapott a csont rendesen, de aztán utána már semmit, a hatáshoz persze az is kellett, hogy még időben megkezdődjön a kezelés. Azaz nem szabad megvárni, míg az Achilles környéke pirosodással és magasabb hőmérséklettel is jelzi a problémát, szerencsére én semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Három ilyen kezelésen estem át, mikorra eljött az ősz fő eseményének napja, amely egyben a szezon zárásai is lett.
Már jó ideje szemezgettem a "Wien Rundumadum" rendezvénnyel, erről először a Extrem Burgenland 24 Fertő-tó kerülésekkor hallottam, mostanra jött el az idő, hogy megnézzem, milyen is egyben körbefutni a császárvárost.
Ausztriában azért messze nem olyan felülreprezentált téma az ultrafutás mint itthon, így egy ilyen verseny is simán elmegy úgy, hogy az összes számban - 130km, 100km, 88km, 61km, 42km, 17km illetve 130 és 61 km csapatváltó - max. 350 nevezést fogadtak el, ami éppen, hogy csak betelt a nevezés lezárultáig (v.ö. Ultrabalaton). A nevezési díj nem vészes, 110Eur - pláne, ha egy átlagos ausztriai fizetéshez viszonyítjuk.
A versenyt, ahogyan a Fertő-tó kerülést is - elsősorban nem versenyként, hanem amolyan jókedvű zarándoklatként hirdetik, erről tanúskodik az is, hogy egy 16 órán belüli 130 kilométerrel simán az első 10-be lehet kerülni.
Ez volt a jubileumi 10-ik rendezés, érdekesség, hogy ez a verseny még a "Covid-idők" alatt is mindenféle halasztás nélkül lett megrendezve.
A "Booking kaland..."
Kiegészítés a verseny előzményeihez: miután az egyik szállásadó Booking hozzáférését sikeresen feltörték, jól megszórták az összes ügyfelét (köztük engem is) a Booking belső hálózatából érkező csaló mailekkel (0 Eurós számlaellenőrzés), ami oda vezetett, hogy az OTP elővigyázatosságból letiltotta a bankkártyámat - azaz három hétig "élvezhettem" a csak kp.-s élet előnyeit.
Panaszos levelem persze egy "továbbítottuk az illetékes osztálynak" válasszal eltűnt a szolgáltató rendszerében valahol, azóta is várom a választ azzal kapcsolatban, hogy amennyiben egy már többi mint másfél éve fennálló probléma van a rendszerükben, az lenne minimum, hogy erre felhívják az ügyfeleik figyelmét.
Mivel a versenyre is a Bookingon foglaltam szállást, tudtam, hogy a letiltott kártya miatt majd nem fogja tudni levenni a pénzt a szállásadó, amikor eljön az ideje, ezért vele külön leleveleztem, hogy ez a helyzet, a foglalásomat fenntartom, de majd a helyszínen fizetek kp-ben. Mondta, hogy oké, no problem.
Pénteken délután kiugrottam Bécsbe, elképesztő ítéletidő volt, úgy ömlött az eső az autópályán, hogy csak lépésben lehetett haladni. Közben örültem, hogy a két nagyon csapadékos front közé beékelődő egyetlen jóidős napra esett a verseny.
A rajtszám felvétel flottul ment, a rajt-cél és a versenyközpont (Donau Sportcenter) az itteni "Margit szigeten" volt (üzleti negyed) - a Duna bécsi szakasza egyébként teljesen mesterséges, többször szabályozott.
Míg hajdanán itt össze vissza kanyargó főág és számtalan élő, valamint holt mellékág alkotta a folyó medrét, mostanra csak pár régi holtág és egy egyenes, mesterséges meder jelenti a Dunát itt.
Ezen a szigeten nagyon komoly skyline volt, toronyházakkal, TV toronnyal, gondoltam, hogy ez jó viszonyítás lesz majd, ahonnan rálát az ember a holnapi útvonalról.
Hívtam a szállásadót, nem vette fel, elautóztam a szálláshoz, miközben hívogattam, a végére visszahívott. Mondom neki ki vagyok, meg, hogy akkor jöhet a kulccsal, fizetek, aztán csinálok egy jó kis vacsorát, pihenek, stb.
Mondja erre, hogy van egy kis bibi, mert ő bizony elfelejtette, hogy három napja miben egyeztünk meg (azaz - most jutott eszébe) és már kiadta a szállást másnak.
Gondoltam, hogy akkor most annak a szegény másiknak milyen rossz lesz, hogy szállást kell keresnie - de Dietmar (a szállást(nem)adó) hamar eloszlatta a kételyeimet, hogy ebben a történetben bizony én vagyok az, akinek nincsen szállása.
Mondom neki, hogy akkor várom a megoldást a problémára, amire fel nézett nekem valami gyanús motelban szobát.
Hát köszi (anyádat). Kicsit osztottam szoroztam és mivel még csak este fél hat volt, úgy döntöttem, inkább hazajövők, mert csupán másfél óra az út. A franc sem akart valami pusztulat motelban éjszakázni, ahol még vacsorát sem tudtam volna csinálni magamnak, 100+ eurót meg nem akartam kiadni egy normális last minute szállásért.
Így is lett, attól eltekintve, hogy az utolsó 10km totál bedugult a pályán, így a végére két és fél órát utaztam, de legalább volt közben bőven időm elszidni Dietmar összes felmenőjét.
Itthon aztán gyors újra tervezés, vacsora, pakolás, majd négy órányi forgolódás után "hajnali" két órás keléssel, háromkor indultam is vissza Bécsbe.
Szerencsére kora hajnalban aztán nem volt semmi gond az úton.
Annyi biztos, hogy nem így terveztem a ráhangolódást, az helyett, hogy jól kialudtam volna magamat, komoly alvásdeficittel érkeztem a versenyközpontba, kiegészítve 2x130km extra utazással.
Konstatáltam a helyzetet, hogy most akkor ebből kell kihozni azt amit lehet.
Leadtam két csomagot, az egyikben 5 gélt küldtem 47km-re, a másikban egy energiaitalt, meg még öt gélt 92-re. Azért itt nem az a habzsidőzsi volt, mint a hazai versenyeken, hogy 5-10 kilométerenként frissítő, a teljes távon így voltak a frissítőállomások: 23km, 47km, 71km, 92km és 107km. Tehát jó 25 kilométerenként, rendesen fel kellett pakolnom a futózsákot, jó nehéz lett.
Még beapplikálták a zsákomba a mindenkinek kötelező GPS trackert is.
Kicsit ejtőztem még a versenyközpontban aztán szólítottak minket az 5:30-as rajthoz. Szép sötét volt, indultam is az élmezőny nyomában, mert itt aztán tényleg nulla helyismerettel rendelkeztem, az volt a biztos, ha valaki van a látótávolságomban.
Az első Duna átkelés után aztán, mivel az élmezőny meglépett, az össze-vissza fonódó mindenféle utak között kb. nagyon kevés jelölés volt, hogy merre is kellene menni, az óra GPS-e pedig a sok vasbetonnal a fejem felett nem igazán mutatta a jó irányt.
Így bölcsen eldöntöttem, hogy megvárom a következő falkát és megyek velük, hogy legalább a városból kitaláljak.
Így is lett, szépen csapattuk a Duna parton északnyugat felé, Kahlenbergerhof városrésznél aztán megérkeztünk egy igencsak magas hegy tövébe, fent egy kivilágított kápolna és egy rádió torony mutatta, hogy így rögtön 8,5 kilométernyi bemelegítés után következhet a verseny leg szigorúbb hegymászása.
A híres "Nasenweg" szerpentín gyalogút, lépcsőkkel tűzdelve 1,4 kilométer hosszú és ez alatt 250m-t emelkedik, az úgy 18%-os emelkedő átlagban.
Eddigre elkezdett világosodni, a hátunk mögött pedig egyre szebben látszott Bécs a Duna-csatornákkal.
Fentről aztán csoda panoráma volt, még az előző nap frissen behavazott Schneeberg is ide integetett.
Innentől csodálatos erdei szakaszok következtek erős hullámzással. A többi táv összes futója a pályán volt, csak más irányban, így igencsak vigyázni kellett, hogy nehogy olyan futókat kövessek, akik teljesen másfele mennek. Mindez pláne könnyen előfordulhatott azért, mert nem is volt klasszikus rajtszám, csupán egy gumi karszalag a rajtszámmal.
Szerencsére az óra és a kis táblák szépen mutatták az irányt. Akadt azért sarazás is jócskán, az előző napi esőknek köszönhetően, de nem volt vészes, mert az utak alapja mindenhol sziklás, így elsüllyedéstől nem kellett tartani.
Az egész bécsi erdő körülbelül úgy néz ki, mint a soproni lővérek, csak jóval nagyobb kiadásban, sok-sok túraút, hatalmas rétek, ligetek, víztározó tavacskák váltogatták egymást.
Néha meg olyan érzésem volt, mintha a Bükkben lennék. Az irányba eső utakról szépen mutatta magát a Schneeberg, illetve az elő-Alpok több csúcsát is felismertem a távolban.
Neuwaldegg település csodás Schwarzenberg Allé-ján volt az első frissítőpont, ettem, ittam, utántöltöttem a kulacsokat. Már itt rákaptam a cukros-töltött pékárukra - az egyik fő támogatója a versenynek egy pékség, szóval volt választék bőven.
Innen újabb hegymászás következett, majd ereszkedés egy szép ligeten keresztül Hüttendorfba.
Itt a Dehnepark víztározójánál és a pataknál teljesen olyan érzésem volt, mintha a szilvásváradi Szalajka-völgyben jártam volna.
Ez volt az első városias rész, kezdett melegedni az idő így elpakoltam a kabátot a zsákba. Az itteni vasútállomásnál aluljárón kellett átmenni a túloldalra, illetve várakozhattam is egy piros lámpánál a gyalogátkelőn.
Ez végig megvolt a városi részeken, szó sem volt olyan luxus dolgokról, mint a forgalom megállítása, a ritkás mezőny mindenhol szépen kivárta míg zöldre váltott a lámpa.
Következett két átkelés a Westautobahn fölött, majd az itteni hatalmas kiterjedésű Lainzer Tiergarten kőfala mellett vezetett az út. Ez egy 2450 Hektáros erdő amely régen a Habsburgok vadászterülete volt, minden oldalról magas kőfal határolja 22 kilométer hosszan.
Hosszú és meredek mászás következett az útvonal legmagasabb pontjáig (530m), ugyanitt meglett az első maratoni táv is, végig a fal mellett, ezen a szakaszon előttem kókadozott egy másik futó (aki aztán lógó orral szállt ki 91nél).
A vizem elfogyott és éhes is voltam már erősen. Leporoszkáltam a 47-es pontig, kitúrtam az előreküldött csomagomat, megittam két fél literes powerade-t húzóra, bekajáltam, feltöltöttem a kulacsokat és mentem is tovább.
Rövid ereszkedés után Bécset a Kalksburg városrésznél értem el. Ettől kezdve az út a Liesing patak mellett vitt 10 kilométeren át. Érzésre olyan volt, mintha a szentendrei UTH befutón lettem volna a Bükkös-patak mellett.
Szóba elegyedtem egy idősebb futóval (a "Kopasz") aki még az elején előzött meg, eldumáltunk versenyekről, közben volt egy kis tévelygés, mert ahol városi utcán ment az útvonal ott sokszor igencsak hiányos volt a jelölés.
Erős akcentussal nyomta a németet, azt is megbeszéltük, hogy ha az előző napi hidegfront az egész napos viharos széllel, folyamatos esővel egy napot késik, kb. semmi esély nem lett volna a teljesítésre.
Találtunk egy nyilvános kutat, újratöltöttem a kulacsot, aztán mentem tovább. Egy autópálya csomópont alatt áthaladva aztán elhagytam a Liesing patak völgyét és a Wienerberg parkon keresztül futottam tovább, a Kopaszt hátrahagyva.
Később a városi utcákon értem utol még egy idősebb teljesen pirosba öltözött futót (a "Bajusz"), aki eléggé készen volt, már csak gyalogolt, mondtam neki, hogy "ez itt a félút", szóval még ráér a gyaloglással, meg elfáradni sem most kellene, így Bajuszt is hátrahagyva futottam tovább. Pár kilométer után ismerős teljesen pirosban futó sétálgat előttem...hát megint a Bajusz volt az, gondolom buszozott egyet, mert, hogy nem előzött meg az biztos.
Oberlaa városrész után kelet és déli irányba kilátást nyújtó szántóföldes területen ereszkedtem Schwechat felé, előttem a hatalmas bécsi köztemető a közepén álló templom kupolájával, a háttérben a Lajta-hegységgel.
Ettől jobbra a reptér irányítótornya, felettem az egymás után leszálláshoz sorakozó repülőgépekkel. Balra pedig a bécsi városközpont, hátrébb a Hainburg melletti Hundsheimer-hegy sziluettje, mellette pedig a Pozsony környéki Kis-Kárpátok hegyvonulata.
Már nagyon éhes voltam, megint elfogyott a vizem így nagyon vártam a 71-es frissítőt. Átfutottam egy rendező pályaudvar felett, aztán a köztemető kőkerítésével párhuzamosan értem ki a temető sarkához, itt jobbra fordultam és vártam, hogy hol a frissítőpont.
73-nál már kezdett gyanússá válni a dolog, de én egyáltalán nem láttam frissítőpontot úgy, hogy nem tértem le az útvonalról - valószínűleg nem a szokásos kinti pont lehetett, hanem betették valami épületbe, amit nem vettem észre.
Ezt tudomásul véve futottam át Kaiserebersdorf városrészen, itt nézegettem egy Aldit, de a 2x4 sávos út másik felén volt, nem tudtam átmenni, mikor aztán kereszteztem ezt az utat egy villanyrendőrnél, onnan meg már nem akartam visszamenni.
Volt nálam még két gél, de nem volt vizem, már 30 kilométer óta nem láttam frissítőt és még állt előttem további 16 km a következő frissítőig.
Duna csatornán és kikötői öböl feletti hidakon futottam, hogy egy vízerőművön átkelve keresztezzem a Duna fő ágát. Itt szerencsére nyitva volt egy parti büfé, vettem fél liter kólát amit meg is ittam és még két fél literes vizet.
A vízerőmű után a másik Duna-csatorna mellett vitt az út a Donauinselen a következő hídig. Itt aztán továbbra is jobbra tartva körbefutottam a Donau-Auen nemzeti parkot.
Csodaszép hely volt, határozottan "szigetközies" beütéssel, rengeteg kirándulóval, változatos ösvényekkel, mocsáron átvezető tanösvénnyel és hangulatos tóparti kisvendéglőkkel. Kivéve persze azt a szakaszt ahol az itteni OMV tárolót mellett kellett futni, jó kis "olajfinomító szagban".
Itt kb. 10 kilométeren át már csak nagyon takarékon tudtam futni, mert egyszerűen nem volt energiám, a géleket megettem már és nagyon éheztem.
Közben 90 körül kezdtem azon aggódni, hogy nehogy ezt a frissítőt se találjam meg, mert ide ráadásul csomag is lett előre küldve. Tudtam volna gyorsabban menni, de vissza kellett vennem, hogy ne éhezzek el még jobban.
Szerencsére a frissítő a jelölt helyen volt, Essling település elején. Közben rámsötétedett, felvettem a fejlámpát és a kabátot, majd hatalmasan bekajáltam az itteni választékból. Erőleves sült tésztával, valamit tojáskrémes-uborkás szendvicseket toltam magamba. Megittam az energiaitalt, elpakoltam az ideküldött cuccokat és felfrissülve mentem tovább. Végre ismét volt erőm, köszönhetően a kalória bevitelnek.
Elővárosi részek után egy kerékpáros felüljárón átkeltem az Aspern Nord vasútállomás felett, szemben a települések fényei mellett a sötétséget a rengeteg szélerőmű azonos ütemre felvillanó piros jelzőfénye tette látványossá.
Itt leginkább totál sötétben tekeregtem, mezőgazdasági úttól kezdve kiserdei single tracken át egészen a kertvárosi utcácskákig.
Mióta a Bajuszt hátrahagytam 65 kilométernél, teljesen egyedül futottam, csak itt kezdtek megérkezni a gyorslábú váltósok rám.
A 100km elérését egy szépen kivitelezett eséssel tettem ünnepélyessé egy gyökércsonkban.
Gerasdorf után volt még egy kb. 80 méteres domb, amit az itt utolért gyalogtúrázók társaságában másztam meg, szőlősorok között, kis lefelé után végre elértem a Stammersdorf felé vezető országutat, balra fordulva a cél felé vettem az irányt, az aszfalt szélén egyből jobban ment a futás.
A 117-es utolsó frissítőn megettem egy nagy lekvárral töltött fánkot, ittam kólát, meg még ettem pár apróságot. Innen egy hosszú szurdokszerű úton ereszkedtem lefelé, rengeteg borospince között, aztán Strebersdorfnál a Marchfeld-csatorna mellett futottam ki a Duna partjára.
Pont velem szemben magasodott a folyó túloldalán a hajnalban megmászott Leopoldsberg a St. Leopold kápolnával és az adótoronnyal, én pedig délkelet felé fordulva megkezdtem a 7 kilométer hosszú dunaparti "célegyenest". A versenyközpontnál lévő toronyházak már messziről látványosan mutatták magukat, főleg a DC Vienna Tower, de nem nagyon akartak közeledni.
Persze egyszer minden futás véget ér, kicsivel 130 kilométer előtt megérkeztem a sportcsarnokban berendezett célterületre, ahol megkaptam az érmemet végre. Nagyon elfáradtam annyi biztos, nem is időztem sokat, mert még viszonylag éberebb állapotban le akartam tudni a hazafelé utat.
Pedig volt ott masszázs, enni, innavaló, sok féle, stb.
Pontban éjfélkor értem haza. Zsuzsi olyan vacsorával várt haza, hogy csak na, viszont a gyomrom hozta a megkínzott formáját, így éjjel már inkább kiadni akarta magából a dolgokat, sem mint bevenni - de a vacsora másnapi ebéd lett, toszkán paradicsomleves, Sztroganoff csirke és házi krémes...erős kajaflesseim voltak vasárnap.
Ezen a távon 65 futó indult, ebből 48-an értek célba, én a 14ik helyen 16:40-el.
Nagyon érdekes futás volt ez, az világosan látszik, hogy Bécs nem véletlenül érdemelte ki a legélhetőbb európai főváros rangot, még a városi külkerületek is rendezettek, mentesek a szeméttől, a város környéki erdők mintaszerűen vannak kezelve, sehol egyetlen tarvágást sem látni (mint idehaza).
Az összes erdei infrastruktúra meg van óvva, rendben van tartva, úton útfélen nagyon sok - az állatok ellen is védett szemetes van, bár valószínű, hogy a bécsi polgárok akkor sem dobálnák el a szemetet, ha nem lenne elég kuka az út szélén.
Meglepett, hogy végig az úton a kiránduló emberek legtöbbje tapsolt, szurkolt, tehát a bécsiek, annak ellenére, hogy ez egy nagy város kis rendezvénye, mégiscsak tudták, hogy itt most páran körbefutják ezt az egészet.
