Viszlát tél, viszlát BSZM!

Meglepő, de az idei január az idő java részében úgy viselkedett, ahogyan az egy klasszikus januárhoz illik. Azaz volt hó és tartós fagy, ezért az itthoni túrasízésen kívül végre sok év után ismét lehetőség nyílt a természetes vízen való korcsolyázásra, mégpedig nem is akárhol, hanem a Balatonon.

Elsőre nem tűntek jónak a feltételek, hiszen a jégre előbb esett hó, majd volt szél is, ami részben feltörte a jeget, mégis, miután a déli parti webkamerák csak sétálásra alkalmas összetorlódott, havas jeget mutattak, rákukkantottam a badacsonytomaji strand kamerájára, amelyen viszont tükörsima jégen korcsolyázó embereket láttam, nekünk sem kellett több, Január 18-án vasárnap már robogtunk is a tett színhelye felé.

Erről a részről az északi szél a legutóbbi kemény fagyok előtt elnyomta a jeget déli irányba, majd az így szabaddá vált vízfelület immár simára tudott visszafagyni.

Gyorsan belemelegedtünk a csúszkálásba, végre közelről is megnézhettem a néhai tomaji bazalbánya mára már megroggyant bazaltrakodó mólóját, ami még dacol az idővel.

Egyre nagyobb köröket csúsztunk, egyre távolabb merészkedve a part mentén, mivel a jég teljesen stabil volt és korcsolyanyomokat követtünk.

Persze mindig figyelni kell a jég hangjára, valamint a jégbe fagyott gázfeltörések előfordulására.

A Varga pincészet előtt találtunk is három ún. "hevest", ahol a tófenékről feltörő melegebb víz, vagy metángáz miatt ezek felett nem volt befagyva a víz.

Pár kör után egészen az ábrahámhegyi strandig csúsztunk, csodás volt a napsütésben a teljes part, a képek nem is adják vissza igazán. Közben nagyon sajnáltuk, hogy ezt nem lehet minden télen megcsinálni, sőt, ki tudja lesz-e még valaha alkalmunk erre?

Következő hétvégén síeltünk két napot Fanningbergben, majd rá pár hétre két napot olyan terepeken, ahol eddig még nem jártunk, Riesneralmban és Tauplitzban.

A BSZM előtt két héttel persze jobbnak láttam abbahagyni a nem éppen térd kímélő síeléseket és szépen ráfordulni az év első versenyére.

Azt nem állítom, hogy könnyű lett volna a téli sötét-hideg-eső-pára-szél-stb. körülmények között újra és újra kimenni futni, voltak nehézségeim.

Eleve az egész helyzet, ország-világ végletekig lealjasított, felhergelt közege, közbeszéde, kilátástalansága marhára tud nyomasztani, ha esetleg a tél magában nem lett volna elég, ez gyakorlatilag mindenre kihat.

Szerencsére a tavasz közeledtével azért a motiváció is visszatalált, vagy én találtam vissza a motivációhoz? Azt most biztosra veszem, hogy igencsak rázós tavasz lesz - és nem a futás tekintetében, de talán él az ország azzal az utolsó eséllyel, hogy elinduljon egy jobb irányba és idővel talán egy jobb hellyé váljon, meglátjuk.

Azt már a versenyt megelőző héten is lehetett látni, hogy bár a tavaszi helyett inkább téli verseny lesz a BSZM utolsó kiadása, de az időjárás tekintetében ismét szerencsés csillagzat volt felettünk.

A versenyt megelőző hétvégén hatalmas hó esett a nyugati országrészben, de a Balaton körül is hó borította a tájat. Szerencsére ez pár napon belül ahogy jött, úgy el is olvadt és a futás idejére anticiklonáris, szélcsendes, napos és nap közben 10-15 fokig melegedő levegőt ígért az előrejelzés.

Csütörtök reggel mentem Siófokra, a logisztikám és szállásom a tavalyihoz hasonlóan Csepregi Ákos és anyukája által lett biztosítva, ezúttal viszont egyedüli vendég voltam a szálláson.

Határozottan jó volt végre ismét a tónál lenni, ráadásul futóversenyen. Bár az ilyen szezonkezdeti verseny esetén szokás szerint volt bennem imposztorszindróma, miszerint messze nem éreztem alaposnak a felkészültségemet, azt is tudtam, hogy ez a táv és a napok múlásával majd elmúlik.

Egy kis politika következik, mielőtt rátérnék a BSZM eseményeire. 

Figyelem! Pátpreferenciát, politikai hovatartozást vallásként, vagy vallásos áhítattal megélők, személyi kultuszért rajongók, a biztos középszerűségnél többre nem vágyók, mimóza lelkűek, sajátjuktól eltérő véleményt nem tűrők, politikai korrektséget várók nyugodtan görgessenek tovább - az "EDDIG" feliratig.

A Balatonra vezető útról annyit, hogy érzésre soha nem voltak még ilyen ramaty állapotban az országutak, a kátyúk kerülgetésének persze ad egy sajátos pikantériát az, hogy közben azt látja az ember, hogy azt a közpénzt, amit többek között az utak felújítására vagy ennél sokkal fontosabb dolgokra is lehetett (kellett) volna költeni, ismét arra fordították (maradjunk pragmatikusak: lopták el) hogy agyon legyen plakátolva minden, de a létező legsuttyóbb kampányelemekkel, ismét.

*suttyókampány: a primer ösztönökre, leginkább a félelemre, a társadalmi frusztrációra és polarizáltságra való folyamatos és változatos ellenségkép kreálással, bugyuta párszavas mondandókkal, közönséges hamisításokkal és karakterrombolásokkal operáló plakát és egyéb médiatartalmak közpénzen való gyártása és terjesztése.

Egy fideszes helyi prominenssel volt egy vitám nemrég, a végére azért addig legalább eljutottunk, hogy egyezett a véleményünk abban, miszerint ennek a fajta suttyókampánynak semmiféle pozitív hozadéka nincsen - de szerintük ez mégis szükséges, kiegészítve azzal, hogy "ugyan, hiszen tudod, hogy ezek a kampányok nem neked vagy nekem szólnak", arra a kérdésre, hogy akkor mégis kit óhajt megszólítani a kormány a többek között az én pénzemből lépten nyomon az én arcomba tolt égbekiáltó ostobaságokkal, már nem érkezett válasz.

Nyilván nem, hiszen a kampány egésze célzottan a tájékozatlan (és szándékkal a tájékozatlanságban tartott), a teljesen egyoldalúan tájékozódó (közmédia), a szélesebb világlátásra, kritikai gondolkodásra nem annyira nyitott embereket célozza, akiknek eleve nincsen sok mindenük ezért hatásosan lehet fenyegetésben tartani őket annak a kevésnek az elvesztésével. Mivel a szavaztuk ugyanannyit ér, mint bárki másé és értelmes embert már nem nagyon tudnak maguk mellé állítani, hiszen az értelmes, kritikusan gondolkodni képes ember nem a kampányt, vagy az ígéreteket nézi, hanem az eredményeket, vagy az eredmények hiányát.

Nem hiszem, hogy elnézést kellene kérnem azért, hogy megütközöm azon, hogy miközben milliárdok mentek és mennek el arra, hogy a személyes meggazdagodások, a közönséges lopások, a lombkorona nélküli lombkoronasétányok mellett sok éve aljasítsák és hergeljék az arra hajlamosokat a folyamatos suttyókampánnyal, az állam gyakorlatilag az összes közszolgáltatás területén krónikusan alulműködik, miközben még két kézzel osztogat is, nyilván újabb hitelek és a költségvetési hiány terhére.

Ennek és az elmúlt évek pénzszórásának mindenképpen meg fogjuk fizetni az árát persze, semmi sincsen ingyen, gazdasági teljesítmény és fedezet hiányában.

Ha ez az ország elszalasztja a most következő utolsó lehetőséget arra, hogy fordítson a sorsának kormánykerekén, akkor rászolgál arra, hogy szépen lecsússzon egy Belorusz, vagy egyéb ex-szovjet tagköztársaság szintjére, miközben teljes joggal úgy fognak kirúgni minket az EU-ból, majd a katonai szövetségből is, hogy a lábunk nem éri a földet.

Több mint 10 éve minden egyes tavaszi balatonparti futásomkor végig kell néznem a plakáterdőket, a létező legképtelenebb, legdemagógabb ostobaságokkal, én viszont nagyon utálom ha hülyének néznek.

Egy normális országban nem, hogy politikai, de semmiféle óriás, vagy kisebb plakátnak nem lenne helye a közterületeken, ez nem más, mint a természetes és az épített környezet és a közmorál szándékos vizuális rombolása.

Idén az "én a kétarcú" plakát viszi a prímet, ami persze erős ötlettelenségről tanúskodik, mégis a legvidámabb perceket az a - mondhatni nem túl okos fideszes képviselő okozta, aki azon siránkozott, hogy valakik az ő pártja által kiszemetelt plakátokról letépték az "én a kétarcú" szlogent és felragasztották az ő becses ábrázata alá :D:D azt hiszem erre a fajta hülyeségre tényleg nincsenek szavak, ott hüppögött, áldozati pózba vágva magát a facebookon, hogy "megrongálták a tiszások a plakátjaimat".

Mint mikor az osztály zaklatója a másik hátára ragasztja a "hülye vagyok" feliratot, majd miután az a másik visszaragasztja az ő hátára ugyanezt, előadja a sértettet.

Szerencsére az ilyen hitvány alakok már egyre gyakrabban szembesülhetnek a "visszanyalt a fagyi" klasszikus szituációs gyakorlataival.

Azt gondolná az ember, hogy egy párt képviselőjelöltjei a párt politikusainak a legjavát jelentik . . . na de, ha ők ilyenek, akkor milyen lehet a többi?

Elmehet oda ahová gondolom az a kormánypárt, amelyik a saját alkalmatlanságát, az európai konjunktúra általi fejlődési lehetőségek elszalasztott éveit, az ország EU sereghajtóvá tételét most önkritika helyett a másik jelenleg még parlamenten kívüli párt vezetőjének a hiteltelenítésével és sározásával próbálja valamiképp eladni a választóknak.

Kormánypárt? Ugyan, csupán a hatalmas és mindenható (parlamenten kívüli) ellenzék szegény és eszköztelen ellenzéke mára az az alakulat, amelyik kormánypártnak tartja magát. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha a parlamenten kívüli ellenzéki párt gyakorlatilag bármit el tud intézni, akkor egy ilyen mindenható csapat csak alkalmas lesz arra, hogy kormányozzon, ugye? Vagy ők gonoszok, mert Orbán Viktor azt mondta? Csupa kínzó kérdés.

A másik sláger plakát szlogenje az "üzenjük Brüsszelnek, hogy nem fizetünk" , valójában jó ideje inkább úgy hangzik, hogy itt Brüsszel üzen, hogy nem fizet és alapos okkal.

Végezetül érdekes megfigyelés, hogy látható, érezhető, melyik politikus nyomja mindenféle ellenérzés nélkül, sőt, lelkesen a szájába adott kötelező narratíva arcpirító ostobaságait és melyik az, akinél érezni, hogy - bár elmondja - mert a parancs az parancs, de alapvetően már majdnem vállalhatatlannak tartja azt, amit mégis közzétesz. A háttérben valószínűleg az a mindent vagy semmit janicsárprotokoll léphetett életben, amely szerint vagy előre támadsz, vagy amennyiben visszafordulsz, a sajátjaid számolnak le veled.

Ennyit az aktuálpolitikáról, remélhetőleg már nem sokáig tart ez a teljesen meghasonlott és morálisan iszonyatosan pusztító állapot.

EDDIG kellett görgetni!

Csütörtökön kora reggel még fagyott, mikor elindultam Siófokra és az úton végig, illetve a tó partján is mindössze 2 fok volt reggel.

Ahogyan emelkedett a nap, úgy vált egyre barátságosabbá a hőmérséklet.

A rajtközpontban már nagy volt a sürgés-forgás, találkoztam egy csomó ismerőssel.

Mivel a késő rajtra már majdnem 10 fokos hőmérsékletet vártak, alul rövidben, felül egy hosszúujjúban és pólóban indultam, ami jó döntés volt.

Nehéz bármi újat írni erről a futásról, mintha hazaérne az ember, ismer mindent, minden otthonos.

Szépen jön egymás után az aranypart, a Petőfi sétány, a Sió híd, majd a széplaki utcák, hogy aztán Zamárdiban végre kifussunk a partra.

Futótárs szólít meg a Mauerweg-pólóm okán, régóta szemez a versennyel, csak bíztatni tudom, hogy nagyon is érdemes lefutni. Elmondja, hogy ő ott volt a fal ledöntésénél és egy darabkája van is otthon a falból.

Szántódig eléggé jellegtelenné kezd válni a déli part ezen szakasza, a vízpartot mára teljesen beépítették a nem túl változatos apartmanházakkal, lakóparkokkal, az üdülőterületre régen annyira jellemző barátságos kis nyaralók a fenyőfás telkeken lassan teljesen eltűnnek.

Földváron nézegetem menet közben a dél felé eső magaspartot, illetve megállapítom, hogy erre a részre a fenyő mellett leginkább a platánfa a jellemző. A Kvassay sétányon az északnyugati uralkodó szélirány miatt megdőlve övezik a bal kézre lévő régi villasort, ami azért őrzi a hajdani balatoni polgári hangulatot.

Szemesen előbb Ivett, majd Ákos is megelőz, én már a futás előtt kikerestem a "kifogások kézikönyvéből" azt a fejezetet, hogy ez egy nagyon szép búcsúverseny, amit teljesen át szeretnék élni, ezért nem sietek - mert persze nem is tudok sietni, hiszen csesztem rendesen felkészülni :D

Közben érzem, hogy a nadrág combközben dörzsöl, később kiderül, hogy tenyérnyi lyuk nyílt rajta és leszedte a combomról a bőrt.

Lelle, Boglár, Fonyódligeten a gyerektáborban avart égetnek és füstölik fel ezzel a mezőnyt.

Végre elérkezik a csodaszép Árpád part, előttem úgy 300 méterre meglátom Ákost futni és elhatározom, hogy megfogom, ez sikerül is, együtt futunk be.

Ákos anyukája már vár minket, az autó csomagtartójában ilyen laza kis ellátmánnyal...volt itt persze még kávé, kóla, meg kb. minden is.

Ákoséknál Keszthelyen úgy foglalom el a tavalyi szobámat, mintha hazamennék. Ráadásul csodás pörkölt-nokedli vacsorára is meginvitálnak, életemben nem volt ilyen jó dolgom futóversenyen.

Pihentető éjszaka is kiadós reggeli után már utaztunk is vissza Fonyód felé, most sokkal kellemesebb volt a rajtban a hőmérséklet, +7 fok, ragyogó napsütés, szélcsend.

Szokásos menetrend, kezdésnek a fonyódi emelkedő, kellemesen be is melegedtünk ez alatt. 

A vízen kacsa sereg, ahogyan mindig, valamiért nagyon szeretik ezt a helyet. A túloldalon a tanúhegyek a párás távolban és persze a szigligeti vár jelezte az igen csak messzi befutót.

Aztán jöttek a hosszú egyenesek, Bélatelep, Fenyves, Máriafürdő, sok minden nem történt itt, viszont idővel az előbb jobbra, majd balra ívelő utcák jelezték, hogy már kifelé jövünk ebből a nagy homorú partszakaszból.

Ez a rész a déli part emberibb léptékű része, itt nincsenek falanszterszerű rezidenciák, luxusnyaralók, az egész nagyjából változatlanul néz ki sok éve.

Máriafürdő előtt a távolban feltűnt a berényi szőlőhegy az adótoronnyal, innentől erre fixáltam a tekintetemet.

Utazgattam kényelmesen váltókon, meg volt, hogy rajtam utaztak. Erre a napra jobban készültem, hét gélt pakoltam az övbe, 12 kilométertől 7 kilométerenként ettem egyet. Ezen kívül pár apróság a frissítőasztalokról. Folyadékbevitel terén ezen a napon a kóla vitte a főszerepet.

Márafürdőn megérkezett rám Ivett, aki aztán üldözött (nyilván ezt csak én gondoltam) egészen Berényig, majd szépen elhúzott, nagy formában van. Balatonkeresztúr után jött a civilizáció kapuja, érdekes, hogy ez minden évben ugyan olyan romos. Innentől Keszthelyig a tó legelhagyatottabb részén futunk.

Eszembe jutott, mikor életem első ultra távját futottam 2017 tavaszán, itt, Berénytől Zamárdiig, kb. úgy, hogy azt sem tudtam mi fán terem a frissítés, rendes hidratálás és ilyen apróságok, aztán mégis, mennyi minden történt azóta.

Berényt elhagyva a szokásos vaddisznó túrta útpadkák, mocsaras, nádas, erdős részek következtek.

Gyorsan megérkeztem a Zala hidjához, hogy aztán megkezdjem a ráfordulást a tó nyugati partjára. A fenékpusztai szakasz után balra már mutatta magát a fenyves allé és máris a Keszthely előtti erdős szakaszon futottam.

Az első 30 kilométer nagyon gyorsan eltelt. Közben erősen melegedett az idő, érezhetően tűzött a nap, hamisítatlan tavaszi idő volt.

Keszthely előtt következett az UB-n általam csak "Hanka-szakasznak" hívott rész, csak fordítva, itt szoktunk megérkezni egymásra, majd kicsit bandázni Hankával.

Gyenes környékén kerülgettük egymást kicsit Ákossal, de aztán szépen ellépett ő is.

Bár ez a BSZM királytávja, nekem ez a kedvenc napom itt, hiszen végre átér a mezőny a sokkal érdekesebb és változatosabb, szerethetőbb északi partra.

Vonyarcot elhagyva tudtam, hogy ha felnézek, akkor ott lesz jobbra a Szt. Mihány kápolna, persze ott is volt. Innen már közel volt Györök, meglett a napi maraton olyan idővel, amilyennel. A györöki strandtól meg már tudtam, hogy csak egy tizes van hátra.

Itt kint van a napi maratont, majd az edericsi egyenesben az 50 kilométert jelző tábla, ezeket mindig lefotózom és elküldöm Bellus Krisztának, aki itt futotta az első igazán hosszú távját és ha egy makacs sérülés nem fogja meg, egészen biztosan szép távokat futott volna még, ez az ő emlékszakasza. 

Persze ő volt az is, aki ugye 2017-ben úgymond bevett az UB csapatába, hogy ott aztán végképp megfertőződjek ezzel az egésszel. A többi már történelem.

Ezúttal nem futottam meg a szép-kilátói emelkedőt, fent a hullámzó úton megcsodáltam a kilátást, hogy aztán lecsorogjak a jobb-kanyarhoz és nekivágjak az edericsi egyenesnek. Ez most sem volt rövid, de a végén már ott integetett a szigligeti-vár és alatta a befutó.

Szombaton már álmosan ébredtem, kezdett kevés lenni a regenerálódási idő érzésre. Persze ezek a dolgok általában csak addig tartanak, míg az ember el nem kezd újra futni.

A reggeli hírekben látom, hogy két ország ismét megtámadott egy harmadikat, "megelőző jelleggel", nem tudom ki hogyan van vele, de nekem már nagyon hiányzik pár nyugodt év, mikor ország és világszinten nem őrül meg hetente valamelyik cezaromán (és persze békepárti) politikai vezető...

Kész szerencse, hogy a szombat a rövid táv napja, mindössze 43 kilométer várt rám.

A badacsonyi rajtban szokás szerint nagy volt a tömeg, hiszen ez a BSZM csúcsnapja ami a létszámot illeti, ezen a napon csatlakozik a mezőnyhöz a félbalaton mezőnye és szintén ezen a napon van a maratonfüred verseny is.

Egy egyéni futó szólít meg, hogy én írom-e a blogot, mert a leírásaimból készült fel az idei Burgenlad Extrem-re, na ilyesmit nagyon jó hallani. 

Emlékszem, hogy én is leginkább különböző blog beszámolókból próbáltam a lehető legtöbb információt összeszedni például az Ultrabalatonhoz és persze mentem különböző futók "nyomában", akik jókat írtak, Szabó Béla, Hanka, Balázska a teljesség igénye nélkül és mindig kíváncsi voltam, hogy vajon valaki jön-e az én nyomomban, valakinek hasznosak-e a leírásaim?

Anettal beszélgetek még egy kicsit, majd indul a rajtoltatás, szinte a legvégére állok a sornak, ma inkább sepregetőnek leszek jó, ez később be is bizonyosodik.

A badacsonyi pusztulat szakadék járdát csak túl kellett élni egészen Badacsonytomajig, itt megnéztem, hogy hol koriztunk bő egy hónapja, most vidáman hulámzott a türkizben játszó víz és lehetett érezni, hogy végig szembeszelünk lesz.

Badacsonyörs, Ábrahámhegy, kedves, csendes kis utcákon poroszkálok és hopp, már látszik is jobbra kinézve a pálkövei félsziget. Itt emlékszem még az első UB-n látam, hogy valaki pár szél bambuszt elültetett a vasút és a vízpart közti dzsumbujba, mára nagy kiterjedésű bambuszrengeteg van ott.

Innen meg kell mászni a félszigetet, takaros kis házak, szeretem hely.

A mászás után lejtőzés, Ákossal kerülgetjük egymást oda-vissza egy jó szakaszon. Benzinkút, majd Révfülöp, innen egybe van épülve minden, Révfülöp után máris jön a "csigás gyaloghíd", előtte a soktornyú kastély balra fent a szőlők között. Ezerszer látott helyek, 2017-ben kora tavaszán ide is jártam futni, ismerkedni a tóval.

Mit is lehetne írni erről? Csukott szemmel is tudom mi következik. Szepezd bal-jobb kanyar és kis mászás a falu elején, kislány és anyukája maszek limonádés pultot visz az út mellett. Szepezden mászás az országút mellett, balra magas kő mellvéd, kellemesen megáll itt a meleg levegő.

Viriusztelep után pedig a kis erdő már Zánkához tartozik, következik a baljós hangzású vérkúti utca, ami csupán arra utal, hogy volt itt egy forrás, amire egy házat is felhúztak, fürdővel, olyan vasas volt a forrás vize, hogy pirosra festette a kifolyót és környékét. Egyelőre kis kutatással még nem sikerült rájönnöm, hogy pontosan hol is lehetett ez a forrás.

Balra fordulva ismét emelkedő a tusakosi úton, balzsamos fenyőillatban. Következik a tábor bejárata, eléggé szeles részek vannak itt ezen a magasabb, szélnek kitett részen. Hamarosan feltűnnek Akali szélső házai.

Itt szélvédettebb helyek következnek a házak között, nyugisan megyek, nem sietek, nem is tudnék, ez búcsúfutás, viszont a hosszan emelkedő csárdás utcát a falu végén becsülettel megfutom.

Innen jobbára lejt az út a fövenyesi leágazásig, kicsit tudok tempózni is. Udvariban a temető előtt utólérem Bélát, meglapogatom a hátát, szépen megy, csinálja ahogyan kell, csendes elszántsággal.

Hátulról süt a nap, csillog a tó, igazából jó most nekem itt.

Én sem tudok mást, csak robotolni, nem vagyok gyors, meg túl szorgalmas sem, de ez a leszegett fejes állandó tempójú poroszkálás megy. Sokszor utazik rajtam futó a szélárnyékomban, úgy látszik másnak is bejön ez a tempó.

Aszófő után balra forduló út, halsütő, sajkodi balkanyar, kis mászás, a két tihanyi bekötőúton való átkelés és máris mindjárt Füred.

Itt már szép számmal érem utol a maratonfüred mezőnyének a végén haladó futókat.

Egy szó mint száz, eddig soha nem futottam ilyen lassan ezt a szakaszt, de ez nem zavar.

A zárónap reggelén mondhatni eléggé nehezen lapátoltam össze magamat és komoly képzelőerőt igényelt az, hogy beleéljem magamat abba, miszerint ezen a napon is 50+ kilométert fogok futni.

Teljesen üres utakon, csodás panorámák mellett vitt minket Ákos anyukája Füredre, végig az északi parton.

Füreden most nem volt annyira didergős a reggel, mint az előző években. Nevelős Krisztivel és Lacival pacsiztam a rajt előtt.

Az első pár száz méter eléggé nyikorgósan ment csak, de mire a Germering utca emelkedőjére értem, már sikerült belemelegednem a futásba.

A bringautat teljesen elfoglalta a mezőny míg a szem ellátott.

A kerekedi öböl melletti lejtőn gondoltam arra, hogy az UB-n mit meg nem adnék azért, ha olyan állapotban lennék itt, ahogyan most érzem magamat.

Csopakon az erdőbe fordulva ismét teljesen száraz volt a csopaki séd medre, a tó is eléggé alacsony vízszinttel vág neki a nyári szezonnak.

Csopak után Paloznak, Lovas és Alsóörs következett, szerencsére az UB-n nem annyira kedvelt Alsóörs Káptalanfüred szakasz is viszonylag gyorsan eltelik. Almádiban Márkus Gyurival kezdünk dumálni és a fűzfői parti útig meg is váltjuk a világot párszor. Ezt követően, ahogyan Ákossal úgy vele is folyamatosan kerülgetjük egymást.

A fűzfői-öböl kikötőjének megkerülése után Bélát érem utol, futunk egy kicsit együtt, neki ez a 11-ik teljesítése és már a legelső rendezéskor is futott. Jól emlékszem én is arra az időre, mikor részben még az ő lába nyomán és leírásaiból készültem az UB-re, mint zöldfülű futó, most pedig itt futok a "nagy öreggel", akinek szorgalma van, méghozzá rengeteg, rendületlenül megy, csinálja.

Fűzfőt elhagyva az erdei úton még teljesen kopasz az erdő, de a medvehagyma már ott zöldell az aljnövényzetben, páran szedik is.

Itt eléggé fáradtnak érzem magamat, de ahogyan eddig, úgy most is azt csinálom, ami talán az erősségem, vagy a legkisebb gyengeségem (?) lehajtott fejjel robotolok, darálom a távot.

Érzem a holtpontokat, aztán azt, ahogyan visszajön az erő.

Következik Kenese, a végén megfutom a mászást Akarattya felé, majd lecsoszogok a Koppány sorra a csittényhegyi vasúti aluljárón keresztül.

Közben olyanokon is gondolkodom, hogy ezen a szakaszon mennyire tropa szoktam lenni az UB-n és, hogy most majd alaposan ki kell hevernem magamat addig.

Balra felnézve a magasparton egy szakadék nyílik, ez az akarattyai szurdok és persze ezen mászunk fel a Bercsényi fel (vagy le)járón.

Fent frissítőpont és jön a kedvenc szakasz fent a magaspart tetején Gáspártelepen át Világosig. Nagyon szép a kilátás innen is.

Aligán ismét átbújunk a vasút alatt, majd a világosi part már közvetlen rálátást enged Siófokra és a célra. Innentől célegyenes.

Tükörsima a víz, ragyog a nap, nem is búcsúzhatna szebben a BSZM. Megvan a napi maraton is, jöhet a világosi lejtő le a partra.

Azt tudom, hogy innen még igencsak hosszúnak hat a hátralevő táv, de nagyon várom már a sóstói vasútállomást. Kis kifutás a partra a szabadstrandnál, aztán egy hosszú egyenes a vasút mellett.

A partra kiérve már látszik a távolban a móló, ahol a cél van, kanyargós sétányon fogyasztom az utolsó kilométereket, elbúcsúzva a BSZM-től, itt futottam életemben először komoly ultraversenyt a 2018-as félbalatonnal, majd a COVID után visszatérő mind három verseny teljes távját sikerült teljesítenem.

Ezzel azt a versenyt, ahogyan a Korinthoszt is, átadtuk az emlékek albumának, ez is jelzi, hogy az aszfaltos ultrafutás, mint eladható piaci termék túlvan már a pályagörbéjének a csúcsán.

Idén összesen 21 órára volt szükségem ahhoz, hogy lefussam a 192 kilométert.