Utána - előtte
A múltkori százas után két napot pihentem, kedden pedig már mentünk futni egy rövidet Zsuzsival, szerencsére teljesen jól vagyok, az izomláz egy nap után elmúlt a combból, az ízületek pedig "mintha mi sem történt volna" állapotban vannak érzésre.
Érzésre az egy hét pihenés, mindössze három futással gyakorlatilag a "nehezemre esett", mentem volna hosszabbakat és gyakrabban, persze valahol meg tudtam, hogy ez most kell, szükséges. Biztosan gyorsabban regenerálódom már, ebben is nagy szerepe lehet a hozzászokásnak.
A futást követő éjszakán, mivel felébredtem és forgolódtam eleget, jutott eszembe, hogy lehetne egy kis összefoglalót írni arról, hogy mit is él át az ember a hosszú futások után.
Az eset nyilván más, mint mondjuk egy maraton után, hogy nyújt az ember, meg eszik aztán kész (mármint - maraton az én tempómban:)).
Személyes tapasztalataimra tudok csak támaszkodni, a leírásban nem fog szerepelni tanács, meg olyasmi, hogy "te is így csináld".
Egy hosszú futás, amit már "ki kell heverni" számomra ott kezdődik, hogy több mint 8 órát töltök futással.
Miután "célba értem" és vége a bandázásnak (itt még viszi az embert a lendület, adrenalin) próbálok nyújtani, már amennyire ez lehetséges az eddigre berövidült izmok okozta beszűkült mozgástartomány miatt.
A terepfutásnál ez azért kedvezőbb, mert nem olyan monoton mint az aszfaltozás, az említett beszűkülés sokkal kisebb mértékű, igaz ilyen esetben meg más "alkatrészek" kapnak durvább "pofozást".
Aszfalton is sokat segít, ha az ember néha tempót és lépéstechnikát vált és/vagy minden tíz kilométeren fut egy kicsit magas térd és sarokemeléssel és persze 5 kilométerenként lerázza a karjait, mielőtt stabil 90°-ba merevednének.
Tehát, ott tartottunk, hogy célba érés, leülés...kis kaja, ha egyáltalán, mert a gyomrom ilyenkor még nagyon nem akar bevenni semmit, sőt, éhes sem vagyok (hiába éreztem farkaséhséget a cél előtt fél órával) megelőző jelleggel egy Cataflam, mert a hidegrázás/belázasodás (nálam legalábbis) ilyenkor alap, jobb megelőzni. Megszokásból ropi, csoki, kóla.
Ha már leült az ember pár percre a "sorstársai" közé, akkor onnan illene is felállni és elindulni valamerre (méghozzá daliásan:)), pl. hajrázni kicsit a később beérkezőknek.
Talán úgy érdemes ezt elképzelni kis túlzással, ahogyan egy eldőlt kettős létrát állít talpra az ember, tehát, lábak előre kinyújt, kézzel hátra támaszkodva, vagy valaki által "talpra húzat" :D. A járás ugyanez, ahogyan a rutinos festők képesek a kettős létra tetején terpeszben állva a létrával sétálni, közel azonos mozgáskultúra (csak a festők fürgébbek). Futó feltápászkodik, vár, míg elmúlik a szédülés és stabilan áll, aztán kinézi merre induljon és hetykén(?) elvánszorog abba az irányba, csak ne kelljen hirtelen irányt változtatni vagy megállni.
Kocsiba be majd kiszállás, utazási idő függvényében igazi tortúra, inkább kézzel mint lábbal, sziszegéssel.
Cipő levétel, kompressziós szár lehúzás - leginkább külső segítség igénybevételével (köszi Zsuzsi:)). Lábfejre való rácsodálkozás - iszonyatosan retkes az út porától, szerencsére nekem általában hólyagmentes - durva kivétel ez alól a tavalyi UB, ahol úgy az utolsó 12 órán át többé-kevésbé nedves közeget biztosított az ismétlődő eső, ez pedig hólyagokat és leesett körmöket eredményezett.
Akkor a lábam - leírhatatlanul nézett ki, van róla képem, de azt azóta sem mertem kitenni sehová, megmutatni is csak félve mertem pár embernek:D
Persze a hólyagok "lecsapolása" és leragasztgatása után már sokkal normálisabban nézett ki a lábfejem, alapból persze ronda volt, de nem fájt.
Kerek egy évbe került míg a leesett lábkörmök helyére növő "frissek" elérték az "előtte állapotot". Normál esetben persze nem alap, hogy az ember hólyagokat növesszen vagy körmöket rúgjon le.
Alaposan szétterült lábfej szemrevételezése, megszabadulás a futógöncöktől. Övben, zsákban szétmállott, gyanús állagú papír zsebkendők, ilyen-olyan maradékok minden zsebben, géles csomagoktól ragacsos minden, só kicsapódások mindenhol.
Zuhany, forró víz (még forróbbat!!!). Lábfej elérési problémák hajolásnál. Azért el szokott merevedni az ember dereka/háta. Kidörzsölődésekbe kerülő tusfürdő okozta csípés, már meg sem kottyan.
A futás utáni zuhany az "újjászületés" első lépése, a belépő a "normális emberek világába" való visszatéréshez, jól ellazítja az izmokat is, zuhany alatt jobban tudok nyújtani is, persze kapaszkodni érdemes, nehogy borulás legyen a vége:D
Aztán később persze érkezik az étvágy is, gyakran és nagyon, az ember kíván mindent, de leginkább a sósat.
A "kajafless", ami este és éjszaka felébredve támad, az a bizonyos "azonnal ennem kell valamit" érzés (UB után két napon át kb. 2-3 óránként).
Az adrenalin alapból nehezen ürül a szervezetből, valamint ott van a koffein is sokszor (kóla, gélek), ezért bár hulla fáradtan dől az ember a vágyott ágyba, az alvás, hogy is mondjam nem annyira "minőségi" (én éber kómának hívom).
A láb rándul néha jókorát, amire persze fel is ébred az ember, már ha alvásnak lehet nevezni ezt a félkómás állapotot. Magasabb pulzust még mindig a fülében hallja az ember a vérkeringésének zúgásával együtt.
Álmában pedig megint, vagy még mindig úton van, "hopp egy kátyú", "jajj, gyökér!" és már rúgom is a levegőt...:D
Reggel...kikelni innen? Hogyan? Bot merev láb, izomláz a karokban/vállban a futózsáktól, karmozgástól és a folyamatos behajlított állapottól. Izomláz a combban a hosszú ereszkedésektől, a vádliban a mászásoktól, talán csak a hajam nem fáj...vagy mégis?
Esemény után boltban, munkahelyen elképzeli az ember, hogy mi minden juthat eszébe azoknak, akik látják a bénázást, már ami a mozgást illeti, (lépcső lefelé!), pl.: "na, kellett ennek is focizni...", vagy csak simán részegnek néznek, persze ha a valós indokot ismernék, még hülyének is néznének, szóval...
Nem véletlen az ultrafutás párhuzamba állítása némely szenvedélybetegséggel, lévén egy ilyen hosszú futásnak tisztán egészségügyileg biztosan nincsen hozzáadott értéke...sőt.
Alaposan megterheli a külső-belső szerveket, az immunrendszert és persze teleteszi mikrósérülésekkel az izomzatot, a rengeteg rázkódás miatt esik szét szép számmal vérlemezke is.
Másnap egész nap krákogok, köhögök, a torkunk nem arra lett kitalálva, hogy ilyen hosszú időn át "lihegjünk", a rengeteg ki-be lélegzés, a leküldött hideg/meleg/sós/édes/savas/lúgos ételek, italok kikezdik a gégét, nyelőcsövet, hörgőket.
Ízületek, inak, ezeket érzem legkevésbé, másnapra már nem sok bajuk van, hozzáedződtek a strapához.
Egy hosszú futás alatt rengeteg információ érkezik az érzékszerveken keresztül, én általában tudom "rögzíteni" az út fontosabb történéseit, de azért előfordulnak hosszabb-rövidebb "kikapcsolt" periódusok is. A többek által emlegetett hallucinációkkal (törpék a bokorban, bagoly a kerékpáros kísérő vállán ésatöbbi...) szerencsére még nem találkoztam. Alapvetően egyre egyszerűsödik az egész folyamat, ahogyan fut bele az ember a távolságba és persze annál kevésbé ragadnak meg a részletek is a fejben.
A drogosok, alkoholisták többsége is biztosan teljesen tisztában van azzal, hogy mit tesz magával, ez a futóknál sincsen másképpen.
A hosszú futások alatt megélt tudatállapotok, élmények egyáltalán nem definiálhatóak úgy, hogy "jó", vagy "rossz", ráadásul még az idő múlásával is átértékelődik egy adott élmény (mindig pozitív irányban nálam). Inkább olyasmi, ami időről időre egyszerűen "kell", szükséges, az elejétől a végéig.
Az eleje pedig az, mikor a felkészülés elkezdődik, a vége pedig az, mikor kipihente magát az ember és elkezd előrenézni a következő hosszú futásra, ciklikusnak, akár önismétlőnek is tűnhet, de itt sincsen két egyforma eset, még csak hasonló sem.
További észrevétel, hogy már a hosszú futás végén, bár vágyom a pihenésre és az "odaérésre", de már gondolok a következő mérföldkőre, hosszú futásra, mikor visszatérhetek abba az állapotba, amit a hosszútáv futás során átélek (a klasszikus "bölcsre futom magamat" és az odáig vezető út).
Gyerekkorom egyik kedvenc könyve jutott eszembe ezekről az élményekről, ahol a szerző így írja le az érzéseit, miután őt és családját a hajótörésük után 38 nap sodródás és viszontagságok után kimentette egy Japán halászhajó:
"úgy éreztem magam, mint a megszokott környezetéből kiragadott triton, aki idegenek között rég elfeledett életmódra ébred. Vágyódtam a tenger után, a minden bonyodalomtól mentes, egyszerű dolgok után"
(Dougal Robertson: Hajótörött család a vad tengeren)
Tűnhet persze értelmetlen önsanyargatásnak, amelynek ráadásul a költségvonzata sem éppen elhanyagolható, külső szemlélő számára ezért nehezen emészthető, mert alapból ellentmondásos, egészen addig, míg az arra fogékony ember meg nem mártózik benne.
A futó számára a távolságok összeugranak, a teljesítések, amelyekre általában gyorsan rávágják a legtöbben, hogy "az nem lehetséges" elérhetővé, közelivé és teljesíthetővé válnak.
Első hallásra persze mindenki számára hajmeresztő az, hogy "futni több mint egy napon át", "körbefutni a Balatont", "futni egy 100-ast", stb. ezzel én sem voltam másképp.
Akinek aztán a hosszútáv irányába vezet az útja, az szükségszerűen megtapasztalja ezt a fajta "relativizálódást".
Most pedig már tényleg indulhat a felkészülés az UTT-ra.