Ünnep az örök tavasz szigetén
Kicsit pihent a blog mostanában, mivel a Vadlán utáni őszi-téli fejezet a futásban már nem sok érdekességet tartogatott.
Persze futottam, egyre sötétebb és ködösebb hajnalokon, esős estéken, néhány havas fejezettel megtoldva. Ami a leginkább megmaradt az a decemberi végeláthatatlan köd és sár volt. Kb. olyan érzése lehetett az embernek heteken át, mintha a klasszikus "Idétlen időkig" c. filmben lettünk volna, ahol a főhős minden nem ugyan arra a napra ébred.
Maga a futóév baromi jól telt, eleve úgy vágtam neki, hogy készen legyek egy esetleges Spartathlonra, ha úgy alakul a sorsolás (nem úgy alakult), ezért jó formában voltam, főleg fejben.
Baromi jó volt a BSZM, sokkal jobbat futottam mint tavaly, UB - szintén, az eddigi legjobb időm, ráadásul tök jó debütálásokat láttam ismerősöktől, immár mint tapasztalt UB futó...persze közben én is folyamatosan zöldfülűnek érzem magamat legbelül. A nyár fénypontja a Berlin Mauerweglauf, simán vettem az akadályt, nagy élmény volt.
A kötelező Szőlőskör - eddigi legjobb idővel. Majd a záró Vadlán királytáv, baromi jó verseny, magamhoz képest jót mentem itt is. Közben jártunk a tanúhegyeken futva kétszer is. Szóval ez jó volt, soha rosszabbat.
Persze a legfontosabb, mindenféle krónikus fáradtság, fájdalom, sérülés nélkül sikerült lehozni az évet, a végére a 4ezer kilométer is meglett.
Vissza a decemberhez.
Ha esetleg az időjárás nem lett volna eléggé nyomasztó, megérkezett ez mellé a hazai közélet, közbeszéd és politikai kommunikáció zuhanórepülése is, tehát kb. bárhová nézett az ember, olyan szintű eszement dolgok borultak rá, amelyek elől kb. kitérni sem lehetett.
Sokszor voltam ezzel így már az utóbbi években, hogy egyszerűen mély szekunder szégyenérzetet éreztem az miatt, ahogyan a politikusok a társadalommal kommunikálni próbálnak.
Ezt a "színvonalat az óvodai nagycsoportban még tolerálják, de azért az általános iskola alsó tagozatában már erősen kezd kínossá válni. Most pedig - közpénzből fizetett felnőtt emberek adják elő.
Idővel aztán elfogyott belőlem a képesség az említett szekunder szégyenérzetre, maradt helyett a mélységes szomorúság, amellyel szemlélem, hová tart az ország.
Annyi biztos, hogy itt sürgősen változás kell, különben nem lesz jobb hely ez az ország - pedig ráférne. Azaz nem jó szó a "ráférne", elengedhetetlenül szükséges lenne.
Politikáról egyelőre ennyit, nehogy valaki gyomrát megfeküdje, de még fogok ventillálni ezügyben. Akinek nem tetszik, nyugodtan görgessen majd tovább.
Mivel a tél ezen szakaszában és a télben úgy általában sem lehet már bízni a télisportok tekintetében, úgy döntöttünk, hogy az ünnepek közötti időszakot ezúttal az örök tavasz szigetén - Madeirán fogjuk tölteni.
Mivel van közvetlen járat Budapestről oda-vissza, eléggé egyszerű volt leszervezni az utat.
A szentestét egy jó vacsorával és a cuccok összepakolásával töltöttük, majd 25-én elindultunk.
Az odaúton előbb zárt felhőzet felett repültünk, majd előbukkant az Alpok és egy olyan jellegzetes régiója, amelyet bármikor felismerek, az Enns völgye a schladming-i "4 hegy" sípályáival (hátul a felhők alatt), előrébb pedig az évszakhoz képest nagyon gyéren behavazott Dachstein fennsík,a hegyek közé ékelődve pedig a becsillanó jég a sötétlő vizű Hallstatt-i tavon.
Kisvártatva előbukkant a Zell-i tó is, mögötte jobbra a felhőbe burkolózó Kitzsteinhorn
A másik oldalon következett München, majd kisvártatva ismét a jobb oldalon a Mont-Blanc hófedte kuplolája.
Innen délre tartottunk, a Pireneusok ezúttal sokkal havasabb volt, mint az Alpok. Lisszabon felett aztán már az Atlanti-Óceán felett repültünk egészen Madeiráig.
Az időjárás kegyes volt, mivel ezen a szigeten koránt sem egyértelmű, hogy az ide induló gépek le is tudnak-e szállni a terepviszonyok miatt a hegyek aljánál, a tenger mellett található kifutópályára, amelynek egy része eleve lábakon áll, az egyedi időjárási viszonyok miatt - az itteni landoláshoz külön vizsga kell a pilótáknak is.
Nekünk nem volt gondunk, kis oldalszélben, ragyogó napsütésben szálltunk le. A hőmérséklet 20 fok volt, a napon kicsit több.
A kölcsönzői autó ott várt minket a parkolóban, csomagtartóban a kulccsal, így is adtuk le a végén.
A kis hibrid fiat 500-as nem az autópálya királya a 3 hengeres 65 lovas motorral, amelynek az erőtlenségén a kb. semmit sem érő hibrid rendszer sem segített.
Városi közlekedésre tökéletet, autópályán, autóúton felfelé viszont kb. 70km/óránál megállt a tudomány.
Az autóipari "downsizing" olyan terméke ez, ami az "üvölt, de nem megy, viszont legalább sokat fogyaszt" mondattal jellemezhető. Oké, az autó jól nézett ki és méreteiből adódóan könnyű volt vele a parkolás, ami Madeirán igencsak prioritást élvez a motorteljesítménnyel szemben
Márpedig emelkedőből-lejtőből ezen a szigeten rengeteg van - azaz, nem igazán van másmilyen út.
Ribeora Brava-hegyoldali részén volt a szállásunk, kora este értünk ide. Itt érdemesen alakult a nappali világosság, este fél nyolc körül sötétedett, viszont reggel fél nyolc körül világosodott.
Akkor következzen pár alapfogalom a szigettel kapcsolatban:
Terület.
A sziget kb. 50km hosszú és 20 km széles - 740 négyzetkilométer, tehát kb. egy órai autóút végigmenni rajta. Viszonyításul - a sziget kb. akkora területű mint a Mátra (600 km²), vagy a Bükk hegység (900 km²), vagy a Balaton (600 km² ). Erre a területre persze a világ csodáiból meglehetősen nagy számú van besűrítve.
Utak.
A sziget partvonalával nagyjából párhuzamosan egy jó minőségű autópálya vezet körbe. Az út folyton emelkedik, vagy lejt, vagy kanyarodik és nagyrészt alagutakban halad. A sziget országútjai is rendkívül meredekek, kanyargósak és a településeken a fele sávot felváltva parkolónak használják, helyszűke miatt, itt is érdemes figyelmesnek lenni. Készülni kell arra, hogy olyan szuerpentin kanyarok vannak, ahol koppanásig tekeri a kormányt és gyakorlatilag nem látja be, hova ível a kanyar, illetve a meredek utcákon olyan keresztutakba ér az ember, ahol elsőbbséget kell adni, hogy nem tud jobbra és balra elnézni, mert gyakorlatilag a felette magasodó hegyoldalt, vagy az eget szemléli a szélvédőn át, úgy áll az autó, jó, ha van visszagurulásgátló, egyébként lehet gyakorolni az emelkedőn kézifékkel való elindulást.
Hegyek.
A sziget közepén egy 1400-1800 méter magas hegygerinc húzódik, a sziget maga is egy a tengerfenkétől kb. 6000 méter magasságig kiemelkedő hajdani vulkán csúcsa.
Minden hegyoldal meredek, van járhatóan meredek, de leginkább járhatatlan, sziklafalak, szurdokvölgyek, összevissza csipkézett hegygerincek.
Eső.
a déli parton kevés, az északin több, a sziget belső felét lakotó hegységben, fennsíkon konkrétan rengeteg - ez utóbbi helyeken évi 2500-3000mm ! Összehasonlításul idehaza mostanában ha valahol összejön az évi 400-500mm az még éppen, hogy nem aszály, de szárazság. Az év legtöbb napján van kisebb-nagyobb eső, főleg a hegyekben, de az időjárás képes úgy 5 percenként változni, az esőkabát és az elektromos cipőszárító kötelező úti felszerelés!
Szivárvány.
sok eső, sok napsütés= sok szivárvány, kb. minden nap látható, többször, bármerre nézve, nem számít különlegességnek
Vízesések.
Helyi nevük: Cascata. Csak a nagyobbakból, amelyek nevet viselnek, úgy 60 darab van a szigeten. Kisebbekből, amelyek mondjuk olyasmik, mint a szilvásváradi fátyol vízesés, vagy a lillafüredi vízesés, több száz. Erős eső esetén a sziklafalakon ezrével vannak időszakos vízesések.
Öntözővíz szállító csatornák.
Helyi nevük: Levada. Az 1400-as évektől építették ezeket, a hegyek oldalába, kis lejtéssel, leginkább a sziklafalakba vájva, ha kell alagutakon át vezetve egészen elképesztő helyeken. Az több mint 500 éves folyamatos munkának az eredménye mára kb. 2-3 ezer kilométernyi ilyen csatorna.
Építésük célja az volt, hogy a sziget központi, csapadékos hegyvidékéből az öntözésre szánt esővizet a tengerparti mezőgazdaságra alkalmas, de jóval szárazabb hegyteraszokon lévő cukornád, napjainkban banán ültetvényekre szállítsák.
Mára ez adja a sziget idegenforgalmának gerincét, ugyanis az összes öntözőcsatorna mellett ösvény vezet, ami mára turista útvonal is. Ezek egészen szürreálisan szép helyeken vezetnek.
Időjárás:
kiegyensúlyozott, az évi középhőmérséklet a parton 15 és 25 fok között mozog, az óceán vize szintén 18 és 23 fok közötti szűk tartományban szór. Ez a partmenti területek hőmérsékletét nagy mértékben szabályozza, a nyár nem túl meleg, a tél tavasziasan enyhe. A felsőbb régiókban irányában általában jól érvényesül a hőmérsékleti inverzió, azaz 100 méter szint emelkedéssel kb. 1 fokkal csökken a hőmérséklet.
Kilátók.
Helyi nevük: Miraduoro, na ebből annyi van mint égen a csillag, az összes útkanyarulat kilátópont és persze mind olyan, ahonnan valóban áll leesős kilátás van. Az elején nehéz megszokni ezt a csoda túladagolást, de azán belesimul az ember.
Étel-ital.
Jó - baromi jó! Érdemes végigenni-inni az étel és itallapot, hosszú lenne felsorolni mi minden van itt.
Árak.
kb. mint idehaza (élelmiszer, éttermek és üzemanyag is), igaz ez egy a szárazföldtől sok száz kilométerre lévő sziget esetében, ahová a helyben megtermelt javakon kívül mindent úgy kell bereptetni, vagy behajózni - a hazainál hatékonyabb működésre utal.
Karácsonyi időszak.
a december itt eléggé off-season, kivéve az ünnepeket, akkor azért vannak turisták szép számmal. A sziget lakói nagyon élik a karácsonyt, hatalmas díszletek, betlehemek, diótörők, rénszarvasos szánok vannak még a legkisebb településen is, az utcákon olyan szintű fényfűzér és más fénydísz mennyiséggel, amihez foghatót sem láttam még. A házak kivilágítva, imádják a karácsonyi fényeket - főleg a villogós és kék, meg zöld fajtát. Az éjszakai települések úgy néznek ki messziről, mint valami vidámpark, de szó szerint. Ja igen, petárdáznak és tüzijátékoznak, minden este a két ünnep között, éjjel is, simán olyan durranásokra ébredtem, hogy majd' kiestem az ágyból, utánaolvasva állítólag ez náluk a vallási áhitat megélésének a része, nem mondom, hogy hozzászoktunk.
Első nap - e(l)ső tapasztalatok.
Szép helyen lakunk, volt a megállapítás, egy négy személyes apartmant vettünk ki. Kilátással az óceánra, ezt némileg árnyékolta a szomszédos, a panorámába félig belógó sufni tűzfala. Bár karnyújtásnyi távolságra volt az óceán, de vagy 300 méternyi szintkülönbség választott el minket.
A második megállapítás az volt, hogy nagyon éhesek vagyunk, mert 25-én minden zárva volt, 26-án az első utunk a közeli szupermarketbe vezetett, ahol alaposan bevásároltunk, már a bolt is olyan helyen volt, hogy körös körül meredek hegyoldalak és persze egy hatalmas vízesés, ez itt az alap.
Reggeli után az volt a terv, hogy a két leginkább felkapott helyet nézzük meg.
Elsőként a sziget közepén lévő fennsíkot céloztuk meg, 1400 méteren felhőben voltunk és mindössze 10 fok volt. Letettük az autót, majd elkirándultunk a Risco vízeséshez.
Út közben hamar összefutottunk a bandákban közlekedő híres madeirai pintyekkel, akiknek a fő ismertetőjelük, hogy kézből esznek, annyira megszokták az embereket.
A másik fő ismertetőjük, hogy nagyon hasonlítanak a hazai erdei pintyekhez - nem véletlenül, ugyanis még az emberek itteni megjelenése előtt viharokkal sodródhattak ide ezek a madarak a többi helyi fajtával együtt, hogy aztán itt speciális módon egy sajátos evolúció után elnyerjék jelenlegi formájukat.
Az erdők, a vízesések, nyilván csodálatosak voltak. Láttam sárgafejű királykát, illetve annak az itteni verzióját, ami annyira bujkálós, mint idehaza, ezért esélyem sem volt fotózni, nem úgy a sárga billegetőt!
A vízeséstől visszamentünk az itteni túrautak központjában lévő Rabacal szálláshoz, bisztróhoz, majd innen a "25 forrás" útvonalon végre egy csodás levada mellett mentünk az szintén "25 forrás" névre hallgató vízesésekig.
Mivel eléggé át voltunk ázva-fázva, Zsuzsival kitaláltuk, hogy gyaloglás helyett inkább fussunk, ki is melegszünk, meg gyorsabban be is járjuk az útvonalat. Nyilván teljesen hülyének nézett minket mindenki az úton, de a futók ezt már megszokták.
Itt újra találkoztunk egy nagy sereg madárral, közöttük vörösbeggyel is.
Az autóhoz hosszú gyaloglás után (17 kilométer 700m szinttel) átázva fázva átmentünk a szintén a fennsíkon található "Fanal erdőbe", itt aztán voltak rendesen, kicsit bejártuk a környéket - beszéljenek inkább a képek, igen, ilyen - azaz nem, sokkal szebb a valóságban.
Régebben ezek a babérlombú fák uralták a sziget flóráját, így ez a kis megmaradt rész mára már a világörökség részeként védett terület.
A fennsíkról legurultunk Ribeira da Janela-ba, fentről megnéztük a kilátást, lent a parton pedig átsétáltunk egy a régi parti út részét képező sötét alagúton és a túlvégén megnéztük a hatalmas hullámokat.
Az itteni vulkánikus kőzetből kipreparálódott falak olyasmi képeket mutattak, amilyeneket idehaza a Hegyestűn, vagy a Ság-hegy felhagyott bányáiban láthatunk.
A sziget északnyugati csücskét jelentő Porto Monizban vacsoráztunk, sétálgattunk, megnéztük az itteni természetes medencék által alkotott strandokat, majd már sötétben autóztunk vissza a szállásra. Az elalvással nem volt gond.
Második nap - futókirándulás
Írnám, hogy "ragyogó napsütésre ébredtünk" de mivel későn világosodott, még bőven sötétben keltünk fel, reggeli után pedig a sziget keleti végét alkotó alacsonyabb hegygerincekből álló Szt. Lőrinc félszigetre autóztunk.
Mivel igen hiányzott már a futás és a terep is ideálisnak látszott erre, futóruhába bújtunk és indultunk a félsziget bejárására. Az éjszakai eső miatt azért eléggé saras volt az út sok helyen, de az alapvetően sziklás altalaj miatt jól futható volt, a legtöbb helyen.
Számos kilátópontot érintettük, de az egész útvonal maga volt a kilátás. Szorgalmasan kerülgettük a csúszkáló kirándulókat, ahogyan a sziget többi részén, úgy ezen az útvonalon is elmondható, hogy a kirándulók fele a terepviszonyokra teljesen alkalmatlan ruházatban, cipőben és persze kondícióval rendelkezik, ezért vannak fennakadások. Na de, nem a futóknak, akik mindenkit ki tudnak kerülni.
A lábunk alatt bömbölő óceáni hullámok durva dörgéssel csapkodták a sziklás partokat, a hatalmas sziklafalak érdekes betekintést engedtek a hajdani geológiai viszonyokba - itt például szépen lehet látni a kipreparálódott lávacsatornákat és a belemerevedett szürke bazaltot. A félsziget java részét a bazalt mellett vulkáni tufa és breccsa, valamint szélhordta vörös homokkő alkotja.
A hátunk mögül aztán közelített egy zápor, de csak pár cseppet kaptunk, aztán odébbállt.
A szigeten kis oázisként áll a "Casa do Sardinha", szabadfordításban szardíniakunyhó, vagy menedékház a szardíniához? Innen a "Furado" csúcsra másztunk fel, ami elvileg le volt zárva, de ezekben az esetekben nem annyira egyértelmű a tiltás és a saját felelősségre továbbhaladás közötti átmenet.
Alul zsírszerűen csúszó sár volt, így alternatív útvonalon mentünk egy darabig. Feljebb aztán a homokkő és a taposáserózió viszonyának gyönyörű példáját mutatta az útvonal.
A kilátásról beszéljenek a képek. A végére azért összefutkostunk úgy 7,5 kilométert, 550m szinttel.
Innen az izzadt mivoltunkat a közeli Machico homokos strandjára vittük át, ahol csobbantunk egyet a 19-20 fok körüli óceánban. A sárga homokot persze úgy hozták a szigetre, mivel itt a természetes strandokon fekete kövek és fekete homok van a sziget vulkáni mivoltából adódóan.
Eztán átmentünk Canicho-ba és megnéztük az itteni szobrot és kilátót.
Van itt kabinos felvonó is, ebből 7 db. van a szigeten, a két funchal-i felvonó (ezekről lesz szó később) kivételével ezek a parti felsőbb szirtekről visznek le a óceánpartra, vagy a tengerparti mezőgazdasági területekre, ahol olyanon a terepviszonyok, hogy másképp egyszerűen nem lehet lejutni.
Este pedig végre sétálgattunk Ribeira da Brava-ban a parton, meglátogattunk a piacot, egy kimért árukkal foglalkozó, csomagolóanyag mentes boltot és egy ajánlott éttermet, jót vacsoráztunk, majd megnéztük az itteni karácsonyi díszleteket és vásárt, közben ettünk churras-t, ami olyan mint a churros, csak vastagabb és töltött (egy pisztáciakrémest és egy nutellást).
Harmadik nap - a sziget tetején majd a zöld katlanban
Korán keltünk (hajnali 5kor), hogy még időben felérjünk az alulmotorizált csettegőnkkel a hegycsúcs parkolójába, napfelkeltét nézni.
Ez egy igazi szerencsejáték, mivel mikor az ember elindul fel, fogalma sincsen, hogy milyen ott az idő, mennyire van felhőben a hegycsúcs.
Eleve úgy indultunk, hogy a fiat fényszórói (amelyek közül csak az egyik világított) által nyújtott fény ereje kb. egy fejlettebb szentjánosbogáréval vetekedett, a reflektor pedig valahová az égbe vetítette a fényt (használhatatlan). Szóval izgi volt a kanyargós, meredek utakon autózni az éjszakában.
Ja igen, minden úton volt olyan szakasz, ahol kettesben is alig ment fel az autó, de olyan is, hogy muszáj volt egyest kapcsolni.
A szigeten a 20%-os emelkedő teljesen alap, de vannak utcák, utak, amelyek 40-45% meredekséggel bírnak, azaz ez utóbbi esetben 100 méternyi út 40-45 méternyi szintet emelkedik.
Felérve persze felhőben voltunk és 1 fokot mutatott az autó hőmérője, ehhez jött még az erős szél. A Pico Areeiro 1818 méter magas csúcsán voltunk.
Szerencsére Zsuzsi állhatatosan biztatott a továbbhaladásra, így belevetettük magunkat a vaksötét éjszakába, fogalmunk sem volt, milyen a környék, ekkor még.
Aztán elkezdett világosodni, közben átértünk a Ninho do Manta nevű helyre, innentől sajnos teljesen le volt zárva a hegygerinc szirtjein vezető turistaút, de ezt már korábban is tudtuk.
A napkeltével aztán megjelentek a sziklák bizarr alakzatai, majd a színek a tájban. Beszéljenek a képek.
Lefelé már könnyebb volt az autóút a világosban, Santana városa felé vettük az irányt, közben olyan hegyvidéki fenyves esőerdőn vitt az út, hogy az állam leesett (itt megszokott dolog), mivel nem fotóztam, hoztam egy képet a street view-ról.
Innen a Queimadas nevű helyre mentünk fel egy parkolóba, innen indul az egyik legszebb, PR13 névre hallgató túraút. Természetesen egy levada mellett.
Víz mindenütt, csöpög, csurog, locsog, sziszeg, harsog, súg, lotyog, pittyeg, csörög, többek között.
Itt mindenhonnan folyik a víz, előbb felhős, szemerkélős, majd napos időben gyalogoltunk hosszan, olyan sziklafalak oldalában, ahol alattunk több száz méteres szakadékok tátongtak, nem tériszonyosoknak való vidék.
Alagutakon át vágták itt a víz útját (és a miénket).
A hegy oldalából érkező összes vizet megfogják ezek a vízgyűjtő csatornák, sok helyen túlfolyók vannak beiktatva, de maga a csatorna falának magassága szabályozza is, hogy mennyi vizet szállít, ha túl sok víz érkezik, túlcsordul.
Voltak helyek ahol mint valami zuhany alatt, úgy kellett áthaladni a vízesésen.
Az út végén a zöld katlan nevű helyre értünk, itt egy szinte kör alakú szakadék alján álltunk, felettünk a sziklafalak és persze a vízesések zúgása. Etettünk madarakat itt is, nagyon szelídek voltak.
A levadákban végig ott vannak a pisztrángok, őket is a vízesés alatt volt a legkönnyebb lencsevégre kapni.
Visszafelé már ismerős volt az út, de ebből az irányból eddig nem látott kilátások nyíltak. Az út felsőbb 2,5 kilométere sajnos le volt zárva, ez a beszédes "inferno út" névre hallgat.
A heves esőzések, kőomlások miatt sokszor sérülnek az utak, a javításokkal pedig nem kapkodnak, így érdemes figyelni a tervezéskor, hogy mi van zárva, vagy nyitva.
Hazaúton még Sao Vicente-ben néztük meg az óceánpartot.
Negyedik nap - Levadázás
Egy közeli túraútvonalra mentünk futni, a "levada do moinho" nevű úton fel, majd a "levada nova" útvonalo vissza Ponta do Sol hegyoldali részére.
Egy templomnál parkoltunk, szép kilátással, innen indult az út felfelé.
Jól futható kis út volt, sok látnivalóval, előbb helyi kiskertek mellett, majd egyre meredekebb sziklafalban haladva.
A visszaúton figyelmen kívül hagytuk, hogy lezárásra figyelmeztető tábla volt az út mellett, nem is volt semmi probléma. Volt viszont egy gyönyörű katlan alagúttal és vízesésekkel.
Nyilván a kockázat folyamatosan ott van, akárhol jár az ember a szigeten, ha felnéz, bárhol láthat olyan instabil hegyoldalt, sziklát, amit nem sok minden tart a helyén, ehhez hozzá kell szokni.
A nem lezárt úton is találkoztunk frissen lezuhant nem éppen kis kövekkel.
A futás után Ponta do Sol-ban egy alagútban levő parkolóban becipőkanalaztam a fiatot egy lehetetlenül kis helyre, majd a sziklaszirtre épült bárban sütiztünk éééés poncháztunk.
Na akkor következzen a nagy kedvenc, a poncha, a sziget ikonikus itala, nem mintha rosszak lennének a boraik és a söreik, de itt a poncha az úr. Nem bonyolult ital, az alapja a cukornádpálinka (cacacha, azaz "kácsásszá") a méz és a frissen facsart narancslé. Íze isteni, hasonlít a caipirinha-hoz, amellyel kapcsolatban igen kellemes tapasztalatokat szereztem brazíliai útjaim során (összetétel: cacacha, nádcukor, zúzott lime és jég).
Mivel Madeirán, ahogyan Portugáliában is 0,5g/L a megengedett véralkoholszint vezetésnél, itt ez simán belefér. Egyébként sem részeg embert, sem közlekedési balesetet, sem kéregetőt, sem hajléktalant nem láttunk ottjártunk során.
Kicsit körülnéztünk a környéken, Zsuzsi volt a bátrabb, ő csobbant is egyet az itteni kis strandon.
Innen Madalena do Mar-ba mentünk, csoda hely volt ez is, hatalmas hullámokat fotóztunk egy itteni mólón, Zsuzsi jól kapta el a pillanatot :D
Ha már itt voltunk, megjártuk a helyi banánültetvényeken át vezető RB1 és RB2 útvonalakat, nagyon hangulatos és persze volt kitéve helyben termett becsületkasszás banán, így ezt is megkóstoltuk.
Vacsora tekintetében a szemerkélő eső miatt a korábbi kedvencnek kijelölt éttermünket céloztuk meg, ahol Zsuzsi végre megkóstolta a helyi különlegességeket, mint a "zöld leves", ez egy igen finom káposztás, brokkolis, krumplis zöldség krémleves, én a szintén helyi jellegzetességnek számító kövön sütött kör alakú fokhagymás kenyeret ettem, majd következett a sült banán körettel készült espada filé.
Ez utóbbi hal a köznyelvben a fekete kardhal, valójában a fekete abroncshal névre hallgat, mivel semmi köze a valódi kardhalhoz, alakja hosszú, valójában egy kard lapjához hasonlít, de a feje rettenet ronda - viszont a filének nincsen feje és valóban finom, annak ellenére is megkóstoltam, hogy nem vagyok a seafood rajongója. Én maradtam a nyárson sült steaknél.
Ez volt a búcsúesténk, az utolsó éjszakánkon egész végig ömlött az eső.
Ötödik nap - Funchal, majd hazaút
Reggelre azonban csodás napsütés és határozott meleg fogadott minket. A szállást elhagyva a sziget fővárosába, Funchalba mentünk, ahol egy parkolóházban hagytuk az autót, majd bejártuk kicsit a belvárost.
A kikötőben már három hatalmas szállodahajó állt, szilveszterre további 10 hajó horgonyzott le Funchal előtt, hogy onnan nézzék a világhírű tüzijátékot.
Bekukkantottunk a kis sárga erődbe, ezek még a kalózok ellen épültek, de a sziget úgy ahogy van, kimaradt a háborúkból.
Itt sok strandoló volt, közben pedig 24 fokig emelkedett a hőmérséklet, konkrétan nyári meleg volt.
A terv szerint a partról a hegyre menő felvonóval mentünk volna a fent található Monte Palace botanikus kertbe, de kb. 500 méteres sor kígyózott a felvonóra várva, így a sportosabb verziót választottuk és vagy 350 méternyi szintkülönbséget leküzdve felmásztunk a meredek utcákon a másik felvonó aljához, ahol szintén van egy botanikus kert, de mi nem ide készültünk.
Itt vettünk egy olyan jegyet, ami az egyik felvonóval fel, a másikkal le útra szólt. Alig lézengett itt pár turista, a felvonóból a panoráma eléggé lenyűgöző volt a Joao Gomes patak szurdokvölgye felett.
Fent bejártuk az ottani botanikus kertet. Van itt minden, a sziget összes növénye, koi pontyok, vízesések, mini levadák, flamingók és persze turisták.
Az út mellett pedig tematikusan bemutatva Portugália történelme és jelentős alakjai festett csempéken ábrázolva. Azt el lehet mondani, hogy az ő történelmük sem az idő eseménytelen folyásáról tanúskodik, folyamatosan hódítottak, vagy lettek hódítva és háborúztak az összes szomszéddal, közben persze a világ egyik legnagyobb gyarmatbirodalmát létrehozva.
Innen egy hosszú "levonózás" következett a kikötőhöz.
A reptéren a helyi kitelepült bár barátságos személyzetével spanoltunk és ittunk egy eddig nem próbált ananászos ponchát (mert a ponchának vannak ilyen alfajai), nézztük a le és felszálló gépeket, sötétedés előtt leszállt a Budapestről érkező gép is, majd kis műszaki hibaelhárítás miatti késés után este nyolc körül elhagytuk a szigetet. A hazaúton a lenti fények alapján próbáltam azonosítani hol járunk, így lőttem pár rossz képet az ablakból.
Lisszabonig azonos útvonalon repültünk, mint az odaúton, majd onnantól jóval délebbre repült a gép, Spanyolországból a part mentén a földközi tenger felett repültünk Barcelona
majd Nizza és Monaco mellett, mögöttük a havas Alpok.
Az olasz csizma szárát Genovánál értük el, innentől kicsit bealudtam és Velencénél ébredtem fel.
Majd következett alattunk az isztriai félsziget és a látótérben Trieszt a kikötővel.
Miután Ljubjanától dére haladtunk, sejtettem, hogy a Balcsitól vagy északra, vagy délre húzunk majd el. Ekkora felkapcsolták a kabin világítást, így nem lehetett értékelhető képet csinálni, de a települések fényeit nézve szépen bejárhattam a Balaton teljes hosszát.
A velencei tónál már ereszkedtünk, majd erős nyugati szembeszélben Dabas utáni fordulóval Monor és Üllő felől történt a végső megközelítés. A gépből kilépve -2 fok és metsző szél oszlatta el a madeirai 24 fok emlékeit.
Hazafelé szerencsére nagyjából üres volt az autópálya, így hajnali fél négyre haza is értünk.
Szilveszter este csoda hóesés kezdődött, a szokásos baráti körben ünnepeltünk okos és értékes emberekkel, nem maradtak el a világmegváltó beszélgetések sem.
Azt mondjuk soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd visszasírom a "csornai Charles Bronson" (Áder János) szilveszteri beszédeit, de a valóban súlytalan köztársasági elnök közhelyszótárból összeollózott beszédét végighallgatva ez is megtörtént. Nyilván előbb nem az ő beszédét néztük meg, hanem azét, akinek a nevét sem szabad kimondani, mert hűha :D (irónia). Kész szerencse, hogy Kapu Tibi, aki eléggé nagy árat kell, hogy fizessen a kormányzatnak az űrutazásért cserébe, mondott azért jó dolgokat.
Már vissza is tértünk az aktuálpolitika világába! Kényes lelkivilágúak be is fejezhetik az olvasást, mert nem a vágyott álomvilág, vagy a megszokott véleménybuborék következik, hanem a némileg nyersebb realitás.
Miért is súlytalan a köztársasági elnök? Például azért, mert legfőbb közjogi méltóságként soha nem nyitotta és nyitja ki a száját akkor, amikor arra valóban szükség lenne - például, a nagy kedvenc - politikai kommunikáció, közbeszéd irányát és trendvonalát nézve. Neki kellett volna már rég kiállni és önmérsékletre inteni a feleket - az összes érintettet! Nem teszi, mert kellemetlen, mert kívül esik a komfortzónán és persze a munkaadója sem engedné ezt. Ahogyan láthatóan a szilveszteri beszéd is kívül esett a komfortzónán, nem véletlenül kellett egy a súlytalanságot megjárt, de nem súlytalan közszereplő mellé (ahogyan Farkas Bertalannak is szívesen kampányolt anno a pártállam).
Róla ennyit, persze nem hinném, hogy bárki sokkal többet tudna róla, a közéletben betöltött szerepéről, vagy arról, amiért úgy általában a fizetését kapja, de na, micsoda úri huncutság, ez itt nem a versenyszféra.
Miután kicsit szerencsére kiestem az aktuális történésekből pár napra, nem annyira lepett meg, hogy idehaza tovább folytatódott a jól megszokott szardobálás (ez az én blogom, azt írok, amit gondolok). Érdekes tetőpontja volt ennek az, hogy konkrétan szenteste járatták csúcsra magukat a kormányzati kommunikáció egyre szaporodó beszélő fejei, de valami elképesztően alpári szinten. Innen éles váltással kezdtek el ugyanezek az emberek a szent karácsonyról, nemzeti egységről, összetartásról lamentálni 25-én, hogy aztán 26-án újult erővel tolják tovább a suttyókampányt.
Érdekes látni a mintázatot, hogy melyikük miként próbálja interpretálni azt a narratívát, ami reggelente kötelezően megérkezik. Az alapelem nem más, mint a "vezetünk, már szinte győztünk is, a meccs le van játszva, ennyi volt" és eközben olyan szintű páni félelem szűrődik a sorok közül, amelyből azért világos és hatalmas lólábként lóg ki az a tény, hogy a valós számok nem erre a bizonyos áhított győzelemre utalnak. Na de, az egyszerű polgárnak nem erőssége az összefüggések meglátása.
Nem tagadom, sokszor megkapom, hogy én valami szektás "tiszás" vagyok, annak ellenére, hogy itt egyelőre két rossz közül lehet választani, van a jól ismert stabil rossz, meg az ismeretlen, egyelőre ígérgető kisebbik rossz. Én azért húzok a kisebbik rossz felé, mert az olyan valóban okosan kommunikáló, valóban jó és közös célokat megfogalmazó pártnak, amelyre szívesen szavaznék (ez a 2RK) jelenleg 0,2% a társadalmi támogatottsága, ami nem a pártra, hanem a hazai társadalom általános állapotára nézve degradáló. Nyilván az országnak durva gazdasági problémái vannak és a stagnálás utáni zuhanás még csak ez után következik, sekély vigasz az, hogy "de Európa is zuhan", hiszen nem mindegy, hogy egy ország mondjuk Szlovénia, Csehország, vagy Lengyelország szintjéről kezdi meg a hanyatlást, vagy az EU legszegényebb országaként.
Viszont az ország elsődleges problémája nem gazdasági, hanem morális jellegű.
Persze tudom, a 16 éve regnáló kormánynak semmi köze és része nincsen abban, hogy az ország ott áll ahol. Arról soha nem ők tehetnek, hanem mondjuk egy másfél éve létező ellenzéki párt - és az üzenet átmegy, az emberek jelentős része elhiszi, nem sok jóval kecsegtet ez sem.
Valóban probléma a "szektásság", ahogyan a "messiásvárás" is, de mindkét nagy párt szavazótáborának jelentős részére jellemző probléma.
Gyökere pedig egy általános és nagyon súlyos társadalmi téveszme. Ez pedig nem más, mint a pártpreferencia vallásként, vagy a vallással egyenértékű fundamentalista megélését jelenti. Erre az a jellemző, hogy egy ilyen beállítottság kizárja a kritikus gondolkodást, az önkritikust pedig még inkább.
Egy ilyen beállítottságú embernek már messze nem az számít, hogy valaki mit mond, vagy éppen mit tesz, az elmondott dolgok, a tettek az szerint lesznek számára rosszak és elítélendőek, vagy jók és támogatandóak, hogy ki az aki elmondja, vagy teszi ezeket. Ha x teszi és mondja, akkor rossz és fúj, ha y, akkor jó és hurrá, ha mondjuk azért karcos kicsit, mert annyira aljas, akkor "a cél érdekében belefér", vagy "bele lett kényszerítve, hogy így viselkedjen".
Talán nem létezik ennél károsabb hozzáállás, hiszen ez oda vezet, hogy az emberek jelentős része a végén egyszerűen feltétel nélkül elhiszi, hogy a vele nem egyet értők, a nem az ő pártjára szavazók közvetlenül az ő egzisztenciájára, sőt, a létére törnek azzal, hogy élnek a demokratikus jogukkal és arra szavaznak, akire csak akarnak, ezért ők már nem a polgártársai, hanem az ellenségei, akikkel ha kell, úgy is kell bánni, ahogyan az ellenségekkel szoktak.
Ez már most is lászik és ez félelmetes.
Következzen egy példa. Sokszor futok bele lelkes csőcselékezésbe, agyhalottazásba mikor mondjuk a másik szavazótábort úgy en bloc jellemzi valaki. Ilyenkor a következő kérdést szoktam feltenni: "egy képzelt szituációban, amelyben neadjisten ön, vagy egy családtagja sürgős életmentő műtétre szorul, ha kiderül, hogy az ügyeletes sebész nem az ön által preferált párt szavazója - akkor a sebészt a műtét előtt, vagy után fogja lecsőcselékezni, vagy agyhalottazni?" Sokszor feltettem ezt a kérdést, még soha nem érkezett rá válasz.
Én nem vagyok optimista.
Jó 10 éve látom, hogy milyen kampányokkal verik szét ennek az egyébként sem túl összetartó, vagy szolidáris társadalomnak a maradék szövetét, jelenleg olyan szintű szétziláltság uralkodik, olyan szintű a frusztrált düh, a polarizáltság, hogy az ilyen társadalmi szituációkból nem ismer a történelem példát a békés konszolidációra - ez azt hiszem egy jogos szorongást generál. Az ilyen mértékű társadalmi erózió hosszú agóniába, de még rosszabb, kisebb nagyobb kataklizmákba vezet és mintha egyáltalán nem foglalkoznának az ezt ugyanígy egészen biztosan látó politikusok azzal, hogy ennek nagyon ronda vége is lehet. Mintha semmi sem lenne eléggé magas ár az vágyott győzelemért.
Láttam viszont a kampányokat egészen 1990-től, sőt, vettem is részt bennük. Azt biztos, hogy az akkori kommunikáció, kampányok gyakorlatilag doktori disszertációk voltak ahhoz képest amit most látunk.
Viszont a kampányok mögötti számok még mindig azt mutathatják, hogy ez a módszer sajnos működik és megy az egyensúlyozás azon, hogy kiből lesz több, megfélemlített egyszerű emberből, vagy feldühített, addig közönyös emberből, aki aztán a várt hatás ellenhatása miatt protestszavazóvá válik?
Igaz, vannak jelek, amelyek már nem arra mutatnak, hogy itt a kormánypárt valóban győzni szeretne, hanem inkább arra, hogy ha már váltás lesz, a következő társaságnak külső jelentős anyagi segítség nélkül egyszerűen ne legyen mozgástere. Na de, megéri csődbe vinni az országot? Valóban nem túl magas ez az ár?
Megkaptam és kapom azt is, hogy egy genya vagyok, mert én rosszat akarok ennek, annak, meg amannak.
Mert kritikusan gondolok például - a - nevezzük nevén a gyereket - szavazatvásárlásra. Nem a támogatásokkal van a baj, vagy a kedvezményekkel, vagy az extra juttatásokkal. A baj ott van, hogy a fizetések, költések után beszedett adók és járulékok jelentik az ország infrastruktúrájának mindenkori anyagi fedezetét, tehát, le lehet mondani ezeknek egy részéről - amennyiben - rendben van az egészségügy, az utak állapota, a vasút, a leszakadt régiók felzárkóztatása, a költségvetési hiány mértéke, az államadósság, az infláció, az oktatás - és akkor, lehet osztogatni, nincsen ezzel gond. Na de, rendben vannak ezek a dolgok? Valóban? Én egy krónikusan alul működő államot látok, ahol az összes problémára az a válasz, hogy "nincs rá pénz, nincs rá fedezet".
Akkor mire föl a szokásos választások előtti pénzszórás? A költségvetés a mai napig a 2022-es szja visszaosztás okozta léket is nyögi. Mi lesz ez után, mikor egy stagnáló gazdasági környezetben összehozott rekord költségvetési hiány mellett történik meg a pénzosztás? Mi másnak a terhére lehet ezt megcsinálni, mint az infláció, a további hiány, valamint a további hitelek? Gondolkodjunk.
Tegnap kimentem egyet futni, gondoltam, hogy a két napja leesett 3 centi havat már biztosan letakarították a környék legforgalmasabb kerékpárútjáról. Oh. Gondolhatjátok mekkorát tévedtem, az egész ott van hagyva, havasan, jegesen, letaposva, csúsztam másztam rajta.
Viszont az óriásplakátok az út mellett, amelyek hirdetik a sikert, az új kedvezményeket, azok frissen feszítettek, de a bicikliútnak, mint idehaza annyi más dolognak, csak és addig van gazdája, míg el nem készülnek a sajtófotók a szalag átvágásáról az átadón, aztán mehet az egész amerre lát. Senkinek sem a dolga, senkinek sem a felelőssége, aki meg elesik rajta és összetöri magát, az minek ment oda?
Ízlelgessük ezat a számot - a kampányokra az elmúlt 10 évben 1360 milliárd Forintnyi közpénzt vert el a kormány.
A kormányzati kommunikációra és plakátokra 10 év alatt elköltött 1360 milliárd forint hatalmas összeg, amely a magyar gazdaság és államháztartás több kulcsfontosságú területén is jelentős változást hozhatna. A 2026 eleji adatok és árak alapján ez az összeg a következőkre lenne elegendő:1. Egészségügyi adósságrendezésA magyar kórházak lejárt adósságállománya 2026 elején megközelítőleg 90–120 milliárd forint.
- Az 1360 milliárd forintból a teljes hazai kórházi rendszert több mint 11 alkalommal lehetne teljesen tehermentesíteni a felhalmozott adósságaitól.
2. Út- és autópálya-építésMagyarországon egy kilométer autópálya megépítése jelenleg átlagosan 4–10 milliárd forintba kerül.
- Ebből a pénzből nagyjából 150–300 kilométernyi új autópályát lehetne építeni (ez megfelelne például a Budapest–Debrecen közötti távolságnak oda-vissza).
- Ha a legdrágább (9,1 milliárd Ft/km) szakaszokkal számolunk, akkor is kijönne belőle közel 150 km modern sztráda.
3. Bérkifizetések és szociális juttatásokA 2026-os bruttó minimálbér összege 322 800 forint.
- Havi bér: Ez az összeg elegendő lenne több mint 4,2 millió ember egyhavi bruttó minimálbérének kifizetésére.
- Éves bér: Ebből a pénzből kb. 350 000 munkavállaló teljes éves minimálbérét lehetne fedezni.
4. Összehasonlítás a 2026-os költségvetéssel
- A 2026-os költségvetésben a kormány összesen 1300 milliárd forintot tervez adókedvezmények és egyéb támogatások formájában a családoknál hagyni. Az elmúlt 10 év kommunikációs költése tehát megegyezik a teljes ország éves családtámogatási keretével.
- Ez az összeg közel tizenkétszerese a közmédia (MTVA) éves, kb. 116 milliárd forintos működési támogatásának.
5. Egyéb összehasonlítások
- Lottónyeremény: Az összeg több mint 200-szorosa egy átlagos, többmilliárdos ötöslottó-főnyereménynek.
- EU-s források: Ez az összeg több mint háromszorosa annak a 400 milliárd forintnyi uniós forrásnak, amitől Magyarország 2026-ban elvágva maradhat bizonyos jogállamisági eljárások miatt.
Közben mint valami szürreális látomás, az út melletti vasúti pályán elcsattogott mellettem egy két szerelvényből álló bzmot szerelvény (ezek 40+ éves vonatok), amelyeket egy M43-as mozdony húzott, ezek a máv járműparkjában 44-52 évesek.
Vasútban nem járatosoknak szemléletes közúti hasonlat lehet az, mikor egy működésképtelen 40 éves Ikarus buszt egy 50 éves MTZ traktor húz maga után tömegközlekedés címszó alatt, ilyesmit talán Moldovában láthat az ember.
Itt felnyerítettem, mert a szitura legalább van magyarázat, hiszen a közlekedésért felelős miniszter kijelentette, hogy még legalább két kormányzati ciklusra szükség lenne, hogy bármit kezdeni tudjanak a vasút általános állapotával...ilyenkor azért látszik, hogy ezek az emberek valóban nem jártak még a versenyszféra közelében sem, vagy bármilyen munkakörben, ahol volt felelősségi kör és kötelezettségek.
Elképzeltem a szitut, mikor mondjuk valaki bemegy egy vállalatnál a főnökéhez és elmondja, hogy miután a rá bízott felelősségi körben szereplő dolgok az elmúlt 16 éves munkálkodása alatt teljesen lerohadtak, szeretne még kérni 8 évet, hogy megpróbáljon kezdeni valamit a kialakult szituációval. Nem hangzik élet szerűen, pedig simán ez a helyzet.
Persze tudom, hogy jöhet erre a dorgálás, hogy "örülj, hogy egyáltalán van kerékpárút, nem kell arra menni télen!" meg, hogy "örülj, hogy jár a vonat!" na de . . . 35 évvel vagyunk a rendszerváltás után és a vonatok akkor mondjuk pontosabban jártak - és a járműpark java része is ugyan az volt, mint ami most a vonalak nagy részén közlekedik, valóban ez lett volna a fejlődés?
Szakmámból adódóan azt látom, hogy ezek rendszerszintű, mélyen gyökerező problémák ezért nem tudok ilyen egyszerűen rálegyinteni ezekre. Nem az a normális, ha úgy éppen, hogy csak működik az ország és az sem normális, hogy mi magyarok ennyire vagyunk képesek, ennél többet soha nem érdemeltünk, ez a történelmi örökségünk.
Most kiventilláltam magamat egy kicsit, talán van akiben elindít ez gondolatokat, meg nyilván érkezhet majd az ilyen esetekben megszokott "minek foglalkozol olyasmivel amihez nem értesz?" reagálások - nekik üzenem, hogy ha életem során csak olyasmibe vágtam volna bele, csak olyan dolgokat csináltam volna, amellyel kapcsolatban ne kaptam volna meg előzetesen a hasonló becsmérlő kritikákat, hát nem sok mindent csináltam volna.
Éles kanyarral vissza a futáshoz!
Mi lesz az évben? Van ugye a szokásos, benevezve, befizetve, ez pedig a BSZM, mind bemelegítés és az UB, mint főfogás. Aztán persze lesz közben egy Spartathlon sorsolás is, meglátjuk mit hoz az immár dupla lot. Ezen kívül van egy durva kihívás a nyárra, amilyenhez hasonlót sem csináltam még, de erről majd akkor írok, ha egyáltalán az biztos lesz, hogy megrendezik. A többi pedig? Majd meglátjuk.