Ultrabalaton 2017

Nehéz elkezdeni "megírni" egy ilyen történetet, mint az idei UB.

A kezdet egyértelmű - legyen egy 2018-as csapat az Ultrabalatonra, a balatoni futások idén tavasszal "nőttek a szívemhez", viszont hát az azért még messze van.

Adott volt a lehetőség, hogy megpróbáljak beugrani egy sérült helyére - kockázatos mutatvány, hiszen az embernek fogalma sincsen, hogy "milyen társaságba keveredik", csak azt tudja, hogy futni fog, valahol, valamikor, valamennyit és csak reménykedhet, hogy olyanokkal teszi, akik el és befogadják.

Nyilván ezt félredobva és kizárólag a futásra és arra koncentrálva, hogy jövőre már legyen némi tapasztalat - mozdultam rá pár hete Beáta Katona felhívására, hogy hatos csapatba beugró tag kell - gyors üzenetváltást követően Bellus Krisztina -val megegyeztünk abban, hogy másnap kapok visszajelzést, hogy a több jelentkező közül akkor ki lesz a szerencsés nyertes.

Másnap pedig egyszer csak felvillant az üzenet, hogy "Isten hozott a csapatban":) (Örömbódottá!! Ugrálás!)

Innentől felgyorsultak az események, sok egyeztetés és "személyes eszmecsere" (á'lá messenger) után már nem idegenként találkoztam a csapattal, mely eddigre némileg átalakult és az utolsó héten négy futó / egy állandó kerékpáros kísérő + 1 kisbusz sofőrrel vágott neki a tónak.

Arra nagy összegben mertem volna fogadni, hogy Kriszta meglepetéssel fog készülni - így is lett az összes csapattag számára készült- saját készítésű "csapatlogós" vázáival!!

A "négy futós" leosztást együtt határoztuk el, a csapatban nem is maradt tartalék kapacitás - ennek később lett is szerepe:)

Közjáték: kiadós tésztapartizás után hazafelé Sóstónál a kölcsön kisbusz dobott egy laza "check engine" lámpát majd menet közben leállt a motor...betoltuk a következő leágazásra, indítózás, semmi, kicsit nézegettük a motorteret, semmi extra, majd pöcc-röff indult és ment.

ÓRIÁSI para, hogy a bánatba megyünk neki egy ilyen kocsival holnap a tónak?? Kis telefonálgatás után kiderült, hogy "ez szokott ilyent, minden OK lesz" - mondjuk nem lettünk nyugodtabbak.

Este a siófoki aranyparton, ahol kb. 16 éves koromig az itt élő nagyszüleim jóvoltából az összes nyári vakációm jelentős részét töltöttem - a tó egy ritka nyugodt és csodálatos arcát mutatta, rezzenéstelen víztükör, már-már giccsbe hajló naplementével.

Csapatépítő borozás és ropizás (miéééért van az, hogy Nógrádban van csak nagy zacskós nóóógrádi ropi Beáta Katona?) Láttunk egy felénk gyanútlanul úszó vidrát is.

Persze sok alvás nem volt - a fél négyes kelést követően még a tömeg előtt becsekkoltunk Aligán.

Itt már lehetett érezni erősen a forduló szelet, jól is esett elindulni mihamarabb, az 5:40-es rajt (Bellus István) után indult a keringő.

Az északi partot mindenki (Medveczki Zoltan!!) fullra futotta, el lett engedve a tempó, élveztük az elképesztő panorámákat és küzdöttünk az egyre inkább bevaduló szél löködésével.

Almádiban jó volt Németh-Vörös Viktória nyakába ugrani:)

Füreden végre sikerült beszélgetni személyesen is az egyik motivátorommal, Ivanics Gergely "Futagergő" - vel, csak így tovább, hatalmas amit csinálsz!!!!

Ugyanitt végre bemutatkozhattam Ilona Tünde Milus és párjának is, aki szintén a jó példák között szerepel a futáshoz való hozzáállása miatt.

A könnyedség egészen Aszófőig tartott, itt aztán belevetettük magunkat a Balaton-felvidék hullámvasútjába, ez tényleg a "Magyar-Toszkána", azaz inkább Toszkána az "Olasz Balaton felvidék:)", hullámzó gabonatáblák, tanúhegyek, festői falvak, rengeteg futó és kerékpáros, kitűnő hangulat, technikás felfelék és gyors lefelék!

Beáta Katona elképesztő tempóval tolta le a Pécsely-Vászoly halálszakaszt:)

Medveczki Zoltan gyors ereszkedését követően Zánka hadiparktól ismét mászhattam felfelé (szeretem) - talán a legjobb szakasz volt a Köveskálig tartó élmény! Bellus István villám Köveskál-Salföldje után Beáta Katona szaladt Vargáékig - ahol nem találtunk fröccsöt:(

A Varga pincészetnél nagy élmény volt látni Szabó Bélát (Ultra c. film), majd vele futva "hajrá-hajrá"-t adni, neki, hatalmas karakter!

A badacsonyi szakaszom lett kicsit holtponotsabb - érdekes élmény, hogy ez a hegy jellegéből adódóan, mikor a víz felöl félig "körbefutja" az ember, gyakorlatilag ugyan azt a sziluettet mutatja, azonos a formája, ha Badacsonyörsről, Badacsonyból, vagy Tördemicről nézem.

Forgószínpad ahol azt érzed nem is haladsz, közben persze gyűjtöd a szintet szorgalmasan!

Mindez kiegészítve a csodálatos Római út hullámaival, óriási élménnyé teszi a futást itt!

A vonyarci Szép-Kilátó tényleg szép volt, de a széllökések itt már a mobil wc-ket borogatták és lapítani kellett, ha nem akart nagyon fázni az ember.

Bellus Krisztina legalább annyira nem szereti a napvédő krémet mint én, viszont én már kerültem kórházba ez miatt, így a rémtörténetem remélem rád is hatott Kriszta és nem felejted el többet a krémet!!!! És ha rád akarom adni a kabátomat, úgyis rád adom:)

A KKM-FM-ről ismert terepen futhattam a keszthelyi szakaszon, majd utána a kerékpáron addigra már 12 órát töltő elképesztő vállalást teljesítő Krisztát váltva (hogy vacsorázhasson és pihenhessen kicsit) kísértem Bettyt a tó legkihaltabb szakaszán, a Helikon Strand - Balatonberény útvonalon.

Berény az romos és elhagyott üdülőivel és hoteljeivel úgy fest mint egy poszt apokaliptikus szellemfalu - mindez a déli parton...

Bőven a sötétedés előtt érkeztünk a déli partra, itt kezdett kritikussá válni a szél, iszonyatos bömböléssel zúzta a fákat, vitt mindent a tóra nyitott helyeken, félelmetes volt.

A déli parton - Máriafürdőnél kezdett ránksötétedni, itt még jól tudtam pörgetni, de már éreztem a közelgő éjszaka nyomását és a fáradtságot.

Fonyódnál .. miután leküzdötte a felüljárót Medveczki Zoltan gyomorproblémák miatt kényszerült a kísérőbuszba - innentől az ő szakaszait átvállaltam, mert azt éreztem, hogy most nagyon megy a futás és nagyon szeretném kímélni a többieket, akik MIND emberfelettit teljesítettek!

Visszanézve a szakaszaimat, nem is emlékszem például a 23-24es szakaszaimra, valahol teljesen kikapcsoltam, miközben hatalmasakat beszélgettünk Krisztával az életről, futásról és minden másról.

A teljes déli parton őrült erejű széllökések vitték az összes építkezés porát - a lámpa fényénél csak úgy kavargott a homok és a por és a nejlonzacskók meg mindenféle szemét, kapart az ember torka a sok beszívott oda nem való dologtól...

Lelle és Szemes között pedig vaksötét szakaszon mentünk, mint a szentjánosbogarak, félelmetes volt.

Innentől igyekeztem takarékoskodni az erőmmel...erre a távolból feltűnő villogás is figyelmeztetett, hogy az éjszaka hátralévő része nem olyan lesz, mint azt terveztem vagy akár csak elképzelni is tudnám.

Nem is lett.

Nagyon nem.

NAGYON-NAGYON nem.

Általában könnyen fogalmazok, az viszont ami a Földvár végén lévő váltópont után következett, nekem is feladta a leckét.

Ha a nap folyamán totálisan megvaduló elemi erejű szelet a főpróbának nevezzük, akkor az éjfél és négy óra között történtekről a "Götterdämmerung" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Az_istenek_alkonya) , Dante Isteni Színjátékának "Pokol" helyszíne jut eszembe.

Erről a szemesi parti részen már kaptunk ízelítőt, hogy milyen a szélnek dőlve tántorogva futni a kicsapó hullámok szálló vízpermetében.

Földváron váltottam Zolit aki még egy utolsó két km-es szakaszt tudott vállalni.

Elkezdett csepegni az eső, Szántód révig még a házak között védett helyen mentünk, kicsit viccelődtünk is, hogy úgy látszik el is vonul a vihar, csendesedik a szél...erre pár hatalmas villanás és dörrenés cáfolt rá...

Haladtunk a töksötétben az elátkozott Zamárdi felé vezető járdán - amelyet körbe kellene keríteni, a világörökség részévé tenni és pénzért mutogatni, hogy EZ, EZ JÁRDA - szanaszét tört, fűvel benőtt, 20-30 centi magas bukkanókkal és ugyanilyen mély gödrökkel tarkított BESOROLHATATLAN "Valami" - amelyet egészen biztosan, hogy még az 50-es években építettek és aztán hagytak a sorsára...konkrétan a saját érdekünkben jobb volt mellette futni és tekerni...

Innen váltottunk ki a zamárdii partra, itt már szakadt az eső, vízszintesen oldalról, csapkodtak a villámok, bömbölt a szél, hörgött az ég, a parti sétányon egyszerűen szürreális élmény volt "haladni", egy elemi erővel tomboló vihar közepén, ahol csak a főszerepló természet oszt lapot mi pedig esendő botladozó szánalmas kis hangyákként a nyakunkat behúzva igyekszünk túlélni az elemek tombolását.

A zamárdii válóponton áthaladva csak szegény pontőr dacolt az elemekkel, kezében a leolvasóval (óriási köszönet az összes szervezőnek a helytállásért!!!).

Mindenki más igyekezett épületbe, autóba húzódni a hangskála minden tartományában maximális hangerővel üvöltő szél és eső elől...

Míg nap közben a durvább szélrohamokra csak az öklünket ráztuk a szélnek, hogy "naaa, ennyi telik csak, ennyit tudsz???", addig itt az agonizáló - "ezt mivel érdemeltük ki, mit tettünk, miért pont mi??" ismételgetése volt a jellemző:)

Konkrétan úgy éreztem magamat, mintha a Discovery Channel egy tudósításában járnék, mikor egy trópusi ciklon eléri az amerikai partvidéket, nem lepődtem volna meg, ha feltűnik egy hangosbemondón evakuációra felszólító rendőrségi autó:):)

Magamban hálát rebegtem a hegymászó kabátomért (a gore-tex megérdemli a reklámot), amiben az eső miatt nekiindultam a szakasznak és ami alatt teljesen száraz maradt a felsőtestem, a bal fülem csengett a csuklyának puskagolyóként csapódó esőcseppek csattogásától...a fölöttünk nádként hajlongó 10-20 méteres fákat aggódva figyeltük, hogy ha reccsenés van, akkor merre meneküljünk...

Széplakra érve már szélvédettebb helyen mentünk tovább - itt már ment a viccelődés, hogy csak ennyi telik ettől a vihartól, hogy az eső nem is esik annyira....a hosszú egyenes út végén azonban megjelent egy fehér fal - egy közeledő fehér fal - egy esőfüggőny, ami elnyelte az egész utcát, a futókkal, bringásokkal együtt és ami mint az ítélet - a végső csapás, elkerülhetetlenül elnyel minket is...nem túlzás, mintha dézsából öntötték volna a vizet, az úton mindenhol megállt a víz mert nem tudott elfolyni, lehetett választani, hogy milyen mélyen mártózzon meg az ember...

Itt olyan szinten vált elkeserítővé a helyzet, hogy megfogalmazódott a feladás gondolata is.

Aztán mivel vizesebb már nem lehetett a cipőm, ment a futás és nem fájt semmim, abban állapodtunk meg, hogy a széplaki váltópontnál sem le, sem rá nem fogom beszélni a csapatot semmire - de ha szükséges, akkor egyedül is végigmegyek innen - természetesen ezzel el is dőlt, hogy szó sem lehet a feladásról, pedig Kriszta már több mint 20 órája kísért minket, teljesen átázva és fázva, de biztosított, hogy semmiképpen nem egyedül fogom végigcsinálni.

A váltóponton aztán Bellus István minden kétséget le és kizárva ott várt, hogy akkor "hopphopp, ide azt a chipet"!

Beáta Katona pedig szintén esélyt sem adott semmi feladós gondolatnak a maga totális elszántságával.

Siófokra mind a mai napig "hazaérkezem" kicsit - a váltóponton borzasztóan fáztam a kimerültségtől, fogalmam sem volt, hogyan fogok futni az utolsó két szakaszon.

Kétségbeesetten próbáltam frissíteni magamat és a sóstói váltóponton valahogy összeszedni a lábaimat, hogy meg tudjak indulni.

Aztán érkezett Betty, mintha nem is lenne fáradt - és megindultam és könnyebb is volt egy darabig - tudtam fogni egy jó tempót adó "nyulat" két kilométeren át, de utána éreztem, hogy túlöltöztem és melegem van, így a második immár közösen futott szakaszt a saját izzadtságomban fürödve vánszorogva tettem meg...itt fejben is elfogytam.

Aztán végre Aliga - befutottunk és ezt a csapat és tagjai tudják mit jelentett, nem is írok erről semmit.

Ez nem egy egyszerű "verseny - pipa" esemény, itt összeszoksz - megszokod a többiek izzadtságát, a közös buszban nem foglalkozol azzal, hogy melyik testrészeddel nem vagy elégedett, eszed a másik kenyerét, ő pedig a tiédet- a csapatbusz volt a menedék, nyirkos, kompett összedobált cuccokkal, mégis ez volt az otthonunk 23 órán keresztül.

Ezt az otthont pedig Gábor Kisjeszeni-Jeszenszky vezette végig, idegeskedés nélkül, profin, mindenhol el és átférve, mindenhová időben odaérve, a végén is olyan kipihenten, mintha akkor kezdte volna (durva). Óriási köszönet!

Itt ha konfliktus van, felerősödik, kell a türelem, a tolerancia és max. kidühöngöd magadat a szakaszodon utána. Ha nincsen konfliktus, akkor pedig lesz.

Ez a "kör" kivesz mindent, azt is amit nem akarsz, de annyit ad, hogy azt hetekbe telik feldolgozni.

A mostani egyedi körülmények - minden tekintetben - feledhetetlenné tették.

Mindenki totálisan őrült és hős aki nekivágott ennek.

Hatalmas Respect Krisztina Csakany, hogy egyéniben ezt teljesítetted, nem tudom, hogyan csinálod, de annyi biztos, hogy jól.

A száraz adatok - újra kiemelve az összes csapattag

emberfeletti teljesítményét:

Egy kör, 220km, az utolsó 3km együtt.

Bellus Krisztina 220km és 23 óra nyeregben - végig a mi tempónkban, minket kiszolgálva és kísérve, hálásak vagyunk neked! Hatalmas vállalás és teljesítmény!

Beáta Katona 12 szakasz, 58,9 Km futva.

Bellus István 8 szakasz, 58,7 Km futva

Medveczki Zoltan 7 szakasz, 38,4 Km futva

és végül én, nagyon jó volt, hogy segíthettem a csapatot!

14 szakasz 71,8 Km futva

Csapat átlag: 6:24 perc / Km

Táv 23 óra 19 perc alatt teljesítve!