Ultra Trail Hungary 2023
Az Ultrabalaton amilyen egyszerűen jött, úgy ment is, nem hagyott mély nyomokat, így ötödjére már egy visszatérő jó ismerős volt ez a futás is, ott és akkor megvoltak a nehézségei, de ezekről már ott is egyre inkább világosan tudom, hogy úgyis múlandóak, persze, hogy fáradt az ember ha már lefutott 100 kilométert, a nehezebb részeket egyszerűen ki kell hordani lábon, a monoton szakaszokat végig kell robotolni, aztán egyszer úgyis beér az ember a célba.
Az UB-n hirtelen jött meleg után ismét késő ősziesre fordult az idő a vidékünkön, több napos esőkkel, szóval ha konkrétan egy héttel később lett volna megrendezve az UB, akkor igencsak fázós-esős-szeles versenyen kellett volna futni.
Még május 17-én is csősállal a fejemen, széldzsekiben és cérnakesztyűben, +8 fokban és élénk szélben futottam. Rá pár napra aztán már +30 fokban izzadhattam futás közben.
A futást már nagyon takarékra vettem a két verseny között, pláne, hogy ez mellett még a teraszt is építettem, ami szintén rendesen feladta a leckét fizikailag is. Rengeteget kellett cipekedni és hajolni a gerendák beépítésekor és a burkolat lerakásakor.
Közben elbúcsúztam 2 darab körmömtől, leapadt 4 db. vízhólyagom - ez rekord az eddigi UB-k tekintetében.
Két Szentendre és egy Szentlászló-Trail teljesítés után elérkezettnek láttam az időt, hogy végre be merjek nevezni az UTH királytávjára amely a kiírás szerint nem kevesebb mint 111km és az ehhez kapcsolódó több mint 4000m szint emelkedés és ereszkedés.
Krisz tavaly a Szentlászlón nagyon fogadkozott, hogy soha többé nem indul az UTH-n, így persze nem lepődtem meg mikor megláttam az indulók listáján...
Kis egyeztetés után közösen autóztunk Szentendrére. Felvettük a rajtcsomagot, aztán beültünk a rajt/cél terület mellett egy pizzériába, némi latolgatás után úgy döntöttem, hogy a Hawaii pizza lesz a jó választás vacsorára.
A kajálás után volt még úgy 3 óránk a tollászkodásra a versenyközpontban, alaposan szétpakoltuk a cuccokat, megállapítva, hogy azért ez egy eléggé pakolós / logisztikázós futás lesz.
A rajt előtt tervezett kis alvás/szendergésből konkrétan semmi sem lett, mire kettőt pislantottam, már nyomták a hangosba, hogy lehet szépen indulni a rajtzóna felé.
A frissítésemet csak olyan ad-hoc módon dobtam össze, Pilisszentkeresztre előre küldtem egy redbullt, egy bébiételt, négy gélt, meg egy fél literes kulacsba töltött i:am port, hogy onnantól majd abból adagolom magamnak amit kell.
A másik pontra - Lepencére egy redbullt, négy gélt és az elmaradhatatlan bébiételt küldtem előre, ezen kívül tudtam, hogy azért itt eléggé pazar szokott lenni a frissítőpontok ellátása, nem aggódtam az energia utánpótlás miatt.
A zsákba került indulásra 5 gél, meg négy kulacs i:am, kettő feltöltve vízzel, kettő meg hátul csak por a kulacsban.
Rajtzóna, jó hangulat, ismerősök, örömboldogság, ami aztán majd nyilván múlik/alakul. Váltottam pár szót Molnár Krisztivel, aki bár mosolygósan és életvidáman állt a rajtzónában, érezni lehetett rajta a feszültséget, mondtam neki, hogy csak haladjon ahogyan szokott, akkor nem lesz gond (nem is lett), lekezeltem Kriszta párjával Lacival is, üdvözöltük egymást Krizsán Zsoltival, aki velem együtt szintén az UB egyéni után volt annyira eszement, hogy az UTH királytáv rajtjába is beálljon. Anettal és Ispán Zsoltival is röviden üdvözöljük egymást.
Györkös Virággal és Krisszel aztán mindenféle marháskodással mulattuk az időt a rajtig.
3-2-1 rajt! Arra törekedtem, hogy nyugisan, de azért igyekezzek haladni, nyilván itt ilyen nagy durranásról nem lehetett szó, mert egyrészt azért csak három hét telt el az UB óta, másrészt meg én felfelé sem vagyok gyors, lefele viszont határozottan lassú!
Szépen haladt a mezőny fénykígyója a Bükkös-patak hűvös völgyében, kitűnő csodaidő volt, kellemes tízen pár fok, semmi szél, tiszta égbolt.
Szentendrét elhagyva poros úton mászás a Kő-hegyi menedékházhoz, hátunk mögött Szentendre, előttünk balra lent Pomáz fényei, innen gyors ereszkedés a Zengő-völgybe, nagyon vigyázva a lépésre, mert ezt a versenyt esés nélkül akartam lehozni (sikerült is).
Lentről a János-forrástól aztán a tavaly igencsak saras Görbe-hajtás hosszú egyenes felfeléjén ment a mászás. Idén bár látszott, hogy volt eső bőven a közelmúltban, az erdei utak nagy része saras állapotban össze lett járva, majd ugyanígy kőkeményre száradt, ez itt sem volt másképp. A csont száraz utat pedig sokszor kikerülhetetlen mély saras-dagonyás részek tették változatossá.
Mint az út során végig, szakaszosan mindig volt pár ember akivel oda-vissza kerülgettük egymást, attól függően, hogy kinek volt holtpontja/feltámadása, vagy kinek ment jobban a fel vagy a lefelé futás.
A mezőny java része futóbottal indult, én maradtam a naturál verziónál botok nélkül. Mögöttem sokszor eléggé durván verték a sziklákat még sík részeken is a botokkal így kb. olyan érzésem volt, hogy állhatok félre elengedni őket, mert gyorsabbak, persze nem ez volt a helyzet, csak a botok hangja tévesztett meg.
Igyekeztem azt a tényezőt ignorálni fejben, mert az erdőben (is) jobban szeretem a csendes haladást.
10 kilométer után értem a Lajos-forráshoz, gyors csippantás és kezdődhetett a táv első meredekebb mászása fel a Bölcső-hegyre. Közben kíváncsi kuvikok vinnyogtak az alattuk lihegő fura, világító, lihegő szerzetekre.
Innen tempós, jól futható lefelé a Lom-hegy oldalában, balra a Salabasina-árok teteje, 2016-ban kirándultam errefelé.
Bükkipuszta, harmatos rét, néhol cuppogós sárral, ez a Bükkös-patak felső része. Legalább ismét tiszta a cipőm. Tavaly itt kezdett hajnalodni a Szentlászló-Trailen, most az még odébb van.
Jó kis lefelé következik egészen a Királykúti útig, ezt keresztezve jön a mászás a Dobogókőre, bár nem látni, de érezni a fölénk magasodó hegyoldalt.
Felérve előbb jobbra a sípályák és a Makovecz féle zsindelyes menedékház, majd balra a továbbra is elkeserítő látványt nyújtó, totál szétvert néhai Nimród szálló tűnik fel, döbbenet, hogy itt az ország kirándulók által egyik leg látogatottabb részén egy ilyen szégyenfolttal nem lehet mit kezdeni évek óta.
A frissítőpontra érve elém ugrik egy srác a staffból, hogy mit kérek a kulacsaimba, adjam, ő intéz én meg menjek enni, wow, fullos kiszolgálás. Bedobok pár falatot, aztán kapom is a két kulacsomat, még a zsákomba is pikkpakk becsúsztatja (amivel én kínlódni szoktam) és már mehetek is tovább, kb. 1 percet töltök így a frissítéssel.
Pár falattal még sétálok 10-20 métert, aztán indulás tovább.
Jó kis lefele veretés következik, ez az eddig számomra ismeretlen a tavalyi távomhoz képest +30 kilométeres szakasz kezdete. Jól futható lefelé, keresztezzük a Dobogókői közutat, most semmi forgalom nincsen. Nem sokkal később erősebb mászás következik fel a Vaskapu-völgyben, majd egyre durvuló lefelé ami a csévi-oldal beszédes nevű "Simon-halála" sziklaszurdokban teljesedik ki, kb. pókmászásban haladok lefelé.
Klastrompusztára leérve újabb csippantás és indulhat is a mászás vissza a Pilis-nyeregbe. Közben hajnalodik, de még sötét az erdő.
A madárkoncert éjszakai szakaszát az erdei fülesbaglyok alváshoz készülő huhogása zárja, a hajnali szimfóniát az énekes rigók változatos egyedi dallamokat ismétlő trillázása nyitja. Később kapcsolódnak be az erdőben élő cinege fajták és a kicsi, de annál hangosabb barátposzáták, majd a nappali szakaszt a feketerigók és az erdei pintyek viszik tovább.
Fent a hegytetőn már világosodik, elrakom a fejlámpát, mert eddigre beleszédültem az elém vetített fénykör imbolygó szűkösségébe. Végre kinyílik a táj és megjelennek a nappali színek.
A fekete-hegyi kulcsosháznál aztán éles jobb kanyar és hosszú, harántoló ereszkedés Pilisszentlélek felé. Itt be is nézek egy letérőt és teszek úgy egy 10 perces pluszt az útba (meg velem együtt még ketten).
Pilisszentlélek, végre reggel van, itt vár az első előreküldött csomagom. Betárazom a négy gélt, kávé helyett benyomom a redbullt húzóra, rám fér a koffein, igaz jobban szeretek kényelmesen reggelizni otthon a teraszon, Zsuzsival, pirítóssal, lágytojással, macskával az ölben, de ez most nem az a nap.
Megpattintom a bébiételt, paradicsomszósz húsgombóccal és krumplival, beleszórom a tetejére ragasztott kis tasak sót és menet közben kanalazom.
A végén leöblítem vizezett kólával, elteszem az üres üveget a zsákba aztán hajrá tovább. Csoda helyre érünk, Pálos kolostor romjai jobb kézre, kilátás balra, éppen valami korai kirándulóbusz utasai néznek értetlenül az itt futkározó mezőnyre.
Jó kis mászós-ereszkedős szakasz jön a Hirsch-ormon át, a nap már átsüt a lombkoronán, de kitűnő, hűvös idő van még. Végül indul az ereszkedés, az első a következők közül mikor a hegyek közül négyszer futunk le a Duna mellé (és mászunk vissza).
Csoda panoráma, ligetes hegyoldallal Pilismarót felett. Lent aztán kis aszfaltozás a frisstőpontra, itt oda-vissza futás van, lehet hajrázni egymásnak.
A ponton gyorsan harapok valamit, meg teleiszom magamat, utántöltöm a kulacsokat és megyek is tovább. Az út teljes hosszára alapelvem volt, hogy minél kevesebbet töltsek a frissítőkön és persze leülésről szó sem lehet, majd a célban.
Mászunk vissza a hegyekbe, Hosszú-hegy, Szakó-hegy kilátás a Duna felé balra és végre egy csomópont, ahonnan kezdve ismét a tavaly már megismert úton futok tovább lefelé a Lukács-árokban.
Egészen más most az erdő, mint a tavalyi aszályos tavasz után, most mindenhol tócsák, dagonyák, mocsarak, rengeteg zöld növény és az összes völgyben csobogó patakok, csörgedező források, ez jobban tetszik!
A Malom-patak völgyében vár a következő frissítőpont Dömös felett. Nagy kolompolással jelzik minden futó érkezését. Itt elveszek egy szerintem "mindenízű" squeezy gélt, legyűröm, mert kell az energia és takarékoskodnom kell a készleteimmel. Nyomok rá egy fél liter kólát is.
Igyekszem éppen annyit bevinni, hogy ne éhezzek el, mert érzésre így jobban dolgozik az emésztésem, kis éhségérzetem van, de ez nem az a rosszul eső fajta. Eléggé kockázatos frissítési módszer, de egyelőre működik.
Indul a szigorú mászás a Vadállóköveken keresztül a Prédikálószék irányába. Csoda panoráma, izzadok mint a ló, pedig még mindig kellemes az idő, persze ettől a mászás lejtőszöge még belever a 60-70%-ba helyenként, de legalább kis távon nagy szintet lehet legyűrni.
Fent aztán vissza szelídül a lejtő, kocorászok a kilátóig, itt a szokásos "áll leesős" panoráma a Dunakanyarra, fotó aztán tovább.
Jutalomszakasz jön, erdészeti út, szerpentin, kellemes lejtéssel, végre a táv is számottevően növekszik az órámon, nem csak az idő megy.
Leérek a várva várt Nagy-disznó rétre, innen már csak egy kis ereszkedés a lepencei frissítő, végre ismerős arc, Varga Szilvi is staff itt, kérdezi mit adjon, töltsön, de most "magamra főzök", tépem az ideküldött csomagomat, redbull le, négy gél a zsákba, bébiétel kézbe, kulacs utántöltve és indulás.
Bekajálok, aztán végig poroszkálom az UTH leginkább "nemszeretem" szakaszát a műút mellett a derékig érő csalánon át, sárba, összevissza sziklákon, jobb ezt elfelejteni.
Az oldalról betorkolló Lepence-patak völgyét a tavalyi hegymászás-ereszkedés-dzsindzsa-patak útvonalon érjük el.
Innen komótos mászás a Jenő-kunyhóig. Érezhetően élénkül a turista forgalom, a Spartacus-ösvényen sokan jönnek szembe, de nagyon előzékenyen félreállnak és hajráznak.
Szépek a kilátások, mint mindig. Kezdek megéhezni, nemokára dél, várom már nagyon a szentlászlói pontot.
Az erdőből kiérve árnyék nélküli poros földúton érek Szentlászlóra, alaposan eléhezem és szomjazom eddigre.
A ponton aztán bemosakodás, isteni paradicsomleves rizzsel Ihász Verától, aki méretlenül osztja az öleléseket, átvéve ezáltal az izzadt borzszagunkból valamicskét, de nincsen ellenére :D
Benyomok még egy rögtönzött szendvicset, közben látom, hogy Krisz kényelmesen kávézgat a teraszon Virággal, mondja is, hogy tavaly is pont itt futottunk össze.
Később az Apátkúti völgy árnyékos lefeléjén összeáll a hármas kis csapatunk és válogatott marhaságokkal szórakoztatjuk egymást Visegrádig. Itt már keveredünk a Szentendre trail mezőnyével.
Patakátkelések, egyre több turista, kis hegymászás, fent rét és az elmaradhatatlan visegrádi panoráma, csodás! Visegrád az utolsó "Dunához ereszkedés" az úton. A frissítőn bemosakszom és lelkileg felkészülök az elkövetkezőkre.
A kálvária a nevéhez méltó, árnyék nélküli (pont besüt a nap) hosszú mászás a vár irányába. Szemben lefelé is szenvedős jeleneteket produkáló "turisták", nem tudom átérezni a problémáikat ("jaj, fáradt vagyok, nem ezt a cipőt kellett volna hozni, mikor érünk már le/fel...")
Fent a Nagyvillámnál tömeg, rengeteg autó, füst, por, dudaszó, na meneküljünk innen. Szerencsére a meseszép réten át gyorsan a hátam mögött hagyom ezt az egészet és végre megint csak erdő és csend vesz körül.
Sóstói-réten átvágás, kis mezőnnyel haladok, Visegrádi-kapu és végre a viszonylag tempós haladást biztosító Urak-asztala oldal. Itt Horváth Petivel haladunk egy darabon együtt.
A pap-réti ponton alaposan feltankolok, de tudom, hogy most itt gond lesz az energiaellátásommal, mert alálőttem a frissítést, na sebaj. Megyek tovább és készülök az utolsó két tüskére, amelyeket már a két rövidebb táv esetén is eléggé húzós volt megmászni, nem, hogy így kb. 100 hegymászós kilométerrel a lábamban.
Csattogok lefelé a Kis-Bükki tetőről a Nyulasi-patak völgyébe, hogy aztán visszamászhassak.
Két gél van még nálam, az elsőt megeszem a lefelé úton. Indul a mászás, jó meredek, kérdezik páran, hogy "ez már az?", mondom "nem, ez még csak a beetetés-ráhangolódás".
Következik egy kis rét, aztán a Hétvályús-forrás és az itteni időmérő pont, mögötte pedig a durva hegyoldal, rajta fáradt poloskaként felelé mászó futókkal.
Beállok én is közéjük, fától-fáig, ágról-ágra kapaszkodom. Persze mindennek vége van egyszer, szerencsére ennek a mászásnak is.
Fent a Vörös-kő oszlopánál szép kilátás, megeszem az utolsó gélemet, semmi más nincsen már nálam, csak víz.
Lefelé kis single-track poroszkálás, meredekebb szakaszokkal egészen a Szénégető-patak völgyébe. A Csaba-kút most bővízű, de nem töltök vizet, mert van még nálam annyi amennyi kell, hidratált vagyok, csak éppen energiám nincsen.
Nézegetek körbe, korog a gyomrom, de semmi nincsen az erdőben most amit meg lehetne enni. Lejmolni nem akarok mástól, eszembe jut, hogy a kulacsban amiből az i:am port adagoltam, maradt még egy kis megvizesedett kulimász amit már nem tudtam áttölteni hígításra, mert összeállt a nedvességtől, ezt hígítom a nálam levő vízzel, semmi sem vész kárba, pár kalóriát ez is ad.
Az energiahiányos állapotot aztán eléggé megszenvedem felfelé a Nyerges-hegyre, de már visz előre a tudat, hogy ez az utolsó mászás. Lefelé még lassabb vagyok, azt hiszem soha nem érek már a Skanzen frissítőre.
Alattam a Szentendrei sziget, panoráma Szentendrére és Budapestre, a Megyeri-híd impozáns pillérjeivel.
Végre leérek a frissítőhöz, összerakok magamnak egy vajas-szalámis-sajtos-uborkás szendvicset, veszek magamhoz kólát és bekajálok, huhh, de jól esik, isteni finom, durván eléheztem, most minden falat azonnal hasznosul. Pozderka Attila kapja el jól a pillanatot a gépével:)
Az országútig befejezem a kajálást és indul a poroszkálás a Sztaravoda kertváros részen át, majd végre újra a Bükkös-patak völgyében.
Itt már a hátralevő távot mutatja az órám, kiélvezem a poroszkálást, át a hídon, a macskaköves részen igazi ünnepléssel vár a szentendrei utcák népes közönsége. Huh, de jó végre beérni, az órámat nem is nézem, csak abban bízom, hogy megáll a 17 órával kezdődő teljesítési idő. Beérek, Krisz már itt van, lefotóz, nézem az időmet, 17:57, oké, teljesen jó.
Kapom a vizes törölközőmet, hűtöm a fejemet, arcomat, ücsörgök kicsit, rám fér és nem bánom, hogy nem kell többet futnom ma.
A versenyközpontban összepakolunk, Krisz kajál, én ezt inkább kihagyom mert a gyomrom eléggé durcás érzetre, nem akarom még inkább kihúzni a gyufát.
Gyors hazaautózást követően aztán zuhany, vacsora és úgy dőlök ágyba, hogy még mielőtt a fejem a párnára érne elalszom.
Másnap szigorú izomláz a combban, meg eléggé elgyötört lábujjak és talppárnák fogadnak, de különösebb probléma nélkül sikerült lehozni ezt a meccset.
A verseny, a rendezés a megszokott Csanya féle profizmus, igazi nemzetközi szinten is high-end rendezvény. A frissítőkön válogatott Staff, kb. még meg is etetnének ha kérném, kényemet-kedvemet kiszolgálták. A frissítők választéka is szuper, hatalmas telitalálat volt a csemege és paprikás szalámis vajas-sajtos kenyér, az uborka, meg kb. minden. Ja igen - a pontokon nem teszkóskóla, nem Pepsi, hanem rendes COCA COLA volt, az alap üzemanyagom futásnál, jéghidegen mindenhol, ahogy kell.
