UB utórezgések

Ha UB, akkor azért mégiscsak egy olyan hosszúságú versenyről van szó, amely megér még egy posztot, ahogyan tavaly, úgy idén is ez az "ami az előzőből kimaradt" összefoglalás és az az óta szerzett benyomások összegzése.

Az első poszt megírásának időpontja mindig egy amolyan első optimum. Ilyenkorra az egész élmény összeáll egy nagyjából már leírható egésszé, beáll egy talán reális pozitív-negatív érzésfaktor egyensúly. Ilyen egyensúly persze valójában nem létezik, máshogy gondolok az UB-re a beérkezés pillanatában, az azt követő napon, aztán megint másképp pár nap múlva és másképp több hónap távolból.

A beérkezéskor csak eufória van, megnyugvás, a jól elvégzett feladat által okozott elégedettség. Pár órával rá aztán elkezd csökkenni a csúcsra járatott adrenalin, a keringés megzuhan, az energiamérleg totálisan felborul.

Én ilyenkor menetrendszerűen belázasodom, a szervezetem így reagál a számtalan mikrosérülésre, gyulladásra az izomzaton és ízületeken belül.

Az adrenalin ürülésével csökken a nyugalmi pulzus, gyengül, átbillen a pozitív-negatív érzés arány is, az út során leküzdött számolatlan mélypont, holtpont, kizsigerelt állapot még egyszer meghatározó helyet követel magának a gondolatok között.

Szerencsére ez az állapot is csak órákban mérhető.

A versenyt követő 24 órában nagyon nehezen tudtam csak lábra állni, a combjaimban feszülő fájdalom és gyengeség miatt. Az időben meg nem lazított cipő megnyomta a jobboldali elülső bokaszalagomat, így ez ha nem is fájt nagyon, de szépen felvizesítette az egész lábfejemet (alig fért aztán a cipőbe másnap).

A legnagyobb gondom a versenyt követően az volt, hogy bár mardosott az éhség, az a zsigeri fajta, a szájüreg/nyelőcső kettős viszont annyira ki volt készülve, illetve a nyelő reflex annyira le volt állva, hogy nem tudtam normálisan enni.

Az ok egyszerű, több mint 28 órán keresztül ziháltam, a levegő "kikoptatta" a légutakat és a nyelőcsővel közös részt is.

Több mint 28 órán keresztül megettem/megittam mindent amit akartam, összesen 32 gélt, amit vittem, +1 gélt amit Ervin adott a Krisztáéból (Espressós koffeines Hammer, igen jó!), illetve az utolsó negyedben úgy négy darab Biotech gélt is megettem a frissítőasztalokról, meglepően finom volt! 

Megittam legalább 15 liter LongEnergy-t, meg vagy 10 liter kólát vízzel hígítva és két redbullt. Ez mind édes, savanyú/savas, ezek szintén otthagyták a nyomukat a gégén, nyelőcsőben, még a nyelvemet is kicsípték.

A célba érés után 12 órával voltam csak képes rendesen tápanyagot bevinni. Addig sem aludni, sem ébren lenni, sem egy helyben feküdni nem bírtam, félálmos félkóma következett ,a fejemben meg valami hülye álom pergett végtelenszer ismételve. Éjfélkor ettem, utána már jobban ment az alvásnak azért túlzással nevezhető pihenés.

Ekkor nagyon negatívan álltam az egészhez, úgy éreztem túl sokat vett ki belőlem a futás, aránytalanul sokat és rengeteget kínlódtam a futás során. Így utólag látom, hogy tavaly ezeket az időszakos érzéseket az "első élmény" teljesen elnyomta. Idén meg már ott és akkor nem. Pedig ezek nem is reális gondolatok, múlandóak, úgy 48 óra elmúltával már semmi nem maradt belőlük.

Gyakorlatilag csak a pozitív és hatalmas élmény van már csak bennem, ha most írnám az első beszámolót, már kevésbé lenne részletes és nem is tartalmazna negatív részleteket ("örömfutás volt, ja, ja, néha azért voltak nehezebb szakaszok").

Péntek dél előtt kicsivel értem célba, hétfő reggel már rendesen tudtam járni, de a lábfejem még dagadt volt. Kedd délutánra jelentősen apadt a lábfejem, szerda reggelre pedig közel ugyanolyan volt a két lábfejem. 

Szerda délután már elkísértem Zsuzsit a futóklubba. Kipróbáltam odafelé, hogy tudok-e futni kicsit, tudtam, ennyi elég is volt. 

Óriási lelkesedéssel fogadta a két egyéni célbaérőjét a futóklub, külön megtiszteltetés volt, hogy alaposan meg lettünk ölelgetve Judit és Ottó által:)

Aztán Ottó megdicsért, hogy eléggé szarul nézek ki és rendesen el vagyok fogyva :D Ez kétség kívül igaz is, mert bő egy hét távolságból látszik mérlegelésnél, hogy 2-3 kilogrammot tartósan elveszítettem.

Míg a többiek futottak, mi sétáltunk egy kört a pályán Krisztával, átbeszéltük a történteket, ki mit és hogyan élt meg.

Jókat nevettünk az utolsó 15 kilométer csigaversenyén.

Ahogyan az előző posztban is írtam, két-három egyénivel voltunk egy partiban a Káptalanfüred-Alsóörs országút melletti kerékpárúton, pár száz méterre egymástól.

Futómozgást imitálva, csoszogva, sétálva, meggörnyedve gyanakodva méregettük egymást távolról előre és hátratekintgetve. Abszurdan röhögtető helyzet volt, hogy sem egymásról leszakadni nem tudtunk, sem a másikat utolérni.

"Futóverseny" gondolhatták a mellettünk elsuhanó autókban, míg mi, mint valami lábon lőtt, meghajlott hátú visszavonuló vert sereg vonszoltuk magunkat, olyan mozgással, amivel elsőre beválogattak volna bármelyik zombis film statisztái közé, mint merev tekintettel vánszorgó (hörgő?) zombit persze.

A dudáló/hajrázó autóknak meg magasba emelt ökölrázással köszöntem a lelkesítést. Még most is vinnyogva röhögök, hogy mekkora szerencsétlenkedésnek nézhetett ki kívülről ezen a szakaszon az egyéniek küzdelme. Most komolyan, lehet, hogy ettől jön meg valakinek a kedve az egyéni induláshoz ("ohh igen, én is így szeretnék vánszorogni!")?

Hogy miért nem adja fel az ember mikor pár mélyponton nagyon erős a késztetés? Vagy egyáltalán mi lehet a feladás lélektana? 

Persze nem arról beszélek, mikor kicsúszol az időből, vagy lesérülsz, nem tudsz energiát bevinni gyomor miatt, vagy tapasztalatból tudod, hogy le fogsz sérülni, esetleg úgy indulsz, hogy "x kilométerig elmegyek és kész.

Egyszerűen mindig jobban kell akarni továbbfutni, mint megállni. A kiszállás megjelenhet a hosszú futásoknál mint lehetőség, de soha nem került eddig olyan státuszba nálam, mint valójában lehetséges opció.

Érdekes szemléltetése ennek (és sok minden másnak is) a psziché tekintetében az elefánt és a rajta ülő esete (Dr. Jonathan Haidt, társadalmi pszichológus írta le).

Az elefánt az (ős)erő ami visz, mozgat minket előre az élet minden területén, ez az elsődleges, teljesen ösztön vezérelte része az énünknek, nem sokat változott mióta ember az ember, ugyanazon logika alapján működik a kezdetek óta (üss vagy fuss).

Miután az alapvető túlélőösztön vezérli, hiába erős, mindig a könnyebb megoldás felé fog húzni, ez a fő evolúciós szempont. Hosszú futás esetén azt diktálja a túlélőösztön, hogy "állj meg, ülj le, add fel".

Az elefánton ülő irányító viszont képes lehet irányítani az elefántot, ez a saját, fejleszthető logikus énünk. Elenyésző méretű az elefánthoz képest és mégis... A két dolog - elefánt és irányítója mindaddig jól működik együtt, míg az elefánt nem dönt másképp (értsd. nem foglalkozik a lovasával és arra megy amerre akar, ő dönt). Az irányítás képessége és mértékének fejlesztése mindenki számára adott lehetőség.

Nem csak a lovas van hatással az elefántra, hanem ez fordítva is működik, ezért érezhetjük azt sok esetben az életben, hogy logikus döntést hozunk és nem az ösztön diktált, utólag szemlélve azonban azt láthatjuk, hogy ezt csak elhitette az elefánt az irányítóval, aki így az elefánt döntését a sajátjának érezte.

A irányítónak tudni kell szélsőséges állapotban is uralni az elefántot. Ez tanulható képesség. Ez az alapvető képesség amely megkülönbözteti az ösztönlényt a tudatos lénytől. 

Mindkettőben ott az elefánt és az irányító, de az elsőnél valójában az elefánt irányít az irányítója csupán passzív és tehetetlen utas (talán nincs is tisztában azzal, hogy irányító szerepe is lehetne), a másiknál a irányító irányítja az elefántot, az elefánt pedig együttműködik.

Az egyiknél az elefánt a tehetetlen utasával halad, amerre a könnyebb, amerre ő éppen akar, vagy nem halad, mert úgy a jobb szerinte, esetleg körbe-körbe jár.

A másiknál az elefánt és az utasa sikeresen eljut egyik helyről a másikra úgy és akkor, mikor az utas, az irányító szerette volna.

Nos az én elefántom is nagyon le akart dőlni párszor, de ismerem már annyira, hogy többet bír, mint amennyit el akar hitetni magáról, ezért nem hagytam:)

Igyekeztem az összes idei beszámolót elolvasni, teljesítőkét és olyanokét is akik kiálltak, vagy kiestek a szintidő miatt.

Érdekes átfedés van a két halmaz között, mert volt olyan teljesítő, aki mindenféle válogatott kínok között, de végignyomta a távot szintidőn belül és volt olyan feladó, akinek nem volt nyomósabb indoka, csupán elfogyott a futókája, vagy az ultrázással együtt járó problémák (fájdalmak, nehézségek?) meghaladták a teljesítés motivációját.

A fő különbség az "odaszánás" lehet, hogy mennyire erős, tartós és "válságálló" a késztetés, a motiváció, az a bizonyos "drive" - hogy "beneveztél, elindultál, végigcsinálod".

Valószínűleg ez az egyik legfőbb döntő tényező, hogy ez mindig abszolút első prioritással ott álljon az összes fejben megforduló gondolat előtt. Persze nagyon könnyű előtte-utána hideg fejjel gondolkodni és azt mondani, hogy "olyan nincsen, hogy ne menjek végig", de ott és akkor, bent a közepében igen erős és szilárd, mintegy megmásíthatatlan makacsság szükséges ahhoz, hogy ne gyengüljön el az ember.

Most olvastam először olyan helyzetről, Török Benjámin "Forest" esetében hogy a kerékpáros kísérője 150-nél megelégelte az egész témát és arra nógatta a "futóját", hogy ugyan adja már fel, hiszen ebben a történetben ketten vannak. Értsd.: a futó legyen tekintettel a kísérőjére.

Nagyon cifra történet, ami állítom Forest teljesítésébe került, pedig még így is elment 200ig. Erre mondom, hogy az ilyen kíséretnél még a semmi is jobb.

Kis mítoszrombolás következik, sokszor hallom, olvasom, hogy az UB-n a Balatont csak két-három helyen lehet látni mindössze, akkor itt a cáfolat, igaz a mostani pályavezetés eltér az eddigiektől, de olyan nagyon azért nem. Tény, hogy a déli parton éjszaka szokott lenni így ott olyan sok mindent nem lehet látni, illetve Berény-Bélatelep, valamint Zamárdi-Világos között eléggé hosszú szakaszok vannak tó nélkül.

Honnan is láthatjuk a tavat a futás során?

Füredet elhagyva a félsziget oldalában a nádason át, Aszófő előtt végig a Sajkodi-öblöt Örvényesig, Fövenyesen, Dörgicsétől visszafelé, Kővágóörs után óriáspanoráma, Ábrahámhegy fölött, a teljes badacsonyi Római útról, Ederics és Györök között (szépkilátó), Vonyarcvashegyen, Gyenesdiáson és Keszthelyen a parton futunk, Alsóbélatelep-Fonyódon, Bogláron, Lellén, Szemesen, Szántód-Zamárdin, Sóstón, Világoson fentről, Akarattyán a magaspartról, Kenesén, Fűzfőn, Almádiban, Alsóörsön, Csopakon, Füred előtt teljes panoráma, Füreden a Tagorén. A teljesség igénye nélkül.

Vissza a futáshoz.

Semmivel nem voltam erősebb fizikailag érzésem szerint idén, mint tavaly. Amiből érezhetően több volt, az a tapasztalat és a tudatos jelenlét, a "fejerő". 

Angol nyelvterületen van erre egy kifejezés, a "Stamina", olyasmi mint az "Endurance", a hosszútávú állóképesség, a fizikai és szellemi kitartás elegye.

A Stamina ismerősen hangozhat, ugyanis a SONY cég az ezredforduló körül a kézi eszközeihez ilyen típusjelzéssel ellátott akkumulátorokat adott (vagy ad most is?). Nekem is volt egy féltégla nagyságú digitális fényképezőgépem, mai szemmel nézve nevetséges paraméterekkel - és Stamina akkumulátorral.

Arra világosan emlékszem, hogy nagyon jól bírta, de ami még inkább megmaradt, hogy nagyon jelentős volt az a működési időtartama is, mikor már pirosan áthúzott akkumulátor ikon villogása tudatta, hogy "eddig és nem tovább". Meglepő, de a gép még hosszú ideig működőképes maradt ilyen állapotban.

Ez valahogyan ráillik az ilyen futásokra, mikor már az összes belső rendszered üreset jelez és hibaüzeneteket küld és még mindig képes vagy tovább futni. Ez is mutatja, hogy a fejed adja a "nincs tovább" jelzést, a test meg még dolgozik tovább.

Az ultrafutóknak jó a staminájuk!

Az egyéni UB-t szintidőn belül teljesítők aránya egészen szépen alakult idén az indulók több mint fele beért.

Érdemes megnézni ezt az adatsort az elmúlt öt év sikeres teljesítési arányairól:

2015: 52%

2016: 36%

2017: 45%

2018: 39%

2019: 38%

2020: 51%

Az időjárás - ahogyan sikerült is az előrejelzésekből kikövetkeztetnem, tökéletes futóidőt hozott. Ráadásul az ultrásokat most a később érkező "UB eső" is megkímélte. Kellemesen hűvös reggelt követően nem lett aztán túl meleg délre is, délután pedig lassan hűlni kezdett a levegő, de éjszaka sem hűlt le túlságosan. Végig ugyanabban a ruhában futottam, megspórolva ezzel az átöltözések idejét.

Szombaton aztán már markánsabban melegedett az idő reggel, de eddigre ez volt a legkisebb bajom.

Csak a karszárat vettem le és fel, illetve a befutóra vettem át az idei pólót.

Idén az UB-vel teljesítettem egy valahol régebben látott kihívást is. Ez pedig a négy hazai nagy tó egyéni körbefutása egy éven belül. 

Az, hogy összejött, gyakorlatilag a vírushelyzetnek volt köszönhető, mert eredetileg UB-t akartam futni tavasszal és nem UTT-t nyáron, mivel azonban ugye az UB csúszott, az UTT meg pont jókor volt jó helyen, megfértek egymás mellett.

A négy tó körbefutása (a Tisza-tóé igazából kétszer, mivel oda-vissza táv) összesen 487 kilométer futást jelentett, amelyet 59 óra és 32 perc alatt teljesítettem.

A Garmin Fenix 6X pro-nak is ez volt az igazi nagy fellépése. A futást megelőzően már kiművelődtem, hogy milyen alkalmazás hogyan hat az akkumulátor élettartamra, így a szokásos sima gps alapbeállítással indultam, éjszaka automatikus világítás bekapcsolással, valamint feltöltöttem az útvonalat, de a térkép nézetre ritkán váltottam át. Az útvonal is kitűnően volt jelölve, illetve ha végig térkép nézeten lenne az óra, nagyon sokat zabálna a térkép másodpercenkénti újrarenderelése.

Így 99%-os töltöttségű órával indultam és ez mindössze 55%-ra csökkent a célbaérésre, ezzel maximálisan elégedett vagyok.

Az ultra számok külön napon történt megrendezése nagyon jól bevált, a visszajelzésekből is ezt lehetett kiolvasni. A déli parton volt pár szakasz, ahol egyedül voltam a sötétben, egyébként mindenhol volt ritkás mezőny az ember körül. Persze adott volt így az is, hogy nagyjából csak saját magához hasonlóan elvetemült futókkal találkozott az ember.

A szervezés profi volt, arról már írtam korábban, hogy mekkora energiabefektetés, stressz és kockázatvállalás állhatott az mögött, hogy idén mégiscsak lett UB. Ha bárkinek bármilyen kétsége maradt volna, érdemes megnéznie a díjátadót/záróünnepséget.

Amennyiben pedig minden jól megy, akkor bizony bő hét hónap múlva ismét Ultrabalaton! Korábban is foglalkoztatott a gondolat, most pedig, hogy futottam pár helyen együtt Edittel, végleg kikristályosodott, hogy jövőre úgy szeretném teljesíteni a távot, hogy Zsuzsit végre tényleg hagyom pihenni, azaz csak a négy nagy pontra előreküldött ellátmánnyal, a frissítőasztalokról és futózsákkal, kísérő nélkül futok körbe.

Ez a mód egyrészt jóval közelebb áll a valódi ultrafutáshoz, másrészt még az autós kísérés tekintetében is az az érzésem, hogy ez túlzott teher lehet a kísérő számára, a kerékpáros kísérést továbbra is kínzásnak tartom.

Az ilyen futásokról már van némi tapasztalatom, hiszen az UB-n kívül sehol nem vettem igénybe kísérőt, jobban fel kell építeni a frissítési stratégiát, illetve mentálisan jól kell viselni az egyedüllétet, magamra utaltságot, ezekkel nincsen problémám.

A regenerációs hét nagyon jól sikerült, nagyokat aludtam, futni pedig csak pénteken és vasárnap voltam, akkor is csak könnyű hét kilométert. Most végre nem lógtam el a pihenést. A jobb lábfejem teljesen helyrejött, utólag rájöttem, hogy az első számú probléma nem a szorosra fűzött cipő volt hanem az, hogy egy eléggé új zokniban futottam (szokásos típus), amelynek az erősítése itt bokatájékon még nem volt megnyúlva, mint a régebb óta használatban lévő zokniknál. Ez a rész aztán túlságosan szorította a jobb első ínszalagot, ami így kicsit begyulladt a végére.

Tanulság levonva.

Most mindenféle előzetes terv szerint futok, csak úgy szórakozásból. Verseny egyelőre nincsen a láthatáron de ilyen időszak is kell:) Persze ettől még beeshet valami az év végére, majd meglátom.

A jövő év pedig?

Ez az előzetes terv, körülbelülire tippelt dátumokkal ahol még nincsen pontos időpont:

04.03 (?) Black Hole

05.22-23 UB

06.11 1WTR

07.03-04 Mamma Montana 100K

08.20-21 (?) Korinthosz 160K

az ősz meg majd kiderül, a Spartathlon témakör teljesen képlékeny, esély nem sok lesz (semmi), ha a várólistát is áttolják a jövőévre, de rá is ér ez még nagyon, nem árt gyűjtögetni a tapasztalatot, erre pedig az UB a legalkalmasabb. 

A sorsolásos kvalifikációhoz szükséges szintet most is megfutottam, két évre megint jó vagyok.