UB aftermath

Ahogyan eddig is, most is következik egy kis írás az UB utóhatásokról.

Miután Ervinékkel szombaton vacsoráztunk Füreden, hazahoztak, útközben Krisztával azon nyirmogtunk, hogy már nem tudunk hogyan ülni mert mindenhogyan rossz - holott nálam ez még az istenes helyzet volt, csak akkor bontakozott ki a több napos mélyrepülés.

Itthon arra volt energiám, hogy kiszórtam a szennyest a padlóra, közben beszéljek Zsuzsival, hogy vigyázzon nagyon magára az éjszakai csapatváltó szakaszain a felvidéken - aztán lezuhantam a kanapéra a földszinten és vacogtam egy sort a pléd alatt.

Majd kb. fél órát gondolkodtam azon, hogy valami rendet kellene raknom, viszont nem tudom rávenni magamat arra, hogy lábra álljak, így aztán átemeltem magamat a kerekes irodai székbe és azzal gurigázva intéztem a dolgokat.

Aludni - na azt nem tudtam túl sokat és túl mélyen a versenyt követő két éjszakán, annak ellenére, hogy hulla fáradt voltam, dolgozott bennem egy rakás adrenalin és koffein, ezen kívül meg fájt mindenem, illetve voltak meglepetésszerű ide-oda benyilalló fájdalmak is, amelyek hatására lelkesen rugdalóztam néha félálmomban a takaró alatt.

Testileg, lelkileg kizsigerelve éreztem magamat, de ezt a részét már ismertem, nem lepődtem meg, inkább elmélkedtem az egészen, mit és hogyan csináltam, meg igyekeztem leírni mert azt is tudtam milyen gyorsan törli/szépíti a futóagy az út közben megélt mélypontokat.

A frissítés - lehet működőként és kudarcként is értelmezni, mivel azonban végigmentem, inkább tekintem sikeresnek.

A terv az volt, hogy fél óránként eszem egy gélt és óránként megiszom fél liter Long Energy-t, illetve ezt egészítem ki vízzel és kólával, hogy ne forduljon fel a gyomrom.

Nos, felfordult, méghozzá már úgy 140 környékén. Ez úgy jelentkezett, hogy mikor le akartam nyelni a gélt, az vissza akart jönni de azonnal. Tudtam, hogy ha tovább erőltetem ezt, akkor abból okádás lesz.

A Long Energy-t meg már Máriafürdőn is otthagytam a ponton, eddigre undorodtam az ízétől.
A mentőöv a nagy klasszikus volt, a kólás víz.

Nem volt más megoldásom, mint, hogy hagyom megnyugodni a gyomromat persze közben jött a kérdés, hogy akkor hogyan viszem be a szükséges energiát?

Szerencsére sikerült kólával és a frissítőállomások citromos tea ízű izójával lefedni a nagy részét.

Később aztán óvatosan óránként egy gél ismét lement már. Eszembe jutott még az is, hogy csokit is ettem mindig a pontokon.

Tanulság: változatosabban kell frissíteni, amíg tudok normális kaját enni, azt is kell.

Persze szkeptikus vagyok a meleg ételes pontokon kínált étellel, mert tudom a gyomromról, hogy ha valami éppen túl zsíros és/vagy fűszeres lenne, akkor ott gyorsan vége lenne a versenynek.

Kétszeri meleg ételt (50hez és 100hoz) viszont mindenképp kell előreküldenem következő alkalommal. A Long Energy meg működik úgy 100 kilométerig, utána valami más típusra, vagy ízre kell váltanom.

Kenesén már minden mindegy alapon bevállaltam a sajtkrémlevest, mert annyira kívánta már valami forró folyadékot, ami ráadásul nem édes. Bár valami porleves volt akkor és ott kb. úgy éreztem, életemben nem ettem ilyen finomat.

A korábbi teljesítéseket követő többszöri "kaja flash" most elmaradt. ezt annak tudtam be, hogy frissítési problémák ide vagy oda, azért bőségesen vittem be a kalóriákat a futás közben, azaz az energetizáltsággal nem volt gondom.

A célba érést követő 1-2 napban sokat gondoltam arra, hogy "na ilyen lehet mikor az ember már nagyon-nagyon öreg és alig tud mozogni, meg mindene fáj", vagy arra, hogy az aktuális állapot olyasmi mint mikor valaki a csatamezőről tér vissza úgy, hogy megsebesítették, jól megverték, kiéheztették, az összes energiájától megfosztották de mégis talpon maradt.

A mi életünkben ezek a kényszerű megküzdési szituációk (szerencsére) nincsenek jelen, így nem kell éheznünk, nélkülöznünk, az életünkért küzdenünk, nem kell csatamezőn harcolnunk, vagy pl. hazagyalogolnunk a Don-kanyarból.

Marad helyette a munkahelyi stressz, sokaknak a családon belül megélt folyamatos stresszhelyzetek különféle okokból, az állandó létbizonytalanság, illetve a felszínes és egyre zajosabb, polarizált "hisztitársadalom" felé való látható társadalmi sodródás okozta feszültség, nem beszélve a külvilágból számolatlanul érkező rettegtetésekről (klímapara, energiapara, covidpara, stb.).

A média minden napra talál valamit ami miatt az ember rosszul érezhetné magát (hiszen az örömtelen, befolyásolható ember a leg ideálisabb fogyasztó).

A sort pedig még hosszan lehene folytatni.

Az ember pedig általában megpróbál kiugrani a szorult helyzetből, sokan szoronganak, zuhannak depresszióba, vagy menekülnek kényszeres függőségekbe, zabálásba, alkoholba, játékba és egyéb válogatott önpusztításokba. A hosszútávfutás még mindig a legjobb kiugrási lehetőségek közé tartozik.

Itt az ember saját magát szándékosan navigálja be a küzdőtérre. A küzdelem végén pedig ami csupán öncélú önrombolásnak tűnik kívülről, olyan testi és lelki regenerációs folyamatokat indít be és tart életben, amelyek más helyzetben nem hozzáférhetőek és összességében az egész dolog mérlege pozitív lesz, azaz többet és tartósabban ad, mint amit rövidtávon kivesz.

Közhelyesen fogalmazva, út közben megtanulja megkülönböztetni az ember a lényegest a lényegtelentől, az ok nélküli nyüsszögést az indokolt problémáktól.

Most végleg rájöttem arra, hogy a teljesítés - amennyiben sérülésmentes és fizikailag felkészült futóról van szó, szinte kizárólag azon dől el, hogy fejben valaki képes-e végigmenni a távon.

Arról szól, hogy meddig tudja a fejed leuralni a testedet, meddig tudsz elmenni a cél érdekében, illetve mennyire tudod a kitűzött célt megmásíthatatlan érvényűként elfogadni és nem kiváltani valami köztes céllal (pl. "elmegyek 150ig, az is szép eredmény és kiszállok", vagy "nem úgy megy, ahogyan szeretném ezért inkább kiszállok", "végig tudnék menni, de nem lenne értelme", stb). Egy verseny mindig a célkapuig tart, nem több és nem kevesebb, úgy is kell nekiindulni.

Mennyire maradsz egyben fejben mikor beleszaladsz emésztési problémákba, megoldandó feladatokba, hogy tűröd a fájdalmat, álmosságot, hideget, félelmet - igen, a félelmet, mikor legkésőbb valahol a déli parton azért tudja úgy érezni magát az ember, mint aki teljesen magára maradva önként navigál be egy olyan területre saját magával kapcsolatban ahonnan vagy nincsenek emlékei és tapasztalatai, vagy ha vannak is, homályosak.

Az egész, ahogyan már Simonyi Balázs is idézte egyszer a blogjában, egy filmjelenetben elhangzott idézettel fejezhető ki jól, mikor a főhősnek abban a szilárd hitben kellett lelépnie a szakadék pereméről, hogy nem a mélybe veti magát, hanem létezik egy láthatatlan híd amelyre leérkezik.

"Csak ha el mer ugrani az oroszlán fejétől, bizonyítja érdemességét." (Indiana Jones 3.)

https://www.youtube.com/watch?v=81VWCof3R0I

Sokszor éreztem fenyegetőnek azt, hogy rám nehezedik az a tudat, hogy még nem adtam fel versenyt, fogalmam sincsen milyen az, de félelmetesnek tartom már a gondolatot is. Az előző bejegyzésben írtam, hogy az agyam sokszor használta "rágóguminak" azon lehetőségek végig vételét, hogy milyen indokokkal lehetne kiszállni.

Azonban most már abban is biztos vagyok, hogy ha akkor és ott valaki ténylegesen felajánlja, hogy kiszállhatok, véletlenül sem éltem volna a lehetőséggel.

Amit biztosan tudtam, hogy ha nem gátol sérülés és az ezzel járó elviselhetetlen fájdalom, akkor nem állok meg, mert ha keresi is az agyam a kibúvókat, csak megyek előre és ez a kibúvó keresés csupán valamiféle kapaszkodó, ami még az is lehet, hogy szükséges (?).

Annál, hogy 140-nél a sötét éjszaka közepén megijedjen attól az ember, hogy "na akkor innen még úgy 80 km futás" (vagy egy "Korinthosz babatáv"), sokkal erősebbnek kell lennie a tudatnak, hogy "képes vagyok rá", illetve, hogy "mindennek a végére ér egyszer az ember".

A legsötétebb pillanatokban folyamatosan arról ábrándoztam, hogy bárcsak már a Káptalafüred-Alsóörs szakaszon lennék, ami ha egyhangú is, e már célegyenes.

Mikor odaértem azt kívántam bárcsak magam mögött tudnám már a paloznaki kanyargós hosszút. Mikor pedig ezt is elhagytam, arra vágytam, hogy kapaszkodhassak felfelé Füredre a zajos országút mellett.

Az idei szezon versenyein nagyon megmutatkozott egy dolog amit a Krisztától tanultam a közös futásaink során - ez pedig az, hogy hiába fáradt az ember, hiába van már sok kilométer a lábaiban, nincsen tingli-taglizás hanem menni kell előre ahogyan csak bírja az ember, ha lassan is, de folyamatosan, egészen a célig.

Ez a Mamma Montana-n, a Korinthoszon és most az UB-n is sok helyezés javulást jelentett a távok második felében.

Idén a versenyek második fele, harmadik harmada már nem folyamatosan lassuló tendenciát mutat, hanem egy - ha nem is gyors - de egyenletes haladást.

Függetlenül attól, hogy kísérő / követő nélkül indultam útnak pár a mezőnyben töltött év után azért már akadnak szép számmal ismerősök végig az út során, azaz hosszú időn át teljesen egyedül ritkán van az ember. Megvannak azok az állandó résztvevő arcok akikkel a legtöbb ultra rajtzónájában találkozik az ember.

Ráadásul egy idő után (legkésőbb a déli parton) igazi felüdülés, hogy a közösségi média csillivilli mindig mosolygós, napsütéses, szponzorációs, termékelhelyezéses általában mű futóvilágtól eltérően itt a sötétben botorkáló, agonizáló lerongyolódott futókkal találkozik az ember (miközben persze jómaga is az).

Itt valódi értelmet és bizonyítást nyer az az általános igazság, hogy "másnak sem könnyebb". Mindenki a saját zarándoklatát csinálja, ettől ha jobban nem is lesz az ember, de kevésbé érzi magát egyedül a gödörben.

Itt már a legtöbb találkozáskor van anekdotázás, mindenféle közhelyek elpufogtatása, egymás és saját nyomorának elemzése (és az ezen való nevetgélés), de ez így van jól, az agy is meglehetősen csökkentett módban van ilyenkorra a végtelen darálás miatt.

A lényeg, hogy a humor és a szarkazmus soha ne hagyja el az embert.

Emlékszem valahol Siófokon hosszú perceken át erőltettem azon az agyamat, hogy a 7:30-as kilométert megpróbáljam átszámolni km/óra sebességre aztán abból becsüljek időt a hátralevő távolságra...osztottam, szoroztam fejben, de mindig elfelejtettem az előző művelet eredményét így a végén feladtam és jót röhögtem magamon.

Hogy valami frappánsat írjak a végére. Ultrabalaton 2022.04.29 - 05.01