UB after

Szóval ott hagytam abba, hogy már szép az idő és előkászálódtam a kisbuszból, hogy szurkoljak a célba érkezőknek, miután kellően átmelegedtem a napos járdaszélen ücsörögve, összeszedtem magamat és szépen hazavezettem, hogy átadhassam magamat a pihenésnek.

Az ilyen UB utáni pihenések alatt mindig van ideje az embernek átgondolni a történteket, nekem, ahogyan a BSZM-es tókerülésen, így most egyben is kijött a lépés, nem vagyok valami gyors futó, inkább kitartó, de itt most életem legjobb 100 kilométerét futottam 10:55-el.

Ez az előny aztán kitartott végig, sokkal jobb volt, hogy a fele déli partot még világosban magam mögött tudhattam, így a korábbi években megtapasztalt "szárszói agónia" is később, Siófok környékén támadott be.

További újdonság volt, hogy az ilyen "mikoralvásos" módszer helyett a Koppány soron gyakorlatilag végig úgy futottam, hogy résnyire csukott szemmel poroszkáltam az út szélén valami félálomban.

Mindig azzal a elhatározással indulok neki, hogy ezeket a teljesen szétcsúszott állapotokat megpróbálom jobban megjegyezni, elemezni, megérteni. Szerencsére az emlékezet igen jótékony, hiszen csupán annyi maradt meg most is, hogy nagyon álmos voltam, fáradt voltam, messze volt még a vége, viszont tudtam, hogy álmos leszek, hogy fáradt leszek és azt is, hogy messze lesz még a vége.

Abba lehet kapaszkodni, hogy tapasztalat és türelem, a tapasztalat, hogy bármilyen nehéz is volt eddig, mindig kitartottam és a türelem, hogy egyszerűen ha mozgásban maradok, akárhogyan is, de eljön a célba érkezés is.

A makacs mozgásban maradás idén különösen a kritikus, végső Fűzfő - Füred szakaszon volt hasznos, régebben itt mindig helyezéseket veszítettem, mostanában pedig nagyjából tartottam a helyezésemet, de az idei 13 helyezés javítás eléggé markáns volt, jelezve az ilyen makacskodások kézzel fogható hasznát.

Bár ott közben azért a mélypontok alján voltak kétségeim, hogy most én valóban jól érzem-e magamat az adott pillanatban és helyzetben, utólag már nagyon gyorsan tisztulnak a dolgok, ahogyan az is, hogy a célba érést követő két óra agónia után már simán arra gondoltam, hogy persze, nevezek jövőre is.

A frissítés - meglehetősen egy lábon állt, mondhatni besokalltam a gélektől a végére, de megettem a 40 darabot az utolsó szálig. Nagy bonyolítást nem érdemes csinálni ezen a téren, pláne, hogy ez nem a jóízű, hanem a feltétlenül hasznos és szükséges étkezésekről szól. A közben a gélek mellé megevett két bébiétel, három leves és a frissítőasztalról mértékkel felcsippentett dolgok képviselték a jó ízt.

Érzésre így is eléggé eléheztem a végére, szerencsére a kellően gyakori frissítőpontok biztosították, hogy mindig tudjak annyit "dobni a tűzre", hogy elég energiám legyen a mozgáshoz.

Mivel már a hatos váltók is a pénteki versenynapon indultak, a táv java részében folyamatosan sűrűbb, majd egyre ritkább mezőnyben futottam. Úgy igazán magamra először Világos után maradtam, akkor előre-hátra nézegetve nem láttam fejlámpákat jó pár egyenesben.

A teljesen egyedül indulás továbbra is kedvenc maradt, jó pár ilyen "mohikánnal" találkoztam út közben, de az egyéni mezőny talán a 5%-a indulhatott valóban egyedül.

Pedig ennek az egésznek számomra legalábbis, ez adja meg a teljességét, sok esetben látom azt, hogy mekkora szellemi energiát pazarolnak el futók arra, hogy a kerékpáros kísérőjüknek szenvednek.

Röviden - "azért panaszkodsz, mert van kinek", ha nincsen, akkor nincsen panasz, néha a fogak között magamnak elszisszentett "basszamegek" pedig csak amolyan placebo önvigasztalások.

Az ember kizárólag akkor panaszkodik és sajnáltatja magát, ha van közönsége. Viszont egy kerékpáros kísérő valójában sokkal nagyobbat szív, mert nem futhat, a futó tempójában kell gurulnia ezért fázik, szétüli a fenekét, álmos, de a szemét sem hunyhatja le, közben pedig mintegy rá van testálva a felelősség, hogy a futó kényét-kedvét is lesse, keresse, a sikerét biztosítsa.

Vállalta az ember, felkészült, csinálnia kell, magának, ritka nagy szívatás lehet egy egyéni mellett a nyeregben végigseggelni, fagyni, hallgatni egy teljes Balaton kört. Nyilván az élmezőny praktikus okokból fly-by frissítéssel nyomja, de ezen kívül szerintem a totálisan felesleges dolgok közé tartozik az állandó kerékpáros kísérőzés - mert őszintén, minek? Pláne - az első 20 kilométeren minek? Főleg úgy, hogy a legtöbb kísérő képtelen mondjuk 2-3 méternél jobban eltávolodni a futójától.

Ezért aztán akadályozzák az előzéseket, a haladást, beragad az ember, fűben kell kerülni, balesetveszélyes helyzetek vannak mikor még sűrű a mezőny, de tényleg, mi a bánat történhet egy 200+ os futáson résztvevő futóval az első 10-20 kilométeren ami azonnali segítséget igényel?

Ami történhet, azt tudni kell megoldani, vagy kiböjtölni.

Oké, első alkalommal vigyen az ember kerékpárost, ha úgy tetszik, mankónak, a hiányzó tapasztalat és önbizalom miatt, de ebben az esetben is sokkal jobb, ha a kerékpáros, vagy autós frissítővel csak mondjuk 20 kilométerenként találkozik az ember, ez bőven elég és kellő autonómiája marad a futónak is.

Ha ez a része nincsen meg az ultrázásnak, akkor az mindig három lábú szék marad, ha egy dolog kiesik, borul az egész mutatvány. Nem csak a futó mentális fejlődése szempontjából fontos, hanem erre épülve akkor is, ha valami komolyabb verseny van a célok között, mint pl. a Spartathlon, ahol nincsen kísérőzés és az első 80-at két találkozással kell megoldani.

Egy ilyen távú, időtartamú futás esetén annyi minden történik, hogy eljönnek azok a helyek, állapotok, mikor az ember megijed, vagy megszeppen attól, hogy éppen miben van benne, mikor már a rajt is messze van, de a cél legalább ennyire, ott kell az, hogy tapasztaljunk, ijedtséget, agóniát és ezeknek az időszakosságát, az ezen felülemelkedés képességét, mikor magában, mintegy kívülről szemlélve magát az ember szépen átveszi a dolgokat, hogy lábak, gyomor rendben, fej rendben, akkor meg mi baj lehet? Ha pedig baj van? A legtöbb bajra van megoldás, de jó, ha azt nem valaki kívülről nyújtja be, hanem az ember maga sakkozza ki.

Idővel aztán ennek köszönhetően a legtöbb helyzet ismerős lesz és a megoldások is egyértelműek.

Mert mi történik, ha a kerékpáros kísérő kidől? Vagy feszkós lesz a futó és a saját nyűgjeitől? Ha valami javíthatatlanul tönkremegy a bringán? Vagy egy defektet kell mókolni egy órán át? Mit tesz a futó? Kétségbe esik?

Ez a te sportod, a te hobbid, a te vállalásod, ugyan miért másnak kellene megoldania a felmerülő testi-lelki problémáidat, vállalnia a terhed kisebb-nagyobb részét?

További luxusok, ismét csak szerintem. Cipőcsere, zoknicsere, evés közben leülni pláne mikor még van erő bőven. Ilyen-olyan masszírozások, hengerelések, varázslások, mindezt ülve, fekve. Ezek, bár nyilván a placebo hatásuk nem elhanyagolható, számomra igazából csak időrabló dolgok lennének, ezért soha nem is éltem velük, ezekkel, bár magukban nem tűnnek soknak, összességében akár órákat is el lehet vesztegetni.

Vannak persze még vadabb kompozíciók, mikor egy egyéninek 2 kerékpáros kísérője van, vagy egy kerékpáros, egy autós...csapatok, nagy létszámúak esetében is, kerékpáros kísérő, 5-10 kilométeres szakasz futásokhoz, MINEK?

A beérkezés napja és a rákövetkező egészen jó volt, de aztán a hétfő már eléggé ütött, jól kijött rajtam a fáradtság, kedden pedig eléggé hosszú napom volt egy gyors München oda-vissza út okán (repülővel persze). Szerdára aztán már jól voltam.

Csütörtökön megkezdődött a négy napos hétvége.

Pénteken reggel összepakoltunk és Selmecbánya felé vettük az irányt, szép utazás után érkeztünk a még szebb hajdani bányászvárosba, amely ma már a világörökség része, gazdag hagyományainak és történelmének köszönhetően minden utcasarok után valami újabb meglepetést tartogat.

Először az egyetem körüli botanikus kertet jártuk be, megcsodálva a mamutfenyőket és a sok érdekes növényt. Utána a három éve tűzvész pusztította épületekhez közeli téren egy nagyon hangulatos rompresszóban ebédeltünk. 

Ebéd után felsétáltunk a várhoz, körbejártuk, majd megnéztük a "selmeci Betlehemet" ami egy hatalmas méretű, fából faragott csupa mozgó eszközből és figurából álló panoptikum, amely a város és környékének történelmét és az itteni szakmákat, életet mutatja be.

A sétát befejezve a város mellett még megálltunk, hogy gyalog másszuk meg a csodálatos kálvária dombot.

Továbbindulva Donovaly után jobbra betértünk az Alacsony-Tátra gerince alatt az erdőben megbúvó Korytnica (Teknősbéka)-fürdőre, amely egy hajdan jelentős monarchiabeli fürdőhely volt, ahová többek között Ferenc József is járt gyógyulni. 

Csodálatos környezet, különböző hőmérsékletű és összetételű források fakadnak itt, erősen kénes-vasas, szénsavas vizekkel.

Ittunk és vittünk is belőle, bár mondhatni eléggé erős íze van, de a gyomornak valóban jót tesz.

Az egész hely még romjaiban is impozáns benyomást kelt az erdő mélyén, nagy kár érte.

Innen Liptovska Osada-n és Luzna-n keresztül értük el az első éjszakázóhelyünket. Kis kavarás után egy csodaszép völgyet találtunk, ligetes fenyvessel, kanyargó kristálytiszta "Luznanka" patakkal, kívánni sem lehetett volna jobbat. Meglepett, hogy egy döglött keresztes viperát találtunk, mellette némi levedlett bőrrel.

Szerencsére az élő rokonai nem mutatkoztak és a Liptovska Luzna címerében szereplő barátságtalan medve sem.

Vacsorára tésztát főztünk, kész szósszal. Majd egy kis borozással hangoltunk az esti zuhanyzásra. Kellett is, mivel a mobil zuhany zsákját a max. 10 fokos patakból töltöttem meg, ez lett felakasztva egy fára az erdei fürdőszobánkban.

Igazából eléggé kevés vízzel le tud zuhanyozni az ember ilyenkor és így nem olyan sokkoló a hőmérséklete sem.

Nyugodt éjszakánk volt a csillagos ég alatt. Reggel 10 fok alá hűlt a hőmérséklet, így éjszaka a szellőző ablakokat is becsuktam, de bent a meleg hálózsákok alatt nem volt semmi probléma a hőérzettel.

Miután felkelt a nap, hamar melegedett az idő, reggeliztünk, majd gyors mosogatás, pakolás után elautóztunk a közeli Magurka erdei településre. Itt jártam már egy korábbi túrasízésem alkalmával, már akkor elhatároztam, hogy ezt a helyet hómentes állapotban is érdemes lesz megnézni.

Hajdanán aranyat és ezüstöt bányásztak itt külszíni fejtéssel, aknákban és még a hegyen fakadó patakok hordalékából kimosással is, a környék tele van felhagyott, bezárt bányajáratokkal.

Itt a település parkolójában hagytuk az autót és gyalog másztunk fel a Zamostska Hola csúcsára az erdőn át.

Innen a gerincen sétálva a Durkova-csúcs érintésével leereszkedtünk a Durkova-menedékházba, ebédeltünk és mivel időnk volt még bőven elsétáltunk a Chabenec 1950 méter magas csúcsáig.

A hószegény tél miatt csak pár hófolttal találkoztunk, holott ilyenkor még bőven szokott lenni hó a felsőbb régiókban. Azért a hógolyózás így sem maradhatott el, ha már télen nem igazán volt alkalmunk rá.

Visszafelé a Durkova-hágóig ereszkedtünk, majd a Mestska Hora oldalgerincén sétáltunk és egy erdei szerpentines túraúton át értünk vissza Magurkába.

A 18 kilométeres, több mint 1000 méter szint mászást és ereszkedést tartalmazó túra azért rendesen elfárasztott minket.

Kis pihenés után vacsoráztunk a parkolóban, majd megnéztük a szomszédos régi temetőt és emlékhelyet. Az emlékhelyet a közelmúltban emelték annak a 70 férfinak az emlékére, akiket német nemzetiségük miatt hurcoltak el a Besztercebánya melletti Kunesov (Kuneschhau) faluból, majd kényszermunkát végeztettek velük és a háború végének zűrzavaros napjaiban a partizánok egyszerűen agyonlőtték őket a közelben.

Velük együtt összesen több mint 700 embert öltek meg itt és a közeli településeken, akik mind a "Hauerland" nevű szlovákiai régiókból származó "Kárpátnémetek" voltak, akiket a 14-ik században telepítettek be a bányászat és a hegyvidéki gazdálkodás fellendítésének céljából.

A közeli erdős részben csináltuk meg a zuhanyzót.

Ahogyan besötétedett, úgy ürült ki a parkoló is. Mivel kezdett borulni és szelessé válni az idő, elvonultunk az autó fedezékébe olvasgatni.

Egy hidegfront zivatarzónája vonult át közben széllel, esővel és mennydörgéssel. Az autón doboló eső kitűnő altatónak bizonyult.