Túrasízés a Bakonyban

Egészen rendkívüli időjárási helyzet alakult ki múlt héten azzal, hogy a Bakonyban több hó volt, mint a közeli Alpok és Alacsony-Tátra, Nagy-Fátra vonulatain, köszönhetően egy északkeleti hidegbetörés és egy mediterrán ciklon szerencsés találkozásának.

Az erdőbe jártam esténként futni fejlámpával, egyre nagyobb hóban, hómacskával. Ezt még 2019-ben vettem, de azóta sem volt olyan hó, hogy nagyon kellett volna. 

Ha a faluba mentem, akkor bevetettem egy frissen preparált "szöges" hokát, amit egy már nem használt cipőmből alakítottam át, nem állítom, hogy tökéletes megoldás, de kemény jeges hóban egészen sokat számít ez a pár csavar a talpban.

Régóta dédelgetett álmom volt, hogy a Bakonyban túrasízzek, de már szinte letettem róla.

A Bakonyban persze síeltem párszor (Eplény) és emlékszem gyerekkoromban az első sízős élményeim elmeséléseikor a nagyszüleim is meséltek nekem olyan fiatalkori élményeikről, mikor telente Győrből a hajnali vonattal mentek a Bakonyba és csak a késő estivel jöttek vissza, mégpedig azért, mert oda jártak síelni - a két világháború között, elmondásuk szerint ekkor nem kevés síző tett ugyanígy.

Persze ők nem olyan puhány módon nyomták, mint ahogyan én kezdtem, mivel akkoriban idehaza sem sípályák, sem sífelvonók nem voltak.

Az elbeszéléseikről szóló halvány emlékeim arról szólnak, hogy valahol Porva-Csesznek vasútállomás és Károlyháza körül eshettek meg ezek a sízések.

A kinézett lejtőt először csatárláncba állva, felfelé oldalazó lépkedéssel lejárták, majd következhetett a lesiklás. A már lejárt pályán aztán felfelé gyalog mentek, vállukon a sílécekkel.

Ha megéheztek, akkor a magukkal vitt elemózsián kívül az akkor még állandó személyzettel rendelkező károlyházi turistaházban ebédeltek és kaptak forró teát.

Sajnos a részletesebb információszerzésre már nincsen lehetőségem, de azért fantáziában rendesen kiszíneztem ezeket a régvolt sízéseket, valószínűleg jóval két méteres hossz feletti léceket használtak, már csavarozott fém kantnival, nitrocellulózlakkal vízállóvá és csúszóssá tett talpfelülettel.

Kandahár rendszerű kötéssel, amely a sarokrész felemelkedését is biztosító állással is rendelkezett, a túrasízéshez. Bambusz botok bőr csuklószíjjal és acél tüskével, acél tányérral a végükön, amelyet szintén bőr szíjak tartottak.

A sízéshez ekkoriban még sima túrabakancsot használtak, faggyúval vízállóvá téve, erős talp varrással, hogy a síkötés pántja ne tépje le azt a bakancs felső részéről.

Ilyen felszereléseket manapság már csak múzeumokban, vagy turistaházak, menedékházak külső és belső falain, dekoráció gyanánt láthatunk. Persze vannak hagyományőrző társaságok, akik időről időre a sípályán is bemutatják a közönségnek, korhű öltözetben és felszereléssel, hogyan is síeltek nagyapáink.

A témában még nagyon rég írtam két cikket a netes és nyomatott szaksajtóban:

https://sielok.hu/rovat/tortenelem/cikk/sizes-tortenete/

https://sielok.hu/rovat/simania/cikk/mathias-zdarsky/

A szombati napra pont megfelelőnek láttam az időjárást, hogy végre a közelben is túrasízzek egyet.

Némi tervezgetés után úgy döntöttem, hogy a legjobb lesz, ha az Odvaskő hotelnél parkolok a Gerence patak völgyében és onnan indulok fel a Kőris-hegyre.

Teljesen behavazott tájon, változó ködben tőlünk 1 órai autóútra volt a kiindulási hely. Szerencsére az utak már jól járhatóak voltak, Gic előtt az út menti árokban egy nemrég elüthetett őzből lakmározó róka és holló rebbent el az autó közeledtére.

A parkolóba érve kisütött a nap, csodás havas volt a táj. 

Érkezésem után rögtön kivágtatott a hotel két macskája hatalmas nyávogással kunyerálva valamit, mivel csak egy kis mákos bejglit hoztam, ezt kapták, az egyiknek nem kellett, a másik nem volt válogatós. Igaz egyik sem volt sovány, valószínűleg eléggé jó dolguk van.

A parkoló 250 méteres magasságban fekszik, a Kőris hegy 709 méter magas, így elsőre egy kb. 450 méter szint megmászása várt rám.

Mivel a Tátrához, Fátrához, Alpokhoz vagyok szokva a túrasízés terén nagyon érdekes élmény a volt a fenyves helyet lombhullató, ilyenkor kopasz erdőben mászni felfelé. 

Az emelkedés, meredekség is jóval szolidabb itt, mint a magashegységekben.

A piros jelzésen mászva elértem a kőris-hegyi nyiladékot, ami már ránézésre is sípályának tűnik messziről.

Sokszor gondolkodtam azon, hogy ha rendszeres és tartós havak lennének idehaza, akkor ez a nyiladék, amelyen a hegytetőn lévő radarállomás elektromos vezetéke halad, az ország leghosszabb és legnagyobb szintkülönbségű kék sípályája lehetne.

A nyiladék gyakorlatilag egyenes, széles, 450 méter szintkülönbségű és 3,6 kilométer hosszú, ez konkrétan a kétszerese a jelenlegi leghosszabb hazai sípályának.

Persze ehhez némi tereprendezés és növényzet karbantartás, illetve pályakezelés szükséges lenne.

A nyiladékon másztam tovább toronyiránt a hegyre.

Mindenűtt vadcsapásokon, vagy érintetlen hóban törtem a nyomot. Egy helyen silótakarmány volt kiszórva a vadaknak, az itt alaposan összetúrt, kifeküdt hó jelezte, hogy nagy élet lehet éjszakánként.

Visszanézve meglepődve láttam, hogy két túrasíző jön messze a nyomomban.

A radarállomást nyugat felől értem ez az erdőn át, itt fent jó 40 centi porhó borította az talajt. Csodaszép volt.

Beszélgettem kicsit a szintén Győrből érkezett túrasíző kollégákkal, majd fentről csináltam pár képet. A kilátó tetején azért jeges szél fütyült.

Mivel ők is azt tervezték, hogy a kék jelzés mentém csúsznak le Bakonybélig, velük tartottam.

Az első meredek letörés azért bizonyította, hogy a klasszikus erdei sízéshez a sziklák és dől fák, rönkök miatt kb. 1 méternyi hóra lenne szükség, később az ösvényen már nagyon jól lehetett csúszni lefelé.

Előbb a kék jelzésen, majd a Lipka-úton csúsztunk a Száraz-Gerence völgyéig.

Én innen aztán visszafordultam, mert már nem lejtett annyira az út, hogy botozás nélkül lehessen csúszni.

Feltettem a fókát, ettem egy kis mákos bejglit, ittam, átvettem a mászókabátot és komótosan visszamásztam a Kőris-hegyre.

Visszafelé pár helyen teljesen szűz területen törtem a nyomot, a hó alól mindenfele zöld boroszlánok nézegettek kifelé.

Közben arra gondoltam, hogy a számtalan kerékpáros, gyalogos és futós Kőris-hegy mászás után végre sível is feljutottam a Bakony tetejére.

Fent aztán, mivel már kezdett erősen délután lenni és feltámadt a szél, úgy döntöttem, hogy aznapra már csak az autóhoz való visszacsúszás lesz a program.

Így végre megsíelhettem a híres nyiladékot. Bár a lejtése nem túl erős, egy két letörésen azért némi "S-betűzés" is belefért. Egyébként vastag dunnaszerű mélyhó (idehaza ez is annak számít) sízést csináltam.

Az erdőben a meredekebb részeken a szűk ösvényen (piros jelzés) is jól el lehetett engedni a léceket.

A nap végére több mint 20 kilométert síeltem össze és több, mint 800 méternyi szintet másztam meg, ami a mi kis hegyeinkhez képest egészen jó mennyiség.