Túrasí és hosszú edzés
Február elején végre téliesre váltott az idő, késztetést éreztem egy kis sítúrázásra.
Persze az egész hetes ragyogó napsütést és csoda időt a hegyekben szombatra már némileg mozgalmasabb időjárás követte, viszont ha az ember a magashegységektől messzebb lakik, akkor sajnos nem az van, hogy "na, most jó az idő, megyek egy kört", hanem akkor tud menni mikor az ideje engedi.
Ezúttal a Hohe Veitsch-et néztem ki magamnak. Az utolsó néhány kilométer kivételével ez is végig autópályán autózva viszonylag rövid idő alatt elérhető.
Még a liftek nyitása előtt odaértem, hogy elkerüljem az esetleges tömeget, parkolás mizériát.
Szép napsütésben indultam felfelé az erdőben kanyargó sítúra úton. A szerpentint aztán sok helyen az erdőn át rövidítette a taposott nyom, így én is arra mentem.
Az erdőhatár szélére érve következett az út kacifántos szakasza, a Schallerweg szó szerint kacifántos. Még a nyári gyalogösvény is cikk-cakkban halad a meredekség miatt, a sítúra út pedig pláne.
A meredekség miatt muszáj így haladni, mert úgy 30 fokos lejtőszög felett már a fóka is megcsúszik, ez persze függ a hóviszonyoktól is.
Szemből a hegyen átbukó szél olyan lökésekkel jött, hogy jó párszor meg kellett állnom és a botokra támaszkodva kivárni a lökéssorozat végét, hogy ne döntsön le a lábamról.
Az úttól jobbra húzódott a menedékházat ellátó teherlift drótkötélpályája. Míg a Magas-Tátrában emberi erővel (sherpák), itt általában ilyen úton biztosítják a hegyi menedékházak étel/ital/tüzelő, stb. utánpótlását.
Persze ez a szél a meredély havát is kőkeményre fújta, így egyrészt nem lehetett látni, hogy merre megy a taposott út, másrészt pedig a léc nagyon rosszul kapaszkodik ilyenkor.
Mivel a hó keménysége miatt a lejtőn szerpentinezve haladásnál a léc éle vágódik csak a hóba, és a mellette lévő 1-2 centin hatékony csak a fóka, mert a többi a levegőben van, nagyon nehézkes a haladás, a léc folyamatosan visszacsúszik és persze lejtő irányba is csúszni akar ha túl kemény a hó és már az él sem tartja a lécet keresztirányban.
Nem beszélve arról, mikor az ember a Z alakú nyomon haladva irányt kell, hogy váltson - ez a "kick turn", ezt kb. lehetetlen kivitelezni úgy, ha a stabil lábon kicsúszik a léc. Kívülről nézve eléggé szánalmas vergődést adhattam elő :D
Nos az ilyen szitukra is létezik persze megoldás - a firnvas - ami nekem nem volt. De pár túrázónak, akik szépen elhúztak mellettem, na nekik volt. Itt meg is fogadtam, hogy miután hazaérek az első az lesz, hogy veszek én is egyet a léchez.
Egy helyen aztán annyira kritikus lett a helyzet, hogy egy törpefenyő mellett lecsatoltam a léceket és feltettem őket a hátizsákra. Bakancsban sokkal simábban tudtam haladni. Közben a szélvihar persze a hátamon cipelt lécekbe is belekapott mint valami vitorlába.
Felérve a Graf Meran menedékházhoz, szélárnyékba húzódtam és ettem/ittam. A szél szó szerint döngette a házat.
Innen aztán szerencsére szélvédett kevésbé meredek oldalon másztam fel a csúcskereszthez. Na itt aztán olyan szél volt ha kihúzódott az ember a szélárnyékból, hogy nem lehetett talpon maradni benne.
Eredetileg az volt a tervem, hogy végig túrázok a fennsíkon északkeleti irányba és a másik végén csúszok majd vissza a sípályákhoz. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a fennsíkon nem igazán maradt meg a hó a szélvihar miatt.
Így inkább lecsúsztam a Schallerrinne-n a sípályák tetejéig. Közben csináltam gopro-val videot, de szerencsétlenül levertem a zsákomról a kamera tartóját, így a videon 3:46-tól a menekülő gopro szemszögéből látható a pörgő világ és az, hogy aztán sikeresen elkaptam a szökevényt :D
A pályák tetejétől még másztam kicsit egy korábbi lavina nyomdokain, aztán már nem erőltettem a témát nagyon, mert megint belefutottam egy traverzelős helybe, ahol csak vergődés volt a firnvas nélkül.
Krisztával volt tervben még egy hosszú edzésünk a szezon előtt, igaz a futás napjára eléggé összevissza időt ígért az előrejelzés, ez be is jött maximálisan. Zsuzsi és Ervin montizást terveztek a Bakonyban, mivel a tervezett futó útvonal kiindulópontja Zircen volt, először a Rába töltést javasoltam, de ott halálra untuk volna magunkat, így jött ez az ötlet.
Totál besimult időben, szemerkélő esőben indultunk Zircre, nem sok jóval kecsegtetett a nap hátralevő részére ez az időjárás.
Zircre érve aztán varázsütésre elállt az eső és elkezdett kékleni az ég. Nem bántam, hogy nem kell esőben szívni egész nap.
Az országúton futva indultunk Borzavár irányába. A derült eget hamarosan napsütés is követte, látványos szivárvánnyal. Borzaváron le kellett venni a kabátot annyira jó idő lett.
Porvára érve ismét csoda szivárványt villantott a teljesen áprilisi idő, vegyesen ütött a nap, esett az eső, de összességében egészen jó futóidő volt.
Porvát aztán a szántóföldek szélén vezető földúton hagytuk el, ennek a felsőbb részén volt pár nehezen kikerülhető dagonya.
A Csárda-tető mellett ért az út az erdőbe, itt is rengeteg volt a pocsolya, de szerencsére az út leginkább köves volt, nem kellett annyit sarazni.
Ez a hegy a hajdan itt állt Zabolai-csárdáról kapta a nevét, mikor még ez volt a fő közlekedési útvonal Zirc és Győr között a 18-ik század végén.
Kis kapaszkodás után értük el a Zabolai utat, amelyen aztán jobbra tartottunk, kis emelkedők majd sok-sok lejtő után értünk a Hódos-ér völgyébe. Most azon ritka alkalmak egyike volt, mikor bővel volt víz a Hódos-érben.
A Fenyőfő-Vinye utat elérve aztán jobbra fordultunk, majd Vinye előtt balra Bakonyszentlászló irányába. Szép fenyvesen át visz ez az út, közben megbeszéltük, hogy kezdünk fáradni és lassan már félúton járunk.
Az is szóba került, hogy létezhet-e olyan valójában, mikor valaki azt írja egy 100 kilométeres futásáról, hogy "végig mosolyogva, holtpont nélkül futottam, örömfutás volt", egyetértettünk abban, hogy max. az idő szépíti meg az emlékeket, de ilyesmi valós időben tutira nem létezik, hacsak nem szed valamit az ember, mi legalábbis minden esetben kellően "megszenvedjük" a hosszú futásokat.
Bakonyszentlászlón újratöltöttük a kulacsokat és tovább ereszkedtünk az élénkülő oldalszélben Bakonygyiróton át Romándig.
Itt aztán a forgalmas főút szélén futottunk Gic-ig, persze kb. szembeszélben, ez volt a futás legkevésbé élvezhető része.
Gic-en végre letértünk a főútról és már hazai pályán futottunk Sokorópátka felé, szembeszél és emelkedő volt a jutalmunk. Hosszan futottunk a nyílegyenes úton, Sokorópátkán töltöttünk vizet ismét, majd jöttek Zsuzsi és Ervin autóval, így aztán feltöltődve jöhetett a végső etap.
A viharos lökésekkel érkező szembeszél alaposan kivette az energiáinkat, ráadásul az útvonal is unásig ismert volt már itt. Tényő után már feltűntek a hazai dombhátak. A Pécsinger borászat mellett rövidítettünk kicsit a dombon át, így értünk Győrújbarátra.
Jó futás volt, alaposan elfáradtunk. Több hosszú edzés már nem lesz, következhet a szezon első eseménye, a Black Hole Run!
