Tour d'Alföld 2026

Az UB-n érzésre alaposan rácáfoltam a futó alaptézisre, miszerint "a futásból pontosan annyit vehetsz ki, mint amennyit beleteszel", ráadásul ezt is csak akkor, ha minden klappol.

Nos én érzésre irreálisan sokat vettem ki a beletettekhez képest, ez meg is mutatkozott abban, hogy eléggé nehezem pihentem ki magamat. Mivel azonban semmiféle teljesítménykényszer, vagy közeledő verseny nem sürgetett, ráértem pihenni és sokkal kevesebbet futni.

A visszatérő futások mellé pár hosszabb tekerés került a hétvégi programba, mert a Tour de Alföld 300 kilométerének, sík terep ide, vagy oda, mégsem lehetett úgy nekimenni, hogy csak ilyen 100-150 kilométeres tekerések vannak mögöttem.

Azért csináltam egy 180 kilométeres sík, majd egy 222 kilométeres szintes kört is, hogy ellenőrizzem, hogyan bírom, hogyan megy a frissítés, satöbbi, a hosszú távú futáshoz képest.

Összességében elmondható, hogy biciklizni sokkal, de sokkal könnyebb, mint futni.

Sokat matekoztam, hogy hány kilométer, hány óra, szintes, vagy sík terepen tekerés vajon mennyi futással lehet egyenértékű, de erre valószínűleg nincsen univerzális váltószám.

A legjobb összevetés nagyjából az, ha az energiafelhasználást nézi az ember, tehát saját példán és érzésre egy 222 kilométeres, 1900 méternyi mászást tartalmazó kb. kilenc és fél órás tekerés nagyjából egy 50 kilométeres szőlőskörnek felelt meg, az utána érzett fáradtság és a regenerálódás tekintetében is. Azzal a nagy előnnyel, hogy tekerésnél csak az izmaim fáradnak, az ízületeim, talpam nem.

Ez az országúti bingázás téma már régebben is felmerült bennem, most viszont egyre nagyobb kedvem lett hozzá, mégpedig - természetesen - az ultra távú tekerésekhez.

A korábban vett bringámat eladtam és beszereztem egy igazán komoly fegyvert, ami (aki?) az "ezüst nyíl" nevet kapta. Ezüstnek ezüst, a nyílságról pedig nekem kell gondolkodni.

Durva, hogy hol tart most a kerékpársport/ipar ahhoz képest, mikor nyolcadikas koromban az első hosszú távú bringázós tapasztalataimat kezdtem el gyűjteni egy 10 sebességes, kőnehéz Csepel Apolló nyergében - oké, akkor az volt a vágyak netovábbja.

Most összességében 2x12 sebességfokozattal gazdálkodik az ember (leszámítva persze a keresztbeváltások átfedését), ráadásul precíziós elektronikus váltásról beszélünk, ahol csak a fékváltókarok gombjait kell nyomkodni, amelyek vezeték nélküli kapcsolattal csatlakoznak a váltótestekhez. 

A hidraulikus tárcsafékek, spd pedálok már régebb óta velem vannak a bringákon, karbon váz, karbon kerekek, penge küllők, wattmérős hajtókar, teljes gps navigáció, a hátulról érkező autókat kb. 200 méterről már radarral érzékelő és jelző hátsó lámpa, szóval kb. űrtechnika két keréken.

A hétvégi hosszabb tekerések során egyre jobban jöttek elő azok az emlékek, mikor több napos bringás kirándulásokon vettem részt, szervezett, vagy rögtönzött szállásokkal és étel/ital beszerzésekkel. Most már sokkal egyszerűbb ez az egész, mivel az ember megveszi útközben ahol és amit szeretne, ha pedig meg akar szállni kényelmesen, akkor gyorsan foglal egy szállást aznap, persze ettől nem kevésbé vonzó ez az egész, de akkora cipekedés része nincsen már, mint régen.

Sokat szemeztem már a KLND Hungarian Divide-vel és a rövidebb távokkal is és persze még az sincsen kizárva, hogy nem érkezik idővel egy gravel bringa az országúti mellé ebből a célból.

Most viszont az országúti részre fekszem rá, ez eleve olyasmi, hogy az ultrafutást több okból kifolyólag sem tervezem "amíg bele nem pusztulok" állapotig csinálni, ezért kell egy másik sport, amihez nagyon nagy kedvem van.

Az ultrázásban azért szépen ki lehet égni, bele lehet esni a sérüléstől-sérülésig tartó vergődésbe, egy "nagyot vállalok, aztán belereccsenek" teljesítménykényszerbe, vagy abba, hogy gyakorlatilag ez az egy sport, vagy bármely sport jelentse valakinek a teljes identitását, összekötve egy folytonos kívülről érkező validációra vágyási kényszerrel, holott ez csupán egy hobbi a sok közül, ami nyilván része az ember identitásának, de messze nem az alap fundamentuma.

Bringázás számomra sokkal könnyebb, komfortosabb, közben jóval egyszerűbb a frissítés, nem kavarog az ember gyomra a rázkódástól, igazából azt eszik, iszik amit csak akar, illetve amire időt szán.

Időjárás tekintetében itt két fő ellenség van, a tartós eső és a szél, ami vagy így, vagy úgy, de mindenképpen fog szembe is fújni az út egy részén.

A Tour d'Alföld útvonala nagyjából egy egyenlő, 100 kilométeres oldalú háromszögre hasonlít, amelynek az északi csúcsa Kecskemét a rajt/cél helyszín, a bal alsó csúcsa Baja, a jobb alsó pedig Szeged. Az útirány pedig 100km délnyugati, 100km keleti, majd 100km északnyugati irányba.

Kecskemét és az egész Alföld nagyjából fehér folt a térképemen, így a tekerés közben legalább csak körülbelül tudtam, hogy merre járok.

A feltöltött útvonalra bejelöltem a kötelező ellenőrző pontokat és a közkutakat.

Mivel nem kényelmes, nézelődős tekerést terveztem annak ellenére, hogy ez a 300 kilométer nem egy klasszikus verseny, hanem inkább teljesítménytúra, a célaz volt, hogy még világosban, ha pedig úgy alakul, lehetőleg 12 órán belül érjek célba.

Péntek délután autóztam Kecskemétre, majd a rajtcsomag átvétel és vacsora, valamint a reggeli beszerzése után a kecskeméti arborétum parkolójában szálltam meg, persze a lakóautóban.

Az éjszaka teljesen nyugodtan telt, hajnalban csepergett csak az eső, de az előrejelzés ezt mutatta is, illetve azt is, hogy a déli országrészt áztatni fogja az eső, de mire mi odaérünk, már jó idő lesz.

Fél négyre állítottam az órát, kényelmesen kávéztam, reggeliztem, felöltöztem, ejtőztem, aztán ötre bementem parkolni a belvárosba a cél közelébe, onnan pedig szemerkélő esőben és meglehetősen hűvös időben kigurultam az Auchan parkolóba a rajtba.

Nyári rövid cuccban mentem, még karszárat sem vettem, nem, hogy dzsekit.

A rajtban aztán gyorsan gyűltek a bringások, a mezőny túlnyomó részét országútisok alkották, de volt számos túrabringás is, illetve egy ilyen fekvő bringacsodát is sikerült megfigyelni.

A rendező köszöntője után már meg is indultunk a 300 résztvevővel az első 5km lassú közös gurulására. 5 kilométer után értük el az izsáki leágazást, ahonnan 15-20-as csoportokban engedték útjára a résztvevőket.

Mivel fogalmam sem volt arról, hogy kb. hol a helyem egy ilyen mezőnyben beálltam nagyjából középre.

A rajt után aztán gyorsan elhagytam az induló bolyt, majd a korábban indulókat is.

Enyhe oldal-szembe szellő volt. Nemsokára aztán megérkeztem egy olyan csapatra, akik nekem megfelelő tempóban mentek, velük bolyoztam jó darabig.

Az időjárás kellemesen hűvös volt, magas páratartalommal, valamint az út is sok helyen vizes volt még az esőtől.

Látnivaló nem sok akadt, kb. annyi, mint a kisalföldi tekeréseknél, erdők-mezők-szántók-tanyák és települések.

A bollyal haladtam át Kiskőrösön, aztán tempót váltottam és elhúztam tőlük. Bal kanyar után következett Kecel, aztán az 54-es főút.

Császártöltésen volt egy kis mászás, egyben az egész táv legkomolyabb emelkedője, ami persze csak az itteni terepviszonyok között számít jelentősnek, közben a nap is kisütött.

Innentől egy szintén a bolyból megszökött sráccal ketten bolyoztunk, azaz húztuk egymást szélárnyékot tartva váltott vezetéssel 30-35-ös tempóval.

Közben délnyugati irányban feltűntek a mecsek keleti buckái, jelezve, hogy közeledek Bajához.

A hajósi pincefalu nagyon szép volt, de most csak átsuhantunk és mentünk tovább egészen a sükösdi ellenőrzőpontig.

Itt álltam meg először 96 kilométer tekerés után. 

Kitűnő diós és mákos kalács és rengeteg pizza volt kikészítve, gyorsan matricáztattam az igazolófüzetbe, ettem mákos kalácsot és betoltam egy negyed pizzát, majd egy meleg vizes kézmosással koronáztam meg a kényeztetést.

Innen egyedül mentem tovább, mert nem akartam sok időt vesztegetni ácsorgással.

Érsekcsanádon aztán jött egy gyors csapat hátulról, így hozzájuk csatlakozva értem be Bajára.

Ohhh, micsoda ismerős helyek, teljesen elkapott a Korinthosz életérzés, hányszor futottam már ezen a töltésen...

A Türr István kilátónál a Sugovica torkolatnál volt a következő matricázóhely 110 km után. 

Ez elvileg 10-től volt nyitva, mi 9:50-re ideértünk, szerencsére már jártak itt előttünk is, nem volt gond.

Mivel az aktuális boly még tett-vett, egyedül indultam tovább. Baján össze-vissza kanyargós útvonal következett, mire elértem a Szeged felé vezető országút melletti bringautat.

A Duna-Tisza közi kiskunsági homokhátság magasabban fekszik, mint a Duna és a Tisza, így ide fel kellett mászni, azaz lassan emlekedő kitűnő bicikliúton kellett mászni kemény 35 méternyi szintet, azért ez messze volt a megerőltetőtől, szerencsére bicikli ügyileg is a sokorói dobok, a Bakony lankái és az Alpok viszonyai között szocializálódtam.

Amerre a szem ellátott mezőgazdasági területek húzódtak. Közben a Baján hátrahagyott gyors boly elhúzott mellettem, most nem tartottam velük, mert inkább a magam tempójában szerettem volna poroszkálni.

Itt már gyenge hátszéllel tekertem, nem okozott gondot a 30 feletti tempó tartása. 

Eddigre megettem a nálam levő két csokit és elfogyott a két kulacsnyi izo is. Energetikailag még jól álltam, de éreztem, hogy lassan következik a gélezés ideje, ebből 12 darab volt nálam.

Csávolyon megálltam vizet tölteni, aztán a falu végén a benzinkútról érkező bringással a nyomomban tekertem tovább.

Ő egészen Mélykútig utazott a szélárnyékomban, aztán Mélykút előtt utolértem még egy bringást, majd egy hirtelen tempóváltással otthagytam mindkettőjüket.

Mivel a bolyozásnak azért az a szabálya, pláne, ha két ember űzi, hogy mondjuk 5 kilométerenként váltják a vezető szerepet, nem annyira szerettem, ha valaki csak úgy utazik rajtam.

Innentől megint egyedül tekertem.

Ezen a magasabb térszinten lehetett már látni az aszály hatásait, rengeteg öntözőcsatornát keresztez az út, de egyikben sem volt víz láthatóan jó ideje.

Kisújszállás és Ásotthalom között fenyőerdős részen vitt a bicikliút.

Itt ennek megfelelően sajnos volt már bőven olyan rész, ahol a gyökerek által felnyomott aszfalt miatt majdnem leestem a bicikliről.

Mórahalom felé aztán annyira járhatatlan volt a bicikliút, hogy inkább az országúton mentem, az viszont kitűnő volt és forgalom sem volt rajta.

Mórahalom elején tábla hirdette, hogy "Hild díjas település" és tényleg, széles utas és kerékpárutas, rendkívül mutatós, tiszta, rendezett, rengeteg füves-fás területtel rendelkező mintatelepülésen gurulhattam át, szép épületekkel, igazi prosperáló város.

Domaszék után kereszteztem az M5-ös autópályát, aztán az útkaparó csárda mellett, ahol a leírások szerint első osztályú bácskai rizses húsra, vagy rántott húsra voltak jogosultak a verseny résztvevői - csak elgurultam, kihagyva a lehetőséget, mert itt már géleken mentem és nem nagyon szerettem volna leülve bepunnyadni.

A gyors boly bent ebédelt, így őket megint magam mögött tudhattam.

Szegedre befelé olyan bicikliút volt, ami valszeg egy a hatvanas években készült járda volt, amihez az óta sem nyúltak hozzá...ennek megfelelő állapotban volt.

A Kálvária sugárúton sok lámpás átkelést kivárva értem a belvárosba a hídhoz, közben láttam szegedi villamost is. Itt újabb matricázás következett, két bringással sodródtunk össze ezt követően, vízvételi helyet keresve.

A ponton (214 km) matricázók a közeli Anna-kút vizét ajánlották.

Odaérve erről kiderült, hogy kitűnő forró termálvíz. Fürödni kitűnő, meg mosakodni, de inni nem. Viszont mivel tök üresek voltak a kulacsaim, az egyiket azért megtöltöttem és mentünk is tovább a két bringással északi irányba váltva az Ópusztaszer felé vezető utat keresve.

Az egyik piros lámpánál megkóstoltam a kulacsomban levő vizet, majd nyugtáztam, hogy olyan szomjúság nincsen, hogy én ezt megigyam, ki is öntöttem az egészet :D

A másik két bringás megállt egy boltnál, hogy vegyenek vizet, én viszont jól bírom a ridegtartást, így mentem tovább víz nélkül, mondván, hogy legalább ennyivel is könnyebb a bringa.

Az M43 pálya felüljárójáról megnéztem a bal kéz felé épülő BYD autógyárat, aztán zúztam tovább, bár kezdtem éhes lenni, de víz híján gélt sem terveztem enni, így jöhetett a "saját zsíron" tekerés.

Kisvártatva meglepő tábla állt a bringaút mellett, "vigyáz, teknős!" felirattal, nem tudtam mire vélni, csak nem az út melletti ház saját teknőse szokott csatangolni az úton, de úgy 1 kilométer után tényleg egy jó tenyérnyi mocsári teknős napozott a bicikliút közepén, az itt az út mindkét oldalán fekvő halastavak miatt úgy látszik a tekik a tavak között így közlekednek.

Sándorfalva végén aztán végre volt egy kék kút, feltöltöttem a kulacsokat és ettem a géleket tovább.

Ópusztaszert elhagyva aztán a korábbi gyors boly ismét elhúzott mellettem, én pedig gyorsan rájuk tapadtam a Pusztaszer elején lévő következő, egyben utolsó matricázóhelyig.

Kitűnő, forgalomtól mentes, széles úton lehetett száguldozni.

A pontot vivő vendéglőben (243 km) vettem egy liter kólát, a felét megittam, a felét a kulacsban levő vízre töltöttem, közben betoltam egy zsíros kenyeret és a bolyt hátrahagyva egyedül indultam az utolsó 50 kilométerre, mondván, hogy majd úgyis utolérnek és akkor rájuk tapadok a célig.

Pusztaszer után aztán vissza kellett térni az országútra, ahol volt már némi forgalom is, valamint az út szélének minősége is eléggé változó volt.

Közben nézegettem hátrafelé, hogy jön-e már a bolyom, de sehol nem volt senki.

Kiskunfélegyházán olyan eszementen tekergősre volt szabva a bicikliút, hogy inkább az országúton maradtam, valamint még utoljára megálltam vizet tölteni.

Innentől már jobb volt az út, de meglehetősen unalmasak voltak a hosszú egyenesek. Persze éreztem már fáradtságot, de a közeli cél miatt könnyebb volt szépen pörgetni.

Városföldtől aztán ismét volt bicikliút, valamint már lehetett látni a Merci gyárat, ami a cél közelségét jelezte.

Innen szép kényelmesen gurultam be Kecskemétre a belvárosi célba. 

A beérésem után két perccel ért be a korábban hátrahagyott boly.

Sokal nem voltak a célban, így gondoltam, hogy eléggé korai érkezőnek számítok a magam 11:18-as teljes idejével, amelyből 10:43 volt a tekeréssel töltött idő a 305 kilométeres úton. Ez 28,5-ös átlag, ha a városokban való lépésben tekergést nem számítom, akkor ez bővel 30 feletti átlagot jelent, amivel nagyon elégedett vagyok.

Kicsit ücsörögtem még, aztán elgurultam az autóhoz, bepakoltam az ezüst nyilat, aki igen szépen tette a dolgát, átöltöztem, a közeli mekiben hatalmasan bevacsoráztam, majd szépen hazavezettem.

Most pedig indulok vissza a futás mezejére, méghozzá nagyon izgalmas menetrenddel, mivel szombaton Stockholmban vár rám 80 kilométernyi terepes élmény, rá egy hétre pedig a soproni hűségkör 86 kilométerén élhetem ki a futó énemet.

Indult a hungarian divide mintájára egy nagyon jó országúti bringás esemény is az idén, "Magyar Kör" névre hallgat.

Úgy terveztem, hogy a nyugati fél körön indulok, de sajnos kiderült, hogy ez a táv idén még nem kerül megrendezésre, csak a keleti félkör, ami leginkább a sok alföldi rész miatt nem érdekel annyira, illetve az 1765 kilométeres (8,5 nap a szintidő) egész kör, amire meg még nem vagyok felkészülve.

Lesz viszont egy 2 napos etap a végén, röpke 365 kilométeres távval Keszthelyről Szekszárdra, 36,5 órás teljesítési szintidővel, amit nyilván igyekszem majd 24 órán belül lenyomni, na ez lesz a következő kalandom nyeregben.

Eléggé vonzanak ezek a hosszú, önellátós, "ott alszol, ahol az este ér" bringatúrák, biztosan lesz még dolgom velük a jövőben.