Talpi bőnye gyulladás, K160 és egy rakás szúnyog

A történet ott kezdődött, hogy az 1WTR után nem sokkal reggelente elkezdett érzékenykedni a bal sarokcsontom, eleinte nem nagyon tulajdonítottam ennek jelentőséget, mivel mindig gyorsan elmúlt és a futás közben sem volt vele probléma. Illetve jobban visszagondolva hosszabb futások után néha éreztem ezt a fájdalmat, de ahogy jött, úgy ment.

Gondoltam majd a MammaMontana 100 kilométere elrendezi a témát - azaz ha komoly a baj, úgyis előjön, ha meg nem, akkor elmúlik (futólogika).

Persze az történt, hogy nagyon nem változott a helyzet, csupán annyiban, hogy már a verseny közben is érzékenyebb volt a sarkam, nem zavaróan szerencsére. A verseny után beszéltem az ügyben Krisztával aki rögtön egy nála már bevált fizikoterapeutát javasolt.

Mivel úgyis pihenőhét következett kevés futással, végrehajtottam egy kis ön diagnosztikát és arra jutottam, hogy ez bizony nem lehet más, mint egy talpi ín (fascia) népiesebb nevén talpi bőnye gyulladás ami igen csak makacs gyakori és rossz hírű sérülés futókörökben.

Az ilyen típusú sérülés megjelenése leggyakrabban az addigi mozgásban, edzésben, életmódban, felszerelésben bekövetkezett változásra vezethető vissza, így én is ezen a nyomon indultam el.

Zsuzsival SUPoztunk egy hosszabbat az 1WTR után nem sokkal, ekkor emlékszem, a sok deszkán ácsorgáskor alaposan elzsibbadt a talpam, majd a kikötés után egy lehasznált csillapítás nélküli szandálban gyalogoltam vissza az autóért úgy 2 kilométert aszfalton. 

Ez volt az az esemény amelynek során az egyébként is fáradt bal talpamat egyértelműen túlterhelhettem. Valószínűleg szintén hozzájárult az 1WTR-en a 21x megállás-újraindulás mikor nyújtás helyett inkább a székemben pihentem a körök között.

Erről a problémáról tudni kell, hogy nem múlik annyira egyszerűen és gyorsan, mint ahogyan keletkezik. Ezen azért be is paráztam, úgy, hogy ekkor mindössze alig négy hét volt hátra a Korinthoszig.

A fizikoterapeuta megerősítette a diagnózisomat és neki is állt a kezelésnek, ami talp lazítást, az inak fellazítását, lökésterápiát és flossingot tartalmazott, heti egy alkalommal.

Maga a kezelés nagyrészt fájdalommentes, ez alól kivételt a lökéshullám terápia azon része jelenti, mikor a problémás részen dolgozik az eszköz, nálam a sarokcsont közepén a talpi inak csatlakozásánál.

Viszont a kezelés hatása gyakorlatilag azonnal érezhető és meglepően hatásos.

Nekem most a nehezebbik utat kellett választanom, azaz talpi problémát kezelni és gyógyítani úgy, hogy ezzel párhuzamosan 3 héten át kellően sok kilométernyi futással készültem a versenyre, mindezt a javasolt pihentetés helyett persze.

A saját magamnak kitalált kiegészítő kezelés abból állt, hogy elkezdtem a K160-ra szánt Bondi7-ben futni, hogy a versenyre legalább 300 kilométer legyen a cipőben, ezen kívül nap közben kompressziós szárat húztam, a talpamat pedig egy vízzel töltött és lefagyasztott majd zokniba bújtatott sörös dobozzal hengereltem. Éjszakára pedig egy gyenge gyulladáscsökkentő bevételével támogattam meg a szervezetem öngyógyító funkcióját.

A sarkam állapota ezután folyamatosan változó volt, ami a fájdalmastól a teljesen fájdalommentesig terjedő skálát jelentette, az átlagos állapota viszont érzésre folyamatosan javult. Nyilván szigorú pihentetéssel hamarabb ki lehet jönni ebből, de ez a luxus nekem most nem fért bele az időmbe.

A futások során pedig leginkább arra kellett ügyelnem, hogy a bal lábamat kímélve és féltve ne terheljem túl a jobbat, hanem odafigyelve mindig próbáljam szimmetrikus tartományban tartani a futómozgásomat. Ez sem volt minden esetben zökkenőmentes.

Az ötödik, egyben utolsó kezelés a versenyt megelőző hét hétfőjén történt, a terapeuta szerint innentől 5-6 hét és teljesen el kell múlnia (persze nyilván nem úgy, hogy fut az ember egy 160 kilis versenyt...)

Mondhatni kissé paráztam a Korinthosztól, így a sérülés helyett lássuk csak mitől számít ez a verseny a hazai ultrás kínálatban az egyik legnagyobb tekintélyűnek.

Először is, kellően hosszú, mert a 160 kilométeres táv már mégsem nevezhető "babatávnak" (ahogyan ez az elnevezés a 80-as, eredeti versenytávra ráragadt:)), aztán, ami nekem talán a leginkább tetszik, itt nincsen állandó kerékpáros kísérési lehetőség, csupán a nagyobb pontokra tud odamenni a futó segítője.

Ezzel a merész lépéssel Márkus Öcsi persze nem mindenkinek nyerte el a tetszését, de én is azt vallom, hogy egy ultratávon a futónak nagyon is tudnia kell saját magával/magában lenni és megoldani az esetlegesen felmerülő problémákat, ez adja meg az egésznek a legfőbb értelmét, mert nem csak fizikailag, hanem annál még jobban - szellemileg kell erősnek lenni a teljesítéshez.

Így nagyjából azonos feltételekkel indul mindenki, nincsen folyamatos babusgatás, szórakoztatás, lelki segély, étel-ital felszolgálás és szájba adás, illetve (hamis?) biztonságérzet. Mindenki viszi amit szeretne és tud, meg előreküldi a pontokra amit kell (lásd. Spartathlon), valamint a nagyobb pontokon találkozhat a segítőjével. Ezen szabályokból is is látszik, hogy a szervező maga is ultrafutó.

Futóként egyébként is jobban szeretem, ha csak futók vannak a pályán, nincsen tumultus. Többször beszéltünk erről Krisztával, hogy pl. az UB-n vajon mi a bánatért nyomorog a teljes, ekkor még együtt mozgó egyéni mezőny és egy rakás kerékpáros kísérő a Füred-Aszófő bicikliút sokszor igen csak szűkös aszfaltos sávján a rajt után.

Érdemes lenne ebben az esetben úgy szabályozni ezt, hogy a kerékpáros kísérő csak az első 10 kilométer után csatlakozzon a futójához (ugyan mi lehet az amit egy 221 kilométeres futást vállaló ember az első 10 kilométeren képtelen egyedül megoldani?).

A K160 esetében ráadásul egy olyan versenyről beszélünk, ahol átlagosan 5 kilométerenként minden igényt kielégítő frissítőpontok vannak az útvonalon.

A kihívást tovább fokozza, hogy a verseny a nyár legmelegebb időszakában, árnyékmentes, hosszú és sokszor monoton, vegyes útburkolatú töltéseken és utakon kerül megrendezésre, délelőtt 11-es rajttal, 23 órás szintidővel, ha pedig 21 órán belül sikerülne lefutni, az Spartathlon sorsolásra kvalifikációt is jelentene. A 160 kilométeren ráadásul oda-vissza kell lefutni a pályát Szekszárd és Baja között.

Emlékszem Krisztával minden K80 teljesítés után megállapodtunk abban, hogy az bőven elég és eszünk ágában sincsen nevezni a 160-as királytávra - nos, aztán mégiscsak megtörtént.

A futásokon kívül persze még egy csomó minden történt, érkezett például egy örökmozgó rosszcsont cica a családba, 8 hetesen került hozzánk, már régóta szerettünk volna egy fekete cicát, így most aztán ő az aki a cukiságfaktort minden nap kimaxolja. 

Persze ahogyan növekszik, úgy lesz egyre "rosszabb" ami persze egy kiskandúr esetében minimum elvárás.

Az örökmozgás mellett szerencsére az ölbevételkor bármikor hangosan doromboló és dagasztó cicává tud változni:)

Zsuzsival nagyjából állandóan a "hasziendán" vagyunk, a kert az ő jóvoltából igazi kis paradicsommá kezd változni, van már tavunk is halakkal, ami persze úgy indult, hogy a tavacska tele volt szúnyoglárvával ezért a szúnyogirtó fogasponttyal szegről-végről rokon guppikat telepítettem a vízbe, a kezdeti 4 pár halból ma már legalább 30-40db. utód és lassan utód-utód úszkál a vízben, kiegészülve kb. 6-8 db. kárásszal, vagy pontyivadékkal amelyeket a vízinövényeken behurcolt ikráknak köszönhetünk.

A júniusi száraz kánikulát szerencsére júliusban enyhébb és instant felhőszakadásokkal tarkított idő követte, nyilván futás közben is volt, hogy alaposan eláztam, illetve emlékezetes volt, mikor a hazaérésem után 10 perccel következett olyan felhőszakadás, hogy az utca folyóvá, a lépcső pedig instant fátyolvízeséssé alakult időszakosan.

Alapvetően viszont jó futóidők jártak a felkészülési időszak alatt, persze volt kánikula is bőven, ráadásul az a fajta mikor a 30+ hőmérséklet mellé 80% és az fölötti páratartalom is volt, így lehetett gyakorolni a töltésen való izzadást trópusi környezetben. Erre a célra a közeli Rába töltést is útba ejtettem a futások során.

Illetve sokszor kerestem az aszfalton kívül a félig-meddig letaposott földutakat, jártakat és kevésbé jártakat egyaránt - előregondolva arra, hogy a Sió töltés útviszonyai is szoktak kívánni valót hagyni maguk után.

Volt immár hagyományosnak mondható futóklubos balatoni tekerésünk, evésivással, strandolással. Sokat supoztunk itthon és a balcsin is. Végre bejárhattuk a bringázás és futás közben sokszor megcsodált Fűzfői-Séd hosszú torkolati részét, rengeteg mocsári teknőssel és csak úszó alkalmatosságról elérhető mézédes fekete szederrel a vízparton.

Mivel idén a július is szereptévesztésben volt és medárdos júniust játszott, míg júniusban az esők helyett kiégett a fű a kertben, érdekesnek ígérkezett a verseny időjárása is, szerencsére az esős hét után, még az igazi kánikula megérkezése előtt pont a péntek és a szombatra virradó éjszaka ígérkezett a legkellemesebbnek.

Zsuzsi most dolgozott a verseny ideje alatt, illetve a cicára vigyázott, így egyedül vágtam neki a Szekszárdra vezető útnak, sok eső után aztán délutánra már a nap is kisütött.

Elfoglaltam a szállást egy kellemes kis garzonban úgy 10 perc sétára a rajtnak/célnak helyet adó Garay tértől, majd bevásároltam a verseny utánra aztán besétáltam a térre, megnéztem a két már ott álló feliratozott oszlopot a 80 és a 160 kilométeren indulók neveivel.

Itt találkoztam Krisztával és Ervinnel, vacsoráztunk egy jót a Toscana étteremben amit csakis ajánlani tudok, majd a szállásra visszaérve kis pakolgatás után lefeküdtem aludni.

A verseny napján reggel hétkor bementem felvenni a rajtszámot és leadni az előreküldendő csomagokat.

Versenyről versenyre azt veszem észre, hogy egyre rövidül és egyszerűsödik a frissítési tervem, most sem bonyolítottam túl, mindössze három csomagot küldtem előre, kettőt Keselyűsre (40 és 120 kilométer), egyet pedig a bajai fordítóhoz (80km). 

Mindegyik csomagba 4 adag Long Energy port és 6db gélt tettem, a bajai csomagba pedig pluszban még a fejlámpát és a fényvisszaverő pántokat az éjszakára.

Reggel hétkor a versenyközpont nyitásakor gyorsan felvettük a rajtcsomagokat, majd ejtőztem, reggeliztem, pakoltam, öltözködtem, 10-re pedig elzarándokoltam az eddigre futóünnepi díszbe öltöztetett Garay térre.

Nagyon vegyesen voltak az érzelmeim, zsigerileg tartottam ettől a versenytől, mert éreztem, hogy messze nem 100%-osan állok oda a rajtba, fogalmam sem volt, hogyan fog reagálni a lábam és arról sem, hogy fejben hogyan fogom bírni a futást.

Fura, légüres térben éreztem magamat és tudtam, csak akkor fogok megnyugodni, ha végre futok és eljutok legalább 40 kilométerig.

A futózsákom jó másfél kilós lett, így a plusz súlyon kívül azzal is számolnom kellett, hogy a hátam hűtési funkciója a zsák miatt kiesik.

A visszaszámlálást követően aztán szépen beilleszkedtem a mezőnybe és megindult a mászás a palánki szőlőhegyre.

Gyorsan rájöttem, hogy ennek a versenynek többek között az adja a pszichés nehézségét, hogy az első 81 kilométeren bármi amit lát az ember, az összes út olyan, hogy ezeken visszafelé is kell futni.

Szerencsére ez az útirány, főleg világosban nekem újdonság volt, szépen elnézegettem és fotózgattam futás közben.

Maráz Zsuzsiékra tapadtam úgy 15 kilométerig, aztán onnantól szépen visszavettem és a saját tempómat futottam.

A szőlőhegyet a Bor utcán ereszkedve hagytuk el, majd megkezdődött az első kb. 25 kilométeres olyan szakasz, ahol a Sió és a Sárvíz töltésein kell futni.

Az útviszonyok...hát, több nyom volt, össze vissza váltogattam, persze egyik sem volt tartósan jó, vagy nem fértem el a nyomban kényelmesen, vagy botladoztam a fűcsomókban és kövekben, vagy dőlt a nyom ferdén...így elszórakoztattam magamat, tudván, hogy most friss lábakon megyek, de majd 140 kilométerre a lábamban egészen más érzés lesz itt botladozni.

Szép kilátások voltak, bodor bárányfelhők utazgattak az égen, átmenetileg árnyékot nyújtva és néha a szél is megélénkült, persze mikor kisütött a nap eléggé meleg lett, kiegészítve azzal, hogy a Sió-töltésen hátszéllel mentünk, azaz állt körülöttem a levegő és éreztem, hogy erősen túlhevülök.

Folyamatosan ittam már ekkor is.

Bogyiszlónál végre elhagytuk a burkolatlan töltéseket és aszfalton futottunk tovább. Bogyiszló és a Duna-töltés között a szokásos kátyús, kőzúzalékos, hosszú, nyílegyenes rettenet következett, száguldozó teherautókkal. Na, ez talán a Korinthosz szerintem legkevésbé szereett szakasza.

A töltésre felérve jobban befelhősödött és járt a szél, jól lehetett tempózni, az útburkolat itt hibátlan és sima.

Wittmann Jani érkezett meg rám hátulról 30 kilométer körül és vártam, hogy lassan Kriszta is beérjen.

A Szt. László híd aluljárójában a frissítőn konstatáltam, hogy ugyanitt ma összesen négyszer fogok áthaladni.

Következett a keselyűsi szakasz, ismét hátszelet fogtunk és azt vettem észre, hogy viszket a lábam, lenézve láttam, hogy a szúnyogok fürtökben lógnak a vádlimon, a relatív szélcsendet (pont akkora hátszél volt mint amekkora sebességgel futottam) kihasználva durván támadtak futás közben is. 

Többször meg kellett állnom vakarózni és belegondoltam, hogy micsoda nyomorúságot vetít ez előre az esti órákra.

Legjobban persze a Staffokat sajnáltam, akik helyben állva dacoltak a vérszívókkal. Keselyűs előtt a zsilip után élénk járműforgalom volt a "teknőspáncél" metszetű úton, szívtam a szélén rendesen.

Keselyűsön végre 40 kilométert mutatott az óra, a lábam relatív jól volt, de tisztán éreztem, hogy melyik a sérült.

Újratöltöttem a készleteimet az ide küldött csomagból, csodálkoztam, hogy Kriszta még nem ért utol és indultam is visszafelé. Itt találkoztam Krisztával akin láttam, hogy valami nincsen rendben, hiszen minden alkalommal megelőz 40 körül.

A hídról megnéztem a még mindig megáradt hatalmas Dunát, megérkezett rám Ivett is, cseverésztünk kicsit, majd ő ment gyorsabban tovább. Aztán a túloldalon végre lefordultam a hátszélről és az ezt kihasználó szúnyog rajokról, ez után oldalszélben futottam a töltésen, eddigre az ártéri fák már árnyékot vetettek a töltésre.

Itt 5 órányi futás után pisiltem először, de erőltetni kellett és agyon aggasztó színe volt (barnás...). Gyakorlatilag képtelen voltam annyit inni, hogy rendesen hidratált legyek.

Következett a Korinthosz "déli partja" a végeláthatatlanul kanyargó töltés. Változatosságot az jelentett, hogy érkezett szembe a K80 teljes mezőnye, szóval 100x kiáltottam, hogy "hajrá!".

A frissítőkön fullos ellátás volt, olyan staff, hogy csinálták mindent, keverték az italomat, kérdezték mit szem-iszom, óhajtok, bármi. Luxus! Ráadásul JÉG!!! mindenhol, méretlenül!

Így jutott a kulacsomba is bőven, mert a Long Energy ekkor már hidegen is nehezen csúszott, nem hogy langyosan...

Állandó kísérőm volt a rengeteg vízzel hígított kóla, megállás nélkül ittam, a meleg és a szél és az erős izzadás viszont erősebben dehidratált.

Érsekcsanádra érve előzött meg "földim" Márkus Gyuri, majd végre feltűntek Baja épületei. Előbb nem annyira mutatós ipari területen, majd meseszép helyeken haladt a töltés. Baján már az első frissítőnél várt Sipos János,lelkesítő szurkolással.

Krisztát továbbra sem láttam így biztos voltam benne, hogy valami baj van.

Következett a Petőfi-sziget, majd a Pandúr-sziget, ráadásul oda-vissza körrel!

Mentségére szóljon, szerintem ez a sziget és az itteni útvonal a K160 egyik legszebb szakasza, nem lehetett unatkozni, ráadásul itt már szúnyog sem volt, ellenben hűvösödött a levegő erősen.

A fordító előtt beértem Janit aki térdfájásra panaszkodva sétált (de persze ennek ellenére végigment).

A fordítóban aztán láttam, hogy Ervin vár és Kriszta is átöltözve, elmondta, hogy eléggé súlyos (durva) tünetekbe futott bele (hőguta) és jobbnak látta 70-nél kiszállni, ezt nagyon sajnáltam persze, mert eléggé összeszoktunk már és a jó ultrás szezonom első számú alapja az volt, hogy tavasszal futottunk együtt három komolyabb távot, ráadásul úgy, hogy az összes cuccunkat vittük magunkkal (dög nehéz futózsákokkal).

Krisztáék megcsinálták a frissítésemet az ide küldött csomaggal, aztán elbúcsúztunk és ők indultak is haza. Itt is pacsiztam még Jánossal, aztán mentem az utamra.

Innentől egyedül maradtam, fura érzés volt, Zsuzsinak megírtam, hogy jól vagyok, a lábam is szuperál úgy ahogy.

Indulhatott a visszaút.

A szigeten a fordított körön rám sötétedett, felkapcsoltam a fejlámpát és azzal szórakoztattam magamat, hogy az összes elérhető "FUT.AS" sárga jelölőszalagot megérintettem futás közben.

A szigetet elhagyva siettem magam mögött hagyni a péntek esti zsibongásba merülő Baját, jó volt végre újra a csend.

A bajai üdülőterületet elhagyva aztán lett olyan sötét, mint egy belsőzsebben. Utolsó holdciklus volt, ráadásul nem is jött még fel, így koromfekete volt minden, csak a csillagok világítottak.

Előttem/mögöttem nagyon messze volt pár futó, láttam a lámpájukat.

A frissítők is nagyon messziről látszottak, persze az, hogy látszik és az, hogy közel is van, nem ugyanaz:D Azaz látni, hogy ott van, futsz-futsz, de marhára nem érsz oda egyhamar.

Csendesen poroszkáltam a tücsökkoncertes töltésen, néha kuvikbagoly kiabált kíváncsian, illetve folyamatosan denevérek légiakrobatáskodtak a fejlámpa fényére berepülő rovarokra vadászva.

Sötétben még végtelenebbnek tűnik a töltés, a Sükösdi frissítő gyertyafényes "leszállópályája" idén is nagyon tetszett.

A staffal mindenhol jókat ökörködtünk, kínáltam töpörtyűkrémes, meg lekváros zsemlével is, de ezeket most kihagytam:D Ettem ellenben sok finom dinnyét, ezzel is megtámogatva a hidratációt.

Szerencsére ekkorra már rendesen pisiltem, de a színe továbbra is eléggé aggasztó volt és továbbra is dehidratáltságra (barna-bordó). Ezen megrémülve aztán még többet ittam.

Nap közben a szeles, felhős/napos időjárás annyira csalóka volt, hogy nagyon könnyű volt belecsúszni abba, hogy nem iszik eleget az ember, éjjel a hűvösebb időben szerencsére már könnyebb volt a helyzet.

A távolban aztán végre ismét feltűnt a Szt. László híd, a járda huplijait kerülgetve botorkáltam vissza a szekszárdi oldalra. Alulról a partról éjszakai pecások hajráztak.

Ezúttal sokkal jobban lehetett futni Keselyűs felé, mert nem volt forgalom, így mehettem az út közepén.

Keselyűsön aztán voltak még ébren szúnyogok, ők belőlem, én a frissítőasztalról csemegéztem, itt találtam végre kolbászt, sajtot és uborkát....hogy ez mennyire jól tud esni a sok édes kulimásztól megcsömörlött gyomornak! Kínáltak persze sörrel és pálinkával, de ezeket most kihagytam:D

Keselyűsről visszafelé végighajráztam a mezőny mögöttem lévő részét, majd megpróbáltam a messze előttem látott két fénykör tulajdonosai után eredni. Itt már volt néha köd is, mint a Korinthosz éjszakai szakaszain általában.

Az álmosság is rendesen elővett itt, így kihasználva a hibátlan és egyenes útburkolatot, mikróalvásokat csináltam futás közben, hat lépés csukott szemmel, majd egy pillanatra kinyitom a szememet és korrigálom a futás irányát és ezt ismételgetem. Valamit használ, de azt is tudtam, hogy ha a koffeines gélek ellenére is álmos vagyok akkor a kalóriabevitelt kell megemelni.

A bogyiszlói "szar út" előtt aztán be is értem a két futót, Prantner Gábor volt az egyik (akiről mindig eszembe jut, hogy mennyire jó lesz végre újra a Prantner pincészet mellett futni végre Szekszárdon).

A bogyiszlói bekötőn csak mihamarabb túl akartam lenni, bokaficam nélkül, így itt száguldoztam (ezt értsd ilyenkor: 7:00 körüli tempó:)). Innentől úgy voltam, hogy "nemszeretem szakasz", azaz fej lehajt és menni előre ahogyan csak tudok.

Bogyiszlón kicsit kvaterkáztam Attilával aki Anettet várta, majd felkészültem lelkileg, hogy a bokapróbáló töltést most töksötétben kell abszolválni...erről sokat nem is tudok mondani, meredtem a lábam elég és igyekeztem mihamarabb túl lenni ezen a szakaszon.

Itt feljöttem még pár futóra, Szilvivel elemeztük pár keresetlen szóval az útviszonyokat. Aztán daráltam tovább a kilométereket csendesen. Utólag a táblázatban aztán láttam, hogy kifizetődött a tempózgatás, mert az utolsó 50 kilométeren sikerült 6 helyezést javítanom.

A harmatos fű a fejlámpa fényében úgy festett mintha full deres töltésen futnék. Beálltam középre a füves sávra aztán toltam neki ahogyan tudtam (7:00-ás száguldozás ismét:))

Kellemesen hűvös volt az idő eddigre már, a hátam mögött pedig elkezdett hajnalodni. A Sió melletti frissítőkön rávetettem magamat a vaníliás karikára, ez még valahogyan lecsúszott, mert eddigre már herótom volt a gélektől

Sióagárdra nem vesztegetnék szót, azon kívül, hogy kétszer majdnem pofára estem valami kövekben sok minden nem történt. Hálás voltam, hogy végre visszaértem Szekszárdra. Persze itt meg fölém magasodott a palánki szőlőhegy, amit megint meg kellett mászni.

A Bor utcán felfutottam, itt ért a napkelte, majd az árnyas szurdokon mászva még utoljára jóllakattam az eddigre felébredt és nagyon éhes szúnyogokat.

Fentről aztán békés kocorászással ereszkedtem a cél felé, tudva, hogy vastagon túllőttem a célon a teljesítési idővel.

A szintidő 23 óra, úgy gondoltam, hogy viszont illene a Spartathlon sorsolásra megfutni itt is a kvalifikációt, ami 21 óra. Mikor ehhez képest az utolsó 50 kilométerre volt még nyolc órám, éreztem, hogy akár az is meglehet, hogy nem "huszon", hanem "tizen" kezdetű lesz a végeredmény.

A K80-ról már ismert városi szakaszon aztán gyorsan beértem, megkaptam a szalagomat a nagyon lelkes stafftól, majd vigyázva arra, hogy hasra ne essek, befutottam a Garay téren. Itt Márkus Öcsi várt, akinek nem győztem dicsérni a a frissítők staffjait, kérdezve, hogy honnan szedett össze ennyi lelkes és segítőkész embert?

A verseny során 20 gélt ettem meg, de a végén már öklendeztem tőlük...ezen túl csak kávésat veszek, a több émelyítően édes. Megittam ezen kívül még úgy 10x0,5 liter Long Energyt (ez is kikívánkozott a végére), valamint ipari mennyiségű kólát és vizet.

A szállásra visszaérve próbáltam zuhanyozni, de három megindulásomat is meg kellett szakítani a padlón hanyatt fekvéssel és láb felpolcolással, mert egyszerűen kiment a fejemből a vér.

Aztán nagy nehezen sikerült, iszonyatos mocskot mostam le magamról...a ruháim izzadságtól, portól, kifolyt kólától, géltől ragacsosak voltak, tetőtől talpig úgy éreztem magamat mint egy vaddisznó. A cipőmet konkrétan valahol a porréteg alatt kell megkeresnem.

Aztán pár órán keresztül csak feküdni bírtam, majd jött a zsigeri éhség, végre sós ételeket ettem, édességet képtelen voltam leerőltetni. Ez az az éhség, mikor hiába eszik az ember apránként, folyamatosan mardosó éhséget érez.

A verseny utáni este aztán a szokásos színvonalú gálavacsora és eredményhirdetés következett, ahol végre rendes főtt ételt adtam a megkínzott gyomromnak, rengeteg ismerőssel találkoztam, megkaptam életem első övcsatját is a sikeres teljesítésért.

A 99 elrajtolt futóból 61 fejezte be a versenyt szintidőn belül, ebből sikerült a 26-ik helyen végeznem.

Most pedig indulhat a nyaralás!