Szőlőskör 2020

Immár hagyományként az őszi futószezon ismét a Szőlőskörrel vette kezdetét, 2016 óta ez a verseny állandó szereplője a naptáramnak.

Persze ha nyárutó és Szőlőskör akkor a berobbanó parlagfű koncentráció és az ezt lekövető allergia is menetrendszerűen megérkezett. Két hete vasárnap volt is ez miatt egy olyan délelőttöm, hogy az ágyból alig bírtam kikelni.

Szerencsére ismerem már ezt a jelenséget, előző nap hőségben, ráadásul eléggé parlagfüves helyen is futottam, másnapra a szél is feltámadt, felkeverve ezzel a létező összes port, ami aztán kiváltotta az allergiás reakciót...tüsszögés, orrfújás, kimerültség, félkómás, de mégsem pihentető alvás.

Érdekes megfigyelés, hogy futás közben nincsenek tüneteim és a mértéke is csak a tavaszi és őszi pollenszezon megérkezésekor kb. egy héten át zavaró.

A Szőlőskört megelőző héten szerencsére megérkezett az "évszakváltó" hidegfront, lehűléssel, bőséges csapadékkal, aminek nagyon örültem. A keddig hosszú futásnál a második 15 kilométert szemerkélő esőben futottam. 

Ilyenkor nagyon megritkulnak már a sporttársak a töltésen, mindössze egy biciklis és egy futó jött szembe, a végére meg majdnem rám is sötétedett a vastag felhőzet miatt. Most lehetett először érezni, hogy ez már bizony az ősz kezdete - még szerencse, hogy az ősz a kedvenc évszakom.

Idén a versenytávok között megjelent a tavaly debütáló 100 kilométer mellett a 80 kilométer is, de mivel kevesebb mint négy hét múlva itt az Ultrabalaton, bőven elegendőnek éreztem a szokásos 50 kilométert futni.

Mivel a Spartathlon is csúszik egy évet nevezőstől-várólistástól, így még ezzel is bőven ráérek később foglalkozni. Emlékszem persze mennyire irigyeltem a szerencséseket akiket kisorsoltak, de ez aztán nagyon gyorsan megváltozott, hiszen ilyen bizonytalan környezetben, hetente változó szabályozásokkal/tiltásokkal nagyon nehéz, de inkább lehetetlen lelkileg ráhangolódni egy ilyen versenyre szerintem.

Zsuzsi most nem tartott velünk kísérőként, mert egyrészt túl sűrű lett volna a hétvégéje így, másrészt pedig éppen elég lesz neki is majd az UB ebben a témakörben.

Az eddigi legnépesebb győri futóklubos különítmény érkezett az 50-es távra, 6-an vágtunk neki a távnak. A szokásos résztvevőkön kívül (Kriszta és Ervin), indult Judit (magyar női maratoni és egy órás futás csúcstartó) és Ottó, valamint Kertész Ervin. Az ő párja Enikő is jött kísérőként.

Jó előre látható volt, hogy az időjárás visszatér a nyárias arcához a verseny napjára, ez így is lett, már kora reggel érezhető volt, hogy nem fogunk fázni.

Balatonszőlősön jó kis bandázást tartottunk még a rajt előtt, megtapsoltuk a 100 és 80 kilométeres élmezőny tagjait a fordítónál, aztán szépen besorakoztunk a rajtzónába.

Mivel Enikő vállalta az egész győri különítmény frissítését 23-nál Vászolyon, majd visszafelé 32-nél Dörgicsén (ez utóbbi kicsit másképp lett a trükkös helyiségnév táblázásnak köszönhetően), így egy kulacsnyi LongEnergy-t és hat gélt vittem magammal az övben, két kulacsnyi LE-t pedig Enikőre bíztam.

Negyed tízkor indult a mezőny, a faluból kiérve egyből indult is a hegymenet, itt nagyon örültem annak, hogy már korábban megfutottuk a pálya ezen új szakaszát, mert így egyrészt tudtam, hogy meddig és miként emelkedik a pálya, másrészt pedig szintén ez miatt rövidebbnek is tűnt az első 4 kilométer hegymászása.

Az emelkedő tetejéig szépen bele is melegedtem a futásba, itt nagyrészt árnyékos volt az útvonal szerencsére. 

Némileg zavaró volt az, hogy a KRESZ szabályokat, miszerint országúton gyalogosan/futva mindig az út bal oldalán a menetiránnyal szemben közlekedünk, eléggé rugalmasan értelmezte a legtöbb futó. Azaz a mezőny eleje folyamatosan az éppen aktuális kanyar belső "ideális ívére" húzódott és mivel így aztán az út mindkét oldalán haladó futók miatt az autók egyre kevésbé fértek el, mindenki ment az út azon oldalára, ahol az előtte haladó mezőny éppen futott.

Jócskán volt állandó kerékpáros kísérő is, aminek a létjogosultságát én is megkérdőjelezem úgy egyáltalán az ultrafutás világában, pláne ilyen rövid távon (ultrafutás esetében ez rövid távnak számít). Az út közepén, szembe sávba átcsalinkázó, megálló, újra induló, fotózó kerékpáros kísérők teremtettek azért meredek helyzeteket.

A Nemazé aki fut blogon volt leírva egyszer találóan ezzel kapcsolatban, hogy "a Balaton átúszásnál sem köt az ember mentőcsónakot maga mögé", egy 50 kilométeres versenyen ahol 18 db. (!!!) frissítőponton lesik a futók összes kívánságát (tényleg minden is volt), teljesen felesleges a kísérés. 

Ezért is szeretem például a Korinthoszt, ahol ez a fajta kísérés már nem megengedett.

Persze egy ilyen intézkedés nyilván sokakat elriaszt, ezt pedig kevés versenyrendező vállalja be. 

Lévén, hogy az ultrafutáshoz - legalábbis szerintem - az egyik leginkább szükséges egyéni tulajdonság az önmenedzselés és a szellemi elvonulás, "magunkkal levés" képessége.

Ha valaki folyamatosan ott van az ember mellett, ott ezek a dolgok elvesznek, ha probléma van, majd más megoldja, vagy segít megoldani, ha pedig elfogy a futóka, akkor majd a kísérő jól fenéken billent, hogy menj csak tovább (etet-itat babusgat), vagy ami rosszabb - megerősíti a futót abban, hogy jó döntést hozott egy feladással, ami soha nem jó döntés, hacsak nincsen alapos indoka az embernek (sérülés, rosszullét, szintidő). 

Az, hogy "nem volt kedvem többet futni" édeskevés.

A "futóka elfogyását" mint érzetet ismerni kell és tudni kell úgy lereagálni, hogy majd úgy is elmúlik, gyerünk tovább. Mégpedig külső segítség nélkül. 

Illetve olyan távot kell vállalni amelyet le is tud futni az ember, ha nem akadályozza a fentebb említett pontok valamelyike.

Persze ahány futó, annyi szokás, ez csak a saját véleményem.

Vissza a pályára! Tótvázsonyba jól futható lejtőn értem be, szemben a teljes déli-Bakony panorámája tárult elém, balra a Kab-heggyel, szemben a hegyoldalban Hárskúttal, jobbra pedig Nemesvámos településsel, ez utóbbiakról mindig a tavaszi Győr-Alsóörs futás jut eszembe.

Tótvázsonyon csak átfutottam, a frissítőt itt még kihagytam. Bal fordulóval aztán ismét kezdődött a felfelé menet, majd a barnagi leágazás, jó tempót tudtam menni, tudtam persze azt is, hogy az itt szerzett időelőny nagyon jól fog jönni majd a futás második felében (a ma nyeresége a holnap tartaléka).

Barnagon a fordítóban kulacsot töltöttem és mentem tovább. A főútra visszatérve kezdődött a még mindig árnyékos, nagyon jól futható pálya egészen Pécselyig. Az erdős részt elhagyva barátságos pincék és présházak között vitt az út. Innen jobb felé már látszott a Pécselyre vezető út melletti jegenyefa sor.

Pécsely előtt a félmaratoni mezőny balra fordult vissza Balatonszőlős felé, mi pedig mentünk tovább az immár szokásos útvonalon. Pécsely és Vászoly között már érezhetően melegedett az idő, de kellemes szellő biztosította a hűtést szemből és oldalról. A vászolyi siratófalat megfutottam, az emelkedő aljában lévő frissítőponton még főtt tojás is volt, nem tudom mennyi fogyott aztán ebből, de nekem eléggé bizarr ötletnek tűnt egy futóversenyen. A falu elején Enikő odaadta a tele kulacs JÉGHIDEG LongEnergyt harmatos kulacsban, ohh, hát ez isteni volt, hűtőtáskában és jégakkuval lett hűtve, hab a tortán. Persze hamar megmelegedett aztán, de kiélveztem a wellness-t amíg csak lehetett.

Vászoly után jött a hangulatos emelkedő az erdőben, majd a hosszú lefelé Kisdörgicsén és Dörgicsén át Akaliig. Még itt is szembe szél volt. A frissítőkön töltöttem a kulacsomat, ittam kólát. 20 kilométernél megettem az első gélt, majd 5 kilométerenként ettem egyet.

Lefelé Akali előtt csoda panorámát nyújtott a Balaton, a túloldalon szemben a boglári, jobbra a fonyódi buckák, jobbra elnézve pedig kikandikált a Gulács hegypúpja is.

Persze ezen a jól belátható egyenes és széles úton is mindkét oldalon jöttek-mentek a futók, sokszor én is meguntam, hogy a szabály szerinti oldalon futva folyamatosan félre kell ugrálnom a szemben érkező futók elől és átmentem inkább a jobb oldalra. Erre valamit ki kellene találni, lehet, hogy elég lenne a rajt előtt mindenki figyelmét felhívni arra, hogy az út melyik oldalán kell futni, bár nem hiszem, hogy ez sokat segítene.

Akaliban aztán volt egy holtpontom, itt esik le a legtöbb futónak, hogy a végeláthatatlan lefelét most bizony visszafelé kell megfutni. A Futóbolond frissítőpontján alaposan bemosakodtam és bekóláztam és felszívtam magamat a Vászolyig tartó hegymászásra.

Felfelé aztán éppen annyi hátszél volt, hogy néha gyakorlatilag megállt körülöttem a levegő...nem fáztam. Annyiból persze jó ez a szakasz, hogy a szemben érkező mezőnyt lehet hajrázni (és örülni annak, hogy én már visszafelé futok).

Dörgicsén bemosakodtam, hűtöttem magamat és ittam amennyit csak tudtam, kaptam jeget is, nagyon jól lehet ezzel futás közben vizezni, hűteni. Kicsit csodálkoztam, hogy Enikővel nem találkoztam a faluban, de elkönyveltem, hogy tuti elfutottam csak valahol mellette. 

Dörgicse után aztán kicsit durvult az emelkedő, itt úgy három alkalommal sétálgattam 20-30 métert, így gélt megenni és inni is sokkal könnyebb volt.

Kisdörgicsén aztán láttam, hogy Enikő mégiscsak meglett, ismét megkaptam a jéghideg italomat - itt még jobban esett, ezúton is köszi! Váltottunk pár szót az előttem futókról (K. Ervin, Judit és Ottó), aztán mentem is tovább. A frissítőpontunk elcsúszása annak volt köszönhető, hogy Vászoly felől érkezve már Kisdörgicsét is Dörgicse és Dörgicse vége helyiségnév tábla jelöli.

Vászolyon végre kezdődhetett a "célegyenes", az utolsó 10 kilométer. A siratófalon leereszkedve a "pécselyi katlanban" megint csak nem fáztam, igyekeztem szedni a lábamat, hogy mihamarabb túl legyek ezen is. Pécselyen frissítőpont helyett a falu elején és végén lévő kék kútban "zuhanyoztam", aztán jött a befutó, kis mászás az erdő szélén, majd lefelé a jól beláthatóan kanyargó úton és az utolsó mászás Balatonszőlősig. 

Erről a szakaszról nagyon bennem él az a 2016-os emlék, mikor először vettem részt a Szőlőskörön, akkor még maratoni távon és soha nem álltam olyan közel a feladáshoz mint akkor az aszófői frissítőnél még Tihany felé. 

Ezen a szakaszon visszafelé akkor már mindenféle mondókákat találtam ki magamnak és ismételgettem, hogy valahogyan mozgásban maradjak. Ez mindig eszembe jut itt, hogy az óta már mennyi mindent megtapasztaltam a futással kapcsolatban és persze az öröm, hogy most már egyáltalán nem okoz gondot az 50 kilométer lefutása, amit akkor elképzelni sem tudtam.

A faluban a szokásos úton jobbkanyar a kocsmánál, majd a focipályán át célszalag és végre célkapu. Jó futás volt, nem csaptam szét magamat, az árnyékban heverészve összevártuk a csapat összes tagját, kóláztunk, jegeltünk, jó volt. Beszélgettünk még Bogár Janival is kicsit, Spartathlonról, futásokról, motivációról és a levágott orrú cipőkről is. 

A távot 5:09 alatt sikerült lefutnom, ami a 154 indulóból a 47-ik helyre volt elég. A futással teljesen elégedett vagyok, pláne a hőség és a tavalyi 725 méterről idén 760 méterre "hízott" szintkülönbség miatt.

A nap zárásaképpen még elmentünk a fövenyesi strandra vacsorázni, majd egy eseménydús nappal a hátam mögött indultam haza.

Itthon Zsuzsival kielemeztük az előzetesen egymástól függetlenül kitöltött "futótotónkat", ahol a csapat indulóinak a teljesítési idejét tippeltük meg. 

A tipp és a tényleges eredmény közötti perc eltérés számát pedig összeadtuk, így a hat futónál én összesen 85, Zsuzsi pedig 86 percet tévedtünk, én egy futó csapattársunk eredményét pontosan eltaláltam, a saját eredményemnél egy perccel lőttem mellé (a futás során már fogalmam sem volt, hogy mennyi időt írtam be magamhoz). 

Zsuzsi négy futónál 8 percen belüli értékkel tippelt és a beérkezési sorrendet is ő találta el pontosabban, így kiegyeztünk döntetlenben.

Most pedig megkezdődik az UB felkészülés utolsó fázisa, szerencsére a "lesz - nem lesz" kérdéskör miatti bizonytalanság eltűnt, mert Krisztával megbeszéltük, hogy mindenképpen körbefutjuk a tavat, vagy így, vagy úgy. 

Persze a végsőkig bízom abban, hogy ezt az UB rendezett keretei között tehetjük meg.