Szóba se jöhet Skandinávia?
A Tour d'Alföldet pár nap alatt érzésre kipihentem, két rövid terepfutással pedig átmozgattam magamat Stockholmra.
Múlt hét pénteken hajnalban autóztunk a reptérre, minden gördülékenyen ment, reggel nyolc körül már landoltunk is Arlandán.
Felülről már jól lehetett látni, hogy milyen terep várható a másnapi futáson, mindenhol rengeteg erdő, ami - fentről legalábbis - teljesen síknak tűnt, sok ezernyi tóval, öböllel, szigettel.
Stockholm környékén eleve nehéz eldönteni, hogy hol végződik a tenger és hol kezdődik a szárazföld, öblöket és tavakat lát az ember, vagy szigeteket?
A Svéd főváros magja 14 szigeten helyezkedik el, amelyeket 50 híd köt össze, a környéken pedig mintegy 30 ezer sziget és 850 tó található, impozáns számok!
A reptérről gyors buszjárattal mentünk a városközpontba. Az autópályán már feltűnt, hogy nagyon nagy az elektromos autók aránya, mindenki ésszel közlekedik, higgadtan, nincsen dudálás, használják az indexet, satöbbi.
A környék pedig tiszta, rendezett, nincsenek óriásplakátok, amerre csak néz az ember, erdők, mezők mindenfelé.
A város is tiszta, tágas, nyugodt. Jártam már Stockholmban 1993 nyarán, de ezek az emlékek már megkoptak.
Mivel a szállást még nem foglalhattuk el, kicsit nézegettünk a belvárosban, ebédeltünk, közben az ottani futóboltban felvettük a rajtszámokat is.
Aztán megkerestük a városközponttól kb. 15 percre levő szállásunkat, ami tárva nyitva volt, de még nem volt kitakarítva, így a szállással szemközti parkban ücsörögtünk és kávéztunk, míg végzett a takarító brigád.
Közben érdekes dolgora figyeltünk fel, teherautó platón bulizó fiatalok vonultak fel-alá az utcákon, ez az itteni tanév zárásakor a gimnázium végzősei által űzött hagyomány.
Az osztályok kibérelnek egy teherautót, feldíszítik, majd nagy zene, nagy buli kezdődik a platón, ital locsolással, egymásra, meg bárkire a közelben, tudnak élni az biztos!
A szállásunk egy kis egyszobás garzon volt, kilátással a szemközti parkra és ligetes dombra.
Elugrottunk a közeli Lidl-be bevásárolni, az élelmiszer árak a végösszeget nézve kicsit alacsonyabbak, mint idehaza - mindezt egy olyan országban, ahol nettó 600 ezer Forint felett van a minimálbér és a lakosság kb. 85%-a a középosztályhoz tartozik (!).
Vacsora után persze mintha arra vártunk volna, hogy majd lefekszünk, ha besötétedik, de úgy északon voltunk, így este fél 10-kor még vidáman sütött a nap, ami csak 10 után ment le, de akkor se nagyon, tehát éjfélkor még szürkület volt, éjjel kettőkor pedig már pirkadt és a két időpont között sem volt kimondottan sötét.
Hétkor volt a rajt, reggel ötkor már szép napsütésben sétálgattam a metróállomás felé.
Zsuzsi már jól felkészült a tömegközlekedésből, így nekem könnyű dolgom volt, nem kellett alkalmazás, vagy jegy, simán lecsippantottam a kártyámat a metró bejáratnál, aztán a levont összegért ilyenkor egy órát tömegközlekedhet az ember.
Az egyetemnél szálltam le, a metrómegállót végigfotóztam, itt hatalmas kerámiából kirakott ábrák mutatják a természet és a természetvédelem fontosságát, az ember természetre gyakorolt hatását.
Az alagutak simán ki vannak vésve a gránit alapkőzetből.
Pár futó lézengett csak a metrón, így innentől már csak őket kellett követnem a versenyközponthoz.
Ragyogó napsütés volt, holott esős időt jósoltak, nem bántam, hogy ez egyelőre nem jött be.
Az egész környék mesés, rengeteg a zöld felület, erdő, mintha valami képeslapon járna az ember. Azt már ekkor sejtettem, hogy egész nap csoda helyeken fogok futni.
A versenyközpont egy szabadtéri amfiteátrumban volt, leadtam a célcsomagomat, majd melegítettem a rajtra. Nagyon kellemes futóidő ígérkezett.
156 induló volt ezen a távon, később indult még 45, 33, 16 és 8 kilométeres táv és gyerekfutamok is, Zsuzsi a 33-on indult, ők negyed 12-kor rajtoltak csak, így ő jobban kialudta magát.
Eléggé terepfutónak kinéző csapat volt, mindössze 28-an voltunk nem svéd indulók, de a külföldiek java része is a szomszédos országokból érkezett.
Mivel fogalmam sem volt arról, hogy hol a helyem ebben a mezőnyben, így beálltam valahová középtájra.
A rajt után szépen libasorban kezdük a futást, egy balos kanyar után a partján futottunk, itt volt pár sorbanállás a különböző sziklákon való átmászásnál.
Kikötők mellett futottunk, sziklákra kiépített víz melletti-feletti járdákon.
9 kilométernél volt az első pont, ahol csak vizet lehetett felvenni.
Kis kertvárosban is kanyarogtunk, sok ilyen kis parcellás közösségi kert van mindenfelé elszórva a város területén, ahol lelkesen termelik a tulajdonosok a zöldségeket, vagy alakítanak ki egészen kicsi, de praktikus hétvégi házikókat.
Innen egy hídon keltük át Danderyd városrész felé.
Az Edsviken tó (öböl?) partjáról golfozók ütötték a labdákat a vízben kialakított célzónákba, ahogy néztem a teljes terület alá volt hálózva, gondolom van egy évi nagy golflabda szüret, mikor az egészet a partra húzzák és mindenki visszaszerezheti a labdáit, amennyiben megismeri persze.
A vízparton még megmásztunk pár hatalmas gránit tömböt, lépcsőn, majd erdősebb területen folytatódott a futás - mivel mindenhol gránit kőzet van a felszín alatt, a fák gyökerei eléggé nehezítik a terepet, ezen a részen konkrétan csak bukdácsolni tudtam, mocsaras, gyökeres vidék volt.
Innen kiérve aztán az Enebybergs széles útján lehetett futni a mezőny előttem levő része után, akik most a látómezőbe kerültek.
A pálya viszont messze nem sík, oké, nincsenek hosszú mászások, de folyamatosan fel-le megy az ember a kis 10-20-40-50 méteres dombocskák miatt, meredeken.
Pár kilométer múlva megérkeztem a pálya "nagy hegyéhez" (Väsjöbacken) ez 95 méter magas, persze a pálya vízparti részei 0 méteren haladnak.
Erre egy úton másztunk fel hátulról, sífelvonó mellett, fentről kitűnő körpanoráma és további sífelvonók, amelyek alatt egy jó piros/fekete sípályán kellett lefutni, már persze annak, aki tud ilyen meredek lefelén futni, én inkább sziszegve botorkáltam, miközben a felvonó alatt felfelé mászó helyiek szurkoltak.
Lent tópart és lakópark, majd végre következett egy kis mezőn az első rendes frissítőpont 25 kilométernél.
Már teljesen üresek voltak a kulacsaim és hatalmas meglepetésként a staff egyik tagja MAGYARUL szólt hozzám! Na itt tényleg nem gondoltam, hogy hazánkfiával találkozom! Nem semmi, a hölgy látta a nevemet a rajtlistán, rajtszámmal, így lettem azonosítva:D
A frissítőponton volt fahéjas csiga, nagyon finom, sima chips, nagyon savanyú "Kriszta féle" gumicukor, amivel sokszor kínált a közös futásaink alatt és a legjobb, csípős ecetes uborka, ez zseniális! Vizezett kólával nyomtam szokás szerint, rendesen ettem, ittam.
A frissítőpontokon megevett/ivottakon kívül a frissítésem 5 kilométerenént 1 gélt jelentett. Ez teljesen jól működött.
Innen már egy nemzeti park (Södra Törnskogens) erdőjébe értünk, ez egy olyan terület, ami teljesen megőrizte azt az állapotot, ami a város kialakulása előtt uralkodott itt.
Gránit felszín, sok fával és zuzmókkal, mivel a gránit teljesen vízálló, nem nyeli el az esőt, hanem az összes leesett csapadék a mélyebb teknőkben és részeken gyűlik össze, érdekes kis mocsarakat létrehozva.
Ezeken szépen kiépített fa pallós járdákon lehet átkelni. Olyasmi, mint pl. a tatai fényes tanösvény, vagy a váci ártéri tanösvény volt, ez utóbbi amíg le nem zárták, mert szétrothadt...
Itt csodálatosan karban van tartva minden ilyen infrastruktúra.
Rengeteg a kiépített piknikező hely mindenfelé, ezekhez fixen telepített grillezők is tartoznak, illetve szépen be van készítve mindenhová kis fedett tárolókba összehasogatott tűzifa.
Sehol egy eldobott csomagolás, vagy bármiféle szemét. Egészen megdöbbentő, hogy mennyire másképp viszonyulnak az itteniek a saját környezetükhöz, sem krosszmotorossal, sem quadossal nem találkoztam, volt viszont sok biciklis, túrázó és futó. Közöttük komplett kisgyerekes családokkal, sátorral, több napi felszereléssel a hátukon.
A lapos gránit felszínt a legutóbbi jégkorszak alakította ki, mikor a több kilométer vastag jégréteg simára csiszolta a felszínt, a sok helyen kibukkanó grániton még a jégárak iránya is látszik sok esetben.
Sok fel le mászással, ugrálással tarkított futás volt, mocsaras átkelésekkel. Szikla felszínen kellett a legtöbbször futni, nagyon érdekes, ritkás erdőben kanyarogva.
Gondolkodtam, hogy melyik versenyhez hasonlít ez az útvonal, talán a parti részek némileg idézték a Berlin Mauerweglauf-ot, az erdősmocsaras részek pedig a Sopron Trail Brennbergbánya körüli részeit. Aztán ahogyan teltek a kilométerek, úgy világossá vált, hogy ez a verseny is leginkább csak önmagához hasonlítható.
A kiadós erdei futás után ismét tópart (Norrviken) következett, a víztől kicsit távolabb és magasabban, jó kilátásokkal.
Lassan aztán újra megjelentek a házak is, az előbbi erdei szakasztól eltekintve leginkább egy "Urban Trail" verseny ez, ahol mindig érezni, hogy bár a természetben fut az ember, de bárhonnan nyílik kilátás, ott a város körös-körül, mégpedig egy olyan nagyváros, amelyik mintaszerű szimbiózisban él a természettel.
Egy dombra kellett itt felmászni, a vizem elfogyott és kezdett melegem lenni, az egyik háznál ki volt készítve a slag, felirattal, hogy nyugodtan lehet mosakodni, kulcsot tölteni.
Ha valaki birtokában van a német és angol nyelv ismeretének, akkor a svédet is megérti, mármint írásban, szóban...na az már problémásabb :D
Mivel megint kifogytam a vízből, pont jól jött az itt jelzett vízvételi pont egy ház oldalában.
Hosszan vitt aztán az út a rétek, erdős, ligetes területek között, miután átvágtam pár "kövér legelőn", erre a jelzőre nagyon rászolgáltak az itteni füves kaszálók, csoda zöldek, errefelé nincsen aszály, sok helyen tér fölé ér a fű.
A dombokon pedig a sárga vadrepce díszeleg nagy mezőket alkotva, illata a mézontófűére hasonlít, szerencsére semmire sem voltam itt allergiás.
Keresztezett az út itt is egy ún. Discgolf pályát, ahol frizbivel dobálnak komoly távolságokból célba, majd megmásztam a Granholmstoppen 50 méteres csúcsát, a szervezők minden dombtetőn jelezték egy kis táblával a magasságot és a domb nevét.
Szemben meglehetősen ronda panelházakat is láttam a Tensta városrészben, ezek a házak a hatvanas években épültek, mikor panelprogrammal oldotta meg a Svéd állam a lakáshiányt, a panelház, házgyári lakás nem valami szocialista találmány, a keleti blokk országai ezt csupán átvették az ezt kifejlesztő északi államoktól.
Később egy csatorna (Igelbacken) mellett vitt, majd az út elfogyott, nádas, füves, süppedős talajon kellett tovább futni a csatornával párhuzamosan, ez a város által körülölelt Igelbackens természetvédelmi terület.
Az itt békésen legelésző-heverésző tehenek simán megférnek a modern város panorámájával a háttérben.
Újabb hegymászás következett az Aronsbacke nevű helyen a Henrikskulle 45 méteres tetejére. Innentől ismét erdő, majd egy csupasz gránit meredélyen való leereszkedést követően gyaloghídon kereszteztem a Stockholm-Uppsala autópályát.
Az ismerős egyetemi épületek feltűnése jelezte, hogy közel a cél, mármint légvonalban, mivel azonban még csupán 66 kilométert jelzett az órám, tudtam, hogy mindenféle cikkcakkozásokkal itt most a kilométergyűjtésé lesz a főszerep.
Kisvártatva egy domb (Stora Lakkspärrberget) megmászása után jött is az a rész, ahol az egyetem kollégiumi épületeit a tó parti erdős dombon oda-vissza kerülgette az utvonal, a szél irányából és a tó fekvéséből tudtam, hogy oda-vissza futok, sok volt itt a kidőlt fa, kúsztam-másztam alattuk-felettük.
Kisvártatva aztán ismét a versenyközpont mellett futottam, itt várt Zsuzsi és az utolsó előtti frissítés, megölelgetett, majd utamra bocsájtott.
A céltől délre lévő dombos-erdős részen gyűjtöttem össze a maradék hét kilométert, a Fiskarstorpets mountain bike pályán kanyarogva, itt még a második világháború idejéből származó beton erődítmények, tank akadályok voltak az út mellett, bár a háborúba Svédország nem szerepelt meghatározó aktív hadviselőként, mégiscsak készültek arra, hogy esetleg valaki megpróbálja elfoglalni a fővárosukat.
Az út mellett legelésző vadludak eghyáltalán nem félnek az emberektől, ugyan ez érvényes a kacsákra is, egyszerűen senki nem bántotta, vagy kergette őket világgá csupán azért, mert ott voltak. Azt láttam, hogy a svéd gyerekek a szüleikkel csendben ülve, vagy óvatosan közelítve figyelik meg a madarakat, nem pedig közéjük rohanva szétkergetve, más a hozzáállás a természethez ezen a téren is, példaszerű.
Innen visszafordulva a cél felé, nagyon szép réten át vitt az út, aztán jött a befutó, szépen megmászva az amfiteátrumot ölelő dombot és leereszkedve a célkapuhoz.
Nagyon szép érmet kaptam, majd egy kitűnő Erdingerrel és hamburgerrel, amelynek a "húspogácsája" húsmentes, de nagyob finom volt, töltöttem vissza az energiákat, Zsuzsival ejtőztünk kicsit a nyugágyakban.
A 156 indulóból 23-an nem értek be szintidőn belül, én a 69-ik helyen, a szokásos középmezőnyben végeztem.
Miután kifújtam magamat, elsétáltunk egy megállóig, ahonnan egészen a szállásunkig vitt a busz.
Rendesen elfáradtam azért, a zuhanyzás után kellett pár óra heverészés, míg kicsit magamra találtam.
Vasárnap eléggé fáradt voltam a verseny után, de tartalmas napot csináltunk, előbb sétáltunk a belvárosban (Gamla Stan).
Pihenésképp hajókáztunk egy kicsit.
Zárásképp megnéztük a Vasa múzeumot, ahol a svéd flotta zászlóshajójának szánt Vasa van konzerválva kiállítva.
A hajó az első útján úgy 1300 méter megtétele után elsüllyedt, majd 333 évet töltött a vízben, iszapban, mire 1961-ben kiemelték.
Az elsüllyedés oka az építés közben a király parancsára történő áttervezés, amelynek köszönhetően két ágyúfedélzetet alakítottak ki, magasabbra helyezve ezzel a hajó súlypontját, valamint a fenékrész keskenysége miatt eleve nem fért el elég ballasztsúly, ami a stabilitást biztosította volna. A súlypont magasabbra kerüléséhez az is nagyban hozzájárult, hogy nagy számú és tömegű faragvánnyal és díszes szoborral pakolták tele a hajó oldalsó részeit.
Így az ünnepélyes első kifutást követően a mindösszekis részben felhúzott vitorlázatba kapó szél annyira megbillentette a hajót, hogy a nyitva hagyott ágyúnyílásokon víz ömlött a hajóba és rövid idő alatt elsüllyedt.
Ez a világ legjobb állapotban fennmaradt hajóroncsa, impozáns méreteit nem is adják vissza rendesen a fényképek, érdemes élőben megnézni.
Hétfőn borús időre ébredtünk, de egy hosszabb hajózással meglátogattuk a stockholmiak kedvelt üdülővárosát, Vaxholm-t.
Ez is egy kis ékszerdoboz és persze az ide vezető út is a szigetvilágban.
A szigetek között van lakott és lakatlan, magántulajdonban lévő és nemzeti parki védelem alatt álló is. Mindenűtt csodás nyaralók, kisebb, nagyobb kivitelben.
A hajó több helyen megállt, a legtöbb szigeten csak gyalogutak vannak, erdők, sziklák, partok, mint valami mesevilágban.
Vaxholmban aztán sétáltunk egy nagyot, itt napos, szép idő volt.
Érdemes kitérni kicsit a házakra, ezek kívülről aprónak tűnnek, de nagyon meghittek, praktikusak, jól illeszkednek a környezetbe, hiányzik belőlük minden nagyzolás, magamutogatás.
Színük gyakran "Svéd vörös", ami szintén a melegség jele. Az ablakokban sokszor látni kis hajó maketteket, ez a hazatérés, otthonosság jelképe és egyben tisztelgés a hajós elődök előtt, hiszen Svédország és Stockholm környékének múltjában is meghatározó szerepe volt a hajózásnak.
Sétányok visznek mindenhol a parton, ezen a részen nem nagyon látni olyasmit, hogy privát tulajdonú vízpart. A kis kikötőkben pedig rengeteg kisebb-nagyobb hajó, ez itt kb. az a kategória, mint a nagyvárosokban a robogó, gyakorlatilag a legtöbb családnak van, ha menni kell valamerre.
A víz még itt a tengerhez közelebb is csupán alig érezhetően sós brakkvíz, Stockholmtól keletre pedig teljesen édes.
Ebédeltünk egy olasz étteremben, közben egy nagyobb sirály árgus szemekkel leste a kajánkat, szerencsére tető alatt ültünk, de nem voltam nyugodt, mert korábban egy parti kiülős étteremben pont végignézhettük, ahogy egy néni ebédjének jó részét a tányérról simán elrabolta egy hasonló madár.
Ebéd után még ettünk egy kitűnő fagyit, aztán felültünk a visszafelé tartó hajóra. Most előbb a felső fedélzeten utaztunk kint, majd az eső lekényszerített minket a tető alá, de itt is nagyon jó volt.
Az utolsó napunkon leadtuk a bőröndöket egy megőrzőbe, aztán megnéztük az impozáns városházát, az első úgymond polgármester (Birger Jarl) szarkofágjával, majd körbesétáltuk a Kungsholmen városrészt, ez egy turisták által egyáltalán nem látogatott rész volt, nem bántuk.
Ebéd után még elmerültünk a város kavargó fő sétálóutcáján, aztán késő délután ismét az Arlanda reptér irányába tartó buszra ültünk fel és egy zökkenőmentes esti repülés, majd éjszakai hazavezetés után végre otthon tértünk nyugovóra.
Összességében azt mondhatom, hogy ez egy igazi "bezzegország", mindkét világháborúban semlegesek maradtak, ezekből inkább anyagi hasznuk volt. Ennek is köszönhetően a néplélekben érezhetően nincsenek össznemzeti traumák, veszteségélmények, ez által hiányzik az idehaza erős törzsiesedés is.
A jólét itt természetes dolog, ahogyan a törvény és szabálytisztelet is. Egy kezemen elfér, hány elhízott embert láttam, nagyon aktív életet élnek, egészségesen esznek-isznak.
A város csurig van biciklissel, öltönyben, kiskosztümben is tekernek a munkahelyre/ről és nem számít, ha leszakad az ég és esik az eső, minden megy tovább.
A városban a kerékpárutak csaknem ugyan olyan szélesek, mint az autóutak, a kialakításuk kerékpárosbarát, logikus, biztonságos.
Alkoholtartalmú italt max. 3,5%-os alkoholtartalomig lehet sima élelmiszerboltban vásárolni, állami monopólium az ennél erősebb italok árusítása, ráadásul méregdrágán, kevés és rövid nyitvatartással rendelkező speciális boltokban (System Bolaget).
Ez egy meglehetősen magas színvonalon, nagyon hatékonyan funkcionáló társadalom, nincsen szemetelés, dudálás, ordibálás, rohanás, kapkodás. Az emberek mosolygósak, mindenki teszi a dolgát, egy rossz útszakaszt, vagy kátyút sem láttam, az egész olyan, mint például a svéd popzene nagyjai, az ABBA, a Roxette, vagy akár az Ace of Base, felső kategóriás, igényes, népszerű de mindeközben szerény és botrányoktól mentes, egyszerűen és jól működik, akár csak az IKEA :D
Most szombaton pedig következik a soproni hűségkör 86 kilométeres távja, mondhatni nincsen akklimatizációm a várható hőséghez, Stockholmban nem nagyon volt 20 foknál több, most pedig akár 35 fok is várható, meglátjuk mire leszek elég.