Szentendre Trail 2019

2019.06.11

A tavalyi verseny annyira megtetszett mindkettőnknek, hogy nem is volt kétséges, hogy idén is ott a helyünk.

Igaz bennem az UB célba érés után erős kételyek merültek fel az indulást illetően, de eddigre már bőven késő volt gondolkodni az egész témán, mivel a nevezés ekkor már nem volt visszamondható vagy átruházható. Pár nappal később pedig már nem is éreztem teljesíthetetlennek ezt a futást.

A rehabilitáció érzésre három hétig tartott, négy napig nem futottam, aztán "rögzített" nagy lábujj körmökkel kimerészkedtem kocogni, meglepően jól ment, hat nappal az UB után már egy tempós szintes félmaraton is ment két futócimborával a Sokoróban.

Két hét után aztán szerencsére leesett az összes köröm, ami akart, 5-5 (leesett-maradt)lett az állás a lábfejeken, erről terveztem egy kis képes beszámolót ide, de aztán letettem róla, mert annyira horrorisztikus volt a látvány az elején, szerencsére sokkal rosszabbul nézett ki, mint amennyire érződött.

Három héttel az UB után éreztem úgy, hogy teljesen kipihentem magamat, erre szükség is volt, hiszen az UB és az UTH között csupán négy hét állt rendelkezésre ahhoz, hogy kiheverjem magamat és megpróbáljak rákészülni fejben a Szentendre Trail-re.

Az állóképességem miatt nem aggódtam, bíztam abban, hogy az "UB lendülete" áttol ezen az 54 kilométeren is.

A futás mennyiséget szépen emeltem a versenyig, Zsuzsival két nagyobb terepes kört is beiktattunk, elsőre a kis-szénás kört futottuk le "illegálban", persze befutóra bele is botlottunk a kör kieszelőjébe, akinek megígértük, hogy később majd "szabályos" körülmények között is teljesítjük ezt a futást.

Egy héttel később pedig a Bakony egyik elhagyatott részén futottunk. Bakonybélből indulva a Gerence felső folyását követve Ráktanyát érintve futottunk fel a hajdani szovjet magas légköri rádiókommunikációs központhoz (BARS 504 - Hóleopárd névre hallgatott), ahol meg akartam mutatni Zsuzsinak a hajdani antennák hatalmas állványzatait, de meglepve láttam, hogy immár ezeket is lebontotta valaki.

Az egész helyet lassan visszaveszi a természet, de föld alatti atombiztos irányítási központ sok száz évig megmarad még. Innen Herend felé lefutottunk a hegy oldalában, csodás réteken át ismét bevetettük magunkat az erdőbe, hogy alig járt vaddisznó túrta, sáros "utakon" keveredjünk vissza Bakonybél irányába. A végén Zsuzsiból 4, belőlem 3 kullancsot szedtünk ki.

A verseny előtti hetet mindketten szabadságon töltöttük, sokat molyotunk a "birtokon" a kerttel, ültettünk, öntözőrendszert telepítettünk és elintéztünk egy rakás dolgot amire nem volt idő addig.

Legfőképpen persze sokat pihentünk és aludtunk kihasználva azt, hogy még nem volt hőség. Persze még futottam négyszer terepen (hétfő-kedd-szerda-csütörtök), de csak rövideket (10-20km)

Most pedig térjünk rá a lényegi részre, mivolt, hogyvolt az idei Szentendre traillel?

Szombaton délután értünk Szentendrére, egyből a versenyközpontban nyitottunk, megelőzve egy kis fagyizással, nézelődéssel a belvárosban. Felvettük a rajtszámokat és nézelődtünk kicsit az expo-n, találkoztunk Ervinékkel.

Ahogyan tavaly is, Zsuzsi unokatestvére és családja vendégszeretetét élveztük a versenyt megelőző estén, bográcsgulyással építettünk egy kis fehérje-szénhidrátot magunkban vacsorára, én ettől eléggé összevissza aludtam.

Zsuzsi pedig még korábban kezdett el erős hát/váll fájdalmakra és térd szúrásra panaszkodni, így ő pláne nem aludt, éjjel eléggé megrémültem attól, hogy lehet, hogy elindulni sem fog tudni másnap, erre aztán nagyon durván rácáfolt, de erről később:D

Félálomban hallottuk ahogyan éjfélkor az UTH királyetap majd kettőkor a Szentlászló trail mezőnye nagy kutyaugatással kísérve elhagyja a várost.

Reggel immár rutinszerűen felöltöztünk, összepakoltunk, kis reggeli, majd Bori egészen a belvárosig taxizott minket, majd eljött velünk a rajtba is.

Nagyon komoly ismerős győri mezőny verődött össze a rajtzónában, Bódis Ervin, Vitéz Peti, Fürnstall Balázs és Dósa Réka topogott a rajtra várva.

Zsuzsival korábban megbeszéltük, hogy mindenki a saját tempóját fogja futni, addig megyünk együtt, míg ez mindkettőnknek kényelmes.

Az útvonal a Bükkös-patak még hűvös völgyében kanyargott felfelé, de a rajtban már lehetett érezni, hogy itt bizony durva hőség lesz (az is lett).

Ahogyan kiértünk a városból már úgy éreztem ideje kicsit hűteni magamat így lemaradtam Zsuzsitól egy nyomós kútnál, azonban az előttem sorban állók komplett nagy mosakodást tartottak így pár másodperc után eluntam a várakozást és inkább futottam tovább.

Zsuzsi hátát a Kő-hegyi menedékházig láttam, aztán eltűnt a szemem elől. A rajtban még azzal matekoztunk, hogy majd ő nem bírja az én tempómat, mert nem készült fel rendesen és majd lemarad, stb..., de már ismerem annyira, hogy sejtettem, ha bedurrantja a rakétáit, akkor szigorú tempóban fogja tolni a futást végig (így is lett). Esélyem sem volt utolérni a későbbiekben:D

Mivel egyedül maradtam kapcsoltam egy kis zenét és szépen nekiálltam kényelmes tempóban "utazni", a laza emelkedőket megfutva, a nehezebbeket tempósan gyalogolva. Éreztem, hogy kezd ütni a meleg és azt is, hogy azért még érezteti az utóhatásait az UB az izmokban, így nem vettem kapkodósra a figurát, kényelmesen futottam érzésre kordában tartva a pulzust, szorgalmasan hidratálva és tolva a géleket és a sótabikat.

A Lajos-forrásnál utolértem Balázst, ami eléggé meglepett, no persze az ilyen dicsőség gyorsan múlik:) Volt egy kiadósabb sarazós szakasz is amolyan vaddisznószagú (csak tipp, vaddisznót még csak bográcsban szagoltam, élőben még nem) cuppogós sárral még Pilisszentlászló előtt, az első frissítőpont Pilisszentlászlón volt, gyorsan bemosakodtam, töltöttem vizet, vedeltem kólát és felkészültem a száguldozásra az Apátkúti-völgyben.

Idén jóval több víz volt a patakban de az átkelések nem okoztak nehézséget, jó tempót lehetett futni itt és a völgy is kellemesen hűvös volt. Lejjebb, ahol kiszélesedett a völgy, aszfaltra váltottunk, megszaporodtak a kirándulók és a piknikezők, ahogyan tavaly úgy idén is sokan inkább füstöt csináltak tűz helyett, ez most sem esett jól. Szerencsére gyorsan eljött a "kimászás" a Disznó-zug felé balra, majd az ereszkedés Visegrádra a második frissítőhöz.

Ezt már nagyon vártam, újabb kóla vedelés, víz töltés, nyakon öntés következett és óóó hála... volt jég, tettem is három nagyobb darabot a kalapomba, ez kellemesen hűsítette a fejemet a rákövetkező szakaszon.

A visegrádi kálvária tényleg az, szó szerint, állt a levegő és mászás, meredeken, hosszan a fellegvárig, hát ez nem esett jól. Itt szerencsére kicsit módosult az útvonal, fent egy rakás osztálykiránduláson résztvevő gyerek hajrázott, osztogattam a pacsikat, majd az országút helyett az erdőben haladtam tovább a Nagy-Villám felé. 

Itt egy nagyon szép ligetes réten átvágva végre ismét erdő következett és elhagytam az autók és zajongó kirándulók "birodalmát".

A Sas-hegyen át ért az út a Borjúfőhöz, az enyhén emelkedő utat nagyjából végigfutottam. Eddigre már felszakadozott a mezőny, javarészt teljesen egyedül futottam. A meleg miatt azért kezdtem már megülni, de az UB-n többek között nagyon megtanultam "feltámadni" és átvészelni a holtpontokat, mindig tudatosítva, hogy nincsen olyan mélypont ami ne érne véget egyszer.

Az Urak-Asztala oldalban már inkább csak hullámzott az út, jól futható volt, időnként be is felhősödött az ég, jól felfrissültem itt és jó érzés volt tudni, hogy közeledik a Pap-rét ahol alaposan feltölthetem a készleteimet.

A frissítőhöz való leágazást is őrizte egy Staff tag, kedélyesen pacsizva és hajrázta az elhaladókat. A Pap-réten meglepve láttam, hogy Balázs és Peti is ott bandázik, alaposan bekóláztam, számba vettem a maradék frissítésemet (2db. gél), igyekeztem minél több folyadékot meginni és fullra töltöttem a kulacsaimat. Az összes frissítőponton minden kívánságomat lesték, töltötték a kulacsomat, kezembe adták amit kértek és lelkesen öntötték a nyakamba a vizet ha kértem, óriási köszönet ezért!

Kis ejtőzés után aztán nekiindultam, a frissítőtől visszaúton Ervinnel találkoztam, aztán következhetett a már ismert, általam csak "óriási szívás"-ként aposztrofált szakasz, ami egy kiadós ereszkedéssel kezdődött, zergéztem lefelé a változatos ösvényen, közben megállapítottam, hogy a Speedgoat igen jó és stabil terepcipő, hogy még egyszer sem ficamítottam ki a bokámat. Persze így is lenyomtak jó páran, lefelé (sem) leszek soha túl gyors, mert ugye lefelé a sz@r is gurul, főleg ha kemény, én inkább óvatosan "csordogáltam" :D

Leérve éles hajtűkanyar jobbra, majd a Hétvályús-forrás, ahová lusta voltam lemenni frissíteni, inkább nekiálltam megmászni a siratófalat, néha négykézláb, fától-fáig fújtatva csak felmásztam a Vörös-kőre, fent elképesztő körpanoráma fogadott. Ez után következett egy kis vidám kanyargás az erdőben lefelé, ez amolyan "nagyon szeretem" szakasz, kicsit kizökkentett a mászás és jól esett a "száguldozás", bolyozás az erdei ösvényen.

Persze a leadott értékes szintnek hamar megvan a böjtje, újabb mászás következett a Nyerges-hegyre, ez kevésbé szigorú, mint a vörös-kői, cserébe viszont hosszabb és az emelkedő alján elfogyott a sótablettám és kiment az utolsó gél hatása is, így kezdtem álmos és éhes lenni, persze most is megfogadtam ,hogy mindig lesz nálam "vészkaja" (rendszeresen elfelejtem). Közben Balázs is utolért, de már azért rajta is látszott, hogy nem annyira örül az utolsó mászásnak.

A másik UB tanulságot is gyakran elővettem, itt is, méghozzá, hogy "türelem, minden megpróbáltatás véges, minden cél elérhető idővel". Visszavett tempóval, de szerencsésem felértem a hegytetőre, itt is megcsodáltam a panorámát, majd megkezdtem a hosszú ereszkedést Szentendrére, itt volt a legmelegebb, volt sok kanyargós jól futható szakasz, de a végére már nagyon elég lett a sok fékezésből (a lefelé futáson van mit fejleszteni).

Gondolatban már persze készültem a Skanzen frissítőpontra, hogy majd jól bekajálok, csak azt hagytam ki a számításból, hogy ott már nincsen szénhidrát, így a forró betonúton beporoszkálva először is leöntettem magamat vízzel, bekóláztam az legalább cukor, felfaltam egy rakás kovászos uborkát (tápérték nulla, de isteni finom és van benne só), egyik kulacsba kóla, a másikba víz aztán hajár, nekiduráltam magamat az utolsó szakasznak.

Innentől már nem ittam vizet csak öntöztem magamat a kulacs tartalmával, a kólát pedig a frissítő utáni 500 méteren megittam. Volt pár kevésbé szívderítő környék Szentendre szélén, de ezt már relativizálta a cél közelsége. Végre ismét beértem a Bükkös patak völgyébe, innen már csak poroszkálni kellett lefelé, a híd alatt még csippantottam, majd a híd után leelőzött Réka, én meg kiélveztem a sétálóutcán a Staff által keltett hangulatot, már csak ezért is megéri eljönni ide futni.

A célban már várt rám Zsuzsi, láttam rajta, hogy jó ideje beért, ő megjavította 14 perccel a tavalyi időnket és 7:23-al finiselt az előkelő 56-ik helyen (nők között 17-ik hely), képzelem mi lett volna ha még fel is készül :D:D Én a tavalyi eredményhez képest (7:37) idén 8:05-el zártam a 126-ik helyen a 339 indulóból ez még azért vastagon a mezőny első fele:D Az UB utóhatások és a hőség kombinációja miatt teljesen elégedett vagyok az eredménnyel.

Sajnos a sör éppen elfogyott mire odaértem a hűtőkhöz, úgyhogy Zsuzsi maradékát szippantottam fel, langyos alkoholmentes sör sem esett még ilyen jól (nem mintha ilyesmit innék normál esetben) Utána találtam még egy gélt a zsákomban, hát jobban esett volna úgy 10 kilométerrel korábban megtalálni...

Megvártuk még Ervint és Petit akik együtt futottak be, aztán bandáztunk kicsit a célterületen és a mentőautó mögött (Ervin: "megnyugtat, hogy itt van":D).

Bori és Villő is várt ránk a célban, ők aztán el is fuvaroztak minket, gyors zuhany, kiadós vacsi, majd hazaautóztunk, utána nem kellett ringatni.

Összességében ismét szuper és emlékezetes verseny volt, profi szervezéssel. Bár közben gondolkodtam azon, hogy mi, merre, hogyan legyen a terepfutással, mert alapvetően inkább aszfaltbetyárnak tartom magamat, pár órával a célbeérés után ismét elkezdett foglalkoztatni a Szentlászló trail kérdésköre, hát majd meglátjuk. 

Felmérésnek ott lesz majd az őszi UB Trail 100 kilométere.