Szentendre Trail 2018

Ennek a versenynek a története már messzebbre nyúlik vissza, mivel Zsuzsinak már tavaly ősszel megvolt a nevezése a távra, én akkor még nem gondoltam, hogy egy ilyen nehézségű futást szintidőn belül teljesíteni tudnék. 

Később, mivel a Félbalatonra való felkészülés rendben ment, majd magát a Félbalatont is az előzetes elvárásaimon felül tudtam teljesíteni, lelkesen csaptam le a Zsuzsi által talált eladó nevezésre.

A felkészülést utólag összességében sikeresnek könyveltük el, azzal a megjegyzéssel, hogy azért még alaposabban is csinálhattuk volna.

Péntek délután még futottunk egy könnyű átmozgató terepkört a Sokoróban, szombaton pedig egy kis "Ikeázás" után autóztunk Szentendrére. Itt csodaszép idő (Budán még felhőszakadás volt) várt minket, felvettük a rajtcsomagunkat és az RFID azonosítópántunkat és kicsit sétálgattunk a meseszép belvárosi utcácskákon, ahol már minden készen állt a rajtra, ennek megfelelően a turistákon kívül sok volt már a futó is (a megfigyelt futóórák számából következtetve).

Ezt követően "becsekkoltunk" Boriékhoz Szentendrén (Zsuzsi unokatestvére), akik a legkitűnőbb vendéglátók voltak a teljes ottlétünk alatt (ezúton is óriási köszönet!).

Hideg sörrel és kiadós tésztapartival vártak minket, mi tagadás, nagyon bevacsoráztam, ez okozott is egy kis forgolódást az éjszaka, így viszont meg tudtam nézni az UTH királytávjának éjféli rajtját a neten:)

Reggel szokás szerint korán keltünk, volt már némi "versenydrukk", módszeresen pakoljuk össze a futózsákokat, az itatóba keverek Sponser Long Energy-t, a két kulacsba pedig víz és Isostar kerül, 6 gélt viszek, illetve só és BCAA kapszulákat (2db/óra).

A gyerekek (Villő) közben Zsuzsinak fonnak "versenyhajat" és biztosítanak minket, hogy nagyon fognak szorítani nekünk - ezek után nekünk már csak futni kell, rajtuk nem fog múlni.

Nyolc órára már a rajtzónánál vagyunk, Bori egészen a belvárosig fuvaroz minket.

Bent a zónában szépen gyűlik a tömeg, előrébb megyünk, csupa vidám, színes (és jól felszerelt) futó, még mindenki friss, tiszta és kipihent -  ez utóbbi három dolgot egészen biztosan magunk mögött hagyjuk a következő 54 kilométeren.

A rajt után kicsit kanyarogtunk a belvárosban, majd a Bükkös-patak árnyas, hűvös völgyében futottunk, itt kicsit helyezkedtünk a mezőnyben és felvettük az utazótempót. Bori a rajton kívül még két helyre is odaér biztatni minket, nagyon jól esett!

Szentendrét elhagyva murvás emelkedőkön jutottunk a Kő-hegy aljába, majd érintettük a Kő-hegyi turistaházat. Itt ettem meg az első gélt, valamint figyeltünk arra, hogy rendesen hidratáljuk magunkat, mert a napsütötte részeken meglehetősen meleg volt már.

Erdei hullámvasúton át gyorsan a Lajos forráshoz értünk, itt csippantottunk és mentünk is tovább. Pilisszentlászlóra érve lelkes szurkolás fogadott, kicsit futottunk aszfalton, majd gyorsan ittunk és kulacsot töltöttünk a frissítőponton. 

Innen az Apátkúti völgyben robogtunk lefelé számos patak átkeléssel tarkítva, ezeket most száraz lábbal meg lehetett úszni, de az út mellett szivárgó források szerencsére gondoskodtak arról, hogy összesározzuk a cipőnket:)

A völgyből kimászva Visegrád nyaralói között kezdtük meg az ereszkedést a frissítőponthoz, itt találtam egy vezeték nélküli fejhallgatót, amit aztán leadtam a személyzetnek.

A frissítőponton ismét igyekeztünk kevés időt elpazarolni, teletöltöttük a kulacsokat, ittunk és nekivágtunk a kálváriának, képletesen és szó szerint is, nagyon meredek sziklás és nagyon hosszú mászás következett a fellegvárig sok turistával, aztán lankásabban a műúton a Nagy-Villámra.

Újabb ellenőrzőponton csippantottunk és egy nagyon szép réten át tértünk vissza végre újra az erdőbe.

Csodás ösvényeken és utakon vitt a jelölés az Urak Asztala-hegy oldalában, majd végre feltűnt az órám térképén a pap-réti frissítőpont.

Igyekeztem minél rövidebb idő alatt minél több mindent megenni és meginni, a személyzet itt is nagyon előzékeny volt, készségesen töltötték meg a kulacsokat a kívánságainknak megfelelően.

A versenyt megelőzően sokat nézegettük a térképet és főleg a szintrajzot így tudtuk, hogy a Pap-rét - Skanzen szakaszon lesz a táv legszívatósabb hegymászása, a hírhedt "vámpírfog", gyorsan meg is kezdtük az ereszkedést egy meredek szerpentinen, hogy aztán nyílegyenesen mászhassuk meg a Vörös-kő oldalát, ez tényleg nagyon meredek volt, pár helyen kézzel is kellett kapaszkodni a gyökerekbe, elismerően néztük azokat a futótársakat, akik a két hosszabb távon indultak és itt már 70, illetve több mint 100 kilométerrel a lábukban küzdötték magukat felfelé.

Fent a Vörös-kőn aztán mindenért kárpótolt az elénk táruló panoráma, balra a Dunakanyar, előttünk a Szentendrei-sziget északi csúcsa, jobbra Budapest, előtérben a Megyeri-híd pilonjaival. Sokat persze itt sem időztünk, hanem ismét erős szintereszkedéssel futottunk le a Szénégető-patak völgyébe, ahol a gyengén csordogáló Csaba-kút forrásból töltöttük újra a kulacsokat az előttünk álló mászásra. Ez érzésre nem volt annyira durva, mint az előző, de 40 kilométer fölött már minden emelkedő annak számít - legalábbis nekem:)

Fent a Nyerges-hegyen aztán szépen kanyargó ösvényen értük el a futás utolsó hegycsúcsát, jó érzés volt tudni, hogy innen már csak lefelé kell futni. Persze eszembe jutott az örök érvényű terepfutó megállapítás, hogy "lefelé még a szar is gurul.....persze csak ha kemény", így én már lefelé is csak poroszkáltam a meredekebb részeken, Zsuzsi szerencsére mindig megvárt:)

A Skanzen frissítőpontig teljesen elfogyott a folyadékkészletem le is lassultam és nagyon szomjasan értem be, jól csúszott a hideg kóla, amelyet aztán vízzel higítva vittem is magammal, sapkavizezés és már mentünk is tovább.

Az út ezen része már nem volt túl eseménydús, csak futni kellett, szerencsére a Bükkös-patak mellett továbbra is hűvös volt az idő, sikerült felfrissülnöm is, így az utolsó szakaszt bőven 6 perces kilométerátlaggal sikerült megfutni.

Az országút alatt átbújva a belvárosba értünk, az utolsó pár száz méteren már rengeteg turista és már beért futótárs biztatott minket, nagy élmény volt! A célban Boriék vártak minket, már nagyon örültem, hogy egy lépést sem kell tovább futnunk.

Most nagyon jól esett az alkoholmentes sör is, ücsörögtünk még vagy egy órát a befutó mellett, szurkoltunk a beérkezőknek, eszegetünk, nyújtunk, élvezzük a pihenést.

Később megkerestük a helyet ahol a befutóknak meleg ételt adtak, nagyon jó zöldséges pennét és rizottót ettünk, itt is nagyon kedves volt a kiszolgálás, a társaságról nem is beszélve.

Boriék este még friss sajtos-tejfölös lángossal is vártak minket, rég nem esett ennyire jól!

Az előzetes terv az volt, hogy a szintidőn (10 óra) belül jó lenne beérni, majd ezt úgy módosítottuk, hogy jó lenne a tavalyi rövidebb (9 órás) szintidőn belül lefutni a távot. Futás közben ezt is átértékeltük és a 8 órás teljesítést láttuk elérhetőnek, de a végére csak sikerült 7 óra 38 perc alatt lefutnunk az 54 kilométeres távot, 1850 méter szint emelkedéssel. 

Abszolútban ez a 338 indulóból a 134-ik helyre volt elég. Alaposabb felkészüléssel (főleg, ha gyorsabb tudnék lenni lefelé futásnál) és még tovább rövidített frissítéssel (kb. 18 percet töltöttünk összesen ezzel) ezt a távot 7 órán belül is teljesíthetőnek érzem, de így is elégedett vagyok a mostani eredménnyel.

A verseny nem csak profi, de nagyon futóbarát szervezésű, itt tényleg a futó van a főszerepben, a frissítés finom és bőséges, a személyzet pedig azon kívül, hogy mindenben a segítségünkre volt, rengeteg buzdítást is adott, ehhez pedig az ország egyik legcsodálatosabb hegysége adta a hátteret, az igazi ékszerdobozzal - Szentendrével.

A nyári program futásilag már körvonalazódik, innentől az augusztus 11-i Korinthosz 80-ra való felkészülésé a főszerep, addig még két verseny van a naptáramban, Plitvice Maraton június 3-án, majd Győr-Lipót futóverseny június 17-én. 

Egy biztos, hogy ide még visszatérünk, a célba érkezés után beszélgettünk arról, hogy a mostani tapasztalatok birtokában a 84 kilométeres Szentlászló Trail sem tűnik teljesíthetetlennek....meglátjuk:)