Spartathlon epilógus

Ez a futás mindenképpen megér még egy kis tárgyilagosabb fejtegetést így, hogy volt ideje bőven leülepedni az élményeknek.

 Lássuk csak, mi történt a Spartathlon óta, hogyan változtak a benyomások az idővel.

Ahogyan telt az idő, úgy normalizálódott bennem ennek a futásnak is a valós nehézsége. Érzésre, ahogyan az ilyen hosszú futásoknál megszokott, a célba érést követő napokon sokkal inkább tűnt nehéznek a teljesítés, mint pár héttel később visszanézve.

Következzen most egy az előzőnél tárgyilagosabb kiegészítés ehhez a futáshoz. Először is, a jobb talppárnám bőrhiányossága miatt szigorúan betartottam a pihenőidőt. A célba érés után kerek 7 napig egy lépést sem futottam, nem azért, mert az izomzatom, ízületeim fáradtak voltak, hanem inkább a fejem volt fáradt, meg persze a keringésem, ami kevésbé érezhető fizikailag. 

Teljesen joggal megengedtem magamnak azt az érzést, hogy alapos indokkal ne legyen kedvem futni. A bőr visszanövése után is szépen nyugisan kezdtem el újra futni, nem szorít semmi célverseny, a szezon lényegi része véget ért számomra. 

Csak futogattam ahogyan a kedvem tartotta. Pihenni tudni kell, ha nem tudok pihenni, semmit sem tudok, ez volt a mottóm. Van akinél működik, vagy működni látszik, hogy egy ultrát egy másik ultrával "pihen ki", nálam nem. 

Meg persze lehet, hogy másoknál sem, mert eleve túl sok kiégés gyanús vergődést látok, miszerint egy futó ilyen-olyan idő vagy táv nem elérése esetén nyilvánosan és látványosan szakít a futással, hogy aztán a kommentelők lelkes vígasztaláásának és hozzászólásainak hatására egy héttel később újra motivált legyen (vagy legalább annak tűnjön), aztán leadja a nevezését az összes létező versenyre. 

A jelenség hasonlít egy kicsit a folyamatos fogyás-hízás jojóhoz, vagy akár a problémás párkapcsolatok szennyesének a közösségi médiában való direkt ("megcsaltál te genyó!"), vagy árnyalt ("az élet mindig visszaadja azt amit más ellen elkövetsz" és hasonló "falvédő bölcsességek") kiteregetéséhez (párkapcsolat a futással?). 

Előzőleg elfelejtettem írni, hogy a Spartathlon előtt több olyan általam elismert futó (Csákány Kriszta, Márkus Öcsi, Wittmann Jani, Kelemen Anett, Ihász Vera), üzente azt, hogy nincsenek kétségei az felől, hogy én végig megyek, mert stabil teljesítő vagyok. 

Ezt felfoghattam volna tehernek is, hogy "jaj, most meg kell felelnem valakik elvárásainak", én inkább úgy álltam hozzá, hogy ők kívülről jobban láttak engem és ez esetben talán saját magamnál is jobban látják az esélyeimet mert bennem volt azért vizsgadrukk.

Kellett az első 80-100 kilométer zökkenőmentes megtétele ahhoz, hogy ez a feszültség elmúljon és megnyugodjak. Onnantól aztán bennem sem volt egy szemernyi kétség sem a teljesítéssel kapcsolatban, mert realizáltam, hogy ez is csak egy táv, egy A-ból B-be eljutás, amin végig megyek, ahogyan szoktam. 

Az utolsó 10 kilométeren persze szó szerint két tűz közé kerültem, az egyik belülről sugárzott kifelé (láz), a másik kívülről befelé (napsütés és hőség). Egy lehetőségem volt, mégpedig előre menekülni és mielőbb beérni.

Edzőm mint már korábban írtam, soha nem volt és nincs is tervben ilyesmi, ahová eljutok, amit elérek az a saját munkám eredménye. Ahogyan a versenyeket teljesítő vagy feladó futók megoszlását nézem, ott sincsen semmiféle összefüggés, hogy valaki edzővel, vagy edző nélkül ér, vagy nem ér be. 

Látszik, hogy ebben a műfajban semmire sincsen garancia. Olvastam mentális trénerek bevonásáról is a verseny közben, illetve mantrák felírását, felolvasását és ismételgetését is emlegették többen. Az első téma olyan mint az edző, én futok, az én lábaim futnak, meg az én agyam és az én gondolataim/motivációm fut, nem a másé, fura lenne ha magamat kellene emlékeztetnem a "miért?"-re, az meg pláne, ha másnak kellene ugyanerre emlékeztetni engem futás közben. 

Egy ilyen versenyen pedig már a rajtban eléggé ki kell lennie tréningezve a futónak fejben is, hacsak nem valami nagyon rövid úton jutott el a Spartathlon rajtjába (végülis egy sikeres kvalifikációval is oda lehet állni, kérdés, hogy érdemes-e?). De ez is egyedi, én talán túlzottan is realista vagyok, de van akinek ezek szerint ezek szükségesek, segítenek.

Keresztedzés, speciális felkészülés nem volt, még a biciklizéstől is távol tartottam magamat, futások alkalmával pedig két dologra figyeltem nagyon, az első, hogy ne menjen ki a bokám valami rossz lépésnél, a másik, hogy most már tényleg ne üssenek el a futásaim során az autók (veszélyes helyzet volt éppen elég). 

Meg persze, hogy legyen azért némi bemelegítés és nyújtás a futások előtt és után. Keresztedzést nem végeztem, hacsak a tűzifa feltalicskázását és egy komplett előszoba házhoz építését (tervezés, ácsmunka, szigetelés, villanyszerelés) illetve az egyéb kerti munkákat nem nevezzük annak (végülis miért ne?).

Maradtam a jól bevált receptnél, miszerint futásra futással készülök fel. Nem volt semmi varázslat, futottam ahogyan szoktam és kíméltem magamat. Ez a verseny is bizonyította, hogy nekem ez elsősorban fejmunka, fizikailag nem leszek már erősebb, csak strapabíróbb, az pedig inkább fejben lévő képesség. 

A drámázás és a hosszútávfutás nálam eléggé ellentétes pólusok, ha egyszer futásra adja a fejét az ember és azt tényleg szereti csinálni, akkor a "minek csinálom?", meg a "mit keresek én itt? Maradtam volna inkább otthon" frázisok elsütése csupán a külvilágnak szóló, (tévesen) elvártnak hitt, divatkosnak gondolt pózerkedés, mártírkodás ("tragikus hősködés"). 

Amennyiben ezeket tényleg komolyan gondolja egy futó, akkor ez eléggé zavaros viszonyt is jelezhet a futással mint tevékenységgel kapcsolatban (tömören: ha tényleg nem tudod mit keresel ott, akkor kiállsz, aztán hazamész), márpedig hosszútávon ennek a viszonynak nagyon is tisztának kell lennie. 

Persze nem állítom ezzel, hogy nálam nem csúszik ki néha egy-egy önnyugtató "...sszameg" futás közben valami meredekebb szituban, de ez ennyi, nem több, nem kevesebb.

A végeredményről kapott oklevél szerint így alakult az előnyöm a szintidőhöz a mért pontokon: 

20,1     0:29 

42,2    0:38 

65,1     0:35 

79,8    0:48 

99,5    0:55 

122,7    1:25 

142,1     1:27 

159,4    1:33 

170       1:49 

184,7    1:52 

193,8    1:56 

227,9    2:31 

246       1:32 

Szépen látszik rajta, hogy 100 fölött lehetett (és tudtam) jobban építeni az előnyömet, viszont szerény de folyamatos növekedést már addig is tudtam produkálni, ami mint később kiderült két és fél órában tetőzött, amiből aztán az utolsó 10 kilométer vánszorgásának "köszönhetően" sikerült 1 órát beáldoznom. 

Nekem továbbra is fontos, hogy legyen időtartalékom és biztonságban érezzem magamat, érzésem szerint meglehetősen stresszelt volna ha az ún. "halálzónában" mozogtam volna a Spartathlon során, de sokszor láttam olyan esetet is, hogy egy futó stabilan és végig ebben a zónában fut (fél órával - 10 perccel a szintidő előtt végig).

Már a versenyt megelőzően tudtam, hogy az lesz az élhető taktika, hogy túlélem az első napot, éjszaka pedig időelőnyt építek, a másnap meg majd meglesz úgyis. Az éjszaka volt a legjobb szakasza a versenynek, nagyon jól futható hullámzó, elhagyott utak, kellemes hőmérséklet, bájos kis falvak hangulatos frissítőpontokkal. 

Ahogyan olvastam, sokaknak volt nagy para a szerintem meglehetősen túlmisztifikált "hegy". 

Azért túlmisztifikált, mert a szint legnagyobb részét aszfaltos úton kell megmászni (és max 10%-os emelkedőn), csak az utolsó 200 méter szinthez tartozó út halad a sziklás, morzsalékos hegyoldalban, kecskék által kitaposott (és összebogyózott) ösvényen.

A kanyarokban vagy az út szélén tátongó sok(száz??)méteres szakadékok legendáját is első kézből tudom cáfolni, ez egy egyszerű, meredek hegyoldal és egy rajta cikk-cakkban felfelé haladó útvonal. 

Nyilván éjszaka közepén sötét lesz és ha a harántoló úton például éppen balra van a hegy akkor jobbra a völgy és persze a sötétség, de ez ettől még nem szakadék. 

Ha az ember már a Spartathlonra készül, akkor előtte mindenképpen érdemes (kötelező, alap) ellátogatni pár terepultrára, vagy legalább megmászni pár hegyet itthon, de még inkább a határhoz közel az Alpokban vagy a Kárpátokban, ha nincsen ilyen irányú tapasztalat, mert az ilyen jellegű terepen való mozgást nem lehet aszfalton elsajátítani. 

Ha az ember felsétál a Raxra, vagy Schneebergre például, illetve le onnan a Herminensteig/Wurzergraben/Fadensteg útvonalak érintésével, vagy elugrik a Magas-Tátrába és megmássza a Nagyszalóki csúcsot, vagy a Rysy-t, esetleg átkel a Lengyel-nyergen, a Rovátka-hágón, rengeteg lehetőség van egynapos túraprogramokra. 

Ha ezeken a helyeken szerez az ember gyakorlatot akkor a Parthenio-hegyre való mászás még 150 kili után sem fog egy óriási kihívásnak tűnni. Tehát a hegy nem volt nehéz, sőt, jól esett, hogy végre kicsit más típusú mozgást kellett végeznem az aszfaltos robotoláshoz képest.

A hegyről lefelé hosszabb az út, ez sem annyira durva mint amire készültem, nyilván kell hozzá a lépésbiztonság, nyugodt tempóban kell menni, jól megnézni, hová lép az ember és ha csúszik, kicsúszik a kő, akkor combból kimozogni és korrigálni, így elkerülve az esést (nagy előny itt ha valaki tud korcsolyázni és/vagy síelni). 

Innen aztán az éjszakában és a hajnali hűvösben jól meg lehet futni a triploi-i fennsíkot, az utolsó 40 kilométer meg olyan amilyen, ott már csupán be kell érni.

A Spartathlon után két héttel aztán "végre" átestem a covidon is (öndiagnózis). Nyilván a megviselt immunrendszer is hozzájárult, hogy benyaltam a témát.

Jellemzői: szombaton még elmentem bringázni egy kört, aztán hazaérés után egyből zuhany, ágy, láz. Ezt követte 5 nap folyamatos lázas állapot, ami a lázcsillapítók bevételétől függetlenül állandó és hullámzó maradt. 

Érdekes volt, hogy 37,5-el rosszabbul éreztem magamat, mint 38,5-el, éjszakánként hülyeségeket álmodtam és vizesre izzadtam az ágyneműt. Egy hét után távozott a láz és ugyanezzel a lendülettel elment a szaglásom és az ízlelésem csupán a négy alapízre korlátozódott úgy másfél héten át. 

A futást a láz elmúltával egyből újrakezdtem, egy hét lazulás és poroszkálás után aztán futottam két 100 körüli hetet egymás után, érzésre visszatért a betegség előtti erőnlét. 

Mivel a Spartathlon óta már jócskán telt az idő, ideje volt újra elmenni egy versenyre, egyrészt a hangulat miatt, másrészt meg igazán hosszú edzéseket nem futok mostanában, azaz max. 35 kilométerre megyek ki egyedül.

November utolsó vasárnapján a Runion által szervezett RunPunch 50 kilométeres távja jött kapóra. 

A versenykiírásban nagyon ígéretes volt a pálya. A füredi Koczor pincészetnél rajt/cél helyszínnel, majd kis terepezés Aszófőig, onnan a Sajkodi parton a Belső-tó felé, Tihanyon át le a kikötőhöz és innen a bicikliúton Alsóörs, onnan pedig a szőlők között a római úttal párhuzamosan vissza Füredre.

Sajnos a verseny előtt az útvonalat módosították, kikerült a Tihanyi-félsziget rész és a Római utat követő futás az útvonalból, simán a kerékpárúton oda-vissza futás lett az út java része almádii fordítóval.

Kriszta is nevezett az 50-re így együtt mentünk a Balatonhoz. Eközben Zsuzsi és Ervin nálunk javította az ablakcserékkel járó dolgokat, gipszkartonoztak, gletteltek, nagy munkát végeztek, szépen megcsinálták míg mi a Balatonnál szórakoztunk :D.

Az otthoni fagyos hajnalt követően Füreden már ragyogó napsütés és egyre kellemesebb hőmérséklet várt minket, a rajtból nagyon szép kilátás nyílt a Balatonra és a tihanyi-félszigetre. 

A rajt után egyből kis mászás következett, aztán kis hegyoldalban futás után felfelé haladtunk a Szőlősi-séd völgyében, innen balra tartva Aszófőre vitt az útvonal. 

Nagyon szép futóidő volt, elég volt egy hosszúujjú felső és egy póló, meg csősál a fejemre. Futózsákkal mentem, vittem magammal négy gélt, két tele kulacsot meggyes i.am-el és Sponser Long Energyvel, meg még két kulacsot amibe csak ugyan ezeket a porokat tettem, hogy majd az egyik frissítőn hozzájuk adom a vizet.

Aszófőn aztán a már igencsak jól ismert bicikliúton futottam az UB irányával ellentétes irányba. Ritkás volt a mezőny, mert még a váltókkal együtt sem voltunk 50en ezen a távon. Sok érdekes itt már nem történt, Füred, Tagore sétány, Csopak, Alsóörs, Káptalanfüred, majd a fordító Almádi elején 30 kilométernél. Itt álltam meg először, gyorsan kicseréltem az eddigre kiürült kulacsokat a zsákomban, feltöltöttem vízzel a két kulacsot, aztán mentem is visszafelé. 

Meghajráztam a mezőny mögöttem futó és szembejövő részét. Közben örömmel láttam, hogy csak meglett életem leggyorsabb (azaz legkevésbé lassú:)) maratonja 3:58-al.

Csopakra visszaérve már kezdtem unni a kerékpárutat, itt Baranyai Máté, a verseny szervezője vitte a frissítőpontot, ez volt a  második megállóm, az egyik kiürült kulacsomat a szokásos víz+kóla kombóval töltöttem meg. Szerencsére innen már csak vissza kellett mászni Füredre, lekocogni a Germering utcán, ahol megelőzött a női mezőny második és harmadik helyezettje, ezen kívül nagyjából egyedül futottam végig.

Egész nap kitűnő napos, szélcsendes idő volt. Füred túlsó végén az UB versenyközpontnál lévő körforgalomnál aztán jobbra kellett tartani és hosszan elnyúló, de futható mászással értem vissza a pincészethez.

Jó kis futás volt, nagyon jólesett már végre egy hosszabb. Annyi célom volt, hogy férjen be öt óra alá, ez sikerült is (4:48). A pincészet fűtött termében ettem egy olyan finom gulyáslevest, amilyent már régen, Kriszta zöldséglevessel melegítette magát, mert azért délutánra már elkezdett hűlni az idő. Sötétedésre pedig már haza is értünk Győrújbarátra.

Most pedig végre jönnek az ünnepek, lesz idő bőven futni és kalóriákat lemozogni, amire Zsuzsi sütikészítési stratégiáját ismerve igencsak szükség lesz.