Spartathlon 2024 - DNF

Most egészen máshogy alakultak a dolgok, mint két éve, de legalább meglett ez a tapasztalás is.

Lássuk mi történt az idei Spartathlonomon.

A szépen felépített hő akklimatizációmat a verseny előtti két hét határozottan hűvös időjárása erősen erodálta. Ráadásul a Boris ciklon látogatására eső hétvégére voltak tervezve az utolsó hosszú futásaim a Spartathlon előtt.

Krisztát hívtam társaságul erre a záró szeánszra, már jól összeszokott csapat vagyunk. Szombaton a tényői erdészeti úton mentünk egy szintes 30-ast, miközben az érkező ciklon egyre erősebben zúgatta körülöttünk a lombokat.

Vasárnap pedig a Győrújbarát-Gyirmót-Rába-töltés-Győr-Nyúl-Győrújbarát 35 kilométeres karikát futottunk meglehetősen viharos körülmények között.

Teljesen jól felkészültnek éreztem magamat, mindössze a várható meleg miatt aggódtam kicsit.

Rá következő héten már csak rövidebbeket futottam, aztán pénteken elkezdtem érezni a torkomat és kissé nyomottabb voltam reggel, gondoltam, hogy ez az őszi-tavaszi allergiával együtt, vagy az után rendszeresen rajtam átmenő megfázás lesz, amely általában egy napnyi gyengeséget okoz, pár napra összezavarja a hő háztartásomat, de más kellemetlenséggel nem jár.

Nem is idegeskedtem ekkor még.

Nem vagyok egy gyakran beteg típus, emlékszem, hogy táppénzen is 1998 őszén voltam utoljára influenzával, aztán a covid  levert anno pár napra, de mivel eleve home office-ban voltunk, ez sem okozott kiesést a munkából.

Szombaton reggel is éreztem a kótyagosságot, de ez még nem lepett meg, az viszont igen, hogy estére belázasodtam és vasárnap egy jártányi erőm sem volt, 37-37,5 közötti hőmérsékletekkel nyomtam az ágyat, ami este aztán 38,5-re is felugrott.

Gyenge voltam, fájt a fejem.

Ahogyan a covidkor, úgy most is a 37 körüli testhőnél sokkal rosszabbul voltam, mint mikor felment 38 fölé.

Az egész szitu persze durván megviselt és nehéz volt reálisan hozzáállni a helyzethez, itt áll az ember a Spartathlon előtt, amit megcsinálni még jól felkészülve és egészségesen sem egy szimpla ujjgyakorlat, erre történik valami teljesen váratlan dolog ami az egészet akár el is lehetetlenítheti.

Úgy éreztem, hogy a betegség egy nagy fecskendővel az összes erőnlétemet egy nap alatt elszívta.

Arra koncentráltam, hogy pihenjek és tartsam az energiaszintemet, de vasárnap egész nap nem ettem...pedig kellett volna, hogy minél kevesebb rombolással járjon ez az egész. Zsuzsi közben minden kívánságomat lesve próbált segíteni és láttam rajta, hogy a saját egészségét is odaadná most nekem, ha tehetné.

A nyugalmi pulzusom a szokásos 45-50 helyett 70 körül mozgott és bármilyen mozgásra gyorsan felugrott 100 köré.

Ráadásul Zsuzsi hétfőn és kedden üzleti útra ment, ami még jobban tetőzte az aggodalmát.

Vasárnap este aztán jött az első jó jel, elkezdtem éhes lenni. Éjjel aztán már kicsit jobban aludtam, hétfő hajnalban bánatos búcsút vettem Zsuzsitól, aki a lelkemre kötötte, hogy szigorú pihenés a megoldás és nyugodjak meg, mert rendbe fogok jönni.

Megtettem amit csak lehetett, vedeltem a mézes teát, szedtem a vitaminokat és nagyon durván izzadtam, egész nap váltott pólókban nyomtam, közben próbáltam összekalapálni a megviselt formámat.

Hétfőn nap közben aztán szerencsére leginkább csak hőemelkedés környékén mozgott a testhőm, elkezdett folyni az orrom és érzésre kezdtem ténylegesen jobban lenni, persze jobban is akartam lenni minden erőmmel. Ez mind azt jelezte, hogy kifelé megyek a betegségből. Már motivált voltam arra, hogy végre elkezdjem számolni a szénhidrátokat a frissítésemben és megtervezni, összerakni az előre küldendő csomagjaimat.

Közben azon töprengtem, hogy miért hagy ennyire gyorsan cserben a "futó önbizalmam", azaz már ennyi megtorpanás után is olyan érzésem volt, mintha nem lennék képes akár 5 kilométert sem lefutni egyben, kicsit hasonlít ez arra, mikor az ember becsülettel tanult egy dolgozatra, vizsgára az iskolában és a megmérettetés előtt mégis úgy érezte, hogy egy betűt sem tud az egészből. Igaz, lehet némi összefüggés a dolgok között, hiszen olyan is volt nem egyszer a suliban, hogy készült az ember, meg tudott is, aztán mégis bukó volt a mutatvány, de ez egy másik történet.

Igyekeztem azért a jót látni az egészben, ami csak viszonyítás kérdése volt, hiszen mennyivel durvább lett volna, ha ez az egész mondjuk a kiutazás után történik? A szállásra nem mehettem volna emberek közé fertőző betegséggel, de még a kísérőautóba sem ülhettem volna be, mihez kezdtem volna akkor?

Most pedig mégis csak az volt, hogy még pár napon maradt arra, hogy mentsem ami menthető.

Eléggé sok mindent tesz fel ilyenkor az ember egy lapra és én még szerencsés vagyok, hiszen egyrészt már megcsináltam egyszer ezt a versenyt, másrészt pedig nem egy, vagy akár több évnyi kuporgatott pénzt teszek fel lazán a piros hetesre a ruletten a nevezéssel, persze akkor is, ez évek felkészülésének a célja és akárhogyan is, nem két filléres tétel.

Kedden a nap folyamán aztán végképp magam mögött hagytam a lázat, de azért még messze nem éreztem a réginek magamat, néha továbbra is belecsúszott a testhő a 37 fokba, viszont nyugtatott az a tudat, hogy a teljes gyógyuláshoz volt még négy egész napom. 

Ahogyan írtam, az ilyen megfázás a hőközpontomat borítja meg, így a keddre virradó éjjel arra ébredtem nyakig betakarózva, hogy borzongok, lázmérés, testhő 35,8, eközben a nyugalmi pulzus ismét csak 50.

Annyit összegezve elmondhatok, hogy az ember készül arra, hogy az utolsó napokat szépen, pihenve, kis futásokkal, fejben rákészüléssel tölti, nálam ez az egész borult, mert egy állandó félelem dolgozott bennem, hogy mi fog történni, meddig fogom bírni? Ráadásul egyedül leszek az úton, leginkább magamra számíthatok majd.

Nem állítom azt, hogy ne féltem volna, mert féltem és ijedt voltam.

Az első két betegeskedő nap után viszont eltettem a lázmérőt, mert rájöttem, hogy az állandó méregetéssel csak pluszban stresszelem magamat és stressz van így is éppen elég.

Mivel kedd reggel nem volt lázam, egyszerűen ki kellett mennem az erdőbe egy hatos körre, teljesen jól ment, de messze nem úgy, ahogyan szokott, jóval magasabb volt a pulzusom és feltűnően sokat izzadtam.

Kedd estére, mikor Zsuzsi hazaért, végre kiment a fejemből az "betegség" érzet, de azért még eléggé gyenge voltam.

Szerda reggel megint elmentem egy könnyű 4 kilométerre, szerencsére fizikailag nagyjából rendben voltam, csak a pulzusomat éreztem továbbra is úgy jó 20 ütéssel magasabbnak a szokásosnál, illetve úgy izzadtam mint egy ló, ez aztán nap közben is megtörtént párszor, mire rájöttem, hogy javarészt azért is izzadok, mert agyon stresszelem magamat.

Mire Zsuzsi hazaért a munkából, kb. valami önsajnáltató pánikhangulatba csúszva vártam, aztán szerencsére ő észhez térített, elmentünk sétálni egyet, naplemente nézéssel és átbeszéltük a dolgokat.

Pragmatikusan kellett hozzáállnom, egy ilyen versenyben eleve marha sok a váratlan és folyton változó tényező, most pedig beszállt az egyenletbe egy hatalmas ismeretlen, hogy mennyit hagyott bennem a betegség és ez elég lesz-e végig?

Szóval van egy egyenlet, amelynek az egyik oldalán ott a kondi, a tapasztalat, az adott nap időjárása, a pillanatnyi állapot és még egy csomó dolog, a másik oldalon pedig ott van az, ami fix: 246 kilométer futva.

Csütörtökön, az indulás napján hajnalban keltem, Zsuzsit még hagytam kicsit aludni én pedig lementem reggelizni és kávézni.

Rögtön feltűnt, hogy a megszokott reggeli ételeknek fura az ízük...azaz, hogy nincsen ízük, tegnap még volt nekik...lássuk a kávét, édes, de ennyi, na, akkor ez bizony úgy néz ki, hogy valami covid variáns volt.

Ezt már nem drámáztam túl, mivel mára ez a pár éve felfordulást okozó vírus úgy néz ki, hogy átvette a jól megszokott influenza helyét, én viszont voltam covidos is, előtte meg oltva is háromszor, szóval ezt most igen enyhén megúsztam.

Amikor először átment rajtam a covid talán 2020 őszén, akkor is már a gyógyulás után ment el az íz érzékelésem, de akkor úgy két hónapra. Most ez pár nap után visszatért.

Zsuzsitól elbúcsúztam és a pirkadattal megindultam a schwechat-i reptérre. Kényelmes parkolóban Fischamendben leadtam a kocsit, a transzfer bevitt a terminálra, feladtam a bőröndömet és magam is gond nélkül becsekkoltam.

Közben azt latolgattam, hogy a csomagok átvilágításakor mennyire megszokott, hogy a bőröndben 2 kg. fehér por, különféle tasakok, kapszulákkal, több mint 30 üres pezsgőtablettás tubus (az előreküldéshez) és 34 tasak gél néz vissza a képernyőről, egyéb érdekességek mellett :D Mondjuk 2022-ben is odaért a csomagom és ránézésre nem is nyúltak hozzá a vámon.

A repülőúton már teljesen megnyugodtam és elkezdtem nagyon várni ezt az egészet. Volt időm végre letenni a stresszt, mert arra gondoltam, hogy végül is ez a világ egyik legnagyobb luxusa, amit szerencsére űzhetek, hogy egy nagy rakás pénzért elutazzak valahová, ahol válogatott önsanyargatások árán megpróbáljam Pheidippidész útját reprodukálni egy rakás hasonló eszement társaságában.

Mégis hogyan jönne ehhez bármiféle nyavalygás? Egy csomó futó ki akart jutni, nekem meg sikerült eljutnom ide, ráadásul másodszor.

Gyorsan eltelt az út és máris landolt a gép a görög fővárosban, a földhöz közeli fordulók során jól látszott a rengeteg olajfa liget mindenfelé, köztük kis utakkal, égszínkék tenger, távolabb párába burkolózó hegycsúcsok, ez mind rám vár nemsokára!

A végső megkönnyebbülés akkor érkezett el, mikor végre feltűnt a feladott bőröndöm a szállítószalagon. Márkus Öcsi és Poór Peti jöttek értem a reptérre, mondhatni úri dolgom volt!

A hotel felé Öcsi már mindenféle régi spartathlonos sztorikkal szórakoztatott minket, hát, nagyon örültem, hogy velünk van!

A szálláson, amely ezúttal pont a versenyközpontnak is helyet adó Hotel Oasis-ban volt, már csak úgy hemzsegtek a futók, a szoba (amely valójában egy nappali-konyhás, hálószobás, fürdős, erkélyes apartman volt) csereberék miatt aztán úgy jött ki a lépés, hogy mint az én, mint a Peti beosztott szobatársa megüzente, hogy ők külön foglaltak szállást, így mindketten egy-egy fullos apartman gazdáivá váltunk.

Nem bántam, hogy egyedül vagyok, totál szétpakoltam a cuccaimat, belaktam a helyet, kialakítotam a műveleti központot.

Petivel aztán gyorsan lementünk csobbani egyet az ide kb. 200 méternyire levő Glyfada Beach-re, kristálytiszta, 27 fokos vízben lehetett úszkálni.

A fürdés után sikertelen kajálda keresésbe fogtunk, majd gyorsan visszamentünk a hotelba, felvettük a rajtszámokat és elugrottunk boltba.

Szerencsére nem totál nullás lett az íz érzékelésem, hanem halványan azért éreztem a narancslét ami vettünk, meg egy pékségben kajáltunk még, hogy kibírjuk vacsoráig.

A szálláson szenderegtem még kicsit a vacsiig. Nagyon király ellátást adtak a görögök, rendesen bevacsoráztunk. Utána még mászkáltunk kicsit Petivel a kikötőben.

Éjjel jól aludtam, ami a mögöttem álló időszakot nézve nem is csoda. Valami mini szúnyogok bejutottak a hálóba, pár csípést begyűjtöttem tőlük álmomban.

Petivel megbeszéltük, hogy reggel hétkor futunk még egy rövid átmozgatót, 4 kilométert tettünk a cipőkbe a még kellemes reggeli hűvösben. Persze Peti tempójában (5perc/km), szóval leizzadtam mint az állat, de szerencsére bírtam a tempót:D

A reggeli minden előzetes várakozásomat felülmúlta, többek között Öcsivel, Petivel, Prantner Gabival, Farkas Zolival alkottunk egy asztaltársaságot, a sztorizgatás most sem maradt el, ahol Öcsi ott van, ott jó a hangulat, megnyugtató látni, hogy van velünk egy "nagy öreg" a nálunk jóval korábbi ultrás generációból. 

Ráadásul 6 éve pont az ő általa rendezett Korinthoszon futottam életem első komolyabb távját, most pedig? Itt ülök egy asztalnál vele a Spartathlon előtt és megy a kvaterkázás, hihetetlen!

A reggeli után a szobában véglegesítettem a feladandó csomagjaimat, kiadagoltam a porokat, mindent lezártam, aztán levittem a központba, ahol szépen bepakolták az adott frissítőpontra szállítandó zsákokba, ez így azért nagyon kényelmes volt!

Extra ismertetőjelként Zsuzsi még cicás matricákkal is ellátott, így ezekkel is egyedibbé tettem a csomagokat.

Ez után az ebédig az időt édes semmittevéssel, alvással, olvasgatással töltöttem.

Az ebéd is kitűnő volt, az asztaltársaságunk kiegészült Simonyi Balázzsal, akinek (azaz a filmjének) volt "némi szerepe" abban, hogy most itt vagyok.

Ebéd után ismét alvás, pihenés következett.

Délután ötkor megvolt a szokásos csapatgyűlés, ezúttal Öcsi tartotta, igazi Korinthoszos érzések, ellátott mindenkit jó tanáccsal, összejött a teljes csapat, itt bizony tapintani lehetett a hangulatot!

A medencénél csapatfotó, aztán kiscsoportos kupaktanácsok:)

Nándi pedig meglepett egy apró egyedi figyelmességgel a csapatpólómon, ha már néha nagyjából sikerül eltalálnom az időjárást :D

Petivel lementünk még egyet fürödni, tökéletes volt a víz, nagy hullámokkal, Innen egyenesen elnézve a tenger irányába, na arra van Spárta a horizonton túl.

Ahogyan két éve, úgy most is beúsztam egy kicsit, majd a vízen hanyatt fekve lebegve, ringatózva rá tudtam fordulni fejben az előttem álló feladatra.

A betegség után maradó köhögésemet tökéletesen kikúrálta a sós tengeri pára, estére végre úgy éreztem, hogy most már tényleg teljesen egészséges vagyok.

Fura, ambivalens érzéseim voltak, mert belül tudtam, hogy nagyon gyenge lapjaim vannak a Spartathlonnal szemben.

A 4:45-ös maratoni és a 9:30-as 81 kilométeres szintidők messze vannak a megengedőtől, pláne hőségben és azért jár hozzájuk szintkülönbség is gazdagon. Futózsákkal megyek, ez rontja a hűtésemet és senki sem adja a kezembe az enni-innivalót, ami szintén időveszteség. Közben pedig egyre kapaszkodtam az érzésbe, hogy pont a betegség megkeverte utolsó hétnek köszönhetően elkezdtem nagyon is dacosan, de mégis csak formában érezni magamat.

Összepakoltam a futózsákomat és tudatosítottam magamban, hogy ezen a versenyen nincsen lazulás meg hanyagság, egyszerűen meg kell enni és inni mindazt amit elterveztem, ügyelni a sóbevitelre és folyamatosan jól energetizáltnak, hidratáltnak maradni.

Tudtam, hogy nagyon kemény menet lesz, nem lesz itt senki aki a kezembe nyomja az enni és innivalót, mikor már szét leszek csúszva fejben, nekem kell kontroll alatt tartani mindent.

Vacsoránál Öcsi ismét hatalmas futós sztorikat mesélt hát erről nagyon kár lett volna lemaradni. Elsőre nyilván én is a külön szállás mellett döntöttem, hogy együtt legyek a kísérő csapatommal, de látom azt már, hogy az ilyen közös szállásos, közös kajás dolgoknak mekkora építő szerepük van.

Szombaton hajnalban már csak egy gyors reggeli, aztán suhantunk is az Akropoliszhoz. A rajt előtti percek most is nagyon egyedi hangulatban teltek, mindenki vidám, felvillanyozott, múlandó állapot.

Már világosodott mikor ellőtték a rajtot, indult a menet, hosszan kígyozó futótömeg vette be a Ieara Odos-t (Szent út). Érezhetően kisebb volt a forgalom így szombaton, mint a pénteki rajt esetén.

A városból kifelé csakhamar hosszabb emelkedő kezdődött, izzadtam rendesen, de kellemes hűvös volt, jól voltam, fotózgatással töltöttem az időt. 

Felfelé futva gyengeséget éreztem a combjaimban, de úgy voltam vele, hogy majd elmúlik.

A botanikus kert mellé felkapaszkodva aztán kezdődött a lejtmenet a tengerig a Daphné kolostor irányába.

Itt igyekeztem jó tempót futni, mert minden egyes megnyert méter rengeteget számít.

Immár ismerős vidékeken át értünk a partra Skaramangasnál, majd iparnegyedek, építőanyag telepek, olajtankerek a finomítóknál, hajóbontó telepek, szervizek, van itt minden.

Az órámon már rég óta csak három adatot jelenítek meg a futós képernyőn, az aktuális időt, a megtett kilométert és a magassággörbét.

Nem idegesítem magamat a tempóval, érzésre megyek, amit a pulzus enged.

Eleusisnál végre csendesebb utcákon futunk, majd olajtartályok, hatalmas hajóbontó telep a parton és kanyargó út vezet az oldalán fekvő hajóroncshoz.

Innen szépül az út, csodás a tenger, erősen melegszik az idő. Loutropirgos, Nea Peramos következik, aztán elfordulunk a parttól Megara irányába. Eszem a géleket, iszom rendesen, sőt, a fokozott izzadás miatt még többet, eszem a sótabikat.

Szilágyi Gyula érkezik meg rám, nincsen jól, túl magas a pulzusa, de azt állítja, hogy úgy hallotta, ha engem lát, akkor biztos zónában van, mondtam neki, hogy most ne ringassa magát ebbe a képzetbe, mert nem úgy állnak a dolgok.

Megarához közeledve már nagyon melegszik a levegő, kezdem nézegetni az órát, tavaly előtt 50 perces előnyöm volt, most csupán negyed óra plusszal érkezem a marathoni távhoz, hát ez nem lesz egyszerű, mert Korinthoszig ugyanúgy 4:45 perc jut a hátralevő majd 40 kilométerre, azaz öt órával gazdálkodhattam.

Az időmérő pont utáni ponton felveszem az első csomagomat, elpakolom a géleket, porokat bekeverem és indulás tovább.

Stikasnál komoly 80 méternyi szint mászás következik, megáll a levegő, hőség van. Itt már sétálok, a szívem ki akar ugrani, pulzusom érzésre az eget verdesi, ömlik belőlem az izzadtság és egyre nehezebben megy a frissítés.

Lefelé igyekszem futni, de már nem megy a frissítés, mert túl magas a pulzus, hiába iszom rendesen, kiszárad a szám, közben hányingerem van és az 50 kilométeres pontnál látom, hogy egy perccel már a szintidőn kívül vagyok.

Itt el kellett engednem a dolgot, igyekeztem persze futni, de már csak vergődésre futotta és az 55 kilométeres időmérő ponton előttem szedték fel az időmérő szőnyeget, ez pedig számomra a verseny végét jelentette.

Nándiék vannak itt mikor megállítanak, leadom a rajtszámokat, a nyomkövetőt, chipet, majd Nándiékkal előremegyek a korinthoszi csatornához.

Lehűlök, megszáradok, gyakorlatilag semmi bajom sincsen, legalább a hétvégi hosszú futás most is megvolt, nem vagyok fáradt. Veszek két üdítőt és a csatorna mellett az árnyékban szépen megiszogatom, miközben nézem a mezőny érkezését.

Hamarosan Öcsi is ideér, átülök az ő autójába és innentől Petit kísérjük.

Öcsi elmondása szerint Peti is rendesen küzd az elemekkel. Előremegyünk a 80-as nagy pontra, itt megnézhetem, hogy Öcsi, mint amolyan szó szoros értelemben vett frissítő próféta, hogyan segíti és látja el tanácsokkal az ide beérkező futókat és kísérőiket, ha ezt tanítanák, hát ő taníthatná.

A zárás előtt tíz perccel Peti is megérkezik, hát őt sem kíméli a pálya, gyors etetés-itatás után Öcsi továbbküldi, majd mi is előre megyünk ősi Korinthoszba.

Itt a szokásos nyüzsgés van, beülünk egy tavernába enni, közben kicsit átbeszéljük a világ dolgait. Öcsinek ritkán látott jó világlátása van, bár ezt eddig is sejtettem.

Peti szépen elkezdte visszaépíteni az időelőnyét, Öcsi profin frissítette, én nem akartam láb alatt lenni, így megpróbáltam Öcsi harmadik kezeként funkcionálni, segíteni a pakolásban, porok betöltésében, stb.

Zevgolatioban ittnuk egy jó frappét, én átöltöztem, kezdett végre hűlni az idő. Emlékeztem, hogy tavaly előtt én is itt kezdtem el sokkal jobban lenni és menni.

A Nemea felé vezető völgyben aztán egyik hazai futónak odaadom a fejlámpámat, mert túlságosan messze küldte előre és közben besötétedett. Egy másik hazai futó száraz pólót szeretne, így ő a tavaly előtti pólómat kapja meg azzal, hogy ez a póló tudja, hogyan kell végigmenni a távon. Ráadásul ez a kedvencem, jó puha anyag, jó viselet.

Jönnek a hangulatos kis falvak, mindegyikben kis ünnep a taverna előtt, Szulinari, Halkeion és persze a komolyabb mászások.

Peti továbbra is jól halad.

Egészen ősi Nemeáig előremegyünk, ez a félút. Itt aztán elkezd aggasztóan telni az idő, miközben Peti jeladója pedig nem nagyon akar közeledni, sejtjük, hogy gond van.

Öcsi elképesztő agilitással rugdossa (képletesen) tovább a futókat a pontról, nincsen mese, menni kell.

Eszembe jut, hogy Ervin, mint hivatalos frissítő (és persze a csapat!) - ugyanilyen agilitással zavart tovább minden egyes alkalommal és így tudtam a korinthoszi 50 percből a félútig közel másfél óra, hajnalig pedig több mint két óra előnyt építeni a szintidőhöz, ami aztán bőven elég volt ahhoz, hogy simán beérjek.

Most látom, hogy mekkora munka lehetett ez.

Az itteni taverna mellett szuvlakit sütnek, de mi igen jóllaktunk ősi Korinthoszban, a taverna előtt hatalmas élet, futkosó gyerekek, szüleik, idős nénik-bácsik várják a szurkolókat, tapssal, biztatással. 

A tavernával szembeni beülőben helyi öregek ostábláznak, valami teljesen eltérő itt a közösségi élet egy faluban, mint amit otthon megszokhattunk, mint ha nem is ugyan az a bolygó lenne, pedig az embereket nagyon nem veti fel itt sem a jólét, mégis nyugodtan szemlélik a világot, nem a sopánkodás és a panasz a főszereplő, örülnek a más örömének és megélik az adott pillanatot.

Közben már csak 5 perc van hátra a zárásig, mikor megérkezik Peti, a lábát fájlalja, valami ideg-ín nyomódásra panaszkodik, járni is alig bír. Öcsi továbbküldi, de már tudjuk, hogy itt vége a történetnek. Pár perc múlva telefonál is, hogy mehetünk érte, mert már nem bír menni.

Petit nyilván megviseli az eset, de az ő kanosszajárása csak most kezdődik igazán, Spártáig 5x dobja ki a taccsot, majd előbb az orvosi sátorban, majd a kórházban fejezi be végleg az útvonalat.

A visszaúton már a tegeai országúton Spártától úgy 20 kilométerre érjük utol Fotiszt, aki vezeti (és meg is nyeri) a versenyt, ránézésre úgy 4 perces kilométerekkel, hatalmas repülőfázisokkal száguld a cél felé. Ízlelgessük kicsit, 4:58-as ÁTLAG kilométereket nyomott végig , úgy, hogy megmászta a hegyet, evés-ivás és a többi...246 kilométeren át.

Öcsi hajnali háromkor visz a spártai hotelhez, miután Petit a kórházban hagytuk egy kis feltöltésre, reggel hétkor meg a szomszéd szobából már hallom Peti hangját, hogy teljesen jól van, szerencsére.

Át is mentem, Pranter Gabival nyomták a kalandokat, én is betársultam kicsit, Peti mutogatta a vízhólyagjait, meg, hogy le fognak esni a körmei, hát még szép, hogy le fognak esni!

Aztán lementünk reggelizni, hát, fura, itt most - szinte - csak feladók vannak, kivéve persze Bódis Tomit aki még sötétben, negyedikként finiselt (24 óra alatt!), a mozgásán semmi nem látszik abból, hogy pár órája ért be.

Később kimentem a célba, aztán elmentem kicsit ücsörögni ősi Spártába a stadion mögé, csendes, varázsos hely, jót tett itt egy kis hűsölés, elmélkedés az olajfák alatt. Nem vagyok csalódott, ezzel a helyzettel nem lehetett mit kezdeni, nincsen az az edzés mennyiség, vagy felkészülés, ami a verseny előtti betegség hatásait ne sínylené meg. Ez pedig egy durva verseny, így kívülről nézve, autóval végigmenve rajta is döbbenetesen hosszú, szinte még én is nehezen tudom elképzelni, hogy ezt én megcsináltam. De szerencsére így volt és ez azért könnyíti a dolgok elengedését.

Visszafelé Petibe, Gabiba botlottam, vártuk a befutókat, később csatlakozott hozzánk Bartus Krisztián is, jó kis sztorizgatás kerekedett. Krisztiánnak széthullott a lábán a cipő, de elsőbálozóként, kísérő nélkül így eljutott a hegyig.

Eddig tart most a beszámoló, még szerdáig élvezzük göröghont, aztán ideje lesz visszatérni a hétköznapokba.

A végére némi összevetés, az első oszlop a 2022-es, a második a mostani első 55 kilométer tempó táblázata, az jól látszik benne, hogy hiába mentem, amennyire csak a pulzus engedte, most jóval elmaradtak az átlagok az akkoritól és ez most kevés volt ehhez.

Viszont legalább láttam egy másik aspektusából ezt a versenyt.