SPARTATHLON 2022
Ez a beszámoló - hosszan készült és hosszú is lett, a rajtban "felvétel" módba állítottam magamat és igyekeztem minél több dolgot megjegyezni a másfél napos verseny lefolyásából.
Végig úgy éreztem, hogy mintha beléptem volna a film díszletei közé, ismerősek voltak a településnevek a sok elolvasott leírásból, könyvből, meg persze a frissítési tervből.
A futás közben bőven volt időm fejben jegyzetelni, aztán a végén ezeket a jegyzeteket cím szavakkal gyorsan papírra írtam, mert ilyenkor nálam csak 2-3 nap a memória, utána elkezd romlani az emlékek felbontása. Elkezdenek elveszni a részletek, egyre nehezebb hozzáférni a különböző szakaszokon történtekhez.
A cím szavak adtak egy kis kapaszkodót a bővebb kifejtésre, de egy igazán részletes leírás valószínűleg egy kisebb könyv terjedelmét is elérné.
Elöljáróban annyit, hogy erről a versenyről olvashat/hallgathat az ember beszámolókat, nézhet filmet és a youtube-n keringő rengeteg videot, de ezt át kell élni, hogy tudja is a futó mivel áll szemben.
Alapból okoz egy egyre emelkedő stressz szintet ez a verseny, hiszen a sokan (mint én is) több éves várakozás után léphetnek a rajtvonalra, aztán vannak a "szerencsések" (azért itt nem annyira egyértelmű, hogy mekkora szerencse ez:)) akik akár egy kvalifikációt jelentő futással már az első sorsolás után odaállhatnak a rajtba.
Ezek mind másképp nyomaszt(hat)ják az embert. Ehhez még hozzácsapódat az is, hogy azért ez sem egy olcsó mutatvány és annak aki direkt az erre hónapokig/évekig spórolt pénzt költi, ez is lehet pszichésen terhelő.
Aztán ott van a kísérők témaköre is, joggal vetülhet fel az emberben, hogy "ők most miattam szívnak végig két napot és közötte egy éjszakát". Ettől is tudni kell, legalább a futás közben elvonatkoztatni.
Másrészt egy erre fogékony kísérőnek érdekes is lehet az egész út, a tájak és annak a kívülről szemlélése, ahogyan a mezőny és a benne mozgó futók erodálódnak a rajttól a célig. Persze ehhez tapasztalt és ismerős kísérő kell, másképpen rosszul is elsülhet a dolog. Én persze profikkal vágtam neki.
Az már az elején sem volt kétséges, hogy Ervinék tapasztalatára szeretnék építeni, ezért is kérdeztem meg őket még a nevezés előtt, hogy ha úgy alakulna, akkor elvállalnák-e a feladatot, azzal a kikötéssel, hogy természetesen én fizetem a költségeiket.
Ők nagyon szívesen vállalták, azzal a kikötéssel, hogy a saját útiköltség részüket ők fizetik. Nos, ennél gálánsabb kísérői hozzáállás azt hiszem nem is létezik, ezért nem tudom, hogyan lehetnék eléggé hálás.
Mint látható, rengeteg súlyt magára tud pakolni azt ember erre az útra, de leginkább saját magán áll, hogy mennyit tesz, vagy nem tesz ténylegesen a saját vállára.
Végtére ez csak egy hobbi, messze nem élet vagy halál kérdés, éppen ezért nem is hőstett, a hőstett az más, az olyan mint mikor valaki kihúz egy másikat a jeges vízből a saját életét kockára téve.
Ellenben mikor viszont valaki a hobbiját űzi, ráadásul úgy, hogy közben még a kísérői is ott szívnak az út szélén, abban marhára nincsen semmi, de semmi hősies. Tévútra visz az, ha bárki elhiszi, hogy hőssé válik egy futástól. Válhat követendő (vagy akár elrettentő) példává, válhat valakivé akire hatott az út és az úthoz vezető út, de hőssé? Nem hinném.
Nem beszélve arról, hogy ha az ember túl komolyan veszi ezt az egészet, akkor egyrészt nagyon nyomasztja majd magát, másrészt képes lesz valamiféle tragédiaként megélni azt, hogy valami miatt nem tudja befejezni a versenyt. Persze ez esetben én könnyen beszélek...
Az indulás napja előtti héten már csak nyúlfarknyi futásaim voltak, átmozgató jelleggel a kellemes őszi időben, fura is volt rövideket és ritkábban futni.
Én viszont egy valamit akartam elkerülni, ez pedig az, hogy túltoljam a futást, bíztam a tapasztalatomban és idén például jóval kevesebbet futottam, mint például mikor az első Ultrabalatonomra készültem, inkább fejben igyekeztem összerakni magamban ezt a versenyt, rájöttem, hogy ide már nem több kilométer kell, hanem több gondolat és odaszántság.
Olyan kipihenten akartam a célhoz lépni amennyire csak lehet, ez sikerült is.
Az indulás napján aztán leszakadt az ég és konkrét özönvíz vonult át rajtunk, illetve ugyanebbe belefutottunk az autópályán is a reptérre menet.
Az utazás gond nélkül telt, minden flottul zajlott. Egy hatalmas kb. 100nm-es mindennel felszerelt apartmant béreltünk a teljes itt tartózkodásunk idejére Glyfáda városrész legfelső részén a hegyek tövében egy nagy templom mellett.
Az első éjszaka, mikor az ember fizikailag már megérkezett, de fejben még utazik, eléggé keveset aludtunk.
Reggelente a templom harangja volt az ébresztő, egyébként szerencsére nagyon csendes vidék volt ez.
Szerdán aztán meglátogattuk a közeli élelmiszerboltot, pékséget, majd mivel 9:30-tól már volt ezen a napon is rajtszám felvétel, kb. 10:30-ra lementünk a Hotel Oasisba, ahol persze - ne feledjük, hogy Görögországban vagyunk - még nem nyitották meg a versenyközpontot, de szerencsére már csak kb. 15 percet kellett ácsorognunk pár futó társaságában, aztán mehettünk be.
A rajtszám felvétel is gond nélkül zajlott, konkrétan sem az egészségügyi alkalmasságot igazoló papírra, sem a személyi igazolványomra nem voltak kíváncsiak.
Lehet, hogy az volt a titok nyitja, hogy görögös akcentussal, magabiztosan mondtam a "your start number please" kérésre, hogy "ékató-ikosí-énnéá", azaz 129, egyből megértették.
Eztán a közeli Glyfada Beach-en vetettük magunkat a csodás hullámok közé a kb. 26-27 fokos tengerbe, egy csoda volt! Közben nyugtáztuk, hogy nincsen vészesen meleg.
Délután elintéztük a nagy bevásárlást, estefelé pedig még sétáltunk kicsit a környéken.
Láttunk rengeteg cicát, mindenféle egzotikus növényt, nagyszerű kilátást a "legóváros" kinézetű Glyfádára és egy komótosan ballagó igazi görög teknőst is.
A csütörtöki nap aztán már végig pihenővel telt, én szobafogságban nyomtam, a többiek Athénban bóklásztak, este pedig csapat találkozó a Hotel Londonban, csapatpólókat, jeladókat felvettük, fotózkodás aztán strandoltunk még egyet.
Az előző napinál jóval nagyobbak voltak a hullámok, de kicsit beúszva már szépen emelkedve-süllyedve lehetett hanyatt fekve lebegni a vízben, közben volt alkalmam átgondolni azt, hogy mi következik nemsokára.
Este vacsoráztunk a közeli étteremben, isteni a gyrosz, itt is, meg mindenhol ahol ettünk.
Mivel kellően nagy volt az apartman az egyik szobát "műveleti központtá" nyilvánítottam, ide pakoltam be az összes dokumentumot, frissítőt, szükséges ruhákat stb.
Ugyanezen a napon versenyrendezőség egy 1200 méteres, útlezárás miatt szükséges kerülőút okán reggel hétről 06:45-re módosította a rajt időpontját.
A szintidők ehhez képest nem változtak, ezt lehetne időnyerésnek is tekinteni, de aztán a történtek megmutatták, hogy plusz 1200 méter út a verseny végén eléggé sokáig tud tartani.
A rajt előtti éjszaka kb. 4-5 órát tudtam aludni (működött a melatonin), ezzel most is elégedett voltam.
A rajt az eddigiektől eltérően nem az Atticus színház előtti téren volt, hanem ezzel párhuzamosan néhány méterrel lejjebb a sétálóúton, itt valószínűleg jobban elfért a tömeg.
A bekészített gopro lefagyhatott és le is szívta az akkumulátorát, így hiába nyomkodtam, se kép, se hang. Mindegy, hamar elengedtem a dolgot, legalább ezt sem kell cipelni, meg nem kell azzal foglalkozni, hogy hol és mit fotózzak le.
Érdekes, hogy a rajthoz továbbra sem látták szükségesnek bármilyen mobil wc(k) elhelyezését, így a mezőny az Akropolisz oldalában tenyésző olajfaligetet "öntözte". Zsuzsival felsétáltunk az eddigi rajthelyhez pár fotóra.
Tapintható volt a feszültség és a filmből ismerős a rengeteg nemzetközi nyelv beszédéből összeálló zsongás, amiből néha hallatszik ki egy-egy felkiáltás, nevetés.
Összeálltunk az ilyenkor szokásos csapatfotóra, majd jókívánságok, bíztatások, toporgás, visszaszámlálás és dudaszó, GO!
Szépen lekocogtunk a sétálóutcán a metro állomásig, majd teljesen elfoglaltuk a tenger irányába vezető Iera Odos egyik oldalát.
Ez miatt persze zárták az egyébként is hatalmas átmenő forgalmakat, így aztán a dugóban ücsörgők jobb híján nyomták a dudát, ezzel vagy a gőzt vezették le, vagy nekünk szurkoltak, én az utóbbira szavaztam.
Ez ellen szólt egy az autó ablakán derékig kibújó, a forgalmat irányító rendőrrel direktben üvöltöző polgár, de ezek szerint göröghonban ez még simán belefér.
Az út széli "reggeliző helyekről" (Görög reggeli: cigi+kávé) hangzott már el szépen "brávó brávó!".
A városi hosszú, üzletekkel teli szakaszt elhagyva balra erdős hegyoldal mellett haladt az út, végre láttam egy kis zöldet. Következett a Daphné kolostor romja az út bal oldalán, majd a fejünk feletti vasúti híd és a tenger látványa előttünk.
A városból kivezető, hosszan lejtős út mellett elképesztően sok volt a szemét, Skaramangasnál érjük el a tengerpartot, szépen kéklik a messzeség, rengeteg a tankerhajó az öbölben, jobbra az aspropirgosi finomító tartályai és gázlángja tűnik fel. A tengerbe nyúló töltőmólók mellett hatalmas tankerhajók állnak.
Hatalmas a forgalom az úton, az egyre inkább elnyúló mezőny a leállósávban halad. Jól vagyok, kellemesen hűvös még az idő és lassan tudatosodik bennem, hogy bizony én a Spartathlonon futok, hihetetlen dolog! Olvasgatom az út menti feliratokat a hajdani orosz nyelvi tanulmányokból megmaradt némi cirill betű ismerettel.
Van itt minden, cementgyár, járműszervíz, építkezési lerakatok, por és szemét, meg persze rossz minőségű út is, végre elmondhattuk, hogy van ország ahol még a hazai viszonyokat is alul múlja az utak általános minősége, értem ez alatt első sorban a folyamatosan a keréknyomban lévő elsüllyedt, futóműpróbáló csatornafedeleket.
Elefsina, itt van egy nagy menekülttábor, a buszmegállóban ennek megfelelő a várakozók etnikai összetétele. Jön még egy olajfinomító, óriási fehér tartályok tövében futunk, majd végre kisebb, kanyargós útra váltunk.
Hamar feltűnik az ikonikus, oldalán fekvő, a tengerben rozsdásodó hajdani utasszállító hajó, a MS Mediterranean Sky roncsa. Megcsodálom és beleborzongok, hányszor elképzeltem azt, hogy itt futok és most íme, itt vagyok!
A hajó után leereszkedünk a tenger mellé, csodás a bal kézre eső víz a hajókkal és a távolban kéklő Szalamina-sziget.
Nea Peramosnál kezd már melegedni a levegő, elfordulunk a parttól és irányt veszünk Megara felé. Jól pörögnek a kilométerek. Eszem a géleket, iszom az iso-t, teszem a lábaimat egymás után.
Megara után van az első nagy időmérő pont 44 kilométernél, ide 50 perccel a szintidő előtt érek be.
Gyorsan frissítjük a készleteimet, közben Ervin kikérdez a hogylétemről, etet/itat, Zsuzsi megjegyzi, hogy lehetséges, hogy elfutottam az elejét, de megnyugtatom, a terv szerinti tempóban haladok, aztán megyek is tovább.
Hamar visszaérünk a tengerpartra, jobbra hatalmas hegyek, balra a tenger, az út pedig hullámzik, kell már sokat futni lefelé és felfelé is. Stikasnál határozottan mászni kell a hegyet.
Ahol csak lehet, keresem az árnyékot az út széli leandersövény mellett. Bíró Attilával kerülgetjük egymást már egy ideje, ajánlja a napvédő spray-jét, élek a lehetőséggel és lefújom a kezeimet, nyakamat.
Éget a nap, egyre melegebb a levegő. Rengeteg fügekaktusz és embermagas, késpenge formájú levelekkel rendelkező aloé szegélyezi az utat.
Végre elérem az 50 kilométert és a Hotel Cokkinisnél (nekem csak cukkíni) lévő frissítőt.
Lent a tengerben hatalmas négyzetrács és kör alakú osztriga és haltenyésztő "vízi farmok" látszanak. Az út szélén egy helyen árulják is a tenger gyümölcseit. Kicsit felfordul a gyomrom...
Csodálatosan szép az átlátszóan kéklő tenger az út melletti mélységben, igazi türkiz, Zsuzsi kedvenc színe. Benne lábakon áll a gyorsvasúti pálya, felettünk a sziklába vágva halad az autópálya alagutakkal.
Nemsokára következik Kineta és Agii Theodoroi, parti üdülővárosok némi balatoni déli part beütéssel. Eléggé egyhangú a futás ezen a részen.
Beérem Veress Bélát aki szerencsétlenül elszakította a verseny előtt a talpi szalagját, erre nyilván nem egy Spartathlon lefutása a megfelelő gyógyír, de Bélát más fából faragták, szerencsére aztán idővel jobbnak látta kiállni.
Elmondja, hogy róla az a hír járja, hogy egy nyílt törést is képes lenne hansaplasttal lefedni aztán úgy futni.
Beszélgetünk és ahogyan kora tavasszal a Black Hole-n Fenyőfő után, úgy most elmondja mennyire örül nekem és, hogy nekem "itt a helyem", ez is megtisztelő valakitől aki éppen a nyolcadik Spartathlonját futja. Meg persze simán kijelenti, hogy "te végigmész". Nem ellenkezem.
Éppen eléggé rosszul vagyok mikor a korinthoszi finomítóhoz érek, iszonyatos a bűz, kis híján kidobom a taccsot itt. Zaj, kosz, csövek, füstölgő kémények és ipari létesítmények amerre csak néz az ember. Jártam pár pusztulat környéken életemben, de ez simán befér az élmezőnybe.
Nagyon kezd beütni a meleg, lassulok is, tudom a leírásokból, hogy a korinthoszi csatorna előtt egy hosszú felfelé mászás következik. Éppen híján vagyok folyadéknak, pláne a hideg fajátba, mire meglátom, hogy az emelkedő aljába valaki kitett egy kempingasztalt tele jégbehűtött félliteres vizes palackokkal. Nem tudom ki volt, de áldom a nevét.
Szépen felsétálok az emelkedőn, majd ráfordulok a csatorna hidjára, már szinte a hídon futok, de még mindig nem látom a vizet az alján, annyira mély. Csodás látvány! Elnézek jobbra, kilátni a korinthoszi-öböl víztükrére és balra a Saronic-öbölre.
Azt is tudtam, hogy a 80 kilométeres pont még eléggé messze van a hídtól, egyenes, enyhén emelkedő úton futok mindenféle nagyáruházak és lerakatok között. Végre éles balkanyar és itt is a frissítőpont ("ez itt a vesztőhely" ahogyan Balázs mondja az Ultrában).
Stabil 50 perccel megyek a szintidő előtt és innentől aztán majd lehet jobban növelni ezt az előnyt.
Végre találkozom a kísérőimmel, Zsuzsit ölelgetem, kapok finom sós főtt krumplit, ananászlevet, menet közben eszem, mert nem akarok itt sem időzni. Sótabi, BCAA, gyerünk tovább.
Examilia irányába az autópálya felhajtónál szorosabbra fűzöm a cipőmet, mert lazának érzem. Tetőzik a hőség, 30 fok körül lehet a levegő de a napsugárzás nagyon erős, sokkal melegebbnek érezni.
Az út mindkét oldalán hatalmas olajfa ültetvények, elképesztő mennyiségű olajbogyót termelhetnek errefelé is.
Examilliában utolér Csizmadi Misi, örülünk egymásnak, bíztatjuk egymást aztán ő tempózik tovább. Én kicsit vergődök a hőségtől, de szerencsésen elérek ősi Korinthoszba (93km) , ahol aztán végre ismét töltekezhetek a frissítőim által.
A kis sétáló utca, meg a hegy és a rengeteg rom nagyon szép.
Ervin megnyugtat, hogy már könnyebb lesz, mert lefelé megy a nap, csökkenni fog a hőség. Utólag elmondják, hogy ezen a ponton eléggé szét voltam esve (pl. abból a kulacsból akartam inni amiben csak por volt víz nélkül....)
A nehéz menet folytatódik, átbújok az autópálya alatt és nagyon szép citrom, füge és szőlő ültetvények és olajfa ligetek között futok. Érzem, hogy az emésztésem nem akar rendesen működni, "szabadulnom kellene" a ballaszttól, mert a reggeli rutin eléggé "karcsúra" sikeredett.
Ez sikerül is, elbújva az egyik út menti romos viskóban. A teljes út során rengeteg antik rom és kevésbé antik félbehagyott ócska építmény, bódé, sufni van az út szélén, könnyű elbújni ha szükségét érzi az ember.
Máris sokkal jobban leszek, jobban be tud indulni az emésztésem. Assos előtt egy kislány áll az úton az anyukájával, elém fut, majd mellém állva velem fut, miközben az anyukája fotóz minket, nahát, nem semmi, ilyenről még egy leírásban sem olvastam, de feldob.
Elemzem a helyzetemet, rendszeres és kellemetlen "dallamtapadásaim" vannak, kettő és ráadásul mindegyik valami eléggé gagyi zene...a lépéseim ütemére sajnos a bon-bon együttes "sexepilem" című számának szövege zakatol a fejemben...."nem vagyok James és nem vagyok Bond, nem vagyok túl nagy száááám" stb. borzasztóan idegesít, pláne, hogy fogalmam sincsen miért pont ez?
Miért nem tud egy rendes zene beragadni?
A másik pedig...az utat Spártáig folyamatosan út széli táblák, az útra festett nyilak és "SP" feliratok jelölik...erről pedig ez a nyavaja ugrik be, de folyton...
"A nevem SP, lehet nem ismerős neked
A nevem SP, lehet csak két betű neked"
Borzasztó....!!! Éder Krisztián: "A nevem SP" című rettenete.
Assosban szüreti időszak van, az egyik út menti házban hatalmas grillezés és buli van, a szőlőt szállító pótkocsis traktorokon a ládák mellett rengeteg gyerek utazik, kiabálnak, integetnek.
Zevgolatioban (102km) gyerekek ülnek az út szélén és a futóktól aláírást gyűjtenek kis füzetjeikbe, szívesen megállok nekik. A hangulatos kisvárosban ismét találkozom a csapatommal, eszem egy jó bébiételt, kezdek helyre billenni, megkapom a fejlámpámat és megyek is tovább.
Szintén az Ultrából ismert felüljáró gyalogos járdáján kelek át ismét az autópálya felett, aztán az esti szürkületben befordulok az ősi Nemea felé vezető völgybe.
Végre hűl a levegő, enyhén emelkedik az út és egyre jobban esik a futás érzésre, csodálatos a környék, rengeteg szőlő és olajfa mindenhol és persze az ezekhez tartozó borászatok, szüret ideje lévén, diszkrét cefreszaggal.
A csapat minden találkozási pont után szépen elhúz mellettem autóval, ahogyan előre mennek a következő olyan pontig, ahol engedélyezett a találkozás, meghajráznak az autóból és remélem még úgy értékelik, hogy egészen egyben van a futómozgásom.
Ez a szakasz, ahol Balázs a "mindenkit szeretek, kinyíltak a szívcsakráim" hangulatában volt és én ezt teljesen meg tudom érteni, simogatom az útszéli nádat ahogyan elhaladok mellette, az pedig visszasusog.
Az út menti meredek szakadékos falakon tanulmányozom az itteni talaj szerkezetét, vöröses, márgás agyagba ágyazott rengeteg kavics alkotja, valószínűleg ez egy hajdanán vízbő régi folyóvölgy vagy tengerparti rész volt, ez a talajfajta pedig indokolja, hogy miért is termesztenek itt ennyi szőlőt.
Időközben felkapcsolom a fejlámpát, teljesen egyedül vagyok az úton, annyira széthúzódott már a mezőny, előre és visszanézve látok azért pár fejlámpa fényt a távolban. Soulinarin át futok, majd erősödik az emelkedő, ahogyan Halkeion falucskához közeledek.
Itt ólmos álmosság tör rám, a faluba vezető szerpentint úgy mászom meg, hogy "ráfixálom magamat" az út szélén lévő fehér festett sávra, öt lépés megyek csukott szemmel bóbiskolva, majd egy pillanatra kinyitom a szememet, hogy lássam a vonalat és következik újabb öt lépésnyi "mikroalvás", ez beválik, mire felérek a faluba frissnek érzem magamat és közben haladtam is.
Halkeion (113km) főterén a tavernánál igazi fesztiválhangulat van, minden ideérkező futót megtapsolnak az itt szurkolók és a frissítőpont személyzete.
Ez után jó kis lejtő következik, aztán továbbra is jól futható enyhén hullámzó út. Bogár Janit érem utol, két pohár levessel gyalogol és fájlalja a térdét, szerencsét és kitartást kívánok neki és megyek tovább. Hosszú szakasz következik, töksötét van, alig találkozom valakivel. A nappali kabóca sivítást igazi tücsökkoncert váltja fel az út mentén. Egyébként néma csend van, autó is alig-alig megy el mellettem.
Végre megérkezem ősi Nemeába (123km), az út feléhez, itt is hatalmas a hangulat.
Itt vacsorázom egy isteni finom zöldséges főtt rizst, ami mondhatni felüdülés a gélek és izóitalok sziruposan édes körforgása közben.
Zsuzsiékkal kedélyesen társalgok emlékeim szerint, pár perc ücsörgést is megenged Ervin. Eddigre körülbelül másfél órára növelem az időelőnyömet.
Az éjszakai szakaszok nekem mindig a feltámadást jelentik, jól haladok, élvezem a hűvös időt, közben persze motoszkál a fejemben, hogy mi lesz holnap, a 35 fok meleg spártai katlanban? Időközben beérem kedvenc sóvidéki patikusunkat (Csizmadi Misi).
Kivilágított széles, lejtős országút következik Nemea irányába, hatalmas sziklafalak alatt, lekapcsolom a fejlámpát, hogy takarékoskodjak az akkumulátorral.
Az országútról két hegy közé balra térünk le, a jobb oldali sziklafalban magasan kivilágított, a falba épített régi épületek látszanak (Panagia tou Vrachou kolostor), ez is nagyon szép. Kisvártatva véget ér az aszfaltos út és poros-köves földúton haladok tovább, ami persze emelkedik is, így nem erőltetem a futást.
Sajnos sok kísérőautó eléggé kövér gázzal megy el mellettem, zsebkendőt kell szorítanom az orrom és a szám elé, akkor a por, ami a fejlámpám fényében gomolyog. Mondhatni nem lopta be magát a szívembe ez a szakasz.
Pár kilométer megtétele után átbújik az út a Korinthosz-Tripoli autópálya alatt és emelkedik-hullámzik egészen Malandreniig. Ez is egy hosszú szakasz. Malandreniben (140km) megint találka, frissítés.
A falu után újra leereszkedik az út a völgye, jobb oldali irányban pedig megjelenik a Korinthosz-Tripoli autópálya fénykígyója, jelezve, hogy a "hegy" igencsak közeledik.
Lyrkeiában hatalmas a fesztivál, sok a szurkoló, tésztát eszem sajttal és ücsörgök kicsit, majdnem két óra előnyöm van. A helyi taverna előtt hatalmas grillen megy a sütögetés, bekéredzkedek wc-re, végre meleg szappanos vízzel tudok kezet és arcot mosni.
Felfrissülve futok egyenesen a hegy irányába, Lyrkeiában nem fáztam, de most már kezd határozottan hűvös lenni, rám kerül a széldzseki.
Kaparelli előtt aztán meredekbe vált az út, megkezdem a mászást. A helyi motoros csávók már Malandreni óta megtisztelik a jelenlétükkel a mezőnyt, nem egyszer lámpa nélkül ijesztő tempóban csapatostul száguldoznak a pimpelt vackokkal az országúton.
Hosszú szerpentin visz fel az autópályáig. Az utolsó kanyar után végre látom kicsit feljebb az aluljárót és az autópálya lámpái felett cikkcakkban mintha az égbe mennének fel a fejlápmák fényei, fent a hegytetőn pedig villog néha a vaku. Félelmetes látvány, mert közben annyira sötét van, hogy maga a hegy nem is látszik.
A "Mountain Base" (160km) frissítőn rengetegen vannak, megint bébiételt kapok, ez is finom. Mivel már mindenki fáradt, elfelejtjük kicserélni az este óta rajtam levő fejlámpát. Ez úgy pár 100 méterrel az után tudatosodik bennem, hogy a rajtszámom bediktálása után elindultam megmászni a meredélyt.
Kicsit beparázok, hogy mi lesz ha nem bírja ki az akksi a hegy túloldaláig, de aztán kitalálom, hogy akkor "fogok magamnak" egy futót akinek jó a lámpája és vele megyek tovább.
Igazi "szeretem szakasz" ez, kellemes hegymászás, mint az Alpokban bárhol ahol nyáron kirándultunk és futottunk, sziklák, kavicsok, kanyargó, mászós csapás. Hamar fel is érek.
Fent a hegycsúcson kellemes idő van, a pontőrök megtapsolnak, miközben egy óriási tepsiben szabad tűzön kolbászokat sütnek, egészségükre!
Iszom egy teát és indulok le.
Na ez a rész már nem annyira kellemes, pár helyen annyira meredeken ereszkedik az út, hogy folyton ki akar csúszni a lábam alólam.
Persze tudjuk Zsuzsival, hogyan kell gyorsan lezúzni egy ilyen lejtőn, de azért itt már több mint 160 kilométer van a lábamban és visszavan még majdnem 90 kilométer. Eléggé erősen tiltakoznak a megkínzott lábujjaim a lefelé való haladás közben.
Aztán csak leérek Sangas falucskába. Eszem pár csokis nápolyit a frissítőn és igyekszem tovább. Egy izraeli futóval elegyedek szóba, népességről, fővárosokról beszélgetünk kicsit, meg, hogy ki miként kvalifikálta magát, ő is elsőbálozó.
Kicsit később ő sétára vált én meg futok tovább.
A fejlámpám szerencsére bírja, Boros Lindát érem utol, ha pedig már szóba elegyedtünk, futottunk együtt, jó tempót megy és ez rám is fér. Közben mondom neki, hogy nem szeretném fenntartani, mehet gyorsabban is, de aztán csak együtt maradunk, mindkettőnknek kifizetődő a közös futás, mert itt nem lehúztuk egymást az alibizésbe, hanem inkább igyekeztünk minél többet futni.
Nestani (171km) hangulatos terén végre ismét megölelhetem Zsuzsit és bezsebelhetem a dicséreteket Krisztától és Ervintől is, ami az előre haladásomat illeti (1:45 előny a szintidőhöz)
Innentől már a tripoli fennsíkon futunk, nagyon hangulatos környék, itt is mindenfelé rengeteg szőlő, füge, citrom és olajfa ültetvény, valamint gazdaság van.
Hajnalodik, lassan visszatérnek a színek a tájképbe. Most van a leg hűvösebb, egyik frissítőn teát iszunk, a másikon kávét. Közben bár igyekszünk futni, az a játék, hogy kinézünk egy házat/táblát/bokrot amitől kezdve elfutunk egy másik kinézett tereptárgyig, aztán séta, majd megint futás. Ezt a futás-gyors séta váltogatást futóberkekben "kármentőzésnek" hívják.
Kihűlt olasz futó kókadozik az egyik ponton hőtükrös fóliába csomagolva, nem sokkal később mögöttünk "susog" a fóliába csavarva mint valami óriás tortilla, ez persze (meg már minden) eléggé zavar minket Lindával, "szerencsére" a futónk aztán a hátunk mögött "üvöltve" elkezd rókázni és le is marad hallótávolságon kívülre (viszont beért ő is), bájos ultrás végjátékok tanúi vagyunk.
Közben Lindának az előttünk lévő fennsík szélén lévő hegyeken mutogatom, hogy majd azokon át kezdjük az ereszkedést. Mögöttük pedig a távolban már ott kéklenek a Tajgetosz gerincei, az pedig bizony már Spárta fölött van.
Újabb Zevgolatio következik, de ezúttal nem a korinthoszi, hanem az árkádiai (185km).
Az egyik Ultra - vágókép helyszín (berövidült hátizommal ferde pozícióban sántikáló futó halad át a vasúti kereszteződésen, tócsába lépve) után Mészáros Tomit érjük utol, innentől három főre növekszik a csipetcsapat létszáma. Tomi sem túl friss, de válogatott marhaságokkal szórakoztat minket, miszerint ő például azért gyorsgyalogol a futás helyett, mert ha fut akkor az minimum 5:30as kilométereket jelent, lassabban nem is tud, mert az ehhez szükséges izmok nem fejlődtek ki nála, elmondása szerint :D:D Ennek a tempónak a demonstrálása persze most elmaradt.
Ismeretlen rendeltetésű kör alaprajzú tornyok romjai mellett érkezünk a következő találkozási pontra. Tegeában (194km) látványosak a romok, Tomi dalolása kíséretében ("ha jó a kedved üsd a tenyered..") érkezünk be 2 órával a szintidő lejárta előtt.
Ahogyan telik az idő, fogy az út és a mezőny létszáma, annál kényeztetőbbek a frissítőpontokon, a végén már konkrétan szerintem akár koktélt is kevernének nekem ha kérném, felemelik a vizes tálat a szivacsokkal, hogy ne kelljen hajolgatnom, összevágják tányérra a pont választékát és azt kínálják, mindenhol méretlenül van jég is, töltik a kulacsomat, bíztatnak "you are heroes!" jelzővel illetnek minket.
Kamari után rátérünk a forgalmasabb Tripoli-Spárta főútra és elkezdjük a kimászást a Tripoli fennsík medencéjéből.
Végeláthatatlan menetelés következik és kezd újra emelkedni a hőmérséklet. Sok helyen sziklába vájt katlanban vezet az út. Az út szélén élénk rózsaszín virágokat fedezek fel, nagy mennyiségben, ránézésre a mi ciklámenünkhöz hasonlít.
Alephocorinál már azt hisszük, hogy innen akkor már csak ereszkedés lesz végig, hát nagyon nem. Közben persze alibizik is a csapat, azaz ott sem futunk, ahol lehetne.
Zsuzsi aztán az Ardamis vendéglónél levő ponton (210km) megjegyzi, hogy nem jó taktika elpazarolni az időelőnyömet, ami már csak bő másfél óra, mert a végén szükség lehet rá (és mekkora igaza lett!)
Az út összevissza kígyózik, általában lejt futok ahol és ahogyan tudok, mindenki így tesz a kis csapatból, ezért szét is szakadunk, Bazsó Tibit érem utol időközben. Elérem az emlékművet (222km) és innen már Spárta közelében vagyok, az órám olyan megtett távolságot jelez, ahol még soha nem jártam. Kifizetődött a futás, mert ismét két órásra hízik az előnyöm.
Minden emelkedő tetején, vagy kanyarban való "kibukkanás" után meglátok egy a messzeségbe kígyózó és emelkedő utat. Ezekről minden esetben azt gondolom, hogy nem az útvonal részei, hanem csak valami másfelől a mi utunkba becsatlakozó nyomvonalak.
Persze aztán kiszúrom a hangyaként - hangya szorgalommal felfelé kutyagoló futókat...ez eléggé elkeserítő. Mikor persze odaérek, kiderül, hogy nem is olyan hosszú az az útszakasz, meg nem is olyan meredek.
Az út szélének (a szemét mellett) mindenhol főszereplői voltak a régi és újabb, mindenféle stílusú, gondozott vagy teljesen elhanyagolt Iconostasisok, azaz kicsinyített templom makettek, amelyekben fényképek, gyertyák, valamint sok esetben kis ajándék üvegcsék (talán olivaolaj, vagy balzsamecet?) voltak.
Kicsit utánanéztem, mire fel ez a tényleg rengeteg miniemlékmű az út mentén, mint kiderült ezek tényleg emléket állítanak szerencsétlen balesetek áldozatainak a család kegyeleti helyeként, vagy éppen közúti baleset szerencsés kimenetelének, amolyan hálaadó helyként.
Közben gondoltam arra is, hogy hányszor lestem az apránként, de stabilan haladó fejeket a nyomkövető oldal térképén az előző évi versenyek során, megértettem mitől tűnik végtelenül hosszúnak az utolsó 40 kilométer.
Ahogyan ereszkedünk le a hegyekből iszonyatosan melegszik a levegő. Kriszta még az emlékműnél ad plusz egy kulacsot jeges vízzel, hogy azzal külön hűtsem magamat ameddig tart, mert észreveszi, hogy nem izzadok és totál megszárad mindenem a találkozási pontok között.
Ez az ötlet életmentőnek bizonyul. Olyan hőség van, hogy 10 perccel azután, hogy teljesen összevizeztem magamat, megszárad minden ruhám.
Végre elérkezik Voutiani és a Shell kútnál az utolsó frissítőpont, nézem a táblát: "Shell 1km", lesem az órámat, 1,2km után a kút még sehol, ezen zsémbeskedek, aztán másfél kilométer után végre elérem a pontot, ahol a kísérőimmel utoljára találkozhatok.
Ez a pont arról híres, hogy általában mindenki itt ölti magára a befutó szettet és hozza rendbe magát, én is felöltöm a befutóra félretett csapatpólómat. Viszlát a célban! Persze Spárta még messze a lábam alatt van, oda le kell kecmeregni.
Itt viszont hatalmas falba ütközöm, nem tudok futni, leáll a víz felszívódása a szervezetemben, nem izzadok, bármennyit is iszom, érzem, hogy durván lesültem és beszedtem a napszúrást is.
Belülről a láz, kívülről a forró levegő éget. Az is ijesztő, hogy a villogóját használó mentőautó úgy 20 kilométer óta eléggé gyakran jön-megy mellettem.
Az órámon a hátralevő távolság kijelzésére állítom a képernyőt és csak a lassan fogyó kilométerekre koncentrálok. Úgy csoszogok, mint a japán versenyzők már az első 50 kilométer után, ha bárki karistolt mögöttem az út során, mikor visszanéztem, az tuti, hogy japán volt.
Előre kell menekülnöm, hűtöm magamat, sétálok és azon fohászkodom, hogy semelyik belső szervem ne mondja fel a szolgálatot a célig.
Linda előrefut, mert ő még tud futni, érkezik hátukról Csizmadi Misi és Bazsó Tibi is. Én már csak agonizálok, ez a 10 kilométer két órámba kerül. Az Evrotas hídjáról lenézve nem bánom, hogy csak képletesen fogjuk ezt a vizet inni a célban.
Elindulok be a városba, az összes ember tapsol, a fennsík óta minden autós dudál, integet, nagyon magukénak tudják ezt a versenyt a helyiek.
Végtelenül hosszú az út, mire ráfordulhatok a pálmákkal szegélyezett főútra ami a szoborhoz visz. Közben mint utólag látom, szépen "díszítősorban" jövünk be a Spártába a többiekkel.
Itt aztán már tényleg elképesztő a hangulat, kijövök kicsit az agóniából, Simonyi Balázs gratulál az út széléről, odamegyek hozzá kezet fogni, közben felöltik a filmje végén elhangzott szövege, hogy "remélem még időben szóltam..", nem tagadom, nekem ott kattant át valami :D
Érkezik Zsuzsim, agyonölelget és dicsér és itt van Kriszta, ő is megölel, Ervinnel kezet fogunk, közben veszi fel az eseményeket.
Emberfeletti amit teljesítettek végig az úton, ez tényleg igazi elszánt odaadás - ebben van hősiesség! Itt a magyar csapat sok tagja, pacsizás, ölelés, Lesti Berci, Csepregi Ákos is érkezik, kérdem mi a fenét keresnek itt, még a pályán kellene lenniük.
Megérkeztem a király szobrához, az erőm végén járok. Érem, koszorú és egy kehelyből a futóknak teljesítőknek járó víz.
Miután a szobor lábát megkocogtattam, azonnal le kell ülnöm. Ugyanezzel a lendülettel omlik is össze a keringésem, le kell feküdnöm. Ez persze nem számít rendkívülinek itt a célban, gyorsan az orvosi pavilonban végzem.
Hanyatt fekve infúzióval a karomban, barátságos doki érdeklődik, hogylétem felől, belém folyik még egy adag lázcsillapítós csodaszer is intravénásan, de még így is kell egy kis idő mire újra "menetkész" állapotba kerülök.
Megtörténik a rituális lábmosás, vízhólyag kibökés, kivéve a leragasztott részek, azok majd rám várnak később, úgy bánnak velem mint a hímes tojással. Kis extra heverészést még kapok a "soha el nem készülő épület" alagsorában a többi viharvert futó között. Zsuzsi közben vízzel itat, gyrosszal etet.
Bő egy óra múlva aztán összeszedem magamat, megköszönöm az ápolást és a segítséget és talpra cihelődöm. Szerencsére tudok sántikálva járni.
Spártától délre, egy meghitt kis falu - Paleopanagia hangulatos főterén a Meraki taverna felett van a szállásunk, még itt sem lepődnek meg az állapotomon, meg is kérdezi a szállásadó, hogy "Spartathlon?"
Aztán következik a kanosszajárás, láz, lázcsillapító, 2 köröm mínusz, méretes vízhólyagok, zombifilmes kellékre hasonlító lábfej. Éjszaka csak forgolódom, melegem van, kimegyek a nappaliba és a márványpadlón fekve hűtöm magamat.
Hatalmas mennyiségű új információ és élmény kavarog a fejemben, érzelmileg hol fent, hol lent vagyok, de ez nem lep meg. Inkább elkezdem kiírni magamból amit csak tudok.
Másnap reggel végre világosban látjuk a mesés környéket, közvetlenül a Tajgetosz-hegység lábánál vagyunk, fölöttünk a sávos mintázatú "Illias Profitis" (Éliás próféta) 2405 méter magas csúcsa.
A taverna és a főtér már telik a reggeli miséről kávézásra érkező elegánsan öltözött helyiekkel. Mi is megisszuk a ház által ajándékba kapott isteni cappuccinoinkat hozzá pedig némi házi süteményt is kapunk.
Visszamegyünk Spártába, a szobornál még mindig nagy a felhajtás, így inkább a stadion mögötti olajfaligetet és az ősi Spára romjait csodáljuk meg előbb.
Mágikus hangulatú, nyugodt hely.
Később elkészül az ilyenkor szokásos szobros kép is, itt vannak épp Mészáros Tomiék is, egymást fotózzuk.
Innen aztán autóval szépen megmásszuk azt az útvonalat ahol tegnap lejöttem, ez még autóval is sok, rengeteg benne a szint tényleg.
Autópályára váltunk és meg sem állunk ősi Korinthoszig, közben az autóból megcsodáltuk a nappal is impozáns Parthenio-hegy Sangas faluba vezető "lejáratát", ahol az éjszaka bukdácsoltam (jav.: az az ereszkedés nem látszik az autópályáról, innen jobbra van takarásban, ez egy jóval magasabb hegyről lefelé kanyargó út).
Ősi Korinthoszban ebelünk egy jót, a helyi "éttermi macskák" kitűntetett figyelmével kísérve.
Kicsit sétálunk a településen, gyönyörű panoráma nyílik innen a Korinthoszi-öbölre.
Ezt követően a Korinthoszi csatornánál nem a sokak által látogatott felső hidakat nézzük meg, hanem Zsuzsi és Ervin javaslatára egy elhagyottabb kis hidat szemelünk ki Iszthmiában.
Nézegetjük a víz fölé éppen csak kimagasló hidat és a mozgató mechanikát és agyalunk, hogy ezzel vajon mit csinálnak ha jön egy hajó a csatornán átkelésre?
Nem felhúzzák, nem elfordítják, nem felnyitják, hanem bizony elsüllyesztik, le a csatorna fenekére! Miközben a híd melletti "kispiszkos" étteremben kávézunk és sütizünk érkezik is egy kirándulóhajó, mi pedig megnézhetjük a süllyesztés folyamatát.
A sebességet és az időt számolva Ervinnel kb. 15 méteres mélységet kalkulálunk. A híd korlátjának teteje mutat azért nyomokat, amelyek nagyobb hajók fenekével való találkozásra utalnak.
Innen már nagyon szeretnénk hazaérni, de még rengeteget kell menni mire a szállásra érünk.
Hullafáradtan esünk ágyba. Másnap még totál kész vagyok, megint az otthoni heverészést választom, készülve az esti gálavacsorára.
Zsuzsival érkezünk a "Ribas"-hoz a tengerpartra, ez egy hajdan jobb napokat látott szabadtéri diszkó lehet. Az esti hetes kezdés görögösen annyit jelent, hogy este hétkor még a székeket pakolják be a helyre. Nyitott részen ülünk, borzasztóan kényelmetlen székeken. Besötétedik, mire elkezdődik valami, hosszú és még hosszabb görög beszédek következnek, 2 óra elteltével a kb. 10 fős asztaltársaságunk kap egy üveg vizet, rá egy órára egy üveg bort.
Megtörténik az eredményhirdetés és elkezdik az országok sikeres teljesítőit, országonként a színpadra szólítani. Szerencsére a "H" betű eléggé elöl szerepel az ABC-ben, így gyorsan színpadra léphet az igencsak népes magyar teljesítő gárda, jó érzés ideállni, közéjük.
Ezt követően mivel én továbbra is hulla vagyok, meg fázom is, Zsuzsival egyetemben, valamint az "éhhalál kerülget", az eddigi ellátás intenzitását alapul véve inkább a lelépés útját választjuk.
A szállásunk közelében lévő helyről aztán hazaviszünk két ugyancsak isteni gyroszt, majd Krisztáékkal beszélgetés és vacsora után nyugovóra térünk.
Lehet, hogy én vagyok túl igényes, de ez a gálavacsora (már amit láttam belőle) nagyon nem ütötte meg a verseny többi részének a színvonalát, érthető persze, hiszen a Márkus Öcsi féle korinthoszi gálákhoz vagyok szokva.
Valamint én a csendesebb, visszafogottabb futók közé sorolom magamat, itt pedig már túl sok a ricsaj, nekem sok.
Kedden összepakoljuk a cuccainkat és a hazarepülés előtt egy a korábban már Ervinék által felderített mesebeli kis öbölben lévő strandra megyünk.
Ez a Limanakia Beach Bar, fából a sziklákra épített teraszokon lehet ejtőzni.
Eljön végre az ideje, hogy alaposan kiáztassam magamat és főleg a lábfejeimet a sós vízben.
Csodás itt lebegni, kristálytiszta a víz és érzésre úgy 26-27 fokos lehet.
A strandolást követően még ebédelünk Varkiza-ban az Esplanada Seaside panorámateraszán és aztán tovább mentünk a reptérre. A hazafelé tartó járaton jókedvű népes hazai résztvevői csapat utazott.
A hazaút már szerencsére nem tartogatott semmi meglepetést, igaz alig találtuk meg a parkolóban az otthagyott autót, végül este 8-kor véget ért a nagy utazás itt Győrújbaráton, ezzel pedig ennek a településnek egyről kettőre emelkedett a Spartathlon teljesítői létszáma.
Összegzés a végére:
A Spartathlont valószínűleg nem véletlenül nevezik a világ egyik legnehezebb aszfaltos ultrájának, a rajtba itt nem lehet hirtelen felindulásból nevezve "csak úgy" odaállni, mint például az Ultrabalatonon, itt mindenkinek volt jócskán tapasztalata és mégis kiesett a mezőny fele. 355 indulóból 182 futó ért a szintidőn belül Spártába, ez 51%-os célba érési arány. A magyar résztvevők is ezt az arányt hozták, 27 indulóból 14 ért célba.
Én a célba érés óta azért is hálálkodom magamban, hogy nem sorsoltak ki korábban, egyszerűen nem lett volna elég tapasztalatom, mert amennyire én érzem, az egyéni - még 221 kilométeres szintes UB-nek annyi köze van a Spartathlonhoz, mint egy 50 kilométeres Szőlőskörnek az egyéni UB-hez. Azaz, van némi köze, de messze "nem elég".
Itt alapból nem lehet azt mondani, hogy "tutira" megvan a teljesítés, annyira sok a befolyásoló tényező.
Saját példámból kiindulva a "magamfajtáknak" stabilan tudniuk kell például az Ultrabalatont, és a tudást úgy értem, hogy nem csak egyszer, kísérő nélkül is és ami a legfontosabb, nem a szintidő "halálzónájában" mozogva. Igaz van aki ezt is bírja, sőt, akár motiválhatja is, nem vitatom, de ehhez mindenképpen nagyon stabil és ebben a tekintetben is rutinos futónak kell lenni.
Én úgy mentem oda, hogy most már elégségesnek gondoltam a tapasztalatomat, az utóbbi éveket a Kriszta "szárnyai alatt" töltöttem, azaz csináltunk pár komolyabb futást együtt és igyekeztem eltanulni tőle azt, hogy ha fáradt is az ember, egyszerűen makacsul kell menni tovább. Valamint rengeteg hasznos információt kaptam első kézből az útról.
Két "sorvezetőm" volt, akikhez bátorkodtam hasonlítani magamat, Kriszta és Hallgató-Csík Ivett, mindketten 4 egyéni UB után indultak a Spartathlonon és mindkettőjükkel tudtam együtt mozogni a mezőnyben az utóbbi években. Az ő sikeres teljesítésük volt a viszonyítási pont.
Még a köztes szintidőmet is a Kriszta két teljesítéséhez lőttem be. Mikor biztossá vált az indulásom, egy fecnire teljesen fogalmatlanul felírtam, hogy kb. mit szeretnék, befutóidő 34 óra +/- egy óra, ez is bejött.
Kriszta mondta a futóklubban az első teljesítése után, hogy "ha valaki úgy érzi, hogy szeretne eljutni erre a versenyre, annak érdemes mindent megtennie ezért, mert megéri", persze nem hinném, hogy rám gondolt ekkor, mert még sehol sem voltam ezen a területen ekkoriban. Pár évvel később, mikor már neveztem, megkérdeztem Krisztát, hogy mi a véleménye erről, ő szűkszavúan és lényegre törően csak azt válaszolta, hogy "lefutod".
Ennél jobbat én sem tudok mondani, csak ezt megerősíteni.
Én ide el szerettem volna jutni, eljutottam, meg akartam csinálni, megcsináltam. Egyszer és nem is gondolom, hogy többször kellene, nekem nem.
Tehát, ha itt rajthoz akarsz állni, akkor tegyél meg érte mindent és futásban legalábbis, rendelj alá ennek mindent, ami még belefér és juss el ide. Mert megéri, nagyon is.
Ha nem sikerült, akkor menj vissza és fejezd be amit elkezdtél.
Én ezen a leíráson kívül annyival tudok "hozzájárulni" ehhez, hogy nem rontom senki esélyét a jövőben a sorsolásokon, mert "ugyan, hogyan is jönnék én ehhez?", mikor háromszoros a túljelentkezés a kvótára.
Meg persze szurkolok a személyes favoritjaimnak, hogy érjék el az álmukat, ahogyan nekem ugyanígy szurkoltak sokan ebben a tekintetben is.
A verseny utáni napokon aztán eléggé érdekes lelkiállapotok váltották egymást, nehéz volt megnyugodni és elhinni, hogy ez sikerült. Lelkiismeret furdalásom volt/van az miatt, hogy Zsuzsinak ehhez végig, már a felkészülés alatt is asszisztálnia kellett és elviselnie mikor elviselhetetlen voltam. Ervinnel és Krisztával szemben is, hogy ekkora marhaságba belerángattam őket, lesték kényemet, kedvemet, hoztak vittek, itattak etettek mindhárman, míg én végülis az úri hóbortomat űztem.
El sem merem képzelni mit éreznék, ha mondjuk fel kell adnom a versenyt.
Úgy indultam neki, hogy kizárt, hogy feladjam, nem ismerem ezt az opciót, soha nem adtam fel versenyt és ez nem feltétlenül 100%-ban jó dolog, inkább azt mondanám, hogy jótékonyan hiányzik az eszköztáramból ez a megoldás, mivel félek is tőle, annyit teszek bele az edzésbe és a fejmunkába, hogy biztos lehessek a dolgomban. Itt pedig majdnem megcsüngtem, félelmetes volt a verseny vége, mintha nem is én magam lettem volna ott és tényleg szó szerint féltem.
Aztán körülnéztem a cél körül, az orvosi pavilonban a csordultig lévő fekvőhelyeken és azt láttam, hogy itt mindenki képes volt átlépni jócskán azt a határt, amit ép ésszel már nem szabadna, és mégis megérte!
Tökéletes kísérésem volt - mint írtam, profikkal jöttem. Zsuzsi volt az érzelmi töltő, Kriszta a szakmai vezető, Ervin pedig a leggyakorlottabb kivitelező és dicsérő ember meg persze sofőr!
A frissítésem, bár meg lett írva a gélekre és isokra alapozott terv, előre tudtuk, hogy ez legfeljebb az első 100 kilométeren tud működni. Utána improvizálni kell. Ami a legjobban bevált, az a rengeteg sós főtt krumpli és bizony a bébiétel, ez utóbbi ha megsózza az ember, nagyon finom, rágni értelemszerűen nem kell, könnyen ehető, jól esik a gyomornak, könnyen emészthető, csodaszer.
Kriszta feljegyzetelte a találkozási pontokhoz a tervemhez képest a valós időmet, olyan nagyon nem tértem el ettől.
Megettem azért úgy 20-25 gélt, ittam i:am meggyes isot, grapefruitos penco ionogen elektrolitos italt, meg persze nyomtam a sponser long energy-t és az isotonicot is, ameddig ment, ezektől eléggé hamar feljreáll a gyomrom. Továbbra is főszereplő volt a frissítőkön a vizezett kóla, ettem egy csomó chipset, meg csokit is.
Kárfelmérés:
izomzatilag, izületileg semmi bajom nem lett, két durva behatás ért, az egyik, mint mindenki más, én is porrá égtem a spártai katlanba lefele menet, kopogósra sült a bőr az orromon és az államon, kisebesedett a szám a napsugárzástól.
A másik a lábfejem, a hőségben mikor már megállás nélkül "fürödtem", azaz locsoltam magamat a kulacsból futás közben is, nem beszélve a frissítőkön teljes bemosakodásról, rengeteget volt vizes a lábfejem, ami aztán durván kidörzsölődött pár helyen. A jobb talppárnámon hatalmas hólyag nőtt, ami aztán a nagy lábujjam mellett a lábfej teteje felé is felnyomul. A nagy lábujj melletti középső lábujjaim (2+2) körmei részben azonnal, részben később távoztak, mert a hólyagok lenyomták őket, ami a helyükön maradt, azt nem részletezem, mert ijesztő lenne. Én már láttam így persze a lábaimat és tudom, hogy pár nap után elkezdenek kikupálódni. Mindkét nagy lábujjak körömágya egy-egy vízhólyaggá alakult, lenyomva a körmöt a helyéről, ezek is tuti le fognak esni, de hát, ez van:D
A későbbiekben valami ötújjas zoknit, vagy kiforrottabb leragasztási technikát ki kell találnom ennek a jelenségnek az orvoslására.
Most pedig beszéljenek az adatok:
