SP After

Szóval ott hagytam abba az előző bejegyzést, hogy Spártában vagyok és nézem a többi sajnos kieső csapattaggal, ahogyan jönnek be a talpon maradt csapattagok szépen a célba, azért nem semmi, nekem nagy helyzeti előnyöm van, mert a 22-es teljesítésem nagyon jól jön most, bele sem merek gondolni milyen érzés lehet az első próbálkozást elbukni, főleg ilyen teljesen kalkulálhatatlan dolog miatt, mint egy későn elkapott betegség.

Nyilván két kérdés merült fel, az egyik, hogy most hogyan tovább? A második pedig, hogy mi legyen az én vs. Spartathlon: 1-1 mérkőzés folytatása.

A hogyan tovább elég hamar eldőlt, az első dolgom volt, hogy nézzek valami nem túl közeli, de nem is túl távoli versenyt még az idei évre.

Adta magát az UB Trail, ami kellően hosszú (115km), nem túl szintes (2200m +), közel van hozzánk és ismerem a pályát, mert 2019-ben teljesítettem már ezt a versenyt és egyébként is sokat járok-futok-gurulok ezen a környéken.

Igaz 2019-ben még csak 100km volt a pálya és sokkal szívatósabb szintrajza volt, két marha nagy mászással az utolsó 10 kilométeren.

Nevezés indításkor persze kiderült, hogy már betelt a létszám, de bízva abban, hogy csak van már annyi ázsióm az UB sorozatom miatt, hogy meghallgattasson az óhajom, ráírtam a Zelcsényi Mukira, hogy az a helyzet, hogy nem értem célba Spártában és gyakorlatilag bennem maradt a táv, szeretnék nála futni, ha esetleg megoldható.

Innen is ezer hála, hogy simán beemelt az indulók közé, én meg ezzel a lendülettel beneveztem a hetedik egyéni Ultrabalatonomra is.

Ezek helyretették azért némileg a lelkivilágomat, a frissítésem megvan, hiszen megmaradt, bajom semmi, kedvem meg van.

Az összekészített frissítő csomagokon csak át kell írni az előreküldés helyét :D

A második kérdéssel óvatosabban bánok, annyi biztos, hogy nem állítom azt, hogy nem szeretnék visszajönni ide még egyszer, hogy eldőljön ez a döntetlenen álló meccs, de erre még sokat kell aludnom, egyre kevésbé bírom a hőséget, nyilván gyorsabb sem leszek az idő múlásával és persze az sem biztos, hogy kísérő nélkül neki mernék-e menni ennek még egyszer. Azaz, biztos, hogy kísérővel mennék.

Az is bennem van, hogy esetleg jobb lenne békén hagyni ezt a döntetlen eredményt.

Ha valaha bekerülnék a csapatba akkor a mostani esetből tanulva a verseny előtti két hetet szigorú karanténban tölteném, kb. vitaminokon élve, mert a kezdődő őszi influenzaszezonban (+ nekem allergia szezon ami eleve gyengíti az immunrendszert) nagyon nagy a rizikó, hogy az ember egy hirtelen elkapott vírus miatt bukja el az egész éves felkészülését (+ egy rakás pénzt), ahogyan az most velem történt és ezt még úgy is elbukhatja, hogy ki sem üti a betegség, csak külső tünet nélkül lappang a szervezetben, de megemeli a terheléses pulzust és már oda is az egész mutatvány.

Kockázatos és nem biztos, hogy még egyszer felteszem egy lapra az egész éves edzésmunkámat. Ez az eset még amolyan poszt traumatikus szindrómaként él bennem.

Persze a másik oldalon is vannak tényezők, ez azért egy nagyon jó verseny, a 950 Eurós nevezésért - szerencsém volt, Athénban és Spártában is teljesen egyedül voltam a szobában/apartmanban. Ez nekem a kiesés miatt végül is 6 éjszaka volt, plusz a verseny, teljes ellátás a szállásokon, gálavacsora és bár ezt nem vettem igénybe, de teljes logisztika - fuvar a szállások között.

Szerintem nincsen túlárazva ennek a fényében.

2022-ben külön szálláson voltunk, most viszont a csapat nagy részével volt az étkezés, strandolgatás, stb. Kicsit ilyen régi osztálykirándulás hangulata volt az egésznek, rengeteg sztorizgatás, új ismeretségek, érdekes történetek.

Valamint már csak azért is megérte elindulni, mert így a futóverseny szervezés és a hosszútávú verseny frissítés pápájával, de még inkább a testileg-lelkileg kikészült futók (és kísérők!) testi és lelki mikró és makrómenedzsmentjének igazi szaktekintélyével, Márkus Öcsivel utazhattam együtt a verseny előtt, alatt és után is.

Állíthatom, hogy a kevés "reneszánsz ember" közé tartozik, akiket van szerencsém ismerni, úgy beszélgettünk, ráadásul igen csak komoly kérdésekről, mintha kb. évek óta barátok lennénk.

Öcsi hatalmas dolgokat vitt végig most is, kint volt a pályán a versenyzője kiesése, annak biztonságba helyezése után is végig és akit csak lehetett, akit csak kellett, azt elsegítette a célig, magát nem kímélve.

Vissza kicsit Spártába, hétfőn délben vissza indultunk Athénba, de előbb elmentünk visszaszerezni az előreküldött, de nem felvett frissítéseinket (azért 25db. gélt és kb. 75 deka izó port nem hagy az ember veszni).

A szervezők programtáblájában az állt, hogy a csomagokat a "municipal gymnasium"-ban, azaz ahogyan én gondoltam. a helyi gimiben lehet felvenni. 

Oké, el is sétáltunk oda, ott meg néztek bután, hogy mit keresünk, semmiféle csomagok nincsenek náluk. Aztán megmutattam a görög nyelvű programtáblát nekik, így adtak iránymutatást és elküldtek minket a helyi sportcsarnokhoz, hiszen ugye göröghonban vagyunk és a gymnasium (gümnaszion) eredeti, görög jelentése nem más, mint: sportcsarnok.

Persze logikusabb lett volna egyszerűen odaírni a hely címét, elkerülve a félreértéseket, ha már nemzetközi versenyről beszélünk, na de ez itt görögország, nem a logikus dolgok hazája :D

Íme a programtábla részlete, a hanyagságról tanúskodik pl. az, hogy a vasárnapot még sikerült angolul leírni, a hétfőt már kevésbé és persze hétfőn a spártai önkormányzat ünnepélyes ebédre meghívta az összes futót - csak azt nem tudta senki, hogy hová? Gondoltuk, hogy majd a futókat szállító busz sofőrje tudja, nem tudta, azt mondta, hogy ő semmit sem tud, csak megy a többi busz után. 

Mi ezért aztán útra keltünk, utólag persze kiderült, hogy egy Spárta melletti faluban tényleg volt egy nagy ebéd amire mindenki hivatalos volt - de az, hogy egy árva címet megosszon a rendezőség a futókkal, megint megugorhatatlan feladatnak bizonyult. 

A visszaúton Öcsivel végigmutogattuk Petinek a Spartathlon utolsó 40 kilométerét, hogy tudja mire számítson ha még egyszer ide hozza a sors. Megnéztük a hegyet is és alatta a Kaparelli utáni szerpentint.

A szállásra visszaérés után gyorsan elmentünk strandolni egyet a Krisztáék által 22-ben mutatott kis öbölbe, nagyon tetszett a srácoknak.

Este vacsora, majd a szokásos sztorizgatás, beszélgetés következett.

Reggel fél hétkor pedig futócipőt húztam és kimentem egy 8 kilométeres futásra, hát, kutya bajom sem volt.

Délre kivittük Öcsit a reptérre, elbúcsúzkodtunk, majd a szokásos helyen strandoltunk egyet.

Este gálavacsora, ez nekem, ahogyan 22-ben is, túl sok, túl nagy és túl hangos. Igaz, hogy most legalább zárt helyen volt így nem fáztunk. Méretlenül volt a tényleg nagyon finom étel, de a svédasztalos rendszer ahol mindenki kiszolgálhatja magát, hogy is mondjam, az első roham után eléggé megfáradtan és összetúrva nézett ki minden. Én kajáért nem állok fél órát sorban és a közelharcot sem kedvelem, ezért kivártam míg mindenki végzett, aztán nyugiban megvacsoráztam.

Az evőeszközök csak úgy görögösen ki voltak dobálva egy kupacba és a tisztaságuk is hagyott némi kívánnivalót maga után, maradjunk annyiban, hogy ez azért nem a Korinthoszos gálavacsora.

Szerda kora hajnalban ismét futottam, most 16 kilométert, hiszen két és fél hét és itt az UB-Trail, nem lehet lazulni, eleget pihentem.

Délre kimentünk a reptérre, az én gépem előbb indult, így Petitől elbúcsúztam majd felszállt a repülő a napsütötte Athénból, hogy a hideg és esős Bécs mellett landoljon. Innen már csak egy kis autózás volt a szakadó esőben és végre hazaértem. Rengeteg tanulsággal, élménnyel, végtére azt tudom mondani, hogy így is megérte, amit lehetett, kihoztam ebből az útból.

Aztán végeztem egy kis kalkulációt, hogy a számok nyelvén nézve mégis mit okozott ez a rohadt betegség a kondimban.

A Spartathlon előtti Szőlőskör 50 kilométert vettem alapul, itt is meleg volt és itt sokkal több volt a szint is, már 22-ben is úgy voltam, hogy ha a Szőlőskörön jól megy az első maraton a megarai 4:45-ös szintidőhöz, akkor a Spartathlonon sem lehet gond. Nem is volt, akkor legalábbis.

A Szőlőskörön, szintén melegben 4:19 alatt értem a maratoni távhoz, majd 5:05 alatt az 50 kilométerhez úgy, hogy közben 730 méter szintet is legyűrtem. A Spartathlonon a maratonhoz 4:28, az 50 kilométerhez pedig 5:35 kellett, ez 50 kilométeren fél óra romlást jelentett úgy, hogy itt csak 370 méter volt a szintkülönbség, ezért eleve gyorsabbnak kellett volna lennem itt mint a Szőlőskörön.

Ezt arra alapozom, hogy 22-ben a Szőlőskörön 4:17 volt a maratonom, a Spartathlonon 4:15, az 50km a Szőlőskörön 5:03, a Spartathlonon 5:10, és ezzel simán végigmentem akkor úgy, hogy Korinthosznál 50 perc előnyöm volt a szintidőhöz, amit hegy előttig másfél, a hegy utánig pedig két órányira tudtam hizlalni és ez az előny adott teljes nyugalmat a továbbiakhoz.

Ja igen, a végére egy kis görög precizitás.

2022-ben volt Megara előtt egy útvonal módosítás, a szervezők szerint ez másfél kilométerrel hosszabb útvonalat eredményezett, ami valójában csak 800 méter plusz volt, szint nélkül, de ennek okán a reggel hetes rajtot előrehozták 6:45-re úgy, hogy a pontos időhöz megszabott szintidőket nem változtatták meg, azaz +15 percnyi ajándék időnk volt az elejétől fogva!

Most két terelés is volt a csatorna előtt, amelyek összesen 1,3 kilométerrel tették hosszabbá (és szintesebbé is!) az útvonalat és semmiféle időkedvezményt nem kaptak a futók.

Aki futott valaha a Spartathlonon az tudja, hogy mit jelent az, ha van az embernek 15 perc extra ideje. Rajtam mondjuk nem segített volna ez sem ebben a helyzetben, de sok futónak másképp alakult volna az eredménye.