Sí - futás

Különös helyzetben talált a február, a lesikló sílécemet elajándékoztam, a síbakancsomat eladtam, közben meg nekiálltam haverkodni a túrasízéssel. 

Mégis így, hogy nem volt felszerelésem kicsit "fegyvertelennek éreztem magamat" a téllel szemben. 

Ezért mikor nemrég Donovalyban leadtam a kölcsönött cuccot már eldőlt, hogy beruházok egy komplett felszerelésbe. 

A sízéssel is úgy voltam 30 éve, mikor elkezdtem, hogy még mielőtt egyáltalán lett volna léc a lábamon, vagy álltam volna havas lejtőn, belül már sokszor lejátszottam, hogy "márpedig nekem ez a sport, ez nagyon be fog jönni!". 

Persze aztán így is lett, holott az első sítábor csupán poénnak indult a gimiben, osztálytársi rábeszélésre, ahol a fő érv az volt, hogy "tök jókat lehet kajálni", meg az extra egy hét szünet a suliból.

Ahogyan mint írtam fejben már eljátszottam, hogy kb. én vagyok Alberto Tomba és mivel teljesen biztos voltam a dolgomban még egy pár használ sílécet is vettem magamnak, mert már akkor is úgy voltam ezekkel a dolgokkal, hogy jobb belőle a saját, amihez hozzászokik az ember, stb. 

A szándékaim komolyságáról árulkodik az is, hogy akkor a fedezet előteremtéséhez el kellett adnom a szeretett C64 számítógépemet. Közben olyan legendás sízős filmeket bámultam tátott szájjal, mint a Willi Bogner által rendezett "Fire&Ice" és a "White Magic".

https://www.youtube.com/watch?v=I5uxfNBvblE

Bogner amellett, hogy olimpikon síző volt, komoly télisport divatcéget alapított és úttörő volt a télisportok filmezésében, a korai James Bond filmek havas-üldözős-menekülős jelenetei is az ő nevéhez kötődnek.

Akkoriban nem mindenki számára hozzáférhető goproval, stabilizátoros állvánnyal, hanem mai szemmel hatalmas és nehézkes kamerákkal és stúdió technikával mondhatni komolyabb kihívás volt a téli körülmények között filmezni. Életéről érdemes megnézni ezt:

https://www.youtube.com/watch?v=6klE8_hkYbw

Már az első csúszások után elkezdtem érdeklődni az iránt, hogy milyen lehet pályán kívül síelni. Igaz ekkoriban a hajdani Csehszlovákiában a legtöbb síterepen teljesen ismeretlen dolog volt a gépi pályakezelés, a hóágyú és a korszerű felvonó (és sokszor a megfelelő mennyiségű és minőségű hó is). Ez által a pályán és a pályán kívüli sízés sem tért el annyira szignifikánsan egymástól mint manapság. 

Ahogyan a képen is látszik, akkoriban még rendszeresen volt sízésre alkalmas mennyiségű hó a Győr környéki "havasokban" is (külön figyelmet érdemel a vállamon tartott 195 centis, kőnehéz "dióverő", aki ilyen léccel jól megtanult sízni annak később már általában semmi sem okozott gondot:)). 

Síeltünk ahol és ahogyan lehetett, nem okozott gondot a pályán a hó alól kikandikáló fű/föld/szikla, meg persze az egész szezon alatt a sízők által "kezelt" pályákra jellemző emberméretű buckák. Így aztán mikor évekkel később először léptünk az Alpok tükörsimára ratrakolt pályáira, megállapítottuk, hogy "na oké, ezen azért könnyű szépen síelni".

Emlékezetes (és meglehetősen vakmerő) kaland volt mikor 95-96 körül két cimborával a zuberec-i síterep zsúfoltságát megunva a léceinket kézben cipelve, síbakancsot a nyakunkba akasztva felmásztunk a pálya feletti Brestova-nyereg 1900 méteres magasságába, hogy onnan síeljünk le úgy, hogy a sítudásunk, valamint magas-hegyi ismereteink és felszerelésünk is mondhatni erősen hagyott kívánni valót maga után.

A dologban nem is a hegymászás és a lejövetel volt a fő probléma, hanem az, hogy fent a napsütés ellenére is olyan fagyos szél fújt, hogy komoly gondot okozott félig lefagyott kézzel valahogyan a lábamra erőszakolni a kőkeményre fagyott síbakancsot. Le is fagyott a lábam rendesen, a nagy lábujjaim külső részén azóta érzéketlen a bőrfelület. Szerencsére nagyobb bajunk nem lett.

Aztán a 30 éves lesikló "karrier" egészen odáig fejlődött, hogy alaposan elmerültem a technikai részletekben, megtanultam sítalpat javítani, síkötést felszerelni, sílécet waxolni, valamint jó pár évig bedolgozó cikkírója lettem a sielok.hu-nak és az akkor szép példányszámban havonta megjelenő Símánia magazinnak. 

Egy irományom a többi közül:

https://sielok.hu/rovat/simania/cikk/mathias-zdarsky/

Ez irányú "karrierem" csúcspontjai többek között az Atomic gyárban tett látogatás, valamint a Salzburg régió meghívásának köszönhető repi síelős hétvége a Hochkönig régióban a hazai szabadidős sajtó más képviselőivel együtt - voltak.

A futás is szorosan kapcsolódik a sízéshez nálam, mivel egy szerencsétlen bukás következtében a bal térdemben teljes belső és részleges keresztszalagszakadást szenvedtem, a felépülés után megfogadtam, hogy elkezdek valami télen-nyáron űzhető sportot, hogy ne úgymond "az íróasztal mellől" induljak a szezon elején az első sízésekre.

Aztán a futás szépen átvette a főszerepet, majd a legutóbbi szezonban már ki is szorította a sízést.

Persze belül éreztem, hogy nekem mégiscsak van további dolgom a havas lejtők világával, de inkább vágyom a síterepek kötött, rendezett világánál jóval "civilizálatlanabb", embermentesebb és természetközelibb részhez.

Talán úgy is nevezhetném, hogy a túrasízés a sízés "terepultrája", ami jóval több és más tudást és hozzáállást igényel a felvonós pályasízésnél. Ennek megfelelően a túrasízést űző sporttársak is jócskán eltérnek a "sípályák népétől", csendesebbek, szikárabbak és leginkább technikás sízők.

A másik szakág amivel szemeztem, a sífutás, bár a kötöttségei (hóviszonyok és pálya) miatt ez nem vonzott annyira.

Zsuzsi viszont már egy ideje műveli ezt a sportágat, így - mivel futni szeretek, hegyet mászni is, tudok korcsolyázni, meg síelni, a sífutás is csak menni fog. Ez volt az elméletem.

A gyakorlati megvalósításra pedig a február közepi hétvégét és a közeli, méltán híres "Wechsel Panoramaloipe"-t tűztük ki. Sajnos a korábban kitűnő hóviszonyokat az egy hétnyi koratavasz alaposan erodálta.

Indulás után az M85-ről már Győrt nem sokkal elhagyva csodás panorámát nyújtott a reggeli nap által megvilágított hófödte Schneeberg és Rax, valamint az előtérben elterülő Wechsel vonulat és a Fischbacher Alpen.

A határátkelésnél gyorsan rápillantottak az eus oltási applikációnkra, igaz az "alaposság" miatt gyakorlatilag bárhonnan kivágott random "zöld pipás" képet is mutathattunk volna.

A Győr-Sopron gyorsforgalmi útnak köszönhetően nagyon rövid idő alatt elérhetővé váltak az Alpok keleti vonulatai. Kirchbergben felvettük a kölcsönzött felszerelést, majd felautóztunk a Steyersberger Schwaig-ig. Itt akkora szél fogadott minket a parkolóban, hogy alig bírtunk kiszállni az autóból. Kis tájékozódás után elindultunk az 1-es számú piros (azaz közepes nehézségű) pályán.

Eléggé gyorsan rájöttem, hogy szépen tudok haladni a nyomban, de másnak az eddigi sítudásomból nem igazán veszem hasznát. Próbáltam korcsolyázó mozgással menni, na ez a klasszikus és egyébként is kopott oldalú léccel és a hozzá való cipővel kb. lehetetlen, csúszott minden irányba. A hóviszonyok, ahogyan felfelé haladtunk egyre jobbak lettek, de azért messze voltak az ideálistól.

Fékezésnél ugyanez: hóeke - kb. hatástalan, nyomból kiugorva befaralás - ugyanez, változatlan tempóval csúsztam tovább, csak keresztbe tett lécekkel. A lejtőkön így csak abban bízhattam, hogy előbb utóbb kisimul a terep és magától visszalassul a csúszás sebessége.

Mivel a pályán nem igazán lehetett belátni, olyan érzésem volt mintha egy elszabadultan száguldó vasúti csillében ülnék a kanyarokban azzal küzdve, hogy a léc ne ugorjon ki a nyomból én pedig ne zuhanjak be az erdőbe.

Ha túlságosan vesztettnek éreztem a kontrollt, akkor maradt a "klasszikus" fékezési stílus, azaz az esés:D

A panoráma a pálya nevéhez híven csodás volt, ráláttunk a teljes Fertő-tóra és a környező hegyekre.

A "Dreiländereck" nevű helyen aztán szépen átváltottunk egy jóval kellemesebb kék pályára a Wechsel oldalában. 

Hosszú lefelé csúszás után érkeztünk a Marienseer Schwaig-nál lévő menedékházhoz. Nyári futásunkkor mikor a felettünk a Hochwechsel csúcsán lévő menedékház zárva volt és kifogytunk a vízből errefelé futottunk vissza és ittunk itt egy jó almafröccsöt, most sajnos zárva találtuk a helyet, de azért lepihentünk kicsit az épület szélvédett napsütötte oldalánál.

Terv szerint szerettünk volna tovább menni egészen a mariensee-i síterepig, de innen félúton az egyre jegesebb pálya (és az ez által kontrollálhatatlan lefelé menetek + esések) miatt inkább visszavonulót fújtunk.

A visszautat ugyanezen az úton tettük meg, a végére azt éreztem, hogy párszor egészen jól sikerült elkapnom a ritmusos, tempós haladási formát.

A végére azért csak összeraktunk 24 kilométer csúszást mintegy 700m szinttel.

Ez a próba annyit mindenesetre bizonyított, hogy a már említett kötöttségek miatt továbbra sem ez lesz a fő télisportom, viszont megfelelő hóban és megfelelő felszereléssel valószínűleg egészen jó móka lesz ez is.

Visszakanyarodva a sífutáshoz, annak érdekében, hogy bármikor ki tudjak ugrani egy napos túrasízésre 250 kilométeren belül, kellett felszerelés, elkerülendő a kölcsönzői macerákat, mint a nyitvatartási idő, a méretproblémák, a felszerelés minősége, illetve túrasí esetében alapból nem sok kölcsönző van aki ezzel is foglalkozik.

Mivel a 19/20 és a 20/21-es szezonban a pánikszerűen bezárt sífelvonók és teljesen kiszámíthatatlan korlátozások miatt ugrásszerűen megnőtt a kereslet a túrasízés és ezáltal a felszerelések iránt (azaz, ha nincsen felvonó, akkor meg kell mászni a hegyet a lesiklás előtt), az idei szezonra, mivel a síközpontok visszatértek a normális üzemeléshez, akadt választék leárazott de új felszerelésből is.

Hosszas vizsgálódás és elemzés után egy 172-es Atomic Backland mellett döntöttem, kötés esetében mivel a hegymászáson kívül a pályán és azon kívüli lesiklásra is hangsúlyt helyeztem, nem full pines TLT-t, hanem ún. "tech" kötést választottam (Fritschi Tecton 12), itt a sarokrész kialakítása amellett, hogy három mászófokozattal teljesen megfelel a túrázáshoz, a lesiklásnál sokkal jobb stabilitást és erőátvitelt biztosít mint egy klasszikus pines TLT kötés.

A síbakancs pedig egy Salomon MTN explore 100-as lett.

Egy-két alkalommal még ezen a tavaszon el szeretnék jutni kipróbálni a felszerelést, ilyenkor már nagy előny, hogy kellemesebb a hőmérséklet, hosszabbak a nappalok, valamint a firnesedő hó miatt (és sajnos a friss hó hiányából adódóan) lavinaveszély sincsen.

A futások természetesen mennek ahogyan kell, igaz mostanában sokszor kellett küzdeni a széllel, de összességében egyre kellemesebb körülmények között lehet futni, ahogyan megyünk bele a tavaszba.

Február 26-ra meghívást kaptam az eredeti verseny utáni időpontról kényszerűen halasztott UB gálavacsorára. Mivel 20-ban és 21-ben is teljesítő voltam, Zsuzsit is vihettem.

A vacsora előtt elmentünk a sícuccomért a Sarkcsillagba, meg ha már ott voltunk Zsuzsi vett egy terepcipőt magának, illetve a Sponser Long Energy mellé, hogy legyen valami változatosság, GU Roctane Ultra Endurance port is beszereztem, ezt már a Vérkörön kipróbáltam és jól működött.

A gálavacsora nagyon jó helyszínen, a TF aulájában volt, kb. 300-an lehettünk. Étel-ital mi szem-szájnak ingere volt, nem maradtunk sokáig, mert a hazaútra is gondolnunk kellett, kicsit belehallgattunk a meghívott "standupos" előadásába is, igaz eddig sem tartottam túl sokra ezt a műfajt, de ezesetben a szomszédban éppen eszkalálódó háborúval poénkodni alaposan kimerítette az ízléstelenség fogalmát.