Ősz és Elbaman

A "nyári futószezon" lecsengésével, amely sok emlékezetes futást tartalmazott, eljött annak az ideje, hogy kicsit előrenézve kitaláljam, hogy a következő évben merre is induljak, ami a futást illeti. 

Olvastam erre egy jó megközelítést, miszerint a futó és a kitűzött versenyei olyanok, mint a vándor a hegységben, minél több hegycsúcsra szeretne feljutni (ezek a versenyek), de erre adott ideje van csupán (felkészülés - szintidő - regenerálódás), így előre el kell döntenie, hogy milyen útvonalon, mely hegycsúcsoknak van egyáltalán értelme nekiindulni. 

Elméletben futni könnyű, nevezést leadni pedig még könnyebb - viszont túlvállalni magunkat sem nehéz, ez nagyon hamar eredményezteti azt, hogy ez miatt fel kell adni egy versenyt, vagy csak órákkal a szintidőn kívül ér be az ember, ne adjisten sérüléssel ér véget a mutatvány.  

Személy szerint még nem futottam bele ilyen helyzetbe (vagyis de, az első Szőlőskörön), ami sok mindennel magyarázható, szerencsével, elővigyázatossággal de talán leginkább azzal, hogy nem vállaltam túl magamat, nem szaladtam neki olyan távolságnak (eddig), ahol ne lett volna reális esélyem a teljesítésre.

 Itt persze el kell különíteni azokat a faktorokat, amelyek felkészültségtől függetlenül megakadályozhatják az embert a teljesítésben, a sérülések nem válogatnak (elég egy rossz lépés), egy igazi hosszú távon pedig már olyan sok a rizikófaktor és az "állandó változó", hogy nem mehet biztosra senki. Igaz az is, hogy feladni is meg kell tanulni, ha a helyzet úgy kívánja.

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a következő szint a Korinthosz80 után - ami a távolságot illeti, először a márciusi 100 kilométeres velencei Optivita jutott eszembe, 5 kilométeres oda-vissza körözés - hússzor egymás után, ettől eléggé idegenkedtem és idegenkedek egyelőre, a monotonitása miatt, így nem volt meg "az érzés", hogy ez lenne az én versenyem, nem tudtam teljesen odaképzelni magamat a pályára. 

Jobban szeretem az A-ból B-be tartó, vagy egy körös versenyeket (ettől függetlenül persze lehet, hogy futok ott valamit). Zsuzsi mesélt egy versenyről régebben, aztán nemrég én is belebotlottam a neten - ez a 24H Burgenland Extrem, alapvetően gyalogtúra, amelyen persze futva is lehet indulni, így a szintidő 24 óra. Ami extrémmé teszi az az, hogy mégiscsak 120 kilométer (a kiírás szerint), valamint, hogy Január 25-én kerül megrendezésre, ami az év leghidegebb időszaka általában - továbbá a Fertő-tó és környéke méltán bővelkedik szélerőművekben, mivel itt az év nagy részében akadály nélkül fúj a szél.

Mivel szeretek télen futni, szeretem a téli tájat és nincsen bajom a hideggel (egy bizonyos mértékig persze), úgy döntöttem, hogy ez lesz az év első komoly hosszútáv futása. A rajt hajnali fél ötkor lesz, a verseny az ausztriai Oggau-ból (Oka) indul és oda is tér vissza, miközben a teljesítők a fertő-tavi kerékpárúton megkerülik a tavat. Kockázat persze bőven van a dologban, igaz itt nem a hőségtől és a felhőszakadástól kell tartani, hanem az esetleges erős fagytól/széltől/hófúvástól (vagy mindháromtól egyszerre). 

Amint megnyílt a nevezés, nem is tétováztam:) Erre a futásra három hónapos felkészülést tervezek, négy hetes periódusokban: 3 hét, hetente növekvő kilométerszámmal (80-120 kilométer), 1 hét pihenő (60-70 kilométer) ez így fog kinézni havi bontásban: 80-90-100-60 90-100-110-70 100-110-120-70 majd a verseny hete. Már csak teljesíteni kell a tervet. Elkészült hozzá a napi bontás is, hetente 5 futás, amelyből a hétvégi kettő hosszú, hétfőnként úszás, pénteken pihenőnap, kivéve a pihenő hetet. Szerencsére most ősz van, az egyik legjobb "futóévszak" számomra, nincsen már hőség, de az elnyúló nyárutó és a vénasszonyok nyara nagyon sok szép futást ad és adott eddig. 

Hogy mit is csinálok mostanság? Hát, sokat futok. Október elején kicsit visszarándultunk a késő nyárba az őszből, míg itthon először szembesültem azzal egy hidegfront után, hogy lefagy a kezem futás közben és végig fázom a vékony hosszúban sapkáról és kesztyűről álmodozva, egy nappal később már a napsütötte Toscanában törölgettük a homlokunkat. Zsuzsinak tervben volt egy igazán jó féltávú Ironman verseny, így Ervinékkel Elbáig, azon belül Marina di Campo-ig autóztunk (és kompoztunk), itt Zsuzsi és Ervin versenyzett, a többi napon pedig kirándulás/strandolás volt a program, meg persze némi futás.

Krisztával kicsit körbefutkostunk a környéken, közben rengeteg Spartathlonos sztorit hallgathattam végig. Zsuzsi korosztályában harmadik lett a 1,8 km tengeri úszásból, 90 km tekerésből (két kör a sziget nyugati részén, csupa emelkedő/lejtő és hajtűkanyar) valamint egy félmaratoni futásból álló versenyen. Mindezt úgy, hogy az úszás és a tekerés után 1:37-es (!!!) félmaratont futott (ez az összes női induló közül a második legjobb időeredmény volt!) - hát ennyit a rutinról:) 

Én kipihenten sem tudok 1:40 alatt futni:) A verseny napját végigszurkoltuk és fotóztuk, hatalmas volt a hangulat, az olaszok azon kívül, hogy végtelenül linkek tudnak lenni azért tudnak versenyt szervezni és levezényelni.

A hazaindulás előtti napon még futottunk egy hosszabbat Krisztával, a szigeten emelkedő Monte Perone hegygerinc megmászásával (608 méter szint mászás és ereszkedés 20 km) a sziget déli partjától az északiig.

Elképesztően szép panoráma és forgalommentesség jellemezte az utat. További érdekesség volt a 300 méter magasságtól felfelé jellemző összefüggő szelídgesztenye erdő a hegyoldalakon. Persze nem ilyen kis csenevész gesztenyékkel, hanem komoly nagyságúakkal. 

Később ezekből szedtünk is, itthon jó lesz majd egy hűvös estén cserépkályhában sült igazi elbai gesztenyét enni. Akadt közben 21%-os meredekségű szerpentin is, ahol még sétálva sem volt könnyű felmenni, az út mellett egy 12-ik századi lakótornyot és templomromot is megcsodálhattunk. A hegygerincen átbukva lefelé hamar egyhangúvá vált (csak futásilag, a kilátás és a táj továbbra is csodás volt) a lefelé trappolás és a folyamatos szerpentinen való kanyargás, de megállapítottuk, hogy ez még mindig szórakoztatóbb, mint egy otthoni téli estés/fejlámpás töltésfutás:) 

Míg futottunk Ervinék átautóztak Zsuzsival a sziget északi partjára a megbeszélt találkozási pontra, strandoltunk egy jót a festői Sant' Andreában, majd felvonóztunk az 1010 méter magas Monte Capanne-ra, ahonnan a sziget teljes nyugati felére körpanoráma nyílt. 

Hazaérve itthon már megkezdődött az igazi ősz, következzen három a mostani emlékezetesebb futások közül.

Mivel éppen arrafelé akadt dolgunk, múlt hét vasárnap Zsuzsi elvitt Árpásra délután, én pedig hazafutottam a Rába töltésen Győrbe, mintegy 30 kilométert, igaz ismét ellazultam a frissítést és mindössze egy fél literes long energy-vel indultam útnak, 25 kilométer után el is éheztem/szomjaztam, ide kifutott elém Zsuzsi, az út hátralevő részét együtt poroszkáltuk le. 

Kicsit nehezítette a menetet a helyenként friss, még laza kavicsborítás. A mostani hétvégén még mindig nyárias volt a hőmérséklet, de az erdő már kezdi a legszebb színes ruháját felölteni, így Zsuzsival szombaton délelőtt szaladtunk egy hosszabb kört a Sokoróban, érintve a Tényő-Sokorópátka erdészeti utat, majd a "gáznyiladékon" át le a Rábaringhez és haza, nagyon kellemes, beszélgetős futás volt. 

Mivel a Vanquish 3 már közelít a 700 kilométerhez, elkezdtem nézegetni, hogy melyik legyen a következő aszfaltos cipőm - lehetőleg olyan, amit majd időről időre rendelni is lehet. Igaz ebbe a cipőbe minimum 1000 kilométert "bele szeretnék tenni". 

Hosszas nézelődés után oda lyukadtunk ki Zsuzsival, hogy most ne Pestig utazzunk körülnézni cipő ügyben, hanem csak ide a szomszédba Pozsonyba, ahol azért igen szép számmal van komoly futóbolt. A vasárnap délutáni nyugalmat kihasználva kiautóztunk, találtunk is egy szinte csak Hoka-val foglalkozó boltot. 

Azt már láttam korábban is, hogy a Vanquish 3 a tavasszal kifutott a kínálatból, ezért sikerült nyáron leárazva megvenni, az utódja az Elevon lett, ebből nem volt a méretemben, ahogyan a szintén kiszemelt Gaviota-ból sem, viszont Bondi 6 volt bőven, így ezt próbáltam fel, nagyon kényelmes viselet már elsőre, oké lesz. Körülbelül decemberben tervezem majd csatasorba állítani, ebben fogom a Burgenland Extrem-et is futni a tervek szerint. 

Ha a Vanquish 3-t az Imperial osztályú csillagrombolóhoz hasonlítottam, akkor a Bondi 6 a lábon hordott kevésbé kecses faszenes vasalóra hajaz, szerencsére jóval könnyebb és rugalmasabb annál:) 

Hazafelé Halászi után kitetettem magamat Zsuzsival, ő hazavezetett, én meg futottam a szokásos szigetközi bringaúton hazáig, most már végre vittem magammal egy aszalt gyümölcs tallért, egy gélt, meg szénhidrátos Sponser volt a kulacsomban, így az előző heti eléhezést elkerültem. Igaz balga módon a fejlámpát nem vittem magammal, így az utolsó 10 kilométeren már teljesen rám sötétedett, a hőmérséklet végig kellemes maradt. Jó futás volt, 32 km lett a vége, a lábam nem volt fáradt, az előző napi terepes félmaraton ellenére sem, ez nagyon tetszett. 

Győrladaméron egy pizzéria mellett futottam, olyan friss pizza illatfelhőben, hogy azonnal meg kellett ennem az erdei gyümölcsös gélt, meglepően finom volt, persze szívesebben ettem volna az illat forrásából:) A hazaérés előtt az utolsó utcában pedig sült kolbász illat fogadott, nem egyszerű azért egy éhes futó élete. Otthon Zsuzsi palacsintával várt, extra motiváció:) 

Most, hogy ténylegesen elkezdődött a "Fertő körre" való felkészülés, érzem, hogy mentálisan is rá kell gyúrnom a holtpontokon való felülemelkedésre és persze a rendszeres frissítés betartására a hosszabb futásokon, elkerülendő a "kalapácsos ember érkezését". Bár januárban a szintidő elől nem kell menekülnöm majd (csak a saját magam előtt elvárt szintidőt kell szem előtt tartanom), viszont mivel ez nem kifejezetten futóverseny, a szűkebb létszámú futómezőny biztosan rövid idő alatt széthúzódik majd, így arra készülök, hogy nagyjából magányosan kell végigmennem, szerencsére ebben jó vagyok:) További előny, hogy a frissítőknél talán nem kell majd sorban állni. 

Közben persze nagyon kíváncsi vagyok milyen lesz majd 12 óránál és 100 kilométernél többet futni egyhuzamban. A további jövő évi tervek pedig - leginkább majd később dőlnek el, a Szentendre Trail-re és a Korinthoszra biztosan megyek, a BSZM négynapos verziója - bár tervben volt - kimarad, erre nincsen kapacitásom felkészülni most. Idén már csak egy "verseny" van tervben, a november végén a "Tanúhegyek nyomában" teljesítménytúra, amelynek a 42 Kilométeres maratoni távján futva is lehet indulni, 6 tanúhegyet kell megmászni, kb. azon az útvonalon, amit már megfutottunk Zsuzsival még a Szentendre Trail elõtt.