One Way Ticket Run - egy másfajta futóverseny
Jó sok idő eltelt a legutóbbi bejegyzés óta, holott bizony sok említésre érdemes dolog történt!
Először is, szerencsére térünk vissza a normálisba, ami nálunk nagyjából annyit jelent, hogy mehetünk nyaralni, étterembe és persze futóversenyre:D
Rengeteget foglalkoztunk Zsuzsival a kerttel, élveztük a tavasz kibontakozását, ami azért eléggé eltért a szokásostól, leginkább abban, hogy nem igazán akart tavasz lenni. Általánosságban vagy szakadt az eső, vagy fújt a szél, vagy csak egyszerűen hideg volt.
Komoly fejlesztések között elkezdett készülni a sziklakert, elkészült a rózsakapu és a cseresznyefa alá egy kiülős terasz.
Egyszóval, faipari munkák terén eléggé jól haladtam. Ha az embernek javarészt szellemi irodai munkája van, nagy jelentősége lesz annak, hogy olyan dolgokat is csináljon, amelyeknek kézzel fogható végeredménye van (azóta már lefestettem a korlátot is:)).
Május végére azért persze jutott pár nap tartósan jobb idő is és hopp, máris megérkeztünk a júniusba, azaz a nyárba.
Ennek köszönhetően futásilag az akklimatizációs folyamat gyakorlatilag elmaradt, hirtelen jelent meg a meleg (és kólintott fejbe). Az erdei útjaimat a rengeteg eső miatt embermagas csalán tette nehezen járhatóvá, a legutóbbi erdei futás után 10 db. kullancsot kellett eltávolítani magamról, ezek közül hat darab már a véremet szívta, négy még csak mászott.
Az igazi júniusi meleg eléggé odavágott a tempó/pulzus viszonynak, megmutatva, hogy tényleg tud hiányozni az, ha nem szokik hozzá fokozatosan a szervezet az egyre melegebb időhöz.
Zsuzsi előrehozott és az én hátrébb tolt születésnapjaink alkalmával megleptem magunkat két SUP-pal, mivel tavaly a velencei tónál annyira megtetszett egy a fajta evezgetés. Így megnyíltak előttünk a legkülönfélébb vízi útvonalak is.
Aki pedig nem látott még marcipánból készült Hoka Bondi7-et és szintén ehető UB érmeket, íme:
A "versenyhelyzet" eléggé érdekesen alakult, mivel a Black Hole továbbra is ismeretlen időpontra lett halasztva (ami jó lenne ha késő ősz, vagy tél lenne, mert különben már nem fér bele a versenynaptáramba), beneveztem a tavaly már nézegetett (és kiadós ön szívatásként aposztrofált) 1WTR-re, ami immár a klasszikus "Backyard Ultra" szabályrendszere szerint került megrendezésre.
Dióhéjban: 6,7 kilométeres körpálya, a lefutására van egy óra, minden egész órában rajt, aki addigra nem ér vissza és nem tud elrajtolni újra, az kiesett.
A rajt/cél zónának otthont adó "karámban" csak a versenyzők és a rendezők tartózkodhatnak, mindenki beviszi természetesen a sátrát-székét-asztalát és frissítését és uzsgyi.
Akár még úgy is tűnhet, hogy ez egy könnyebb műfaj, hiszen 6,7 kilométert futni egy óra alatt nem nagy művészet, na de ezt soksoksoksokszor egymás után...úgy, hogy beossza az ember az energiáját és a tempóját, hogy minden körben maradjon ideje frissíteni, vagy még pihenni is, az már nagyobb művészet.
Sok szempontot figyelembe vettem a tervezéskor. Alap célkitűzésem az volt, hogy szeretnék legalább 24 órát a pályán tölteni, azaz 24 kört futni, ami 100 mérföldnek, átszámítva kb. 160 kilométernek felel meg.
Ilyen időtávra csak az UB-t tudtam előhúzni, mint tapasztalatot, ott 192 kilométert futottam 24 óra alatt. Közben pedig jól érezni magamat, rendesen frissíteni, amennyire csak lehetséges, komfortos érzéssel futni.
VISZONT - az UB az más. Itt körözés van, körönként azért csak-csak 100 méter szinttel. Este hatkor rajt, rögtön éjszakás műszakkal kezdés.
A legfőbb eltérés pedig, hogy míg az A-ból B-be tartó klasszikus versenyeken az ember az első órákban sok előnyt tud szerezni és tartalék időt halmozni a szintidővel szemben, itt mindenki ugyanonnan (nulláról) indul minden egyes órában. A megszerzett előny csak az adott körben jelent pihenőidő többletet.
Nagy kérdés volt, hogy mi történik majd mikor úgy ér be az ember, hogy éppen csak el tudja rendezni a dolgait, frissít egy minimálisat és már indul is tovább? Illetve mikor már erre sem marad majd idő...
Kriszta is benevezett, viszont a második oltását éppen a verseny előtti napra tették így aztán nem kockáztatott érthető okokból. Zsuzsi ugyanekkor Keszthelyen egy féltávval tért vissza a triatlonversenyek világába, így ő sem tudott a segítségemre lenni, teljesen magamra lettem utalva ami persze egyáltalán nem volt ellenemre, ha az eljövendő "önellátó" K160-ra, vagy az UB-re gondolok.
Előre gondosan patikamérlegre kellett helyezni a számtalan tényezőt és azoknak az előnyeit és hátrányait. Minél kevesebbet pihen az ember körönként, annál inkább mozgásban marad, viszont a túl lassú futás inkább elmerevít és nem tesz hozzá érdemben a pihenéshez.
Viszont többet kell talpon tölteni, több terhelést kapnak az izmok és ízületek, ellenben ha tempósabban halad az ember a kör végén van ideje leülni kicsit, felpolcolnia a lábát, visszaállítani a pulzusát. Igen ám, de mennyi pihenő idő az ami még hasznos, mert a túl sok sem jó feltétlenül?
Most leszek először igazán egyedül, persze ott lesz a teljes mezőny, meg körözés, de akkor is, 50 tételes ellenőrzőlistát csináltam azért, hogy biztosan semmi ne maradjon itthon, ott pedig majd közben nekem kell megoldani az esetleges problémákat.
Szerencsére idén már három komolyabb ultratávot is tettem a lábaimba, viszont nem tudtam, hogyan fogok reagálni az egyre fogyatkozó létszámú mezőnyben való futásra.
A pálya körönként 100 méter szintet tartalmaz, a meredek felfeléket értelemszerűen megsétálja az ember, a lefeléken lehet(ne) időt nyerni tempó fokozással, de közben arra is érdemes ügyelni, hogy a nagy trappolás na vágjon oda az ízületeknek.
Aztán az emésztés, mennyire rázódik össze a gyomor egy körön és mennyire nyugszik meg a pihenőidő alatt? Csupa-csupa nyitott kérdés.
Tehát - összességében csak annyit tudtam, hogy van egy csomó dolog amit figyelembe kell vennem, de a puding próbája az evés, tehát ezeket a dolgokat az első 10 körben nagyjából meg kell tapasztalni, aztán alkalmazni a többi pályán töltött időre.
Megfordult még a fejemben a verseny előtt az is, hogy ez pontosan a megfelelő alkalom arra, hogy esetleg ha úgy alakul, kipróbáljam, hogy milyen 30 óra felett is versenyben lenni, ugyebár a "majdvalamikor" Spartathlon miatt.
Ez ellen szólt viszont, hogy ez a szezon első versenye és nem egészen három hét múlva következik a Mamma Montana 100 kilométere, addigra fel kell épülni ebből a versenyből.
Futás közben kell szem előtt tartani az állapotot és abból megítélni a várható regenerálódási időt. Tehát nem terveztem azt, hogy addig maradok versenyben amíg csak bírok, inkább azt, hogy "majd alakul és meglátom".
Alapból a következő frissítési stratégiát terveztem: 0,5 liter Sponsert meginni minden órában, plusz egy gél, illetve kicsit enni és inni még igény szerint. A megvalósítás pedig?
Gél a célzónában, fél literes kulacsot pedig mindig utánatöltöm az előre bekevert italból és magammal viszem ha szükséges, hiszen ennyit meginni akkor, mikor az embernek már csak pár perce van a beérkezés és a rajt között, nem lehet, azaz nem érdemes. Az első körök, az nyilván más stratégia, ott még lesz idő kényelmesebben frissíteni.
Reméltem, hogy az első 12 órában minden órában lesz legalább 10 percem kicsit lazítani-pihenni-eszegetni.
Sátor-matrac-hálózsák, asztal-szék és persze a durva mennyiségű frissítés, valamint a csereruhák és cuccok. 12 liter Long Energy bekeverve, 40db gél bekészítve. Zsuzsi csinált isteni rizskochot, vittem még tejberizseket, kakaót, kólát, pár energiaitalt meg egy rakás powerade-t.
Ahogyan közeledett a nap, annál inkább vártam azt, hogy végre megmártózhassak ebben a számomra eddig ismeretlen helyzetben és kipróbáljam, hogy mire vagyok jó ezen a pályán.
Az előrejelzés a hét közepén már azt mutatta, hogy a pénteki éjszakai hűvös után szombaton leginkább a tűző napsütés és a gyorsan emelkedő hőmérséklet lesz a főszereplő. Szerencsére ez sokat nem is változott a hét folyamán. Mindössze szombat éjszakára volt egy hidegfront várható, ami inkább széllel mint esővel érkezik - legalábbis az előrejelzés szerint.
Népes, mintegy 135 futót számláló mezőny verődött össze teljesen vegyes összképpel voltak itt éllovas villámlábú nagy nevek, rutinos, kimeríthetetlen, tapasztalt "öreg rókák", csendes taposómalom taposók, első-bálozók, fiatalabbak, idősebbek egyaránt.
Az világosan látszott, hogy a kiéhezett ultrás társadalom borzasztóan boldog volt, hogy visszatérhetett a pályára és egymás társaságába.
A pálya a Belső-tó melletti kotyogós kávézótól indul az óramutató járásával megegyező irányban, el az ürgés focipálya mellett, majd tovább a tóparti úton félig megkerülve a tavat, balra fordulva felkapaszkodik a település elejére a kerékpárúthoz. A kerékpárúton ereszkedik a Külső-tó és a levendulás között a valamivel 4 kilométer előtti fordítóig, majd ugyanezen az útvonalon tér vissza Tihanyba, ahol a település elején jobbra a Major utcán ereszkedve ér vissza a kiindulási ponthoz.
Szóval ez volt, ahogyan először elterveztem a dolgot, most következzen annak a leírása, hogy ezt mennyire - meddig és hogyan sikerült átültetni a gyakorlatba és ez mennyire lett aztán elég?
A hosszas és gondos pakolás után pénteken délben indultam Tihanyba, fél kettőre ott is voltam, szerencsére már nyitva volt a karám így még bőven válogathattam a sátorhelyek között, végül a rajtkapu melletti területen ütöttem tábort.
Körbenézve megállapítottam, hogy ismét Magyarország egyik legszebb pályáján gyúrhatjuk a kilométereket.
Nemsokára Zsuzsi is megérkezett, hogy igyunk egy jó kávét a kotyogós kávéteraszon és elbúcsúzzunk a szombati napra, amit én részben futással, ő pedig triatlon féltáv teljesítéssel tervezett tölteni.
Közben szépen telt a futókarám, ismerős és ismeretlen arcokkal, ipari mennyiségű frissítővel, étellel/itallal, matraccal, nyugággyal, sátorral körülbelül úgy nézett ki mintha valami evős-ivós hétvégi kempingezésre készülnénk, épp csak a kerti zuhany hiányzott (ez másnap jól jött volna).
Kirakodtam a szükséges holmikat az asztalomra, az asztal alá tettem a két hűtőtáskát, melléjük a széket, átöltöztem, aztán meghallgattuk a híres "One Way Ticket" című számot az Eruptiontól 1978-ból, ami aztán diszkóslágerből örök klasszikussá vált mára.
A refrént aztán minden egyes rajt előtt bevágták, így vasárnap előtt nálam akadt be a lemez és dudorásztam ezt a zenét, átragasztva Zsuzsira is a fülbemászó dallamot, aki egész hazaúton ezt dudorászta aztán elmondása szerint :D:D
Az első körön csináltam pár fotót is, lássuk csak akkor a pályát.
Kis füves rész után aszfaltos, majd zúzottkövet út következett, aztán keményre száradt gödrös földút, ahol a kátyúkat pár helyen építési törmelékkel töltötték fel, szóval figyelni kellett a láb elé rendesen.
A belső-tó partvonalát követve 1 kilométer után aztán jobbra fordult az út és egy kis lejtése is volt. Itt végig vigyázni kellett a belógó (általában tüskés) ágakkal.
A cserjés részről kiérve szürke marha karámok mellett egy réten vitt az enyhén emelkedő, de alapvetően jó minőségű út.
Az újabb jobb fordulónál sziklás/buckás kapaszkodó következett úgy 50 méteren át, majd ereszkedés az aszfaltos út elejéig (2km), bal kézre a tihanyi vinárium terasza alatt vitt az út enyhén emelkedve.
A lakott terület elején aztán következett úgy 100 méternyi kb. 20%-os emelkedő, majd bal kanyar a völgy utcába, ahonnan aztán enyhült az emelkedő is. A völgy utca végén aztán elénk tárult a külső-tó katlanának és a mögötte húzódó Balaton-felvidéki dombsor panorámája (2,7km).
Ezt a részt elneveztem "arénának". 1,3 kilométernyi belátható útszakasz lefelé, fordító, majd ugyanez vissza. Itt lefelé szépen lehetett ereszteni neki a tempót, felfelé meg persze mászni, ki ahogyan tervezte, vagy tudta :D
Fentről aztán következett a jutalom 1,3 kilométernyi jól futható lejtő a major utcában. A versenyközpont előtt jobb kanyar, majd füves területen befutó.
Az első 1 kilométer határozottan nem tetszett, főleg az első körökben eléggé nagy daráló volt itt és meglehetősen sok port is nyeltünk. A rét csodálatos volt, kakukkfű illat, szellő, kilátás, szürke (és futó) marhák karámon innen és túl.
A borteraszról lelkes (és spicces) szurkolást kaptunk körről körre különböző elcsépelt futós poénokkal körítve.
A meredek felfelén általában mindenki egyetértésben sétált, majd az említett bal kanyar után az út jobb oldalán parkoló fekete Honda volt az a pont, ahonnan a legtöbben újra futásra váltottak.
Szépen teltek a körök, kaptunk egy már-már giccsesen szép naplementét, majd szépen lassan leszállt az éjszaka. Ettem-ittam, ahogyan terveztem, a köröket 41-43 percesre lőttem be.
Pár kör után eldöntöttem, hogy 24 óránál és körnél eggyel sem maradok tovább, így ehhez osztottam az erőt. A fő célkitűzés az volt, hogy minden rajtra viszonylag pihent és komfortos állapotba hozzam magamat.
Az éjszaka nem hallgattam zenét, figyeltem a többieket, meg a pályát a lábam előtt. A panorámás részekről jól látszott a piros jelzőfényekkel világító kab-hegyi adótorony, ilyenkor arra gondoltam milyen jót túráztunk arra Zsuzsival a tavasszal, meg, hogy a Camino Benedictuson is elfutottunk a hegy csúcsa mellett.
A bicikliúton oda-vissza szép fényfűzért alkotott a futók fejlámpája, mindig látványos volt fentről látni, hogy az élmezőny már mennyivel előrébb jár. Később aztán azzal szórakoztattam magamat, hogy számoltam a szembe jövő futókat a fordító előtt és után is, így elhelyezve magamat a mezőnyben.
A hosszú lefelén voltak meredekebb részek, viszont mivel igyekeztem kímélni a lábamat próbáltam nem trappolni, hanem inkább a "nehezebb utat" választva egészen reggel nyolcig a teljes felfelé tartó kerékpárutas szakaszt végig megfutottam (mégiscsak futóverseny:)), hogy így nyerjek pihenőidőt a végén.
A major utca kutyái szerencsére nem ugatták végig miattunk az éjszakát, valószínűleg az idegenforgalom miatt jobban tűrik az éjszakai jövés menést, mint egy kisebb faluban.
Az utca végén már a célegyenesre tartott az ember el a tihanyi művésztelep kő mellvédje mellett, ahol Zsuzsival egy közös futóversenyről hazafelé először randiztunk, mindig öröm volt ideérni és visszaemlékezni körről körre.
Aztán tihanyi falugondnokság, levendulaház és a cél.
Egy kedves páros egészen reggelig minden körben szurkolt nekünk a major utca középső részén. A célzónában pedig végig sok tapsot kaptunk ami elég löketet adott a következő elinduláshoz.
A beérkezés után mindig megettem egy gélt és elkortyolgattam fél liter Long Energy-t a hűtőtáskából, végig jéghideg maradt, így nem kellett semmit sem vinnem magammal a körökre, bőven volt időm frissíteni.
Mellé iszogattam kólát, meg ettem a frissítőasztalról ezt-azt. Nagyon finom sajtot az elején, kis pereccel, ropival, vajas kenyérrel, kaláccsal.
Közben pedig leültem 10-15 percre, lábamat feltéve a hűtőtáskára, megpróbálva minél jobban kipihenni magamat a következő rajtra.
A külső tónál óriási békakoncertet lehetett hallgatni, a fordító felé szembe szél volt, mikor néha csendesedett a légmozgás, még inkább lehűlt a levegő, de így is egész éjjel kellemes futóidő volt, csak karszárat vettem éjfél körül.
Hajnalban aztán csodás napkelte következett, nem sokkal később pedig elkezdett emelkedni a hőmérséklet is.
Az ébredési fázis hozott egy kis frissülést, de aztán már kezdtem érezni az álmossággal kombinált alváshiányt. Mikor pedig még melegebb lett, már hiába ittam eleget a beérkezés után - és hűtöttem a fejemet a csapnál, már kellett vinni magammal egy kulacs vizet a körre, hogy út közben is legyen hűtésem.
Időközben persze a mezőny is rendesen elkezdett fogyatkozni.
Csendes monotóniában róttam a köröket, közben pedig azon elmélkedtem, hogy mennyire hasznos volt a Krisztával futott hosszúakon elsajátítani azt a képességet, hogy a fáradtság ellenére is a jólesőnél gyorsabb állandó tempót kell menni és akkor a holtpontokon is gyorsabban túlesik az ember.
Minden közös hosszú futásnál emlékszem azokra a szakaszokra, ahol így mentünk kilométereken át, egy csendes ún. "mentor" többet ér nekem egy edzőnél (önfejűség ugyebár:))
Délelőtt időszakosan gyengült a szél is, így volt kör, mikor a hosszú felfelén a bicikliúton csak azt éreztem, hogy áll körülöttem a levegő és felforr a fejem (hiába locsolgattam szorgalmasan) - megmutatkozott a korábban említett meleghez való adaptáció idei hiányossága. Ennek ellenére is 48 perc alatt tudtam tartani a köreimet végig.
A délelőtti körökben Máté is megjelent a pályán pár helyen feje fölött tartott hangfallal amiből ordított a jóféle 90es eurodance válogatás, nem semmi lelkesítés volt, ilyent sem láttam még szervezőtől versenyen (most sem értem egyébként, hogyan tudott egyszerre végül is mindenhol ott lenni) :D Fullos versenyt csináltak.
Közben megjelent egy új, eddig általam futóversenyen még nem kóstolt étel a frissítőn, a főtt krumpli, ez nagyon ízlett, alaposan megsózva persze.
Az étel/ital felhozatal egyébként fejedelmi volt, palócleves, főzelék, fasírozott, stb, persze nálam ezek többségének a megevése a verseny azonnali befejezését jelentette volna, gyomorpanaszok okán. Így maradtam az ínycsiklandó (haha) géleknél. Most az espressos hammer esett a legjobban.
A 21-ik körben aztán eldöntöttem, hogy mivel érzésre eleget futottam már, ahogyan a bölcs mondás is tartja: "holnap is lesz háború, nem kell már ma meghalni" :D befejezem a versenyt. Sikerült talpon maradnom addig, míg már csak az élmezőny maradt a pályán, eléggé komoly nevekkel kerülgettük egymást, illetve mint már említettem a nem egészen három hét múlva lévő Mamma Montana 100 kilométerére szeretnék teljesen regenerálódni és rápihenni.
Nem okozott volna gondot kint maradni még három kört, hogy meglegyen a 24 óra és a 160 kilométer, de ugyanígy nem adott volna semmi plusszot nekem már, akkor és ott ennyi pont elég volt. 21 kör után 21-en maradtak ekkor már csak a pályán a 135 indulóból, így végülis az élmezőnyben végeztem, igaz itt a női és férfi győztesen kívül mindenki DNF-nek számít hivatalosan.
A nőknél és a férfiaknál is ugyanaz az eredmény született mint tavaly, de most jóval több körön át fárasztotta a nyertest a második helyezett (hiszen a nyertes csak azért fut olyan sokat végül, mert a második belehajszolja:) Kelemen Anett 26 körrel Fűrész Editet léptette a dobogó felső fokára, Geszti Péter pedig 52 körön át több mint 340 kilométeren keresztül üldözte a győztes Csécsei Zoltánt.
Annak is örülök, hogy a köreimet is minden esetben a mezőny leggyorsabb negyedével-harmadával együtt fejeztem be.
Persze ott volt még az is, hogy tudtam, ha szépen nyugodtam összepakolok, lemosakodok, akkor egy óra alatt aztán Keszthelyre értek ahol Zsuzsi vár kényelmes szobával-fürdővel, ami igazán csábító gondolat volt az eddigre eléggé vaddisznó állapotba került jómagamnak:D
Így is tettem, késő délután már frissen üdén heverésztem az ágyban miután végigautóztam az északi parton (UB emlékek:)), Zsuzsi pedig csinált nekem két életmentő szendvicset (véégre nem gél:)), hogy azzal kibírjam a vacsoráig.
Utána a GYTSE-vel hatalmas bevacsorázáson és sztorizgatáson vettem részt. Panni országos bajnok lett, így továbbra is stabil teljesítménnyel készül a Hawaii VB-re.
Zsuzsi korosztályos negyedik és csapat harmadik helynek örülhetett velem együtt.
Ilyen fáintos kis bringapályán tolhatták neki:
Vasárnap még sétálgattunk kicsit Keszthelyen egy jó reggeli után, aztán hazajöttünk.
Itthon a virágládában költő vadkacsánk tojásai (8db.) kikeltek éppen, így hétfőn reggel azzal indítottuk a napot, hogy összefogdostuk a kiskacsákat az erkélyen (máig nem tudom, hogy az anyuka miképpen gondolta a lejuttatást a második emeletről a zárt udvaron és két forgalmas úton át a Dunáig).
Betettük őket egy cicahordozó dobozba, majd szépen lesétáltunk velük a Dunához, a kacsamama pedig szaladt a nyomunkban, követve a fiókák hangját.
Lent a parton aztán egyesülhetett a kacsacsalád, vidáman elúsztak:
Mára már némi izomfáradtságon, álmosságon és extra étvágyon kívül nem sokat érzek a szombat-vasárnapi futásból, így még pihenek legalább egy napot aztán megkezdődik a felkészülés a július harmadikán hajnalban induló Mamma Montana 100 kilométeres futásra.
Szintén Baranyai Mátéék szervezésében, aki most már nyugodtan elmondható, hogy a Balaton felvidék és környékének ultraverseny szervező nagyura :D