Odakint - BRM 1000

A nyaralás után az évi rendes nyári szabadság zárásaként, ha lúd, legyen kövér alapon, ismét beneveztem egy BRM rendezvényre, ezúttal az idei év királyetapjára, a fifty-fifty névre hallgató 1000 kilométeres menetre. 

Ennek 75 óra volt a szintideje és a nevének megfelelően a fele táv Magyarországon, a fele táv pedig Horvátországban haladt.

Mivel erősen szemezek a jövő évi Magyar Kör teljes távjával, úgy gondoltam, hogy kipróbálok egy olyan hosszú tekerést, ahol már elkerülhetetlen az, hogy az ember megálljon aludni.

Ez az egész komolyabb tervezést igényel, a magammal vitt cuccoktól kezdve az idő és távbeli ütemezésen át, hogy tudjam, mikor, hol és milyen ételhez és folyadékhoz jutási forrásaim lesznek, egészen a rendkívüli helyzetekre való felkészülésig, ugyanis eléggé mélyen már egy másik országban haladtam az út jelentős részén.

Ebben már valóban benne volt az igazi "odakint" érzés, ami külső szemlélő számára akár félelmetes elveszettséget is jelenthet, de nekem inkább egy nagy fokú magamra utaltságot, igazi kiszakadás érzést, amit nagyon szeretek.

Nem egyszerű feladat blogot írni most, hogy két hét tömény élménye van a fejemben.

Volt ugye előbb egy 10 napos nyaralás, aztán meg ez, tehát van a fejemben egy 10 napos film, meg egy 1000 kilométeres is, kezdem az utóbbival, aztán majd lesz nyaralós élménybeszámoló is.

Úgy kezdődött, hogy miután hazaértünk a nyaralásból, szépen elkezdtem összepakolni a cuccokat a BRM 1000 tekerésre.

Mivel az időjárás előrejelzés semmi extra eseményt nem jelzett előre, könnyebb volt összefoglalni a cuccaimat, persze az előrejelzések tévedhetnek.

Alapvetően hőségre készültem, ez be is jött, azt terveztem, hogy tempós haladással még az első éjszaka éjfél tájban elérek Hévízig, ahol fürdök egyet a kivezető csatornában, meg alszom pár órát, majd a második napon eltekerek a pálya legdélibb pontjáig, ahol ismét alszom kicsit, az utolsó pár száz kilométert meg behúzom és szombat délután visszaérek Pécsre.

Ebből persze nem lett sok minden.

Szerda délután levezettem Orfűre, ahol vacsoráztam, fürödtem egy jót, majd alaposan kialudtam magamat.

Hajnalban újabb fürdés, isteni volt a víz, kb. 27 fokos lehetett. Pécsen ráérősen reggeliztem, az ünnepek miatti ingyenes belvárosi parkolóban letettem a kocsit.

Kávéztam egyet a téren, aztán átöltöztem, kivettem a bringát és felvettem a startpozíciót.

Meglepő, de 42 bringás vállalkozott erre az eléggé komoly kihívásra, én továbbra is nagyjából ismeretlennek számítottam, hiszen egy ilyen táv teljesítéséig azért szokott komolyabb BRM eseményes előélete lenni az embereknek, nekem mindössze egy 600-as teljesítésem volt.

Délelőtt 10-kor volt az indulás, rendesen beütött eddigre már a hőség és itt egyből egy igen csak combos mászással indult az esemény, azaz át kellett mászni a Mecsek-hegységen.

Kemény emelkedők voltak a bringaúton felfelé, ezt az utat már tekertem és gurultam is mindkét irányban, tudtam mi várható.

A meredekség miatt hamar felértünk a mezőny elejével.

A gurulás is kitűnő volt, lehetett hűlni kicsit, majd az orfűi tónál következett az első becsekkolás.

Széles, jól tekerhető és gurulható utakon gyorsan teltek a kilométerek.

A nyugati 365-ön Komlót az éjszakai erdőben kerültem el, most viszont nem maradt ki a város, az összes emelkedőjét és lejtőjét ideértve, ezekből bőven akad errefelé.

Az izzasztó mászások között lelkesen tömtem magamba a felső váztáskába beapplikált haribo gumicukorkígyós zacskó tartalmát, jól esett a rágódás a taposás közben.

Itt még többen voltak körülöttem a mezőnyből, akikkel kerülgettük egymást.

A várost Zobákpuszta felé mászva hagytam el, ahonnan aztán egy nagyon hosszú gurulás következett az erdős Egregyi-völgyben, itt a Vár-völgy oldalsó betorkollásánál lévő büfénél megálltam üdítőket venni, mert nagyon sokat kellett inni.

A nyugati 365-ön ezen a ponton ért vissza az útvonal az országútra, innen tudtam, hogy Bonyhádig továbbra is lejtőzés következik, nagyon jó tempót lehetett menni itt.

Bonyhádon a cukrászdánál volt a második ellenőrzőpont, ennek örömére ettem két gombóc citromfagyit is.

Itt hűsölt, evett ivott a mezőny egy része, én nem nagyon vesztegettem az időt, mentem tovább.

Innen északkeletre fordult az út és másztam fel a Tolnai-hegyhátra, kiégett, elszáradt kukoricások és napraforgóföldek voltak az út oldalán, mutatva a brutális aszály hatásait.

Érintettem a jobb napokat is látott Paradicsompusztát, amely nem a zöldségről (gyümölcsről?) hanem a hajdan itt uralkodó, a gazdag uradalomnak és kitűnő termőföldeknek köszönhető paradicsomi állapotokról kapta a nevét. Most nem sok jel utalt erre a múltra, az egész környék tikkadtan, amúgy "Tarr Béla"-ian reménytelen és kihalt volt.

Kelet felé a távolban felfedeztem a Szekszárd melletti Palánkihegy hegyorrát, ahol a Korinthosz útvonala haladt. Mennyit nézegettem ugyanezt a másik irányból futva érkezve Palánk előtt a Sió-töltéséről...

Zombán a 65-ös főúton vitt a track, megálltam egy étteremnél itt is folyadékért, majd a temető közkútjában bemosakodtam, ezek a bemosakodások pár kilométerre elég felfrissülést jelentettek, gyakran alkalmaztam őket, mert 40 fok körül mozgott a hőmérséklet.

Jobbra tartva alacsonyabb rendű utakon Nagytormáspusztán át tekertem Kölesd településig.

Itt értem el a Sió-csatornát, amelyben szintén nem volt sok víz, az út mellett pedig rengeteg elhagyott ház, kihalt településrész sorakozott a Sió-völgyének nyugati szélén a dombok aljában.

Cecén szokás szerint rengeteg dinnye és egyéb gyümölcs és zöldségárus stand sorakozott az út mentén, nem állítom, hogy ne gondoltam volna sokat egy jó hideg dinnyére tekerés közben.

Innen kifelé forgalmas és rossz minőségű volt a 63-as út, valószínűleg ennek is köszönhetően egyszer csak azt éreztem 140 kilométernél Rétszilas előtt, hogy szitál a bicikli menet közben, lenézve láttam, hogy lapos az első.

Ebben eleve egy foltozott belső volt, mert úgy ezer kilométerrel ezelőtt kaptam egy szépen kifejlett rajzszöget, valószínűleg eddig tartott a folt ereje.

Kiégett füves, árnyéktól teljesen mentes részen történt ez, ahol még leülni is csak a porba lehetett.

Persze a nyeregtáska mélyén volt a pótgumi, leszedő, meg a pumpa, pakolhattam ki. Megszenvedtem a gumicserével és csak remélni tudtam, hogy nem csíptem ki a belsőt...

A külső gumi belső felületét végig tapogatva semmit sem találtam beékelődve.

Szerencsére tartotta a nyomást a belső, de egy kis nyisszogást hallottam az újraindulás után, gondoltam még helyezkedik a belső.

Simán befutottam Sárbogárdra a harmadik csekkpontra. Az öröm persze nem tartott sokáig, mert a 140 kilométernél beszedett defekt után 157-nél megint lapos volt az elsőm.

Ezúttal viszont legalább egy árnyékot és ülőhelyet kínáló félbehagyott építkezésnél történt az eset Pusztaegres településen, ahol az előzőhöz képest a bringát is le lehetett támasztani egy konténerhez.

Ezúttal nem hibázhattam, mert tudtam, hogy nincsen több belső gumim, így szépen, türelmesen és ráérősen cseréltem ki a belsőt, jól is sikerült.

Sajnos az előző alkalommal az ultrakönnyű vékony anyagú belsőgumi egy helyen csak ott maradt a külső pereme alatt, ami aztán elnyírta.

Persze marhára nyomasztott, hogy mindössze 160 kilométert jöttem és már ellőttem mindkét tartalék belsőmet, gumifoltozó szett pedig nem volt nálam.

Azon gondolkodtam, hogy mi lesz ha a következő defekt kint ér majd több száz kilométerre a határtól, ahol már a mezőny is teljesen szét lesz húzódva.

Pár benzinkúton sikertelenül érdeklődtem gumifoltozó készlet iránt, de aztán azzal nyugtattam magamat, hogy majd a Balaton parton lesz biztosan olyan hely, ahol kapok, valamint ha több ezer kilométeren át nem volt defektem, akkor miért most lenne megint?

Enyingen és Balatonbozsokon át értem a 64-es úton a 7-es út kereszteződésében lévő benzinkútig, innen pár száz méter után végre letérhettem Világos felé.

A Balcsipart mindig kellemes és ismerős hely, jó tempóban gurultam, de a sima úton észrevettem, hogy enyhén, de üt felfelé az első kerék.

Megállva nem tudtam semmiféle kidudorodást kitapogatni a gumin, így megnyugodtam, hogy nem szálszakadás, meg nem is csíptem a külső pereme alá a belsőt, mint a múltkor, nem lesz baj, ki kell bírnia.

A Világos - Akarattya út csendessége után Kenesére leérve aztán hatalmas, a bicikliúton keresztbe-hosszába flangáló gyalogos tömegbe futottam bele. 

Győztem kerülgetni az embereket. Az itt lézengő bicajosok pedig teljesen világítás nélkül nyomták, ismeretlen okból.

A levegő pedig ráadásként valósággal sűrű volt a rajzó árvaszúnyogoktól.

Kenese végén még az erdei szakasz előtt feltettem a sisakra a fő lámpámat is.

Szerencsésen hagytam magam mögött Fűzfőt, ahol szintén rengetegen gyülekeztek a parton a tűzijátékra várva.

A klasszikus tobruki fotóhelyen azért most is fényképeztem egyet.

Persze a tömeg miatt szó sem lehetett megállásról evés-ivás céljából, kezdtem megéhezni pedig.

Az almádii szűk balatoni kerékpárútat csak az annak a legmagasabb pontján lévő buszmegállóig élvezhettem, innen a korábban már bejárt a hajdan Veszprémbe vezető vasúti töltésére épült kerékpárúton másztam az erdőben Szentkirályszabadja felé.

Itt hemzsegtek a vadak, csupa zörgés és nesz volt az erdő. Népes süldő vaddisznó csapat vágtatott át előttem keresztbe, egyiküket jobbról a másikat balról kellett kikerülnöm, mert egyáltalán nem zavartatták magukat az érkezésemre. Két oldalt mindenhol szempárok, őzek leginkább.

Zsuzsi hívott közben, hogy ő is éppen Almádiban van, merre megyek, meglepetésként elém is jött Veszprém szélén, de addigra sajnos én már átmentem azon a részen, ezt utólag raktuk össze.

Szóval bevergődtem Veszprémbe a rázós bringaúton, majd itt még zárás előtt elértem egy Shell kutat, hogy vegyek enni-innivalót.

A kúton egy sporttárs is volt, akinek elmeséltem a kalandjaimat a defektekkel, meg, hogy nem tudom, mennyire merjek kimenni majd másnap a határon tartalék belsők nélkül.

Erre ő felajánlotta, hogy szívesen ad 2 db. belsőt, pont olyan kereke volt, mint nekem, tehát minden stimmelt, de mondtam neki, hogy akkor vele mi lesz? Mire ő elmondta, hogy már kiszállt, mert látta, hogy másnap is milyen szintű kánikula várható, így ehhez most nincsen meg a kellő motivációja.

Nem tudok eléggé hálás lenni Török Balázs sporttársnak ezért a felajánlásért, így nyugodtan ettem-ittam és két extra külsővel felszerelve mehettem tovább.

A sport-büfénél volt a negyedik csekkpont, itt pár sporttárs sörözött, én csak csekkoltam és mentem tovább.

Persze Veszprémből megint csak egy kis kevergés után találtam ki, de hamarosan elhúztam a nemzeti színekben pompázó viadukt alatt és a Séd-patak melletti sötét erdők-mezők mellett tekertem a hűvösödő időben.

Itt valóságos szafari volt őzekből és rókákból az út mellett mindenfelé.

Márkón a balra fordulás előtt még vetettem egy pillantást észak felé, innen pár óra alatt hazaérhetnék Hárskút-Bakonybél érintésével.... ha nem lenne még feladatom, na de, van, menjünk tehát tovább.

Márkó és Herend között már semmi forgalom nem volt, felüljárón oda-vissza kereszteztem a 8-as utat, majd Herenden még egyszer átkeltem felette és mentem tovább Szentgál felé.

Szentgál után kitűnően felújított úton másztam kicsit, majd feltűnt bal kézre a Kab-hegy két adótornya, vöröslő fényeivel. Megálltam fotózni, közben hallgattam a szarvasbőgést. A kép nem lett a legjobb.

Illetve előre nézve nyugat felé láttam, hogy villognak a távoli felhők, ezen nem lepődtem meg, hiszen az Alpokban minden nap és éjjel is kialakulnak záporok/zivatarok, azonban ezek legfeljebb a nyugati határszélt érik el, mielőtt összeesnek.

Nyugodtan tekertem tovább. Zsófiapusztánál a Balaton irányából nagyobb forgalom érkezett, a tűzijáték nézésből hazatérő ajkaiak képében.

Úrkút előtt kis mászás, majd suhogós száguldozás a településen át. Aztán Ajkára befelé ugyanez, azzal az eltéréssel, hogy itt random nem volt az útnak széle és a közepe is csapnivaló állapotban volt.

A terv az volt, hogy még ideérek este 11 előtt és eszem a mekiben, ami egyben az ötödik csekkpont is volt, erről lecsúsztam 55 perccel a defektek és a hőség okozta tempóvesztés miatt.

Mentem inkább tovább, mert alaposan bekajáltam Veszprémben, gondoltam majd Tapolcán, de legkésőbb Keszthelyen lesz nyitva tartó benzinkút.

Ajkáról a Celtic 64 futóversenyekről jól ismert, Padragkút-Csékút felé vezető bicikliúton tekertem. Padragkút végén jobbra fordultam, Halimba-Szőc érintéséve értem Nyirádra. Közben láttam az út szélén egy akkora vaddisznót, mint a biciklim.

Nyirádról a kedvenc balatoni útvonalunkon csapattam Tapolcáig, közben a nyugati égbolt tartósan villogott tovább.

Tapolca után a 84-es út keresztezését követően Lesencetomajon át felmásztam a Keszthelyi-hegységbe, közben észrevettem, hogy a balcsi azon részén, amire ráláttam, harmadfokú a viharjelzés, illetve néha halk morgás is érkezik a villámlások után.

Várvölgyön a Szent Domonkos templomál volt a hatodik csekkpont, mivel elkezdett cseperegni, kicsit behúzódtam a templom ajtóba és megnéztem a csapadékradart.

Nos az azt mutatta, hogy komoly zivatar falfelhő érkezik nyugatról, durva csapadékkal, széllel, így hamar továbbmentem az innen pár 100 méterre lévő buszmegállóba, hogy átvészeljem a zivatart.

Ez volt a hálószobám.

Letámasztottam a bicajt, majd a padon hanyatt fekve, a tartalék ruhákat a fejem alá gyűrve magamra húztam a plédemet és kettőtől négyig szenderegtem, miközben kint szakadt az eső és vagdaltak a villámok, hatalmas dörgésekkel.

Érdekes, hogy egész nyáron csak az Alpokban láttunk ilyen konvektív eseményeket, idehaza még eső sem nagyon volt, bezzeg amikor hosszú túrára indulok, rögtön lecsap a zivatar, de így legalább nem volt kérdés, hogy alszom-e?.

Négykor csendesedett az eső, de a radart elnézve maradtam még, további egy óra zivatar érkezett, majd ötkor végleg elállt.

Indultam is gyorsan tovább, hosszan gurulva a vizes úton a friss levegőben, gőzölgő aszfalton egészen Keszthelyig.

Itt még nem volt nyitva semmi, pedig sok órája nem ettem már, a vészhelyzeti csokikat pedig még nem akartam felfalni.

Hévíz felé a bicikliút pihenőiben többen is éjszakáztak a mezőnyből.

Hévízen már megvirradt, időszűke miatt kihagytam a fürdőzést a csatornában, inkább húztam tovább.

A Kis-Balaton mellett csodás napkelte ért, a lapályokon fekvő köddel, felfrissült, illatos levegővel.

Sármelléken aztán már nyitva volt egy kisbolt, bevásároltam és megreggeliztem a bolt előtti lépcsőn, közben a boltos és a szomszédos dohányboltos is az útról kérdezett, az 1000 kilométer említése olyan respektettel járt, hogy a dohányboltos csávó hozott nekem egy ingyen kávét is, a boltos hölgy pedig kényelmesebb ülőhellyel kínált, amit nem fogadtam el, mondván, hogy nem akarom megszokni a túlzott kényelmet.

Eddigre a vizes úttól kicsit sárosan, gyűrötten, de megérkeztem a fura vándor állapotába, aki, bárhogyan is, de kíváncsiságot és némi értetlenséggel vegyes elismerést vált ki azokból, akikkel találkozik hosszú útján.

Déli irányba tartottam, Zalakaroson át, ahol szuper bicikliút is volt.

Galambokon aztán délnyugatra fordult az út és hullámzásba kezdett, sok gyümölcsöst érintettem, ahol éppen szüreteltek, a város előtti dombhátról jó kilátás nyílt Nagykanizsára és az onnan kezdődő sík területekre, jó gurulással értem a városba.

Az itteni OMV kút volt a hetedik csekkpont, itt is evés-ivás következett, illetve újravaxoltam a láncot.

Nagykanizsáról a forgalmas 61-es úton, majd Iharosberényben délre haladtam tovább, Iharos végén egy parkos terület pihenőhelyét kihasználva megálltam, hogy megnézzem, miért üt az első kerék, mert biztos voltam benne, hogy én szúrtam el valamit, illetve a szerelés közben az első féktárcsára kerülhetett a poros izzadtságomból is, ezért ennek a féknek olyan hangja lett, mint a repedt fazéknak, ami jó volt a Balaton parti gyalogosok szétugrasztására.

Felbátorított, hogy van két belső gumim, nem kockáztatok semmit és azért csak zavart a folyamatos enyhe döcögés.

Az első kereket kiszedve láttam hogy a külső gumi oldala egy részen mélyebben fut a felni széléhez képest, tehát a kerék nem felfelé, hanem lefelé ütött, ezért nem találtam kidudorodást.

A levegőt kieresztve kiderült az ok, a külső pereme betapadt a felni középvonalán futó mélyedésbe, ami azt a célt szolgálja, hogy a külső gumi peremét ebbe pozícionálva fel lehessen pattintani a felnire.

Ezt a részt a nálam levő mini tusfürdővel síkosítottam, majd újra telefújva a gumit, most már szépen kipattant a helyére.

A féktárcsát is alaposan lepucoltam.

Innentől teljesen sima volt a gurulás, csendes a fékezés, örültem, hogy műszakilag teljesen oké bicajjal közelítek a határ felé.

Dél-délkeleti irányban a Drávával párhuzamosan vitt az út, a bíztató út felfestésekből rájöttem, hogy a nagyatádi extrememan bringapályáján haladok Berzence után.

Valamiért fotóra érdemesnek találtam a MOL babócsai gázállomását.

Barcs előtt viszont már nekünk szóltak a feliratok, ugyanis meglepetésre igazi angyalok vártak a barcsi nyolcadik csekkpontnál, minden földi jóval megrakott autóval, kényelmes székkel, teljes kiszolgálással, tényleg minden volt, ami szem-szájnak ingere.

Ők készítették a feliratokat is.

Kicsit elidőztem itt, közben pár sporttárs is megérkezett, valamint az élmezőny is nem rég hagyta el a pontot.

Barcs végén a benzinkútnál még vettem ezt-azt, mert nem tudtam, hogy Horvátországban milyen lesz a hozzáférés az evési-ivási lehetőségekhez (teljesen rendben volt).

A határon átgurultam a Dráva folyó felett, majd kis kanyargás és egy durván forgalmas út érintése után Suhopolje-nál már feltűnt déli irányban a Papuk-hegység tömege.

Szerencsére a forgalmas főutat gyorsan elhagytam és délre fordulva kezdődött a hullámvasút.

A hegyi településeken is rengeteg volt a romos, elhagyott, félbehagyott ház a településeken és azokon kívül, maga a táj csodás volt, az út pedig kitűnő minőségű, jó mászások és még jobb gurulások következtek egymás után.

Azt egyből észrevettem, hogy az itteni táj zöld, a napraforgók feje akkora, mint egy pizzás tányér, a kukorica pedig égig ér, tehát itt nincsen olyan aszály, mint odahaza. Ez mondjuk itt a képen ha jól sejtem dohány.

Pár háznál kint voltak a kutyák, de csak ugattak és kicsit futottak a bringa után, nem okoztak problémát.

Itt ismét kezdett rendesen meleg lenni.

Nemsokára Vocín településre értem, ahol egy nagy élelmiszerboltban töltekeztem fel az út nagy mászása előtt. 

Itt éppen a Voćini Szűzanya ünnepéhez (Blagdan Gospe Voćinske) kapcsolódó, hagyományos egyházmegyei zarándoklatot és ehhez tartozó búcsút tartották, nagy volt a felhajtás, rengeteg ember, autó és busz, majd továbbindulva a hegyek felé, érkezett is szembe a zarándok csapat énekelve, Pozsega településről, ahová én is tartottam, ennek a helyi korhűen újjáépített bazilika harangjátéka adott zenei aláfestést.

A hely már régebben is zarándokhely volt, de a templomát 1991-ben a szerbek lerombolták, a helyi lakosság körében pedig mészárlást hajtottak végre. A háború jelei azóta is mindenhol láthatóak.

A hegységet átszelő út a bakonyi 82-es úthoz hasonlít, a forgalom is, az út mellett a hegység mindkét oldalán kis patak folyik.

Az út Nové Zevecovo előtt éri el az 522 méteres hágót, innen hatalmas száguldozós gurulás következett sok kilométeren keresztül előbb a Brzaja, majd az Orljava patakok mellett.

Pozsega előtt balra letért a hivatalos útvonal a főútról és kicsit hullámzott a város könyéki szőlődobokon.

Pozsegában volt a kilencedik ellenőrzőpont, egy "BOSO" boltnál álltam meg enni, miközben lenyugodtam, mert ezt megelőzően konrétan leszorított az út széléről egy autós a lámpa után, rámhúzva a kormányt.

Nos, bár idehaza is általánosan elmondható, hogy messze elmarad az autós közlekedési kultúra a tőlünk nyugatabbra megszokottól, ez a biciklisekkel szembeni magatartásra hatványozottan igaz - de ez semmi ahhoz képest, amit Horvátországban tapasztaltam.

Itt 10 autósból 9 egyszerűen tapló, veszélyeztető módon vezet. A településeken, főleg a falukban, aki "csak" 80-al megy, az lassúnak számít, simán tolják 100-120-al minden napszakban, településeken kívül pedig ami a csövön kifér. Nagy és erős autókkal járnak, egyértelmű a "Német autó fétis" a nagy arányú németországi munkavállaló miatt, gyakori a német rendszám is.

Az oldaltávolságot gyakorlatilag soha nem tartják be, simán előznek szemben, nem várakoznak az ember mögött, ha nem biztonságos a kikerülés, hanem simán súroló közelséggel, kövér gázzal előznek, a teherautók és kamionok is.

Az utak kitűnőek, egyenesek, szélesek ezeken a vidékeken, ezt rendesen ki is használják. Éjszaka konkrétan leszarják, hogy kivilágított biciklis érkezik szembe, teljes reflektorral közlekednek.

Erre az extrém közúti viselkedésre az AI-tól ezt a választ kaptam:

"Az alábbi okok magyarázzák, hogy miért alakult ki ez a fajta közlekedési kultúra és viselkedés a régióban:

Térségi közlekedési morál és az "erősebb joga":

Horvátországban (különösen a kevésbé urbanizált, átmeneti jellegű vidéki és alföldi utakon) a gépjárművezetők egy része dominánsnak tekinti magát. Ahol a hagyományos közlekedési kultúra lazább, ott a fizikai méretfölény (SUV-k, nagyobb személyautók, helyi furgonok) arrogáns viselkedést szül.

A kerékpáros vagy gyalogos sokak szemében nem egyenrangú közlekedő, hanem "akadály", amit lendületből kell kikerülni.

Hosszú, egyenes szlavóniai utak (hamis biztonságérzet):

Slavonski Brod környéke a Száva menti síkvidéken fekszik, ahol az utak rendkívül hosszúak, egyenesek és jó minőségűek.

Az egyenes, belátható szakaszok hamis biztonságérzetet adnak a sofőröknek, azt hiszik, hogy extrém tempónál is teljes mértékben uraik a helyzetnek, ezért a megengedett sebességet (vagy ésszerű határokat) jócskán túllépik, és a helyi lakott területeken is lendületből hajtanak át.

Infrastrukturális hiányosságok és a "türelem hiánya":

Bár épülnek kerékpárutak, a vidéki összekötő utakon vagy a falvak átmenő szakaszain gyakran hiányzik a különálló kerékpársáv vagy a biztonságos padka.

Amikor egy autós szembesül egy kerékpárossal, ahelyett, hogy kivárná a biztonságos pillanatot a teljes sávváltásos előzésre, a sofőrök reflexből – a sebességet alig csökkentve – átvágnak a szembe sávba (vagy ha ott jönnek, centikre suhannak el mellette), mert a lendület megtörését kényelmetlenségnek vagy időveszteségnek élik meg.

A jogkövetés és az ellenőrzés kettőssége:

Bár Horvátországban az utóbbi években drasztikusan szigorították a büntetéseket és sok fix traffipaxot telepítettek (Slavonski Brod környékén is aktívan szűrik a gyorshajtókat), a rendőri jelenlét a másodrendű vagy alsóbbrendű utakon eseti jellegű. A helyi lakosok pontosan tudják, hol nincsenek kamerák, és a "nekem úgyis ismerős a terep" mentalitás miatt fittyet hánynak a KRESZ-szabályokra."

Ezzel a véleménnyel teljesen egyet tudok érteni.

Pozsegát elhagyva széles és most szinte forgalommentes úton gurultam tovább Pleternicán át, amely után még egy kis hágó következett, aztán Szlavónbrod előtt egy benzinkútnál a tizedik ellenőrzőpont.

Itt sötétedett rám másodszor, vacsoráztam és vettem egy plusz szendvicset is, mert tudtam, hogy innentől csak kisebb falvak következnek jó darabig, ahol éjszaka nem nagyon lesz nyitva tartó bolt vagy benzinkút.

A következő több mint 100 kilométeren a Száva folyóval párhuzamosan, a Bosnyák határ mellett vitt az út délkeleti irányba.

Közben északra elkezdett villogni egy zivatar, de eléggé messze volt és maradt is, elért viszont a zivatar kifutó szele 616-nál Ruscica településen, elkezve tépni a lombokat, felkapva mindent amit csak lehetett. Leginkább hátulról fújt, így nagyon jó tempót lehetett menni, miközben igyekeztem keveset benyelni a fákról, földről, szántókról fel és letépett száraz fa és kukoricalevelekből, szalmából, ami mindenfelé kevergett a levegőben. Egészen a 650-nél levő Sikrevci-ig segítette a haladásomat ez a szélvihar.

Így érkeztem a pálya legdélebbi részére, a tizenegyedik ellenőrzőponthoz Gunja településre egy éjszaka zárva tartó benzinkúthoz, ami 713 kilométernél volt.

Itt megettem a magammal hozott szendvicset és vágyakozva néztem a bezárt üzlethelységben lévő italos hűtőt. Kicsit heverésztem a még meleg betonon, aztán összeszedtem magamat és tovább indultam.

Eddigre eléggé kótyagos állapotban voltam a második éppen elmaradó éjszakai alvás miatt és persze azért a lábam sem volt már a legfrissebb, Gunja előtt aludtam is valahol 15 percet egy játszótéren a csúszda alatt a fűben, mivel már majdnem leszédültem a bicajról.

Ezen kívül kornyikálással, dalszövegek felidézni próbálásával tartottam ébren magamat a vaksötét éjszakában, változó sikerrel.

Eredetileg Drenovci település temetőjét szemeltem ki alvóhelynek, itt megálltam, vettem fel vizet, mert a temetőkben általában van vízvételi lehetőség, megállapítottam, hogy jó hely lenne az alváshoz, én viszont inkább szerettem volna mihamarabb célba érni.

Éjjeli megfigyelés volt, hogy sokszor érzek Earl Grey tea - azaz bergamotra hasonló tömény illatot út közben, aztán rájöttem, hogy az érésben levő hatalmas napraforgó táblák árasztják ezt magukból és az illat hasonlóság sem véletlen.

"Az Earl Grey tea jellegzetes, elegáns aromáját a bergamot narancs (Citrus bergamia) illóolajai adják.

Ebben a citrusfélében (és a teakeverékben) kulcsszerepet játszik a linalool nevű természetes illatvegyület, amelynek friss, virágos, enyhén fűszeres és citrusos-fanyar karaktere van.

A növényvilágban – így a napraforgóban is – az érés, a száradás és a virágzás fázisában különböző illékony szerves vegyületek szabadulnak fel.

Egy érésben lévő napraforgóföldön a zöld növényi részek, a száradó tányérok és a sárguló szirmok keveréke olyan enyhe terpéneket és aldehideket bocsát ki, amelyek kombinációja megtévesztésig hasonlít a linalool és a citrusos-földes jegyek találkozására."

Otok település előtt végtelennek tűnő egyenesen már élénkült a forgalom, ami azt is jelentette, hogy veszélyeztettek a kamionok, valamint szemből kisütötték a szememet reflektorral az autósok.

Ami érdekesség volt, hogy a hazai gazdag éjszakai állatvilághoz képest itt kizárólag macskákat láttam az éjszakában, hiába vitt erdőben az út, nesz sem hallatszott és semmiféle állat nem tűnt fel az út mentén, sem élő, sem elütött állapotban. Gondolom ennek köszönhetően száguldoznak éjszaka is errefelé.

Vrbanja faluban 732 kilométernél megint olyan álmos voltam, hogy hanyatt feküdtem egy padon, és egy óra alvás után hajnali ötkor magamtól felébredtem.

Töksötét volt, erdőn, mezőn egyaránt, szélcsend, tiszta csillagos ég, ennek köszönhetően kezdett igen csak fagyosra váltani a hőmérséklet hajnaltájban, ami kb. 18 fokot jelentett, de én fagyosnak éreztem.

A hajnal miatt a forgalom is kezdett élénkülni sajnos. Megálltam felvenni egy plusz réteget az út szélén, közben Gráczol Petiék érkeztek hátulról, akik valószínűleg Gunja-n aludtak szálláson, mert jóval előttem voltak addig.

Őket aztán napkeltekor utolértem Nijemci település elején 759-nél egy éppen nyitó pékségénél, amikor befejezték a reggelijüket. Piszok éhes voltam, így vettem egy húsos bureket, ami érzésre majd' fél kilót nyomott és isteni finom volt, a végét a helyi kóbor ebek kapták, illetve mellé egy bűnrossz ízű dobozos kávét.

Reggel elkezdett élénkülni a szél, ráadásul pont szemből, majd mikor ráfordultam a szeméttel vastagon borított szélű D46-os útra, már oldalról taszigált, jól esett az élénk kamionforgalom miatt is...

Rengeteg a szemét az utak mellett, de ez itt csúcsosodott ki igazán, érzésre mázsaszám hevert a műanyag szemét az út széli árokban, ezt pedig nem a szél hordta oda, hanem az autósok hajítják ki egyszerűen az ablakon.

Lovas településre begurulva következett Horvátország legkeletibb településére, Ilak-ra a tizenkettedik ellenőrzőponthoz való oda-vissza kitérő.

A pálya szintrajzából már láttam, hogy ez jó kis szivatós rész lesz, mivel az út a Dunával párhuzamosan halad de úgy 160 méter magasan az itt kezdődő Fruska Gora (Tarcal-hegység) emelkedő fennsíkján, viszont három olyan folyóparti településre (Opatovac, Sarengrad, Mohovo) is bevisz, amelyek a folyó partján, a fennsíkhoz képest vagy 80 méterrel alacsonyabban fekszenek, ezek patakok által a löszös felszínbe mélyen bevágódó szurdokvölgyek alján helyezkedtek el, plusz volt egy ilyen völgy település nélkül, tehát oda és vissza is 4-4, azaz 8 komoly gurulás és mászás következett, miközben az idő is erősen melegedett.

Odafelé ráadásul nehéz teherautók is közlekedtem megállás nélkül, homokot szállítva egy ilaki építkezésre, nem volt veszélytelen a tempójuk.

Visszafelé már komfortosabb volt az út, persze a mászások így is kemények voltak, de a gurulások miatt megérte.

Ezt a szakaszt elhagyva Sotin településen egy részen felújítás alatt állt az út, ez mellett tértem be egy boltba enni és innivalóért, közben a poros fűben ülve újravaxoltam a láncot is.

Mászás és nagy bringautas gurulás után értem Vukovárra, ahol átverekedtem magamat a forgalmas belvároson, érintve a háborús emlékműként is funkcionáló szétlőtt víztornyot.

Vukovár ostroma alatt a jugoszláv hadsereg és a szerb szabadcsapatok első számú célpontja volt.

A rombolások ellenére két helyi védő, Ivan Ivanik és Hrvoje Đalta, szinte minden éjjel az életét kockáztatva mászott fel a tetejére, hogy kitűzze a horvát zászlót, erőt adva a város védőinek. Őket a környező tűzfalak óriás festményein is megörökítették az utókornak.

A súlyosan sérült szerkezetet szándékosan nem építették újjá az eredeti formájára. 2020-ban fejeződött be a külső sebeket megőrző, modern emlékhellyé és kilátóvá történő alakítása.

Dalj település ortodox templomához megint félkómás állapotban értem, kb. energiaitalokkal tartottam ébren magamat. Ez volt a tizenharmadik ellenőrzőpont. Itt ismét boltba mentem, mert az álmosság ellen a koffeinen kívül az evés volt a legjobb ellenszer.

Következett Eszék, ahol végig kerékpárút volt a Dráva mellett, egészen a kerékpáros és gyalogos hídig, előtte közelről, a túloldalról kissé messzebbről vehettem szemügyre az eszéki várat.

A strand mellett vettem egy jégkrémet, azt menet közben ettem és még fotóztam is - íme:

Az alacsony vízállás miatt látható volt egy partvédelemként elsüllyesztett hatalmas beton uszály is a folyóparton.

Innen északi irányba fordult az út Európa egyik legnagyobb és legépségben megmaradt ártéri mocsárvilágának peremén, amelyet a határ két oldalán két nagy, egymással határos természetvédelmi terület véd: a horvát oldalon a Kopácsi-rét Természetvédelmi Park (Park prirode Kopački rit), a szerb oldalon pedig a Felső-Dunamellék Különleges Természetvédelmi Rezervátum (Specijalni rezervat prirode Gornje Podunavlje).

Ez a két összefüggő terület alkotja a Duna és a Dráva torkolatvidékének azt a hatalmas "belső deltáját", amelyet a folyók áradásai folyamatosan alakítanak. A régió a pentalaterális Mura–Dráva–Duna Bioszféra-rezervátum része, amelyet gyakran "Európa Amazonasaként" is emlegetnek.

Az egész nagyon hasonlít a Gemenchez és a Szigetközhöz.

Volt egy kitérő Bokroshát pusztára, ami a tizennegyedik ellenőrzőpont volt, szép erdőkön át vitt egy keskeny út a pontra, ami végtére eléggé hasonlított a tényő-sokorói erdészeti úthoz, vagy én voltam már szentimentális hangulatban az alváshiány miatt? Itt már 915 kilométernél jártam.

Eszembe jutott, hogy a már agyonizzadt felsőm helyett akár felvehetnél a magammal hozott tisztát is, ez adott egy kis frissesség érzést, illetve az is, hogy csak 105 kilométer volt hátra, ami végülis egy rövid táv, egy sima balatoni letekerés otthonról, de most felfoghatatlanul hosszúnak tűnt.

Főleg úgy, hogy eléggé erős fokozatba kapcsolt az északkeleti szél és ez a haladási irány miatt szembe és oldalról fújt, megnehezítve a fáradtság miatt egyébként is lassú haladásomat. Volt, hogy annyira erősen fújt szemből a szél, hogy út széltől szélig cikkcakkban tekertem.

Elvergődtem Knezevi Vinogradi, azaz Hercegszőlős település benzinkútjáig, ahol evés-ivás-talpmasszázs segítségével igyekeztem összekapni magamat a befutó szakaszra.

Ettem egy jó benzinkutas hot-dogot, teletöltöttem ice-teával a kulacsaimat - ez volt a fő italom a teljes út során, mivel hidegen és melegen is egyaránt finom, plusz tele van cukorral.

Jól haladtam a határig, Pélmonostoron át, egy helyen boronálták a porszáraz szántókat, hatalmas porvihart gerjesztve a szélben.

Viszont már szépen mutatta magát a Nagyharsány feletti Szársomlyó hegy, onnan meg már csak egy ugrás Pécs.

Beremendnél végre újra hazai földre értem, a hazaérés örömét némileg árnyalta, hogy az addig kitűnő útminőséget felváltotta a hazai lélekkirázós, ami a szétült fenéknek, széttaposott talppárnáknak, szétnyomott tenyereknek sem esett túl jól.

Késői verőfényben gurultam át Nagyharsányon, majd másztam meg a Szársomlyó melletti emelkedőt.

Nyaraltunk itt és bicikliztünk is, igazi "szeretem hely" ez, Villányon nagy tempóban gurultam át, majd a Fekete-hegy alatti csoda bicikliút után Villánykövesdet elhagyva nagyon könnyen másztam fel a palkonyai emelkedőn.

Itt újra sötétedni kezdett, feltettem a fő lámpát a sisakra és nekiveselkedtem a soha véget érni nem akaró egyenes emelkedőnek Újpetrétől Kozármislenyig, a végén már szépen mutatta magát a Mecsek, a tubesi adótorony és persze Pécs.

Kozármislenyen hatalmas gurulás, aztán erős mászások és gurulások következtek Pécsen belül, majd este 10 előtt 6 perccel visszaértem oda, ahonnan nem egészen 60 órával és 1020 kilométerrel ezelőtt elindultam.

Gráczol Peti még megvárt a célban, gratuláltunk egymásnak és persze itt voltak a "barcsi Angyalok" is, üdvözölve a célba érőket.

Ők elmondták, hogy hatodikként értem célba, én pedig a félkómás állapotomban igyekeztem minél kevesebb marhaságot összehordani nekik.

A 42 indulóból a végén 29-en értek célba, 13-an pedig feladni kényszerültek.

Összesen 30 alkalommal álltam meg ételt és italt venni az út során, összesen kb. 45 ezer Forintot elköltve erre a célra.

Az biztos, hogy ekkora, vagy ennél hosszabb távon, tervezetten és kényelmesebben, többet kell aludni, plusz egy teljes ruhacsere és fürdés is jól esett volna, ezt kis szervezéssel simán meg lehet oldani.

Még gyorsan kajáltam egyet a mekiben, tuti fura látványt nyújthattam mert a fejemet alig bírtam tartani, aztán átautóztam Orfűre, de közben folyton az volt az érzésem, hogy nem haladok és folyamatosan ugyanazokat a kanyarokat veszem be az autóval, majd fogalmam sem volt, hogy melyik oldalán vagyok a tónak...de aztán csak odaértem, arra emlékszem, hogy a fejem még le sem ért a párnára, már elaludtam, azaz nevezzük inkább ájulásnak.

A következő snitt az, hogy hajnal van, nyomtam egy gyors fájdalomcsillapító fürdést, majd az időszakor frissességet kihasználva gyorsan hazavezettem.

Azért rendesen beálltak a combjaim, de a legnehezebb az egészben az alváshiány okozta problémák leküzdése volt, energiafelhasználás nagyjából megegyezett az egyéni UB energiaigényével.