Nyárias

Mivel a Korinthosz sajnos egyelőre eltűnt a nyári versenyek sorából, kénytelenek voltunk más után nézni.

Mivel sokszor olvastam már a 160 kilométeres berlini Mauerweglauf-ról és érdekelt is a verseny de a Korinthosz miatt eddig kimaradt - eljött az idő! 

Krisztát sem kellett sokáig biztatni a nevezésre, így ez a verseny lesz a nyár fő fogása.

Ehhez persze alaposan fel kell szerelkezni lefutott kilométerekkel és hőtűrő képességgel, amellyel én hadilábon állok.

Bár Berlin azért jóval északabbra van és általában ritkább a kánikula mint idehaza, mégis arra készülünk, hogy nem lesz hűvös.

Június közepén még ott tartottam, hogy nem volt igazán hő adaptációm, mert a hajnali futásokkor még, a késő délutániaknál pedig már nem volt hőség.

Ezért aztán csináltunk egy hosszú edzést, ezúttal a Fertő-tóhoz vitt az utunk, a terv az volt, hogy autóval megyünk Illmitz-be, ahonnan reggel kilenckor az első hajóval átmegyünk Mörbisch-be és onnan az óramutató járásával ellentétes irányban haladva kerüljük meg a tó egy részét futva és úgy érünk vissza Illmitz-be.

Kitűnő idő ígérkezett élénk északi széllel, 30 fok körüli hőmérséklettel.

Zsuzsi és Ervin a teljes tavat tekerték körbe míg mi futottunk.

Ők persze már kényelmes kávézással nyitották a napot, míg mi hajóra szálltunk. 

Egy osztrák(nak gondolt) futónő is volt a hajón egy bringás kísérővel, azt latolgattuk, hogy ő is biztosan a tó egy részének megkerülésére vállalkozott, kérdés, hogy melyik irányba indul.

A hajón még egyáltalán nem volt melegünk, közben a kapitány mindenféle alap érdekességeket és adatokat mondott a tóról, talán a leg lényegesebb ezek közül, hogy a víz maximális mélysége 160 cm. 

A tó túloldalán kis séta után aztán szépen nekivágtunk a távnak. A tó körül a pénteki nap ellenére eléggé élénk volt a kerékpáros forgalom az ausztriai részen.

A kerékpárút mentén számos vízvételi hely van, mintaszerűen kiépített kerékpáros pihenővel, padokkal, árnyékoló napvitorlával, wc-vel felszerelve, komoly iparág épül a tó ezen részén a kerékpáros idegenforgalomra.

Mörbisch-t Rust követte, majd innen a parti útról felmentünk a "hegybe" a szőlők között hullámzó bicikliútra, itt minden újdonság volt, hiszen ebben az irányban mindketten csak a téli sötétségben futottunk itt a Burgenland Extrem keretei között.

A szőlőkben sokan dolgoztak, mindannyian magyar rendszámú autókkal érkezve.

Oggauban aztán elfutottunk a polgármesteri hivatal előtt, ami a Burgenland Extrem versenyközpontja.

Oggau és Donnerskirchen között eléggé egyhangú utakon futottunk, előbb a parthoz közel, majd fent az országút mellett, árnyék az nem volt.

Donnerskirchen után az eddig északi irányba vezető szembe szeles út elkezdett keleti irányba fordulni a tó partvonalát követve, így mi is egyre inkább oldalszélben futottunk. Közben a meleg is kezdett beütni, minden vízvételi lehetőségnél igyekeztünk hűteni magunkat.

Érdekessége az osztrák oldalnak, hogy itt a legtöbb településnek van saját strandja, ha a környezet úgy kívánta, a nádason átvezetett hosszú utak végén. Ezzel szemben nálunk az egyetlen - fertőrákosi strand és kikötő is hosszú évek óta zárva van - sokat ehhez sem érdemes hozzáfűzni.

Winden és Jois között a kerékpárút egyik legszebb részéhez értünk, balra a Kirchberg és a Heckelsberg dombjai magasodnak, a dombok aljában pedig a Hexenbründl-forrás. Az árnyékot nagyon szép feketediófa sor biztosítja.

Jois falu déli, új építésű részén átfutva Neusiedl település előtt átbújtunk a parti vasútvonal alatt, majd a település erősen balatonparti jellegű útjain futottunk. Pont kapóra jött egy strand és büfé, ahol megálltunk egy kis kólázásra.

A frissítés után Zsuzsi és Ervin beértek minket bringával, majd robogtak tovább.

Weiden településen még alaposan bemosakodtunk, ittunk és hűtöttük magunkat, majd nekivágtunk a tó keleti partjának.

Itt az eddigi szembe szél már hátulról érkezett, azt eredményezve, hogy futás közben nagyjából állt körülöttünk a levegő. A másik oldalon jellemző dimbes-dombos, településekkel tűzdelt, szőlőültetvényeken és gyümölcsösök, náddepók és egyéb mezőgazdasági területek között haladó út helyett árnyék nélküli, sokkal érintetlenebb részeken futottunk.

Podersdorfig az út java részén szilárd burkolat sincsen. Podersdorf teljesen olyan, mint egy Balaton déli parti település, itt már jó sokat voltunk. Találtunk egy ingyenes wc-mosdót, ahol kicsit lemostuk magunkról az út porát, majd futottunk tovább.

Innentől már az adta a motivációt, hogy látótávolságba került az utunk vége. Szikes tavak és egyre több szőlőültetvény között haladtunk, több helyen vadlúd családok totyogtak a kerékpárút mellett, vagy az úton, a tavakon, tocsogókban pedig tele volt madárral.

Mire elértük a Illmitz-kikötőbe vezető utat, én már teljesen elkészültem az erőmmel, kiütött a hőség, mivel ez volt az év első hőségfutása. Podersdorf körül már elkezdtük alkalmazni a futás-séta kombót szükség esetén.

Az utolsó pár kilométeren már rendesen lógott a belem, de legalább bevésődött, hogy nincs mese, szokni kell a hőségben futást.

A kikötőhöz elérve csak leültünk az árnyékban és élveztük, hogy végre visszaértünk.

Kicsit utánunk futott be a reggel látott futó is, Ervin mondta, hogy vele szembetalálkoztak a magyarországi szakaszon, ezek szerint akkor ő a rövidebb részt futotta (kb. 55km)

Zsuzsi hozott nekem egy isteni fagyit, amire a törődött-megsült állapotomban nagy szükségem volt. Ettől jól fel is támadtam, lemosakodásképp megmártóztam a nem túl bizalomgerjesztő zavaros vizű tóban - ami a Balatonnal ellentétben a sekélysége és a gyakorlatilag állandóan fújó szél miatt ilyen.

Hazafelé még bementünk vacsorázni Fertőendéren egy pizzériába, mert mindenki farkaséhes volt, Zsuzsi és Ervin 125 kilométert tekerve megkerülte a tavat, mi pedig 68 kilométert tettünk a lábunkba.

Innentől aztán végképp beköszöntött az igazi hőség, ennek ellenére igyekeztem minél többet futni.

Keresztedzésként felhordtunk a fatárolóba két téli szezonra elég tűzifát Zsuzsival.

Az elmúlt két évben igazi jó kis nyári verseny volt a Celtic 64, sajnos idén ez már nem kerül megrendezésre. Hiánypótlásképp a Tapolcai Trappolók által szervezett Tapolca Trail versenyt szemeltük ki.

A futás a Tapolca melletti Diszel településről indult, Krisztával reggel autóztunk ide, míg Zsuzsi és Ervin úgy tervezték, hogy biciklivel jönnek utánunk, mire célba érünk.

A versenyen volt 8-14-23-33 és 45 kilométeres táv, ez utóbbin velünk együtt mindössze 13 induló volt, viszont összességében azért szép számú futó összejött.

Reggel némileg még hűvösebb volt az előző napok hőségéhez képest, de a nap erejéből már lehetett érezni, hogy nem fogunk fázni.

Mivel a frissítők 5-8 kilométerre voltak egymástól, a felsőtestet azért melegítő futózsák helyett csak futóövvel indultam, ebbe betömtem 8 darab hydro gélt és persze a kulacsot hátra, rendesen ki voltam tömve.

A falu útjai után a Csobánc díszletével futottunk át Gyulakeszire, innen pedig nem az általam ismert úton, hanem a Csobánc tanösvényen vezetett a track.

Csodaszép volt, itt még nem is jártam, előbb a Kőmagas nevű sziklák mellett, aztán présházak között a Szent Donát kápolna érintésével értem el a már ismert zöld jelzésre.

Itt komoly mászás következett, a "rossztemplom" és aztán Csobánc vára, az első ellenőrzőpont.

A körpanoráma innen szokás szerint lenyűgöző volt, szemben a Balaton, aztán a Gulács, hátrébb a Badacsony, a szigligeti hegyek és a Szt. György-hegy.

A várból kifelé aztán észak felé mutatta magát a panoráma, balra a sümegi várhegy, mellette a terebélyesebb Rendek-hegy, aztán a Haláp elbányászott maradványa, a tüskeszerűen kiugró Cseket-hegy, mögötte jobbra a távolban a Somló, előtte a Kis-Bakony-hegy, majd a Bakony nyugati vége az Agár-tetővel

A Csobánc fennsíkját elhagyva aztán jó meredek lefelén óvatoskodtam, olyan nagyon a lában elé nézve, hogy be is néztem egy hajtűkanyart és egy másik sporttárssal együtt egy füves-kőomlásos részen találtam magamat, az útvonal fölött valahol.

Innen seggen csúszkáltam vissza a jelölt útra, begyűjtve pár tüskét a kezembe és némi kőmorzsalékot a cipőmbe is.

Leérve már jól lehetett futni, a következő frissítőponton már pótoltam a vizet és ittam kólát, meg persze a kedves személyzeten kívül volt ott minden földi jó, szívesen időztem volna többet itt, de hát ez mégis csak egy futóverseny, menni kellet tovább.

A Kopasz-hegy aljáig szőlők között, síkon vitt az út, aztán kezdődött a mászás felfelé.

Nagyon hangulatos, elhagyatott utak voltak itt, sem előttem, sem mögöttem nem volt ekkor már senki látótávolságban.

Fent a hegytetőn újabb csodás panoráma és egy ellenőrző pont várt, aztán a verseny legmeredekebb lefeléje következett Mindszentkállára egy hosszú lépcsősoron, a leírások szerint 277 foka volt, én nem számoltam. Itt rendesen sivítottak a Balaton-felvidéken immár megszokottnak számító kabócák.

A falu után nem sokkal aztán jobbra fordult az út, az innen következő kb. 1 kilométeres rész egy mezőn keresztül vezetett és az útvonal szerint majd visszafelé is erre kell jönni. 

A szakasz végén, Szentbékálla elején balra és egyenesen is volt táblás útvonal jelölés, így balra tartva mentem pár száz métert, mire rájöttem, hogy ezen az úton majd a körről visszaérve fogok jönni és nekem egyenesen kellett volna futnom.

Itt tettem az útvonalba egy kis plusz távolságot. 

Kis mászás következett a Velétei palotaromhoz. A falu végén volt egy frissítőpont, itt alaposan feltöltöttem a készleteket, mert tudtam, hogy innentől a következő két következő pont eléggé messze lesz egymástól és kezdett rendesen meleg lenni.

A Fekete-hegyet a sárga háromszög jelzésen másztam meg, egy szép völgyben, ahol egy vízmosást is kereszteztem, amelyben meglepetésemre, az elmúlt csapadékhiányos időszak után is némi víz csörgedezett, idevonzva a környék összes lepkéjét, káprázatos volt, az kevésbé, ahogyan túlsúlyos betonpillangóként berobbanhattam a felszálló lepkék közé. Ezt a vízmosást a Bocskor-kút forrása táplálja.

Felérve a fennsíkra, a kopasz-hegyihez hasonló szavannaszerű látvány fogadott, ligetes facsoportok a sárgára száradt magas fűben. Jó messzire el lehetett itt látni az útvonalon, egy futót láttam magam előtt úgy 1 kilométeres előnnyel.

Ezen a részen többször futottam már, erre visz a Hegyestű-trail útvonala is. A kilátó érintése után egy igen meredek lefele következett. 

Fákra támaszkodva, azokba kapaszkodva igyekeztem csökkenteni a lendületemet. Az egyik fatörzsre majdnem rátenyereltem, mikor megmozdult rajta egy gyerekcipőnyi szarvasbogár. Innentől jobban megnéztem, hogy hová teszem a kezemet.

A Fekete-hegy aljában szép pincék és présházak között futottam Balatonhenyéig. Itt a kocsma előtt volt a frissítőpont, bemosakodtam, kóláztam, vizeztem aztán továbbálltam.

Tudtam, hogy a nem olyan régen megfutott tanúhegyek TT-ről ismerős újabb hosszú mászás következik, teljes hőségben. Idővel aztán az emelkedő út végre az erdőbe ért, itt az árnyékban már jobban éreztem magamat. 

Egészen a Boncsos-tetőig kellett mászni, innen pedig balra fordulva indult a hosszú lefelé egy nyiladékon. Itt a lombok között előre egészen Tapolcáig nyílt kilátás.

Az erdőből kiérve ismét szőlők közé értem, kegyetlenül tűzött a nap, ráadásul a vizem is elfogyott már. Összeszorított fogakkal róttam hát a kilométereket a Kopácsi-hegy alatti frissítőig.

Itt is alaposan teleittam magamat és elkezdtem tömni a dinnyét is.

Kis felfelé után gyengén lejtős, de eléggé járatlan (azaz csak a vadak által járt) ösvényen futottam Szentbékálláig.

Közben az előttem haladó sporttársat követve benéztem egy elágazást, így ismét került pár száz méter plusz az útvonalba.

Innen a már említett réti szakasz jött, aztán a végén jobbra át következett, majd megérkeztem egy futótárs nyakába. Volt itt még egy poros-homokos út végén egy tehenészet és mellette egy frissítőpont, legszívesebben belefeküdtem volna a tehenek itató vályújába. Szemben a Hegyesd csúcsa, balra tőle a Cseket-hegy.

Megint csak bedinnyéztem, iszogattam és engedtem a futótársat, hogy menjen csak előre szépen, inkább én üldözzem őt, mint fordítva. 

Innentől a Láz-tető oldalában, az itteni Szt. Jakab úton fel-le és eléggé ferde, nehezen futható ösvények következtek, majd Diszel előtt még egy frissítőpont jött, itt megelőztem a rég óta kerülgetett futótársat és dög melegben poroszkáltam be a faluba és a célba.

Zsuzsi és Ervin már beérkeztek, az árnyékban ücsörögve, dinnyézve, kólázva megvártuk míg Kriszta is beér, aztán mivel ő lett a női második helyezett, még az eredményhirdetésre is.

Hazafelé aztán felavattuk a tapolcai mekit, jó kis nap volt. A megfutott lejtőknek köszönhetően izomlázam sem lett, a végére azért a 15 fős mezőnyből csak meglett az ötödik hely éppen hat órán belül, ami bőven megfelel az elvárásaimnak.

Innentől pedig szépen lassan ráfordulunk a Berlinbe vezető út célegyenesére.