Nyaralás - Szőlőskör 2026

Kis időbeli visszaugrás következik augusztusba, eléggé sokat tologattam magam előtt a nyaralás összefoglalását, lássuk mi is történt.

Mivel a nyár durván hőkupolásra sikerült, nem volt kérdés, hogy felsőbb régiókba húzódva töltjük a nyaralásunkat, ezúttal a tavalyinál nyugatabbra mentünk, olaszországi bevezetővel, Franciaországban időzve.

Az első napot utazással töltöttük, egészen a Lago Maggiore keleti partján fekvő Cerro településig mentünk, itt a helyi temető félreeső, csendes temetőjének a parkolóját néztük ki szállásnak.

Innen pár perc séta volt csak a part, a megérkezés után rögtön le is sétáltunk fürödni egyet.

A víz jó meleg volt, a levegő pedig dögmeleg és nagyon párás, szóval egyelőre nem nyújtott felüdülést.

Strandolás után vacsorát főztünk, míg az inverteres power bankba begyűjtöttem a lemenni készülő nap utolsó erejét.

Ez az idei év nagy újítása, hogy beszeretünk egy kompresszoros hűtőládát és egy nagyobb napelem panelt, így végre végig volt hideg felvágott, sajt, vaj, tej, ital a kocsiban.

Éjjelre teljesen nyitva hagytuk az ajtókat, mert annyira meleg volt, hogy csak így lehetett aludni. Nyugodt éjszakánk volt.

Másnap a reggelit követően felraktam a napelemet az autó tetejére, elpakoltam a hűtőládát, csatlakoztatva a powerbankra, ami pedig a napelemről kapta az utánpótlást.

Észak felé indultunk a parton, majd pont elérük a Laveno-ból a túlparti Intra-ba tartó kompot.

Intra-ból is észak felé indultunk tovább, immár a tó nyugati partján.

Ahogyan tavaly már megtapasztaltuk az Iseo tónál, úgy itt is csoda volt a táj, kitűnő utak, normálisan közlekedő autók és persze fejlett kerékpáros infrastruktúra várt minket.

Fázni nem fáztunk, mert nagyon meleg volt, de nyeregben azért könnyebben elviseltük.

A hegyoldal ezen a részen meredeken szakad a tóba, kevés a sík terület, a vízparti házakhoz gyakran lift vezet, az autók pedig tóra néző konzolos parkolókban állnak, akadt pár Porsche, Ferrari, Bentley, Rolls Royce, nem egy szegény vidék.

Cannero Riviera csodás panorámája mellett ráláttunk a Castelli di Cannero szigetekre is, aztán San Bartolomeo után svájci területre léptünk, a tó felső része Svájcban van.

Ami más volt az olasz oldalhoz képest, az nem más, mint, hogy a svájci, határhoz közeli úton kb. 500 méterenként vannak a benzinkutak, az ok persze az üzemagyag ár, ami svájcban kedvezőbb, mint olaszországban, ezért települt ide ennyi kis kút.

Meg is álltunk az egyiknél üdítőzni és vizet utántölteni, az olasz kedvenc, ahogyan tavaly is, a lemon soda.

Ascona tópartján kávéztunk, majd a tó északi végén kereszteztük a három fő folyót, amely a tavat táplálja, sorrendben a Maggia-t, a Verzasca-t és a Ticino-t.

A tóból tovább folyó Ticino a Pó egyik mellékfolyója, azt már a kompnál és a strandon is láttuk, hogy ebből a tóból is hiányzik vagy két méternyi víz, ami persze nem olyan drasztikus, mint a Balaton esetében.

A Balaton háromszor akkora területű, mint a Lago Maggiore, viszont ez utóbbi 20x annyi vizet tárol, mivel az átlagmélysége 177 méter, a Balaton 3,2 méteréhez képest.

A tó keleti partján aztán az egyre nagyobb kánikulában nem tudtunk és akartunk ellenállni San Nazzaro fövenyes strandjának és csobbantunk egy jót, meg sütiztünk, söröztünk.

A parton minden településen van kisebb, nagyobb strand és persze mind teljesen ingyenes.

Innen némileg felfrissülve tekertünk vissza a kiinduló településre.

Mivel továbbra is hatalmas volt a hőség, ismét strandolni mentünk, közben a tó túlfelén rendszeresen vették fel a vizet a tűzoltó repülők, mert ekkor már komoly erdőtüzek sújtották a Garda-tó környékét.

Ezen az éjszakán esett pár csepp eső, de ez csak fülledtebbé tette a levegőt.

A harmadik napon továbbmentünk a hegyekbe, mégpedig a Gran Paradiso nemzeti parkba az Orco folyó völgyének felső részére, Ceresole Reale-ba.

Út közben vásároltunk, aztán az első kiszemelt kempingben teltház volt, így tovább mentünk a duzzasztógát tövébe, ahol találtunk egy kevésbé felkapott kempinget, amelyet a helyi alpinista klub üzemeltet.

Itt a klub tagság előfeltétele annak, hogy helyet kapjon az ember, viszont ezt fejenként 5 Euroért meg is kaptuk egy évre a kézzel-lábbal és egy kevés angollal kommunikáló bácsitól, aki vitte a helyet.

Kitűnő helyünk lett, nagyon csendes szomszédokkal, amit mindennél jobban díjazunk. Szerencsére a hegyi kempingekre a tengerpartiakkal ellentétben alapból jellemző, hogy nappal és éjszaka is nyugalom és csend van, mindenki betartja az együttélés írott és íratlan szabályait.

Megérkezés és berendezkedés után, mivel még csak kora délután volt, feltekertem a Nivolet-hágó felé, persze nem teljesen a hágóig, mert azt közösen terveztük letekerni, hanem csak a felső völgyzáró gátig és a mögötte lévő Serru-tóig.

Felfelé láttam mormotákat, valamint a Gran Paradiso nemzeti park címerállatául szolgáló nagy szarvú hegyi kecskéket.

Az út csodaszép volt, mivel a hágó nem klasszikus átkelős jellegű, tehát a másik oldalán nincsen aszfaltos út a forgalom is elenyésző volt.

A lenti régiókban nem mindennapi látványt nyújtanak a sok helyen kisárgult legelők és az is, hogy mesterségesen locsolják a hegyi réteket.

Fent szépen tekergő szerpentin fogadott, patakokkal, forrásokkal, békésen legelésző tehenekkel és egyre szebb panorámával. A tónál azért már hűvös volt, jól esett visszagurulni az alsóbb régiókba.

Este még sétáltunk egyet a fejünk felett lévő völgyzáró gát tetején és a közeli településen, a gáton van egy kis múzeum is, a helyi alpinizmusnak és a vízerűművek, gátak létesítésének emléket állítva.

Másnap túráztunk egy nagyot, megkerülve a víztározót annak a felső végén még kávéztunk egyet és onnan másztunk fel a Jarvis menedékházhoz, nagyon szép helyeken, gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk az úton, csak fent a menedékháznál.

Közben rengeteg éppen érő áfonyát és málnát ettünk.

Itt van egy közvetlenül a fenti gleccserekből táplálkozó kék tó, ettünk, ittunk, majd az egyre inkább befelhősödő időben egy nagy alpesi rét széléről másztunk fel a Nel-hágóba, ahol aztán kaptunk egy kiadós zivatart erős villámlással és csapadékkal.

Igyekeztünk is lefelé a hágó másik oldalán a patakká változott meredek ösvényeken.

Szerencsére eléggé gyorsan el is állt az eső, de leginkább a villámlás tovább állásának örültünk.

Lejjebb érve zsombékos, mocsaras réteken át vitt az út, mindenütt források, patakok csörgedeztek és persze szép zöld volt minden.

Hosszú ereszkedés után érkeztünk vissza a víztározóhoz, majd a kempingbe.

Másnap kora reggel keltünk és tekertünk fel immár teljesen a Nivolet-hágóba, nagy élmény volt, mert eddig még nem jártunk ilyen magas utakon biciklivel.

Láttunk sok mormotát is út közben, minél feljebb mentünk, annál kevésbé zavartatták magukat.

Beszéljenek inkább a képek.

A kempingbe való száguldozós visszagurulás után gyorsan zuhanyoztunk és továbbáltunk.

Briancon volt az első úti cél, ahol megejtettük a nagyobb bevásárlást a téli síelésekből már ismerős szupermarketben.

Innen az egyre magasabb hegyek között mentünk az úticélunkig, La Grave-ben először a Le Gravelotte kempingben próbálkoztunk, de már az oda vezető úton kint volt a telt házat jelző tábla (később aztán fentről láttuk, hogy ennek ellenére valószínűleg még volt hely bőven a kempingben), ezért visszamentünk a település másik végén levő La Meije kempinge, ahol aztán kaptunk helyet a következő 5 éjszakára.

Mivel Briancontól eddig együtt utaztunk az ott beszerzett grill csirkével és az illatéval, rövid kipakolás után egyszerűen megettük az egészet. Biztosan a hegyi levegő csinálta az étvágyat.

Közben összeismerkedtünk a szomszédainkkal, kedves német-holland házaspár volt egy mindössze fél éves babával.

Persze a kilátás, az nagyon adta, felettünk tornyosult az Écrins masszívum a maga 3800 méteres gerincével és az arról szinte lelógó Rateau, La Meije és Tabuchet gleccserekkel.

Ezekből pedig ömlött a víz a kemping mellett futó La Romanche folyóba.

Nap közben, mikor tűzte a nap a gleccsereket, szemmel láthatóan nagyobb hozamúak voltak a vízfolyások, mint mikor árnyékba került a hegy és hűlni kezdett az idő.

Kitűnő medence is volt a kempingben, párszor megmártóztunk mi is.

A hatodik napon feltekertünk előbb a Lautaret hágóba, majd kávé és süti után a Galibier-hágóba, itt azért volt forgalom, de általában elmondható, hogy az autósok-motorosok ésszel és elővigyázatosan közlekednek, nincsen száguldozás, motor bőgetés, mint a hozzánk közelebb eső hágókban, jelezve az alapvető eltérést a tőlünk nyugatabbra eső országok közlekedési kultúrája javára.

Mindenhol érezhető, hogy itt azért azoknak van respektjük, akik saját erőből érik el a hágót, övék az út.

A feliratok itt is tanuskodnak arról, hogy nemrég itt tekert a Tour de France mezőnye.

Miután megcsináltuk a fotókat a hágó táblájával, visszagurultunk a Lautaret-hágóba, ahol megnéztük a botanikus kertet, ami egy igazi kis csodabirodalom, érdemes megnézni, ha erre jár az ember.

Este bár befelhősödött az idő, de így is látványos volt a napfogyatkozás okozta sötétedés, majd a visszavilágosodás még napnyugta előtt.

A hetedik napon ismét túrabakancsot húztunk, elsétáltunk az ikonikus "fürtös" kabinos lift alapállomásáig, majd a középállomásig felvonóztunk, innen pedig a Puy Vachier tó érintésével másztunk fel a Girose gleccserhez a Ruillans hágóba (3211 m), ahol a felvonó felső állomása van.

Mászás közben szinte íjesztően ugrott elénk az Écrins csoport legmagasabb tagja, a 3982 méter magas Grand Pic de la Meije.

Télen ez az egész hegyoldal egy hatalmas freeride terep, nyáron pedig DH montisok szántják a lejtőket, hajmeresztő helyeken.

Itt sütiztünk, üdítőztünk, aztán megnéztük a mesterségesen a gleccserbe vájt jégbarlangot, majd a délutáni záporok előtt felvonóval visszamentünk a völgybe.

A nyolcadik napon ismét bringáztunk, ezúttal a legendás Alpe d'Huez szerpentint vettük célba.

La Grave-ből sok kilométeres gurulással kezdtünk, sok alagúton át, 1450 méterről 750 méterre, érintve a Chambon víztározót, a Romanche hatalmas szurdokvölgyében.

Le Bourg-d' Oisans-ból kezdtük meg a mászást, mivel jóval alacsonyabban voltunk, eléggé hamar lógott a nyelvünk a melegtől és az emelkedőtől.

Minden kanyar számozva van, valamint el is van nevezve valamelyik neves Tour de France versenyzőről, így lehetett visszafelé számolni, hogy mennyi van még hátra.

1850 méteren volt a mászás teteje, felfelé a Zsuzsi által hozott zöld gumicukor békákat ettük.

Alpe d'Huez kb. a francia alpok siófokja, hatalmas, modern, nyáron is nagy élet van itt, télen pedig első osztályú síterep, volt szerencsém egy hetet síelni itt.

Üdítőztünk, aztán a kevésbé forgalmas Sarenne-hágó felé vettük az irányt, ez egy kis gurulás után, miközben egy terjedelemes birkanyájat is kerülgetni kellett az úton, újabb kiadós mászást jelentett, előbb kereszteztük a La Sarenne patakot, ez mellett jön le a világ egyik leghosszabb, mintegy 15 kilométeres sípályája télen.

A 2000 méteren levő Sarenne-hágó megmászása után kiadós gurulás következett a meglehetősen szűk úton Clavans Le Haut-ba, innen pedig teljesen forgalom mentes, széle úton repültünk vissza a Chambon-tározó partjára Mizoen-en át, 1000 méternyi szintet leadva.

Persze ez azt is jelentette, hogy a forgalmas országúton még 450 méternyi szintet meg kellett másznunk, mire visszaértünk La Grave-ba, rendesen elfáradtunk, meg is álltunk a kedvenc boltunknál jégkrémezni.

Este aztán a kemping melletti ligetes erdőben a hegyivezetők éves fesztiválját rendezték meg, nagy eszem-iszommal, zenekarral, tánccal, mindenféle jósággal, nagyon jól éreztük magunkat.

A kilencedik napon egy lazább kirándulást tettünk Les Terrasses-en át Ventelon-ba, majd vissza, felfelé a híres "A postás ösvényének" nevezett úton mentünk (Le chemin du facteur).

Az elnevezés és a kihelyezett illusztrációk egy kedves helyi történelmi emlék előtt tisztelegnek, egészen az 1970-es évekig a helyi postás teljesen gyalogosan tette meg ezt a nehéz, meredek hegyi utat La Grave-ból indulva Les Terrasses-on át egészen Le Chazelet faluig, hogy kézbesítse a leveleket a magasan fekvő hegyi közösségeknek.

Las Terrasses-ben csoda panoráma mellett kávéztunk.

A környék hegységeit a szinte fémesen csillogó, lemezekre széteső kristályos pala, fillit alkotja.

Vacsorára most alaposabb főzést rendeztünk.

A tizedik napon érzékeny búcsút vettünk a hegyektől és hazaautóztunk.

Itt egy kis időbeli ugrás következik, mivel a már leírt BRM 1000 bringázás következett a nyaralás után, csak aztán jött a szőlőskör.

Immár 11 éve állandó őszi programom a Szőlőskör, 11-ik alkalommal tértem vissza Balatonszőlősre.

Az idei teljesítés nagyban eltért az eddigiektől, mert a nyáron, a júniusi stockholmi terep ultrán kívül nem volt komoly futásom, az állandó hőség nagyon negatívan hatott a motivációmra, kiegészítve azzal, hogy az ultratávú kerékpározás esetében már a belépéskor jóval tehetségesebbnek éreztem magamat, mint a futásban valaha.

Konkrétan olyan érzésem lett aztán a nyár végére, hogy szó szerint megcsaltam a futást, kedvem sem nagyon volt és persze a Stockholmban begyűjtött makacs sarokcsont sérülés sem akart múlni, rendesen meg tudott fájdulni futások után.

Mivel ilyen erősen zavaros lett a kapcsolatom a futással, úgy döntöttem, hogy a szőlőskörre azért mindenképpen elmegyek, aztán benevezek egy lökéshullám terápiára a sarkammal, illetve nem mondom le az október 17-i írottkő terepultrát sem, hanem ezeket a futásokat használom arra, hogy kiderüljön, mennyire van nekem kedvem hosszúakat futni és persze az ehhez szükséges felkészülésre időt áldozni.

Ahogyan enyhült a hőség a nyár végén, persze visszatért a kedvem is a futáshoz és bár fogadalmat tettem, hogy én aztán a közelébe sem megyek többet sem az UB-nek, sem a Spartathlonnak, még ezeket is elkezdtem újra átgondolni.

Persze egy dolog az, ha az embernek kedve van az ilyesmihez, egy másik meg az, amikor csinálni kell a szükséges hosszú edzéseket, ami főleg a téli időszakban azt jelenti, hogy a nappali órákban az ember dolgozik és megcsinálja az edzést, másra már nem marad idő.

Vissza a szőlőskörhöz, egyedül mentem, ami eléggé szokatlan volt, hiszen a legutóbb akkor jártam itt egymagámban, mikor 2016-ban először futottam itt.

Az autó hőmérője 7 fokot mutatott, mikor megérkeztem Balatonszőlősre, de a felkelő nap és a tiszta kék ég miatt gyorsan barátságos hőmérséklet lett. Kicsit pihengettem még az autóban, majd a rajthoz menve már a karszárra sem volt szükség, nagyon jó futóidő ígérkezett.

Találkoztam pár futó ismerőssel, aztán el is rajtoltunk, szépen beálltam a mezőny végére, ahová a várható teljesítményem miatt most soroltam magamat.

A verseny előtt konkrétan attól tartottam, hogy egyszerűen lefutni sem fogom tudni ezt a kört, nagyon gyorsan elszállt a futó önbizalmam (mint mindig), köszönhetően a nyári szünetnek, amit a futásban tartottam.

Nyilván azt tudtam, hogy a hosszú tekerések azért jelezték, hogy kondícióm még akad, de a futások során már rég éreztem, hogy a tempóm már nagyon nem a régi.

Ezzel együtt úgy voltam az egésszel a futást megkezdve, hogy a pályát kívülről tudom, most már talán én vagyok a legrégebbi bútordarab ezen a versenyen, ennek úgymond emlékezetből is mennie kell.

Mivel tudtam, hogy a sarkam mindenképpen meg fog fájdulni, főleg a lejtős szakaszok miatt, visszafogott tempóban mentem, hogy ez minél később következzen be.

Most a megfogadtam azt is, hogy a telefont sem veszem elő, mert hát mit tudnék újat fotózni a számtalanszor látott helyeken? Inkább élvezem a futást.

Faluban kanyargás, szintezés, ugye a szokásos, a Gellára menet előbb a szőlőhegyi présházak mellett, aztán az erdőben kis kanyargás, majd a buszmegálló után egy nagyobb mászás és már fent is van az ember, jó panorámás hely és kellemes szembeszél. Futózsákkal mentem, kihasználva a hűvösebb időt, abban kényelmesebben elfért a kilenc gél, amiből 5 kilométerenként nyomtam be egyet, meg a két kulacs, így ritkábban kellett megállni a pontokon.

Lejtőzés következett Tótvázsonyig, bakonyi panorámával, aztán két balos kanyar, visszafordulás délre a Balaton felé a barnagi leágazásig, kis mászás, majd lefelé és hullámzás a két szép sváb faluban, Barnagon és Vöröstón keresztül.

Vöröstó után a festői hosszú felfelé, rajta a mezőny előttem futó részével.

A Mencshely felé vezető út szokás szerint forgalmas, de ez is hamar megvan, a falu három templomtornya gyorsan megérkezik, ahogyan a sarokfájás is, de nem érdekel.

Ez egy csonthártya sérülés, ami futás közben és alatt fáj, másnap meg már azt sem tudnám megmondani, melyik lábam az érintett, ha nem emlékeznék.

Mencshely után végre jó részen fel lett újítva az eddig csapnivaló út ami Dörgicsére vezet, gyönyörű a panoráma, ahogyan az a szőlőskörön szokás, tökéletesen szép az idő, gyakorlatilag az összes szőlőskörömön jó időjárás volt azon idő alatt, amíg futottam.

Dörgicsét elhagyva aztán folytatódik a hosszú lefelé Akaliig, kényelmesen, komfortosan futok, nem fáradok és ez jó jel.

Ezen az úton van még 2019-ben az útfelületre felragasztott UB matrica, azaz annak a maradványa, amiből az alakja felismerhető, jó anyagból készülhetett.

Akaliban aztán balra fordulok, innentől számolom a "na most már a cél felé futunk" szakasz a szokásos régi házas utcán, aztán jön a kis tér a közkúttal, amelyből szokás szerint utántöltöm a kulacsokat. Végig a part mellett futok, előbb a strand, aztán a házak a jobb oldalon, Akali végén pedig a Csárdás utcán futok felfelé, ahogyan az utóbbi években, úgy most is tartom magamat ahhoz, hogy nem sétálok bele ebbe a pályába.

Ennek megfelelően gyorsan fel is érek az országúthoz, innen egy ugrás a fövenyesi lejáró, össze sem tudnám számolni, hányszor futottam már erre minden irányból edzésen, versenyen.

Udvaritól pedig már gyakorlatilag a célegyenesben van az ember az utolsó bő 10 kilométeren, előbb egy izmosabb sok kilométeres mászással Vászolyig, a sarkam már erősen jelezte a vászolyi lefelén, hogy elég volt, ennek köszönhetően a felfeléket ezen a versenyen jobban szerettem, mint a lefeléket.

Vászolyra felérve azért nézem, hogy bőven szintidőn belül lennék Megarában is, ez megnyugtat.

Vászoly végéről szép kilátás, a tihanyi félszigetre hátulról és a tó északkeleti medencéjére, az aszály miatt mindenhol megjelentek az őszies színek a lombkoronákban.

Most a vászolyi séd is teljesen ki van száradva a Pécsely felé vezető út jobb oldalán, fura belegondolni, hogy a szintén jobb kézre eső épületromok egy malom maradványai és a száraz mederben hajdanán annyi víz folyt, ami ezt és még több malmot is egész évben meghajtott.

A Pécselyt követő szakasz nagyon beégett, mikor 2016-ban először futottam itt, teljesen egyedül, valami tök utolsó helyezettként, eléhezve, elszomjazva, félholt állapotban, azt sem tudtam ekkor még, hogy mi fán terem a legalább nagyjából megtervezett frissítés, meg, hogy mennyit is kellene inni, satöbbi, annyi biztos, hogy emlékezetes maradt.

A Balatonszőlős előtti kis medencén át kanyargó út már gyorsan lepörgött, jó állapotban (a jobb sarkamat leszámítva), nem elfáradva értem célba.

A szőlőskört követően aztán végre tényleg megérkezett az ősz, lezajlott a Spartathlon is, hatásos a terápia a sarkamra, mennek a futások, növekednek a távok, szóval már várom az októberi terep százast és persze közben megint van kedvem futni, ami eléggé erős választ ad a "nevezek-e még egyéniben az UB-re?" és a "ha van kvalifikációm, nevezek-e a Spartathlonra?" kérdésekre.

Még szép.