Nyaralás, országúti bringa, talpi fascia és persze - Szőlőskör 2021!

Korinthosz után hazatérve azonnal indultunk a jól megérdemelt nyaralásunkra, amelyet ezúttal az ország nyugati csücskében egy kőszegi szőlőhegyen présházból kialakított kis nyaralóban töltöttünk. 

A lábaim természetesen teljesen le voltak amortizálva, de durván. A verseny utáni két hétben négy körmömnek intettem búcsút. 

Pár napig sebészkedni is kellett a lestrapált lábujjak ápolása közben (a hólyagok ugyebár). Viszont még a K160 előtt érkezett egy új jövevény a sportok terén az életembe (ne nem a talpi bőnye gyulladás, erről majd később), hanem végre egy komolyabb országúti bringa. 

Történt ugyanis, hogy bár régebben azért eléggé sokat tekertem, általános iskola 8-ik osztályos koromban tekertem le először Győrből Siófokra, onnantól pedig már nem volt megállás. A gimis évek során a tekerős osztálykirándulások mellett (köszönhetően az osztályfőnökünknek) nyaranta fakultatív csomagos bringatúra is volt az osztály 5-6 leginkább tekerős emberének, szintén az osztályfőnök vezetésével és nem a laza fajtából, hanem kb. úgy, hogy 6 nap, 600 kilométer. 

Később is rendszeresen tekertem a Balatonra, illetve voltak komolyabb vadkempingezős önellátó túrák is.

Később a bringázás aztán egyre inkább kiszorult az életemből. Persze biciklim általában volt, de sokat elárul, hogy a most 7 éves KTM trekkingemben mindössze olyan 1700 kilométer van.

Nagyrészt Zsuzsi hatására aztán már jó ideje nézegettem az országúti bicikliket, mivel a trekkinggel leginkább az volt a bajom, hogy kő nehéz és nem igazán lehet vele tempósan haladni. 

Ez a törekvés mindeddig kimerült a folyamatos nézegetésben és tervezgetésben (és halogatásban) és a végén mindig azt hoztam ki, hogy minek nekem még egy bicikli, ha a meglévőt is csak évi pár alkalommal használom?

Aztán egy szép júliusi napon - mivel Zsuzsi szeretett volna egy mountit venni, elmentünk egy jobb bringaboltba, ahol Zsuzsi talált is egy kitűnő gépet magának amit meg is vett. 

Miközben ő a biciklijét intézte, én szemügyre vettem egy országútit bringát a kirakatban, belülről. A meglehetősen jó eladói vénával rendelkező srác pedig azonnal kapta is le a gépet a kirakatból és adta a kezembe, hogy ez pont a méretem, meg elnök gép, stb. egyszóval fullos. 

A hét számjegyű összeget tartalmazó árcédula láttán azért eldöntöttem, hogy egy bicikliért több mint 1 milliót kiadni egyelőre lélektani határ nálam, nem a Tourra készülök. Persze az eladó mintha kiolvasta volna a gondolataimat, levette a bringa eggyel "gyengébb" (különbség - a szín és az, hogy ultegra szett helyett 105-ös van rajta) verzióját, ahol már "csupán" hat számjegyű volt az összeg. 

Én meg, egy életem egy halálom, eldöntöttem, hogy ez lesz a bicajom, amivel visszatérek az országútra. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel a kerékpáripart is durván sújtotta a lezárások okozta válság, a beszállítói láncok ideiglenes leállásának és az ezzel párhuzamosan megnövekedett megrendeléseknek köszönhetően több éves lemaradásba került az iparág. 

Tehát most nem úgy működik, hogy bemész a boltba aztán megrendeled a bringádat, pár héten belül pedig átveszed, vagy ugyanezt egy adott gyártó honlapjáról teszed meg. Most azt veheted meg, ami éppen van.

Így aztán a biciklik is jöttek velünk nyaralni, aminek megint egy eléggé aktív nyaralás lett a vége (ennyit a pihenőhétről). 

Első nap áttekertünk Cákra és Velembe, ha pedig már ott voltunk, feltekertünk az Írott-kő irányába amíg csak lehetett. Komoly hegymenet volt, amit jól bírtam, a gond csak annyi volt, hogy az ekkor még eléggé bedurrant lábfejem meglehetősen nehezen fért el a kerékpáros cipőben. 

Lefelé aztán Velem előtt elfordultunk balra és egy teljesen új burkolatú nagyon szép erdei úton gurultunk vissza a szálláshoz. 

28 kilométeres kis karikát mentünk 534m mászással.

Második nap Ausztria felől megkerültük a kőszegi-hegységet. Mivel a lezárt/kihalt kőszegi kishatáron bringával pont átfértünk nem volt gond. 

Kint megmásztuk Léka várát, aztán Lékán enni akartunk jégkrémet, mire kiderült, hogy élelmiszerboltban még kötelező a maszk, na az nem volt nálunk, így puffogva nyomtuk a pedált a meredek szerpentinen. 

A Margit kilátó előtt az út szélén találtam egy meglehetősen régen ott hentergő maszkot, így azt leporolva a boltba menés kérdését is megoldottuk, nem sokkal később Zsuzsi aztán talált egy teljesen új maszkot is eldobva, így a koszosat nem kellett magamra húznom a végén:D 

A hágóból megpróbáltuk biciklivel meghódítani az Írott-kőt, de félútról visszafordultunk, mert azt az utat nem a mi biciklinkre találták ki. 

Lefelé széles, hibátlan, gyakorlatilag forgalomtól mentes 7 kilométer hosszú lejtőn száguldottunk Rohoncig. Itt aztán megettünk végre a megérdemelt jégkrémeinket.

 A határ magyar oldalán pedig nagyon jót ebédeltünk a határ csárdában. 

Innen Velemen át a már kipróbált erdei úton tértünk vissza a szállásra. Velemben árnyas kis patakvölgyben kellemes lábfürdőt vettem a hűvös patakban.

Ezen a napon már 60 kilométert tekertünk 930m mászással.

Harmadik napon Szentgotthárdra autóztunk és ott pattantunk nyeregbe, hogy jobban szemügyre vegyük az őrség itt található eldugott részét. A környék ezúttal is csodás volt, az utak általában jó minőségűek viszont vízszintes szakaszt errefelé kár keresni, vagy gurul az ember, vagy felfelé teker. 

Apátszentistván előtt egy nagy lejtő után sima 15 %-os emelkedő vitt a faluba, itt beértünk egy iskolás bringás csoportot, akik a lendület elfogytával az út teljes szélességében "hullottak" le a biciklikről és váltottak tolásra - hiába volt mindenkinek sok sebességes biciklije. 

Mi kiállva izmoztunk fel a kocsmáig, közben hallottam pár megjegyzést miszerint "hát ilyen nincsen", "hogyan lehet itt feltekerni?", stb. :D A kocsmában mintha megállt volna az idő, van egy romantikája az ilyen helyeknek, ahol a berendezés és a törzsközönség is olyan mintha 1980 óta semmi sem változott volna. 

Itt kávéztunk és jégkrémeztünk, majd átgurultunk Kétvölgy településre, ahol először szétnéztünk a falu szélén álló kilátóról, majd a falu elején betértünk az itteni szatócsbolt/kocsma egységbe, ami viszont csodásan fel lett újítva, kedves volt a kiszolgálás, hideg a sör.

Jót beszélgettünk az itt nyári munkán lévő egyetemista lánnyal, akivel ráadásul egy gimnáziumba jártunk. Még közös tanárokat is találtunk persze...igaz a koromra az figyelmeztetett, hogy az érettségim évét firtató kérdésre (1994) jött a válasz, hogy "ó, én 1998-ban születtem" :D:D. 

Kétvölgy igazi kis kincses doboz, nem klasszikus falu, hanem szórványtelepülés ami két patak völgyében szétszórt tanyákból (itteni nevükön "szer"-ek) áll. 

Csodálatos vidék, kitűnő utakkal. Innen aztán áttekertünk Szalafőn át Őriszentpéterre, ahol ebédeltünk, majd a Rába völgyébe visszagurulva tekertünk Szentgotthárdra. 

Itt még ettünk egy jól megérdemelt sütit kávéval a környék valószínűleg legjobb kávézójában (Vet Cafe), elbeszélgetve a tulajdonossal a jövőbeli terveiről és az igényes vendéglátás nehézségeiről. 

63 kilométert lett a vége 800 méter szint is összejött az Őrség dombjain.

A következő túránkon már kicsit jobban belemerültünk az emelkedők/lejtők világába. Autóval mentünk Rettenegg-ig, a határátlépésnél mintha visszarepültünk volna az időben, ráadásul régen az útlevél is elég volt az átkeléshez, most már három különböző okmányt kellett kitúrni ahhoz, hogy átengedjenek.

 Retteneggből előbb lankásan emelkedő úton, majd eléggé komoly mászásokkal tekertünk fel a Stuhleck melletti Pfaffensattel 1368 méteres magasságába.

Szemből kedélyes tempóban, lihegés nélkül érezett egy ránézésre hetven év körüli házaspár, persze elektromos biciklivel (kétféle bringással találkoztunk kint, az országútissal, meg az elektromos biciklissel). 

Innen aztán 10 kilométert gurultunk Haus am Semmeringig. Az út első szakaszán nagyon durva meredélyek voltak kis sugarú szerpentin visszafordítókkal, szerencsére mindketten tárcsafékes biciklivel voltunk, de jártam én itt korábban felnifékessel is, emlékszem, hogy füstölt a gumi a felforrósodott felni miatt és a kezem görcsbe állt úgy kellett húznom a féket a fordítók előtt. 

Most azért jóval könnyebb volt, igaz érzésre vöröizzásig hevítettük a féktárcsákat. 

A jól megérdemelt száguldozás után aztán a régi országúton másztunk fel a Hirschenkogel sípályáinak aljához, itt a bolt mellett ettünk ittunk, majd az általam eddig teljesen ismeretlen Adlitzer Graben csodálatos szurdokában gurultunk Gloggnitzig. 

Innen megint hosszan elnyúló és meredek mászás következett az 1286 méteres Feistritz hágóig, ahonnan ismét hosszan gurultunk a kiindulási pontig. 

Ezen a túrán 67 kilométer alatt 1650 méternyi szintet másztunk meg

A nyaralás utolsó túráján egy az alpesi tehenészeteket összekötő hegyi utat vettünk célba, erre a napra is maradt bőven hegymászás és ereszkedés. Még a kerékpáros pihenőhely is tehenet mintázott.

Főleg mivel az említett út annyira meredek volt lefelé irányba, hogy teljesen elmerevedett a kezünk a fékek húzásától. 

Utána persze a móka kedvéért egy jóval szélesebb úton megmásztunk még egy komolyabb hegyet, hogy aztán onnan jól megérdemelten száguldozhassunk vissza az autóhoz.

 Bár csupán 38 kilométert tekertünk ezen a napon, azért az 1000 méternyi szint így is összejött.

Persze nem csupán erről szólt a nyaralás, kóstoltunk pálinkát a házigazdák jóvoltából, bort a közeli Kampits pincészetben és kirándultunk, meg persze pihentünk az eldugott és csendes pogányoki szőlőhegyen és Kőszegen.

Ez a környék nagyon megtetszett nekünk, az emberek általánosan nyugodtabbak errefelé, nem dívik a nagyzolás, holott a határ közelsége miatt azért érezhető a jólét. Igazi helyi jellegzetesség a porták elé kirakott becsületkasszás zöldség/gyümölcs/gomba vételi lehetőség amivel senki sem él vissza errefelé.

A kőszegi kirándulásunk napján egy kis futást is beiktattunk, szép a környék, irigylem az itt lakókat az edzési/kirándulási és biciklizési lehetőségeik miatt, igaz persze, hogy mi sem panaszkodhatunk.

Ráadásul a klíma is kitűnő, hiába volt hőség az ország nagy részén, itt azért volt pár zápor és éjszakánként mindig nagyon kellemesen hűvös idő biztosította a pihentető alvásokat, Zsuzsi pedig ilyen kávékat varázsolt reggelente:

Az így csak részben betartott pihenőhét után megpróbáltam újra felvenni a fonalat a futásban. Sikertörténetnek semmiképpen sem nevezném ez a sztorit, voltak elkeserítő pillanatok, mivel azért a talpi bőnye gyulladás nem az az egyszerűen gyógyuló/múló történet.

Pláne úgy, hogy közben rendszeresen fut az ember. A lelkesedésem sem volt a csúcson sokszor pont ez miatt, előfordult, hogy a futás után konkrétan azon elmélkedtem, hogy nem csak az egyéni UB-t, de a szőlőskör 50 kilométeres versenyét sem leszek képes teljesíteni. 

Ebből is látszik, hogy nincsen rutinom a sérülések terén, eléggé megviselt a sérüléstudat, idővel persze aztán mint mindent, ezt is megszokja és elfogadja az ember, akkor meg már tisztább fejjel tud tenni a kilábalás érdekében.

 Persze Zsuzsi (mivel neki nyavalyogtam) segített rájönnöm, hogy a pihenőhét klasszikus értelemben semmiképpen sem a mindennapos alpesi kerékpár túrázásokat kellett volna, hogy takarja, valamint Kriszta is mondta hogy a K160 azért mégiscsak az egyéni UB-hez simán hozzámérhető megpróbáltatás volt testnek/léleknek egyaránt (erre magamtól is rájöhettem volna).

Persze, hogy nem úgy megy a futás, ahogyan azt én gondoltam. Így újraszámoltam a dolgokat és inkább rövidebb futásokat csináltam, de azt heti 4-5-6 alkalommal. 

A talpam teljesen változó állapotot mutatott, volt, hogy futás után alig bírtam lábra állni, rá fél órára meg gyakorlatilag tünetmentes volt. Mindenesetre beszereztem egy masszázspisztolyt (amilyent a manuálterapeuta is használ a lökéshullám terápia előtt a talpi inak fellazítására), meg egyéb masszírozó SMR eszközöket és alaposan ráfeküdtem a futás utáni nyújtások témájára is.

Felfedeztem, hogy a bal vádlim is eléggé kötött, illetve a bal Achillesemen is van két érzékeny pont, ami hozzájárult a talp probléma kialakulásához, illetve lassította a kilábalást. 

 Továbbá inkább az erdőben, változatos és puha talajon futottam. Ennél a fajta sérülésnél az egyetlen irányadó érzés, aminek az érezhető javulása valóban gyógyulást is jelent, az a reggeli felébredés utáni első pár lépéskor érzett fájdalom, vagy fájdalommentesség, valamint fontos az is, hogy pont a reggeli első lábra állás előtt nagyon hasznos ha az ember még fekve átmozgatja, bemelegíti a bokáját és az alsó lábszárát. 

Mindeközben ügyelnem kellett arra is, hogy sem a járás, sem a futás során ne terheljem túl a jobb (a jó) lábamat, illetve ne terheljem félre a balt, ideértve a lábfej egyéb részeit, a térdet és a csípőt. Egyszóval volt dolgom bőségesen:D 

Mivel keresztedzésnek bejött a biciklizés is, ideje volt végre menni egy hosszabbat is, ezúttal Zsuzsival és Ervinnel vágtunk neki Győrújbarátról a Gicen (sör) Pápán (süti, kv) és Devecseren (sör) át Tapolcáig (ebéd) tartó útnak. 

Többnyire jó minőségűek voltak az utak is ezen a szakaszon, ami azért általánosságban nagyon nem mondható el a hazai utakról, főleg az alsóbbrendűekről, ahol szívesebben biciklizik az ember. A 110 kilométert 760 méter szinttel 3:57 alatt tekertük le, plusz persze a megállások. Hazafelé kihasználtuk a közvetlen vonatjáratot Győrig.

Ebből és persze a futások közben szerzett tapasztalatokból azért világosan éreztem, hogy a kondícióm teljesen rendben van. 

Engem is meglepett, de több mint két hónapnyi szívás után a versenyt megelőző hét szerdájára a lábam tünetmentes lett és úgy is maradt. 

Persze már csak óvatosan futogattam vele, kíméltem, kezeltem ahogyan tőlem telt. Ahogyan mindig, úgy természetesen idén is a versenyt megelőző két hétben durrant be a parlagfű szezon, igaz már megszoktam, de néha azért kiakasztott a tüsszögésroham, valamint érzésre éjszakánként sokkal kevésbé pihentető az alvás ebben az időszakban.

Idén is hosszú edzésnek szántam a Szőlőskört az UB előttre, lássuk, hogyan is sikerült? 

Immár hatodszor tértem vissza erre a versenyre, ezúttal Krisztával keltünk útra és autóztunk Balatonszőlősre. A korai rajt miatt hajnalok hajnalán kellett kelni és indulni. Zsuzsi vasárnap Ábrahámhegyen triatlonozott, így beosztottuk a Balatont a hétvégére.

Az előrejelzés kitűnő futóidőt jelzett erre a napra. 

Mondhatni felkészületlennek éreztem magamat a rajtzónában állva, mivel a Korinthosz óta nem volt hosszabb futásom, max. 20 kilométer (az is csak kétszer), így most először éreztem úgy, hogy a hiányzó edzés kilométereket a már meglévő tapasztalattal kell majd helyettesítenem.

Azt is tudtam, hogy a szőlőskört különösebb megerőltetés nélkül le kell tudnom futni ahhoz, hogy majd az UB rajtjában a körülményekhez képest nyugodt legyek. 

Persze nyilván nem a versenyeket megelőző hónapban kell kimaxolni az edzés-kilométereket, de most magamhoz mérten ijesztően keveset futottam. 

A frissítésemet nem gondoltam túl, az övben vittem 8 db. gélt, meg fél kulacs vizet, egy gélt a rajtban már megettem, Kriszta tanácsa nyomán (bevált). 

A pálya ismerős volt, hiszen a tavalyi útvonalon haladt. Az első 4,5 kilométer a felfelé futásról szólt, ami jó bemelegítés volt a lábamnak, a Kis-Gella melletti nyeregig 200 méter szintet kellett legyűrni. Előbb a szép présházas-szőlős domboldalban futottunk, majd az erdőben váltott meredekebbre az út. 

Nagyon jó hűvös idő segítette a felfelé haladást, a mezőny is szépen széthúzódott mire az emelkedő tetejére értem. 

Érzésre gyorsabban és könnyebben felfutottam itt, mint tavaly, mikor a későbbi rajt miatt már jóval nagyobb volt a meleg ezen a szakaszon is.

Tótvázsonyra gyors ereszkedés, közben szemben a Kab-hegy és a Bakony megcsodálása, visszagondolva a korábbi itt átkelő Győrújbarát-Balaton ultrákra.

Kis mászás után aztán Barnag felé vezetett a pálya, itt már érkezett szembe az élmezőny. 12 kilométernél megettem egy gélt és kiszámoltam, hogy innentől 6 kilométerenként fogok gélt enni, így az utolsót már 42-nél viszem be, onnantól meg már kitart az energia.

A barnagi fordítón gyorsan utántöltöttem a kulacsomat, közben láttam, hogy Kriszta szorosan a nyomomban van. Előtte beszélgettünk arról, hogy úgy 5:30-on belül kellene lefutni a távot - ekkor már tudtam, hogy Kriszta tutira 5 órán belüli időt tervez, én meg majd meglátom, hogyan bírom.

Az útelágazáshoz visszafutás után aztán kezdődött a Pécselyig tartó száguldozás lefelé. Jól ment, szép volt a falu előtti jegenyenyár sorral szegélyezett út.

Pécsely elején a közkútból töltöttem újra a vizet, így a frissítőnél már nem kellett időt vesztegetnem. Pécsely és Vászoly között csoda időben poroszkáltam a vászolyi meredély alja felé. A felfelét megfutottam, közben volt meglepetés vizeskancsós locsolós frissítés, ami az emelkedő előtt nagyon jól jött.

A vászolyi frissítőn nem kellett megállnom, így tovább másztam a kedvenc erdős szakaszomon Kisdörgicse irányába. Itt csatlakozott pár percre Ervin biciklivel, hogy kikérdezzen az állapotomról. Persze éreztem a talpamat és az óhatatlan félreterhelés miatt némileg a derekamat is, de bíztam abban, hogy a hosszú lefelé majd kimozgom ezeket a fájdalmakat.

Kisdörgicse előtt aztán megkezdődött a hosszú ereszkedés a Balaton-partra, Dörgicsén frissítettem egy gyorsat, majd a település végén szokás szerint érkezett a verseny élmezőnye szembe.

A hosszú egyenes út után egyre szélesebb panoráma nyílt a Balatonra, jobbra a zánkai víztorony, a Hegyestű, távolabb a Gulács és a Szt. György hegy teteje is kikandikált a dombok mögül. Szemben a déli-part, a boglári és fonyódi dombokkal és a látszólag végtelenbe vesző partokkal. Persze itt nehéz nem gondolni arra, hogy nem egészen négy hét múlva mi lesz a feladat:D

Akalin most fordított irányú volt a mellékutcás szakasz, ez gyorsan megvolt, a végén frissítettem egyet és felkészültem a hosszú mászásra vissza Vászolyig.

Szerencsére az egész pálya olyan mintha otthon lenne az ember, minden méterét ismerem már. Szemben jött Kriszta és Ivett, én meg igyekeztem, hogy minél később érkezzenek meg rám hátulról:D

Az emelkedő első szakasza után láttam, hogy vészvillogós autók állnak az út szélén és gondoltam is, hogy az engem kis híján elsodró és ledudáló rendőrautó is valami esethez siet (bár erre a majdnem elsodrásra nem tudom miért volt szükség).

Megdöbbenve láttam az út szélén fekvő Szilvit akit többen ápoltak, azt gondoltam, hogy ő aztán nem az a fajta aki elfutja, vagy hőgutát kap, aztán a pár méterrel arrébb álló letört tükrű autónál már gondoltam arra, hogy őt bizony elütötték. 

Mint később kiderült pontosan így történt, sőt, még Leventét (A Futóbolond) is majdnem elsodorta a mondhatni figyelmetlen vezető, Levi könyöke szerencsére keményebb volt mint a tükör, így leginkább ez utóbbi bánta a találkozást.

Ervin érkezett nemsokára bringával, elmesélve a híreket az esetről. Beszélgettünk persze arról, hogy nyilván vezetésre alkalmatlan aki bárkit is elsodor az út szélén annak ellenére, hogy nagy létszámú kitáblázott futóverseny zajlik az adott úton. Viszont az is igaz, hogy a kerékpáros kísérők miatti "UB kresz" szerint az út jobb oldalán futottunk, ami egyáltalán nem szokványos. 

Igaz - saját véleményem az, hogy továbbra sem értem, hogy egy 50 kilométeres versenyre ahol sűrűn vannak a frissítőpontok, minek kerékpáros kíséret, hacsak nem a pályacsúcsot akarja megdönteni az ember (hogy Simonyi Balázst idézzem, "a Balaton átúszáson sem köt senki mentőcsónakot saját maga mögé a biztonság kedvéért"). 

A nagyobb baj, hogy sok kísérő nem a futója mögött, hanem az mellett haladt, ami pláne problémás ott, ahol az út mindkét oldalán megy az oda-vissza irányú futóforgalom.

Gyorsan elröppent a távolság, máris Vászolyon voltam. Itt gyors frissítés, a falu végén a kanyarban visszanézve pedig láttam, hogy Kriszta és Ivett már közvetlenül mögöttem futnak.

Innentől csak annyi volt a célom, hogy amennyire lehet próbáljak meg velük tartani a célig hátralévő szakaszon.

Így aztán szépen elbolyoztunk Pécselyig, ott a falu végén Ivett aztán begyújtotta a rakétáit és elhúzott, én pedig Kriszta mögött mentem a célig, mivel megbeszéltük, hogy az 5 órán belüli idő már a miénk, nincsen miért rohanni:D

A célban heverésztünk kicsit a fűben, beszélgettünk Janiékkal, Kriszta Ivettet látta el tanácsokkal a Spartathlon előtt, én meg nyalogattam a sebeimet. A talpam persze fájt, szerencsére mára megint eléggé jó, de ettől függetlenül az UB-ig valószínűleg benevezek még egy négy alkalmas lökéshullám terápiára. 

Engem is meglepett, hogy végülis 13 perccel gyorsabbat mentem mint tavaly ugyanitt, ez most a 48-ik helyre volt elég a 140 fős mezőnyben.

Mivel abszolút nem voltam éhes, egyből hazaindultam, Eplény környékén persze már hangosan korgott a gyomrom. Itthon Zsuzsi olyan paprikás csirkével várt, hogy ilyen finomat még nem is ettem. A triatlon mellett többek között a kertészkedéshez és a főzéshez is nagyon ért:D

Most jön egy-két nap pihenés aztán nekiállok bejáratni az "UB támadó" cipőmet, véglegesíteni a frissítési tervet, beszerezni ami még hiányzik.

A rákészülés most sokkal inkább jelenti a fejben való felkészülést, mint fizikait. Nem is olyan régen még 100 fölötti hátralévő napot jelzett a verseny honlapja, de aztán aggasztóan elkezdtek pörögni a számok...már csak 25 nap. 

A ráhangolódáshoz remélem segítséget nyújt majd sokaknak az a kis leírás az útvonalról és a Balatonról, amelyet az UB-ig hátralévő időben négy részletben fogok feltenni a blogra. Az első rész jövő hét kedden érkezik.