Nyaralás és esetem a dobogóval, RossbRUNn 2022
Az Ultra Lupa után sok heverészést nem engedtem magamnak, hanem gyorsan visszatértem a futásokhoz, pláne, hogy ekkor rendszeres hőségriadós napok következtek, rendesen lehetett gyakorolni a dög melegben való futkározást, ami hasznos lehet a Spartathlonra nézve.
Ha pedig nyár és hőség, ideje volt egy kis nyaralásnak végre, ezúttal részben a hőség előli menekülés miatt is a szlovéniai Alpok lett az úti cél.
A két évvel ezelőtti horvátországi kempingezés tapasztalataival felvértezve vettünk egy normális hálófülkés, előteres, négy személyes sátrat amiben kényelmesen elfértünk ketten, vittünk gázfőzőt, elektromos hűtőtáskát, konyhafelszerelést, amit csak kell.
Helyet nem foglaltunk, de elsőre az volt a terv, hogy az ukanc-i kempinget támadjuk de a bohinji-tó nyugati végében. A Bledben araszoló dugóban aztán láttam, hogy már jó előre kiírták, hogy fullon van a hely, így maradt a b-terv, a Bohinjska Bystrica-ban található patakparti Danica kemping. Itt is voltak azért szép számmal, de még találtunk jó helyet.
Gyors sátorverés után vettünk egy kiadós lábvizet a sátrunktól pár méterre suhanó Bohinjska Savica patakban. Utána meg körül néztünk a településen és bevásároltunk a boltban.
Csodálatos volt a hely, a tengerparti zajos kempingezőkkel ellentétben itt csendes, nyugodt emberek vettek körbe minket, legnagyobb számban hollandok és csehek, valamint németek. Az emberek a kempingen sütnek-főznek, könyvet olvasnak, játszanak, senki nem bömböltette a zenét, vagy óbégatott fél éjszakán át, mint azt a tengerparti kempingekben tapasztaltuk.
A megérkezés örömére el is mentem egy 10-es karikára a patakparti kerékpárúton, itt is egyik ámulatból a másikba estem, Szlovénia tuti hely, van minden, hegység, síkság, tengerpart, tisztaság, nyugodt emberek és ausztriai jómód - ez általában jellemzi azokat az országokat, amelyekről az ember szinte soha nem hall a híradásokban, szépen, nyugodtan élik az életüket.
Következő napon úgy terveztük Zsuzsival, hogy "megnézzük a Triglav-ot", ami tényleg csak a távolból megnézés lett.
Felparkoltunk a "Koca pri Savici"-hez (Koca = menedékház), aztán ránéztünk a felettünk tornyosuló félelmetesen magas sziklafalra, mondván, hogy "oké, arra visz a jelzés, de tuti, hogy azon a falon nem kell felmászni".
Rövid erdei kaptató után aztán a fal aljában álltunk és de, pontosan azon kellett felmászni.
Szépen gyűjtöttük a szintet, mindenféle kitett, drótköteles félig-meddig via ferrata-s helyeken a falban.
Közben belefutottunk egy rakás hegyikecskébe is akik nagyon békésen viselkedtek és hagyták fotózni magukat.
A Crno Jezero (fekete-tó) - hoz felérve aztán barátságosabbra váltott az út a triglavi tavak völgyének irányába.
Fel is sétáltunk az itteni menedékházhoz, csodálatos sziklaormok és türkizkék tavak mellett.
Itt megebédeltünk és ittunk sört+kávét, majd kitaláltuk, hogy nem a Triglav felé, hanem inkább a szintet tartva a Komna-hotel felé traverzelünk a hegyek oldalában.
Csodálatos út volt, rengeteg a hajdani gleccser majd az esők által formált mészkő sziklával (ördögszántás), csodálatos virágos rétekkel és hatalmas víznyelő töbrökkel.
A kúszófenyő rengetegben kanyargó ösvény mellett 4-5 méter magas póznákon lévő útirány jelző táblák mutatták, hogy télen itt bizony akár addig is érhet a hó.
A Komna hotel alatt aztán megkezdtük a hosszú ereszkedést vissza a parkolóhoz. Már eléggé beleszédültünk a kanyargásba mire leértünk. Itt ismét megáztattuk a lábunkat a Mala Savica felső szakaszában, jéghideg volt a víz.
Másnap pihenőnapot tartottunk, éjjel nagyon jót aludtunk, miközben kint szakadt az eső.
A pihenőnapon körbe autóztuk a Pokljuka-fennsíkot, ez is csoda hely, kíváncsiságból besétáltunk a Belska-Planina tisztásra, ahol igazi meseházas kis álomvilágot találtunk, ahová a vizet is gyűjteni, vagy forrásból vinni kell, áramot pedig csak a házakon lévő napelemek adnak és persze térerő sincsen. Tehát ez egy igazán élhető hely, ahol majd jó lenne kibérelni egy házat nyaralás céljából.
Szóba is elegyedtünk az egyik ház lakóival (a fafaragásokat készítő bácsi lányával) akik éppen itt nyaraltak, tőlük kaptuk a tippet, hogy véletlenül se a Triglavot erőltessük ha túrázni szeretnénk, hanem menjünk fel a Vogel környékére.
A délutáni hőséget kihasználva találtunk egy eldugottabb strandot a bledi-tó mellett és SUP-al beeveztünk a szigethez, meg fürödtünk egy jót.
Este még futottam egy 15-ös karikát a bohinji-tó érintésével, mondanom sem kell, meseszép volt ez is.
A következő hegyi túrát aztán a tanácsot megfogadva a Vogel-síterep kabinos liftjének parkolójából indítottuk.
Persze mindenki liftezett, mi úgy terveztük, hogy majd lefelé jövünk csak vele.
A völgybe vezető erős piros sípálya nyomvonalán lihegve kapaszkodunk fel a Rjava Skala-ra a kabinos lift felső állomásához, rendesen leizzadtunk.
Innen aztán a már lankásabb sípályákon másztunk egészen a Sija-csúcs tövébe, ahol egy kis ejtőzés és evés után a csúcstámadás mellett döntöttünk, csodálatos panoráma nyílt felülről körbe, az Adriai-tenger is szépen látszott, szemben pedig a Triglav dupla púpja és a rengeteg szomszédos hegycsúcs.
Lefelé a Sija aljában láttuk, hogy az itteni négyes ülőlift mindenféle jegy ellenőrzés nélkül jár, így potyáztunk egyet vissza a Orlove Glave-ig.
Innen még leszaladtunk a kabinos lift hegyállomásának vendégőjéhez, ahonnan kávé és sör mellől csodáltuk meg az alattunk elterülő bohinji tavat.
Miután a sörtől felbátorodtunk azt a döntést hoztuk, hogy inkább lefelé is sétálunk a felvonó helyett.
Ez érdekesre sikeredett, mert felfelé még mászható egy erős piros sípálya nyáron zúzottkővel vastagon borított lejtője, lefelé bizony sítechnikai elemeket kellett bevetnünk.
Így aztán a pálya szélén lefelé óvatoskodó túrázókat lepipálva Zsuzsival a kövek közé süppedős, félig talpon csúszós, farolgatós, kontrollált lefelé veretést választottuk a meredekebb részeken, jót szórakoztunk, persze a cipőink leérve nem látszottak ki a mészkőpor alól.
Ezen az estén sem kellett ringatni. Vacsorára minden nap főztünk valami kulináris mesterfogást (konzervkaja melegítése, vagy tésztafőzés+szósz).
Reggelire pedig ott volt a hűséges kávéfőzőnk, meg a sátrunktól 20 méterre lévő pékség választéka.
A következő napon ismét pihenősebbre vettük a figurát, előre foglaltunk korai időpontra helyet a Vintgar-szurdokba, csodaszép volt ez is és elkerültük még a tömeget. Visszafelé a csodálatos Száva-völgyre nyílt kilátás.
Utána meg strandoltunk/SUPoztunk egy nagyot a bohinji-tavon, mindkét tó, bár alpesi tavak, nagyon kellemesen meleg és kristálytiszta vízzel várja a fürdőzőket.
Másnap reggel szedtük a sátorfánkat és hazajöttünk, mivel a tesóm esküvőjére voltunk hivatalosak, de az biztos, hogy ide még visszamegyünk és akkor a bringákat is visszük.
Itthon aztán építkezéssel/ház bővítéssel töltöttem az időt és persze futással. A múlt hét végén végig izgultam a Korinthosz mezőnyének hőséggel való küzdelmét és valahol aztán csak egy kicsit bántam, hogy idén ez a verseny kimaradt a naptáramból.
Persze szerettem volna menni és Szekszárdra egy jót "babatávozni", mert Spartathlon előtt még jól jött volna egy hosszú edzés, de a +40 fokos töltésen küzdő mezőny élménybeszámolói aztán enyhítették a bánatomat, mert immár sorsolással lehet csak bekerülni erre a versenyre, ott pedig valami reménytelen helyet sikerült megcsípnem így le is tettem a témát.
Meglepetésre aztán nyár elején jött az értesítés, hogy annyian visszamondták a nevezést, hogy mégis indulhatok, de eddigre már volt más szervezett programom erre a hétvégére, így nem tudtam élni a lehetőséggel.
Ezért aztán még korábban kerestem magamnak valami hosszabb futóversenyt, pont kapóra jött a Runion által ezúttal Szánóczki Szilvi és lelkes segítő csapata által másodszor megrendezésre kerülő lókúti "RossbRUNn" ultra.
Nem szeretem a körözős versenyeket, de ez itt csupán négy kört takart és egy kör mégiscsak 14 kilométeres volt, tekintélyes szintkülönbséggel.
A versenyt a heti hosszú futásnak szántam, hogy meglegyen a nagyjából 120 kilométer a hétre.
Az már előre látszott, hogy ez egy igazi családias verseny lesz, mert az 56 kilométeres távon mindössze 10 névből állt a rajtlista. Ezen kívül volt még maratoni, 28, 14 és 7 kilométeres verseny is.
Kíváncsian érkeztem Lókútra, jártam már itt futóversenyen korábban illetve pár hosszú futásnál érintettem a környék futóútvonalait.
Voltak azért ismerős arcok, Witmann Jani (FutaJani), Ihász Vera (FutaVera) és Kelemen Anett (FutAnett) is indult a versenyen.
A rajt előtt Janit és Kersner Krisztinát csokiba tűzött gyertyával köszöntötték a szervezők, Szilvi és Elemér, a születésnapjuk alkalmából.
A rajt után a mezőny élére álltam (ÉN, a mezőny élén, jókat nevettem magamban ezen), soha nem futottam még ilyen pozícióban, közben beszélgettem a felvezető biciklis Sümegi Elemérrel, aki azon kívül, hogy ultrafutó, hegedűkészítéssel is foglalkozik.
A falun át hullámzó utat elhagyva balra kezdődött egy kis hegymászás egy poros-köves úton, háttérben a Balatonnal, aztán egy karám mellett letaposott fűben vezetett az út. Itt egy barátságos lovacska érkezett üdvözlésre.
Nem sokkal később erdőbe ért az út, majd éles jobbos kanyar után erős lejtőkkel ereszkedett az út a Mohos-kő aljába. Itt egy réten volt az első frissítőpont.
Innen továbbra is a piros háromszögön egy vízmosásos úton enyhén emelkedett az út a Kis-Papod oldalában majd egy újabb jobbos kanyar után elkezdődött a hosszú mászás a Papodra.
Előbb árnyas és meglehetősen "vadjárta" erdőben haladtam, itt megérkezett rám hátulról Szegedi Tamás, mellettünk megy úgy 15 szarvasból álló rudli futott az erdőben. Tamással beszélgettünk UB-ról, UTH-ról és Mozart 100-ról, majd rájöttem, hogy futottunk mi már együtt egy szakaszon tavaly a Mamma Montana-n a tési-fennsík gabonatáblái között.
Később feketeszederrel szegélyezett út következett, majd két sziklásabb mászás, itt már teljesen együtt volt a 4 fős férfi mezőny.
Tamás aztán elhúzott előre, mi pedig Janival haladtunk tovább. Fent a Papodon volt a második frissítőpont, innen pedig erős lejtők következtek, majd némi mászás megint, aztán lankás lefelé egy tobozokkal borított úton, ahol nagyon kellett vigyázni a bokára.
Az erdő szélén egy sorompó megkerülése után aztán már látszott Lókút a távolban, jól futható lankásan lejtő úton szép tempót lehetett itt menni.
Lókút előtt még volt egy erős jobbos, majd balos kanyar, letaposott füves réten való futás, majd a falu utcáin át érkezés a versenyközponthoz.
Janival láttuk, hogy Tamás jócskán előttünk jár, viszont a negyedik férfi Juhász Attila szorosan a nyomunkban volt.
Igaz ez még csak az első kör volt:D
A pálya szélén elhelyezett hűtőtáskából frissítettem, ide volt bekészítve 7 gél és 4 kulacs ital (két Long Energy és két I'am Mineral).
Továbbra is Janival haladtunk a második körön, jól elbeszélgettük az időt, majd a frissítőpont után komolyabb tempóra váltott, így aztán egyedül folytattam az utamat.
A második Papod mászás után lefelé aztán beértem Tamást, aki izomgörcs okán "kármentőzött", azaz felfelé tempós gyaloglásra váltott, ilyenkor megelőztem, lefelé viszont veszett tempót diktált, ilyenkor meg ő előzött meg engem.
Előttem ért a második kör végére, megállt frissíteni, én pedig megpróbáltam előnyt szerezni.
A falu végén az emelkedő tetejéről visszanézve aztán láttam, hogy mögöttem úgy 500 méterrel sincsen senki, így aztán nyugodtan futottam tovább.
Ebben a körben már a frissítőkön is vettem fel vizet+kólát, mert bár a nap nem sütött ki és túl meleg sem volt, a páratartalom és a szint miatt azért izzadtam rendesen.
A Papod előtt láttam egy őzet és egy kis vaddisznót (szerencsére anyuka nélkül), meg folyamatosan ettem a kezem ügyébe kerülő fekete szedret az út széléről.
A harmadik kör második felében előztem és előztek a más távokon induló futók.
A negyedik körben már semmi különös nem történt, viszont olyan változatos volt a pálya, hogy körről körre fedeztem fel még új dolgokat, mivel sokat kellett az embernek a lába elé nézni, meg az utolsó körön is éreztem úgy, hogy "nahát, itt ma még nem is jártam".
Fent a Papodon kérdeztem a frissítőpont kedves személyzetet, akik minden körön már messziről hajráztak és a nevemen szólítottak, hogy "a Jani itt van valahol előttem ugye?", mire az volt a válasz, hogy "hát, ő körülbelül most ér célba", így aztán nem volt semmiféle üldözési kényszerem, szépen leporoszkáltam a hegyről és másodikként célba értem, ráadásul a versenyt nyerő Jani akasztotta a nyakamba az érmet.
A célban aztán vártuk a többieket, harmadikként és női elsőként Vera futott be, majd szépen jöttek a sorban a versenyzők.
Közben jókat dumáltunk Resz Bandival, Janival, Verával, Attilával és persze a szervezőkkel, ettünk gulyást és életemben először futóversenyen dobogóra állhattam, ami azért igencsak szokatlan terület számomra, mert eddig a közelébe sem kerültem. Igaz nekem bőven elég az is, ha stabil középmezőnyös futó vagyok akinek nem kell versenyeznie a szintidővel (na majd a Spartathlonon!).
A négy kör alatt combos, mintegy 1900 méternyi szintkülönbséget gyűjtöttünk össze.
Maga a verseny, bár az időpont nem volt túl kedvező az ugyanezen a napon rendezett Szufla és Nagyatád ExtremeMan, az egy héttel ezelőtti Korinthosz, illetve a másnapi Szavanna-trail és Pápa félmaraton miatt - szerintem sikerre van ítélve, ide jövőre is szeretnék visszatérni.
A szervezés számomra kifogástalan volt, bár egyébként sem vagyok finnyás, de minden klappolt, a település alapból egy kis ékszerdoboz, a környék erdői pedig a Bakony legérintetlenebb, legvadregényesebb vidékeihez tartoznak.
