Mint a tenyeremet! Black Hole 20↦ 22
A tavasz végleg beköszöntött (?), a sítúra szezont lezártam, a világ pedig ahogy az utóbbi években tavasszal (is) szokása, teljesen a feje tetejére állt.
Ha egyik irányba nézett az ember, akkor színesszagoshangos és hatásvadász élő közvetítést láthatott arról, ahogyan egy szomszédos országot éppen porig rombolnak a kőkorszaki ember szintjén megrekedt problémamegoldó képességgel rendelkező ország és hadvezérek parancsára.
Kicsit arrébb éppen azt elemezgették, hogy mi történik ha atombombát dobnak ránk, odébb fordulva hazai politikusok és az általuk (közvetetten persze az adófizetők által) pénzelt megmondóemberek magyarázták 0-24-ben minden felületen, minden oldalról, hogy miért is vagy te mint választópolgár a legeslegutolsó utáni féreg/buta/műveletlen/tájékozatlan/erkölcsi nulla/hazaáruló/rosszember (de kb. szó szerint) amennyiben nem pont rájuk méltóztatsz szavazni.
Kiegészítve persze a válogatott világvége jóslatokkal, amennyiben nem ez, vagy az győzne.
Odáig sikerült eljutni a színvonalnak, hogy a mostani kampányhoz képest pl. a 94-es egy komplett doktori disszertációnak tűnik. Most kb. az volt az érzésem, hogy idióták kiabálnak idiótaságokat, hogy ezzel további idióták kegyeit nyerjék el, na nem azért, mert ők annyira kiválóak, hanem azért, mert bár ők sem túl jók, de a másik szerintük még náluk is sokkal de sokkal rosszabb (butább, hazaárulóbb, beszámíthatatlanabb, felelőtlenebb, erkölcstelenebb, bűnösebb, stb.).
Egy átlagos nagy csoportos óvodai veszekedés valószínűleg magasabb színvonalon folyik. Persze a legfélelmetesebb az egészben, hogy ez a fajta kommunikáció működik is idehaza, tükrözve az általános szellemi és mentális színvonalat.
Ezzel nálam kb. azt érték el, hogy a végén elgondolkodtam azon, érdemes-e egyáltalán venni a fáradtságot arra, hogy a saját maguk által kialakított és elmocsarasított nagy politikai homokozóban egymást sárral és macskaszarral lelkesen dobáló résztvevők közül bárkire is szavazzak.
Eléggé sovány opciónak ígérkezett az a lehetőség, hogy az mellé tegyem az ikszet, aki érzésem szerint a legkevésbé szándékozik kicseszni velem a következő négy évben.
Jó is volt kiszakadni végre az erdőbe, mert már ott tartott az egész a kampányidőszak vége felé, hogy ha megnyitottam a vízcsapot (vagyis, találóbb, ha lehúztam a WC-t), akkor onnan is előbújt valami fizetett megmondóember aki arról papolt, hogy kire kell szavazni.
Na de ennyit a politikáról és közéletről.
A tavasszal együtt elérkezett két év után végre, a várva várt verseny ideje, a versenyé amelyik 2020-ban a végsőkig kitartott a rendezés mellett covid hisztivel szemben és amelyik sajnos az elsők között esett áldozatul a "maradjotthon és/vagy mindmeghalunk" eljárásrend leginkább értelmetlen tiltásainak.
Viszont - mivel az ötlet azóta sem fáradt el, a verseny gyakorlatilag úgy kezdett el legendássá válni, hogy még meg sem rendezték.
Nevezésem gyorsaságát a rajtszámom tükrözi:)
A szervezők (Márkus Öcsi, Simonyi Balázs és Izer Emőke) aztán szépen vezették fel az eseményt, mindenféle hasznos infókat tartalmazó humorvideókkal és bejegyzésekkel, a maroknyi 2020-ban "bent maradt" résztvevő aztán szépen kiegészült a maximális 150-es létszámig a nevezés újranyitásakor.
Zsuzsi is benevezett, pedig én nem kifejezetten bíztattam erre, de maga is akkora őrültségnek érezte a koncepciót, hogy nem akart kimaradni belőle. Nem vihetsz semmit, csak egy kulacsot, fejlámpát, zsebkendőt és hővédő fóliát, abból kell frissítened amit a pontokon találsz, nem ismered a távot és az útvonalat sem.
A tavaszi idő és a csapadékmentesség olyan rég óta tartott, hogy már a verseny előtt két héttel elkezdték jelezni a hosszú távú előrejelzések, hogy ott lesz bizony egy beszakadás a hőmérsékletben és csapadék is várható bőven (vegyes halmazállapotú!).
A verseny előtti héten a hét eleji +20 fokos napsütés után konkrétan fagypont közeli hőmérsékletet és ismétlődő havazást jósoltak a szombati versenynapra. Szerencsére ez aztán szelídült olyan módon, hogy csütörtökön és pénteken esett az eső, szombatra meg csak a hideg maradt és a szél, délutántól pedig némi havazás is ígérkezett.
Ezt én személy szerint nem is éreztem problémásnak, hiszen azért futottam jó pár hosszabbat az elmúlt évek telein meglehetősen mostoha körülmények között, így van gyakorlatom ezen a téren. Persze szívesebben futottam volna ragyogó napsütésben, kellemes 20 fokkal, de hát az élet nem kívánság műsor.
Voltak azért ötleteim már a verseny első beharangozása után a lehetséges útvonalakra, rajzoltam is pár 100km körüli pályát, abban biztos voltam, hogy fel fognak futtatni minket a Kőris-hegyre, legalább egyszer (SEM).
Ugyanígy biztosra vettem, hogy az útvonal részben vagy egészben érinteni fogja a Bakonybél - Vinye (Zabolai út), Bakonybél - Farkasgyepű, illetve a Huszárokelő puszta - Farkasgyepű erdészeti utakat. Kisebb esélyt adtam annak, hogy esetleg Bakonybélből délre erdészeti úton futtatják a mezőnyt a Középső-Hajag-on át akár Herendig, vagy valahogyan elcsavarják az útvonalat a Tés és Bakonynána körüli utakig.
Annyit tudtam előre biztosan, hogy mivel már többször átfutottam/tekertem/túráztam a teljes Bakonyt keresztbe-hosszába, oda-vissza, mindig tudni fogom, hogy pontosan hol vagyok és merre tartok.
Lássuk a történtek mennyire cáfoltak rá az elméleteimre.
Pénteken este elmentünk Zircre felvenni a rajtszámokat, aztán vacsoráztunk egy jót a versenyközponttal szembeni pizzériában, ahol persze már futókkal is spanoltunk, meghallgattuk a technikai értekezletet, Öcsi a szokásos szarkasztikus stílusban nyomta, persze minden mondatában főszerepet kapott a feltételes mód és az ismeretlenre való hivatkozás, ahogyan ez a versenyhez illett is.
Kérdezni is lehetett, be is dobtam a sokakat foglalkoztató "aszfaltos, vagy terepcipő?" kérdést, mire a válasz az volt, hogy igazából a versenyt felvezető bejegyzésekben nagyjából el volt rejtve a döntéshez szükséges információ.
Ezért gyorsan megnéztük újra a legutolsó "oktatóvideót" Öcsi és Balázs főszereplésével és ebben mindkettőjükön aszfaltos cipőt véltem felfedezni - mint persze kiderült - erre a kérdésre tulajdonképpen nem is létezett 100%-ban jó válasz.
Másnap jó korán keltünk, mivel csak 50 kilométerre vagyunk Zirctől, nem kellett ott aludnunk. A fogvacogtató szeles hajnalban a megérkezés után az autóból kiszállva már éreztem, hogy ez a nap nem arról fog szólni, hogy "jajj, de melegem van".
Otthon sok vacillálás és időjárás nézegetés után a fullos téli szett mellett döntöttem, amit aztán nem is bántam meg a nap folyamán.
Azt tartottam szem előtt, hogy egész nap futni fogunk és a végén kimerülve havazásban, szélben sem szeretnék egy kicsit sem fázni.
Alulra windshield-es nadrágot vettem, amiben már kétszer körbefutottam télen a Fertő tavat. Felülre két hosszúujjú technikai felső és a vastagabb téli futókabát jött, csősál, sapka, kesztyű.
Aszfaltos cipőben mentem, ahogyan a mezőn kb. 80%-a.
Zircen felvettük a nyomkövetőket, megvártuk míg kivilágosodik és már indultunk is.
Elsőre azt tippeltem volna, hogy nyugat felé indulunk Tündérmajor, vagy Borzavár irányába. Ebből egyedül a nyugati irányt találtam el.
A Bakonybélbe vezető országút szélén futottunk hullámzó terepen Szarvaskúton és Aklin át egészen Pénzesgyőrig.
A Kőris-hegy ekkor még felhőbe burkolózott de az idő kellemes volt a futáshoz.
Pénzesgyőr elején aztán jobbra lefordultunk az országútról erdészeti utakra, az első frissítőpont után és azokon futottunk a falu mellett.
Előttünk magasodott az erdészeti védettséget élvező Som-hegy amely csak engedéllyel látogatható, így arra számítottam, hogy vagy jobbról, vagy balról fogjuk kerülni, de fel tuti nem megyünk.
A bal oldali kerülés nézett ki valószínűbbnek mikor az országúttal párhuzamosan megérkeztük a hegy aljába, de aztán szépen fordultunk jobbra és direktbe nekiálltunk megmászni a hegyet. Végtelen medvehagyma mezőn vágtunk át, isteni illattal.
Varga Szilvi és Lubics Szilvi vezetésével "vonatoztunk" fel a hegytetőre. Itt a medvehagyma alatt mindenféle guruló köveken evickéltem és a tavaszi szélviharok miatt meglehetősen sok hatalmas kidőlt fatörzsön is át kellett verekedni magunkat.
A hegy leg-meredekebb oldalán mindenféle vadcsapásokon ereszkedtünk aztán lefelé, hát itt nagyon éreztem az aszfaltos cipő gyengeségeit ezen a terepen, alapból nem kötöttem szorosra, mert tudtam, idővel a lábfejem majd szépen úgyis "beledagad" a cipőbe, de a lazára kötött cipő csak az aszfalton komfortos, itt nagyon kellett vigyázni a bokámra.
A Som-hegyet elhagyva láttam, hogy egyértelműen Bakonybél felé tartunk és idővel keresztezni fogjuk a Száraz-Gerence völgyében húzódó erdészeti utat.
Élveztem, hogy jó a helyismeretem itt és nagyon jó időtöltésnek bizonyult végig az, hogy latolgattam (csekély sikerrel), vajon merre folytatódik majd az utunk.
Be is futottunk Bakonybélből a Kőris-hegy felé vezető erdészeti útba, itt meglepetésemre nem jobbra, a kőris-hegyi leágazás felé, hanem balra, Bakonybél irányába mutattak a nyilak.
Gondoltam, hogy a Kőrist majd a későbbiekre tartogatják.
Bakonybél Zirc felöli végére a balra kiágazó rövidítésen értünk fel, ha az úton maradtunk volna akkor a falu Pápa felöli végén kötünk ki.
Kis mászás után aztán a falun át haladó Zirc-Pápa országút szélén csorogtunk le a Bencés apátságig és az itteni második frissítő pontig.
A pontok, ahogyan Öcsi versenyein megszokhattuk, kedves Staff-al és minden földi jóval el voltak látva. Pl. gélek, GU teljes választék! Alapból is ezt a gélt használom, így nagyon kényelmes volt, hogy nem nekem kellett cipelni!
Minden ponton elkérték a kulacsomat és töltötték bele a fele kóla fele víz koktélomat. Minden ponton ettem sajtot és tucc kekszet, lefojtva csokival és vaníliás karikával, ez volt a menüm végig, plusz egy gél, amit magammal vittem. A pontok általában 8-10 kilométerre voltak egymástól, minden két pont között megittam fél liter folyadékot.
Az országutat követve ereszkedtünk a Gerence völgye felé, itt arra számítottam, hogy csak jobbra fordulunk és indulunk meg a Kőris irányába (ez volt az egész napos kattanásom). Ez helyett a falu végén balra, a Farkasgyepű felé vezető erdészeti útra térünk le, ahol két hete futottunk Zsuzsival, csak fordított irányban.
Itt az fordult meg a fejemben, hogy akkor lefutunk talán egészen Farkasgyepűig, de egy hosszú mászás után éppen jobbra le is tértünk az útról a Mária-útra, itt Prantner Gáborral elemeztük kicsit az aszfaltos Hokák gyengeségeit saras terepen.
Nemsokára elértük a vaskapui kőbánya sziklafalait, innen pedig a hajdani Franciavágás - Városlőd erdei vasút nyomvonalán futottunk, egészen míg kereszteztük a Hubertlak, Huszárokelő-puszta irányába vezető erdészeti utat. Itt volt a harmadik frissítőpont. Minden frissítőállomáson kint volt egy óra a pontos idővel, a következő pont távolsága, valamint a pont zárási időpontja (szintidő).
Mivel szerencsére több órás előnnyel rendelkeztem a szintidőhöz képest, ezeket az adatokat már nem is nagyon figyeltem. A kilométer összeadogatást is elengedtem valahol 40 körül.
Hosszú, meglehetősen monoton futás következett egészen Huszárokelő-pusztáig. Ezen az úton is futottunk két hete és régebben is jártam itt már párszor futva-biciklivel vagy túrázva.
Huszárokelő-pusztánál volt a negyedik pont, itt úgy tippeltem, hogy vagy egyenesen az országúton átkelve, vagy jobbra vissza Bakonybél felé fogunk futni, hogy aztán a Réz-bükki úton menjünk fel a Kőrisre.
Ez sem jött be, mert balra fordulva az országút szélén futottunk Bakonykoppány felé.
Gondoltam, hogy akkor a Bakony északi peremén fogunk átvágni Fenyőfő felé. Ez pontosan be is jött, Bakonykoppány után Bakonyszűcs elején szépen el is fordultunk jobbra és indult a hosszú egyenes Fenyőfőre.
Itt is futottunk még 2017 telén Zsuzsival, az út eleje eléggé vegyes (szemetes) képet mutatott, majd a fenyvesbe érve kellemesen hullámzó homokos út vezetett Fenyőfőre.
Jobbra a Kőris-hegy már kibújt a felhőből és látszott, hogy a felső 50 méteren deresen fehérek a fák, gondoltam milyen szép lesz majd odafent.
Fenyőfőn az ötödik pont után keresztülfutottunk a falun, amit nem bántam, mert ha innen jobbra tért volna le az út, az azt jelentette volna (ha az a volna ott nem lett volna), hogy a Hálóvető-árkon, vagy a Bécsi-árkon kell felmászni a Zabolai útra, aztán a Kőrisre.
A faluban Veress Béla köszönt rám, akivel a második Fertő kerüléskor futottunk együtt pár kilométert, beszélgettünk kicsit, aztán ő tempózott tovább.
A Vinyére vezető aszfaltos úton jól lehetett futni, itt nagy összegben fogadtam volna arra, hogy a Hódos-ér völgyénél jobbra fordulunk és onnan másszuk meg a Kőrist.
Meg is lepődtem, mikor erről szó sem volt, hanem Vinyén a hatodik pont után leereszkedtünk a Kőpince-forráshoz a Cuha völgyébe, és a patak mellett, innentől a Bakony-félmaratonokról ismert útvonalon futottunk tovább, hátunk mögött hagyva a Kőris-hegy vidékét. A ponton nagyon jól kinéző forró levest is kínáltak amit gyomorilag sajnos kockázatosnak éreztem, ezért maradtam a klasszikus korábban említett "menümnél".
A Zsidó-réten átvágva a sárga jelzésen kerültük a Zörög-hegyet, aztán a szántók szélén és között, felázott, csúszós-saras földutakon ereszkedtünk a Bakonyszentlászló - Bakonyszentkirály országúthoz.
Kereszteztük a 82-es utat, aztán Szentkirályon és Cseszneken futottunk, ez utóbbiban fel a vár aljába. Ezen a szakaszon Farkas Zolival sétálgattunk együtt, megbeszélve a Spartathlont, aktuálpolitikát, futás, sérülés témákat.
A várat jobbkézre magunk mögött hagyva arra gondoltam, ha ezt az utat nem hagyjuk el, akkor a Kő-árkon, vagy akár az Ördög-árkon keresztül is folytatódhat az út.
Nem így lett, mert az utolsó házaknál élesen jobbra fordulva leereszkedtünk a meseszép Kőmosó-szurdokba, majd a várat a másik irányból megkerülve a piros kereszten visszatérve a házak felé egyszer csak elénk állt egy hatalmas célkapu, NN Ultrabalaton lógóval, Balatonederics frissítőpont táblával és persze Mukival és az UB Staffal. Ez volt a hetedik pont, zsíros kenyérrel, minden földi jóval.
A pont után átbújtunk a 82-es út alatt és az úttal párhuzamosan érkeztünk az Aranyos-patak völgyébe. Azt tudtam, hogy az út amin haladunk, ha le nem térünk Károlyháza-Gézaháza irányba, akkor a Cuha-völgyébe visz.
Így is lett, jó sok sarazás, csúszkálás után a Cuha-völgyi erdészeti útra értem és balra fordulva kis futás után a porva-cseszneki vasúti megállóhelyhez. Itt leginkább egyedül futottam, illetve Kormos Kittivel kerülgettük egymást, közben hátulról érkezett Fűrész Edit gyorsvonati sebességgel. Ezen a részen kezdett feltámadni a szél és elkezdett havazni.
A vasút melletti erdészháznál a szalagozás jobbra fordult és az út a gyerekkoromból nagyon jól ismert sárga kereszt jelzésen folytatódott. Gyerekkoromban ősszel és tavasszal majdnem minden hétvégén errefelé kirándultunk.
Az út pedig a Hódos-ér völgyébe vezetett át. Itt két lehetőség volt, jobbra fel a Zabolai-útra és azon a Kőris-hegyre, vagy balra Porva irányába.
Balra fordultunk, itt utolértem Kittit és egészen a Porva végén lévő nyolcadik frissítőpontig együtt elemeztük az út szépségeit/viszontagságait, illetve mesélt a tavaly nyári kék-túra futásáról.
Porvára a nagy Betyár körről ismerős szakadékos földúton majd némi mocsaras részen (a Hódos-ér forrásvidéke) értünk.
A faluközpontban az út elágazik, balra Szépalmára vagy Borzavárra lehet eljutni, ez volt a tippem is, persze jobbra fordultunk és a focipályánál lévő frissítő után balra indultunk egyenesen a Kőris-hegy irányába.
Pár száz méterrel magam előtt láttam Zsuzsit, örültem, hogy nem szállt ki.
Azt nagyjából kimatekoztam a pontos időből és a pont zárási idejéből, hogy az már nem fér bele a napba, ha fel kellene mászni a Kőris-hegyre, de az út továbbra is egyenesen arra tartott. Ménesjárás-pusztán számítottam arra, hogy balra letérve talán megindulhatok visszafelé Szépalmán át Zirce, de az út egyenesen felvitt a Zabolai útra (Barátok útja).
Itt poroszkálva egy pisilés során elhagytam az egyik kesztyűmet, mikor észrevettem, hatra nézve láttam, hogy 150 méterre hever az út közepén, persze visszafutottam érte.
Szépen és tök egyedül poroszkáltam az aszfaltos úton, bal kézre a kis-szépalmai vadászház egy barátságos kutyussal, aztán megkezdődött az ereszkedés lefelé a Kőris-hegyi leágazás felé, itt szerencsére a jelölés letért balra és tudtam, hogy innen már Szépalma-pusztára kell futni.
Így is lett, csodás réteken élénk szélben, szállingózó hóval a Dornyay emlékút érintésével értem Szépalmára.
Az itteni kilencedik frissítőponton értem utol Zsuzsit, akivel innen együtt folytattuk. Elmesélte, hogy fáj a lába és, hogy hányszor ki akart szállni, de azért ő nem olyan fejben aki felad egy versenyt, igaz ez volt az első komolyabb ultrája (eddig két Szentendre Trailt zsebelt be).
Az útirányunk egyértelműen Pálihálás-Tündérmajor irányba vitt, mondtam Zsuzsinak, hogy tutira a következő pont lesz az utolsó, itt beért minket Kitti is, őt is elláttam ezzel az infóval, szerencsére igazam is lett, egy hosszú aszfaltos felfelé után Tündérmajorban az utolsó, tizedik pont személyzete hangos ovációval fogadott minket.
Ettünk egy kis ropit és gumicukrot majd jöhetett az utolsó szakasz. Ez a Betyár-kör befutó szakaszával egyezett, Zirc utcáin ereszkedtünk vissza a versenyközpontba.
Itt Öcsi, mint minden versenyén, személyesen várt minket és gratulált, én pedig különösen büszke voltam Zsuzsira, aki bár váll problémák és megfázás miatt gyakorlatilag alig tudott készülni erre a versenyre, simán helyt állt, azért azok az ironmanek nem múlnak el nyomtalanul, bizonyítva, hogy ha valaki fejben képes valamire, annak a teste általában engedelmeskedik.
Az utólag megadott útvonal file szerint a táv 85,4 kilométer, a teljes szint emelkedés pedig mintegy 1700m volt. Ezt Zsuzsival 11:09 alatt futottuk le. 136-an rajtoltunk el, ebből 17-en kényszerültek feladni a versenyt sérülés vagy időtúllépés miatt, én a 107 férfi induló közül a 67-ik, Zsuzsi a 29 női induló között a 14-ik helyen értünk célba.
Utólag kiderült, hogy mekkora szerencsénk volt az időjárással. A verseny előtt két napon át gyakorlatilag szakadt az eső, a verseny utáni napon pedig erre ébredtünk itthon, a Bakonyban ennél több esett persze (legalább 10 centi)!
Mit is mondanék mást a végén...nem egészen 4 hét és UB !
