Megfogyva bár, de törve nem. UB2021
Tavaly az Ultrabalaton után azt írtam, hogy remélhetőleg először és utoljára futottam októberi UB-t, nos ez a tézis idén megdőlt, hiszen május helyett ismét október elején indult neki a mezőny a tókerülésnek.
Májusban más körbefutni, az még a szezon eleje, akkor a nappalok hosszabbodnak, az éjszakák rövidülnek, madárénektől hangos az alkony és a hajnal, békazenétől az éjszaka, friss, virágillatú, üde zöld minden.
Az október más, ilyenkor még érezni a nyár utolsó napsugarait, de "ez a meleg már nem az a meleg". A természet csendes, őszies meleg színekben pompáznak a lombok, az erdős részeken friss avar illat van, a hűvös és egyre hosszabb éjszakában csak a tücsökciripelés búcsúztatja a nyarat.
Az éjszaka két órával hosszabb mint tavasszal, a nappal ugyanennyivel rövidebb. A futószezon java már mögöttem, de a legkomolyabb próba még csak most következett.
Persze nagyon is szeretem az őszi, csendes Balaton partot, különleges hangulata van.
A szőlőskör után ismét fájogatott a bal sarkam, igyekeztem pihentetni, azt is tudtam, hogy a felkészülés, teljesítés már nem az utolsó hetek futásmennyiségén fog múlni, sokkal inkább azon, hogy mennyire sikerül viszonylagos épségben, gyógyulási pályán tartani a talpamat.
Kényes egyensúlyozás volt, a lökéshullám terápián mindössze három alkalmat írtak elő. A terapeuta szerint nem súlyos a téma, mert nem fáj annyira (vagy túl jól tűröm a fájdalmat), mindenesetre a gép maxon ütött én pedig mint valami mazochista, úgy vártam a kezeléseket. A második kezelés után azt javasolta, hogy nincsen szükség többre.
UB előtt két héttel azért csináltam végre egy 100 kilométeres hetet csak amolyan ön megnyugtatásként, szerencsére egyáltalán nem éreztem megerőltetőnek. Az utolsó két hétben pedig szépen rövidebb futásokkal levezettem és rápihentem a nagy futásra. Sokat nyújtottam és óvatosan egyensúlyoztam a futások és a túlzott terhelés között.
Persze a folyamatos sérüléstudat és a váltakozó fájdalmas/fájdalommentes időszakok miatt voltak mélypontok a felkészülés során de az utolsó két hétre szerencsére sikerült fejben is ráfordulni a tejesítésre.
Főleg Zsuzsitól kértem és kérek elnézést, mert az utolsó napokban már rettenetesen zsémbes voltam a parától. Ő pedig kis angyal módjára eltűrte. Közben meg többet aggódott értem mint én saját magamért.
Az előkészületek most másképp zajlottak, mint az eddigi UB-ken, hiszen az eddigi két teljesítésemtől eltérően, mikor 10-15 kilométerenként találkoztam a Zsuzsival aki frissített, most saját frissítéssel indultam neki, ami azt jelentette, hogy futózsákban és az övben vittem magammal amit kell, illetve előreküldtem az utántöltésekhez szükséges dolgokat a badacsonyörsi (47km), keszthelyi (81km), máriafürdői (94km), földvári (141km) és kenesei (183km) pontokra.
A saját frissítésnek, ami persze a gyakori frissítőpontok miatt még így is távol áll attól mint amit például a tavaszi futásokon csináltunk Krisztával, egészen más sportértéke van, mint az állandó kísérős ultrázásnak.
Persze számoltam azzal, hogy több időt kell töltenem a frissítőállomásokon ha semmilyen segítségem nincsen a staffon kívül.
Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy az ultrafutás mentális oldalához elengedhetetlenül szükséges képességek (illetve ezeknek a folyamatos fejlesztése) és az állandó biciklis kísérés/etetés/itatás/lelkisegély/stb. valahol egymásnak ellentmondó dolgok, pláne egy olyan versenyen ahol 5 kilométerenként frissítőpont van.
Simonyi Balázsnál jobban szerintem nem írta le senki ennek a lényegét:
"magammal, magamért futok, magammal küzdök, nem kell külső beavatkozás, pszichológiai trükközés, mert értelmetlen. A trükk benned van."
https://nemaze.blog.hu/2017/01/19/futodilemma1_kiseres
Nyilván egy első teljesítéskor sokat segíthet az állandó jelenlét nyújtotta biztonságérzet, de én nem tudnám elviselni ha folyamatos társaságom lenne egy ilyen versenyen (ez persze egyéniségfüggő).
Idővel azonban amolyan érési folyamat részeként érdemes rálépni arra az útra, mikor már nem kell állandó kísérés. Megéri, mert egészen más helyzetekben találja magát az ember, leginkább olyan "ön-közeliekben" amit másképp nem tapasztal meg.
Bár nincsen tapasztalatom az állandó kísérős ultrázás terén, de - szerintem - egyedül, vagy követővel akivel csak 15-20 kilométerenként találkozik az ember, szerintem könnyebb.
Ide kívánkozik Kelemen Anett (aki nem vádolható tapasztalatlansággal) beszámolójából is egy részlet pontosan ebben a témában, tökéletes megfogalmazással:
"A rajt előtt vissza kellett rohannia a bringásomnak a hotelbe, mert a kerék felszereléséhez való alkatrészt otthagyta. Rajt előtt 7 perccel már a zónában voltam, hív: nem fér rá a bringára sem a két oldaltáska, sem pedig a kosár. Döntsek, vagy kísér bringával, de a hátizsákjába csak pár cucc fér, vagy jön kocsival a csippantós pontokra. Ez utóbbi mellett döntöttem. Azt gondoltam, ideje végre felnőnöm. A bringásnak könnyebben panaszkodok, hisztizek. Így teljesen magamra voltam utalva, nem volt ki rám szóljon, mikor egyek, nem volt kinek sajnáltatnom magam..."
Az időjárás előrejelzés egy héttel a verseny előtt az egyéni verseny két napjára hideg és esős időt jósolt. Szerencsére aztán minél közelebb kerültünk a rajt időpontjához annál inkább vált biztossá, hogy az UB teljes hétvégéjén kifogástalan őszi futóidő lesz, napsütéssel és kellemes hőmérséklettel.
Ez szerencsére azt is jelentette számomra, hogy nem kell esetleges esőcuccal készülnöm, mert UB egyénin megázni esőcuccal és anélkül sem egy kellemes történet.
Ráadásul idén a tavalyival ellentétben a csapatok sem áztak meg, mert vasárnap is kitartott az ideális futóidő.
Mivel Krisztával és Ervinnel ugyanabban az apartmanházban volt a szállásunk, most velük utaztam Füredre. Lefelé sütiztünk egyet a kedvenc zirci cukrászdában (ahonnan sütis képekkel ingereltem szegény Zsuzsit aki még a munkahelyén ücsörgött ekkor).
Eplény elején a tó is megmutatta magát, párába burkolózó déli oldallal, köszi Nagyi, tényleg jó idő lett!
A szállás elfoglalása előtt felvettük a rajtszámot, csomagot és leadtam az előreküldendő frissítéseimet. A harmadik teljesítéshez kitűnően passzoló rajtszámot is kaptam, tetején egy meglehetősen merész, kijelentő, múlt idejű állítással.
Krisztával kölcsönösen megállapítottuk, hogy szédeleg a fejünk és nyomottak vagyunk, ő a frontra fogta, én meg a tóparára:D Este pizzáztunk egy jót, illetve egy frankó IPA szépen kitisztította a fejemet is.
Vacsi után - ha már szertartás, megnéztem (volna) az Ultrát, a filmet aminek bizony eléggé nagy szerepe volt abban, hogy elinduljak a hosszútávfutás irányába. A volna azért volna, mert az első 10 perc után megszűnt létezni az apartmanhoz kínált wifi elérés...
Így aztán volt bőven időm gondolkodni, hogy így harmadjára már sokkal inkább érzem mentális kihívásnak a teljesítést, mint fizikainak.
Bár jóval kevesebbet futottam (igaz sokkal többet tekertem) a felkészülés alatt, mint tavaly, mégis kételkedés nélkül álltam be a rajtzónába. Megnyugtatott az, hogy gyakorlatilag minden hónapban futottam komolyabb távot eddig az évben, ebből ráadásul 5 alkalommal is 100 kilométer feletti volt a táv.
A Balaton pedig az életem része, minden parton töltött idő valahol egy kis ünnep, körbefutni pedig tényleg igazi futó zarándoklat.
Az út minden egyes kilométerét ismerem, így mindig pontosan tudom hol vagyok és mi következik. Ez azt hiszem óriási előny fejben, igaz lehetséges, hogy van akinek az segít, ha fogalma sincsen éppen hol jár.
Erre a szinte teljes magamra utaltságra nagyon vágytam már. Tavaly, mikor kétszer is találkoztam és beszélgettem futás közben Huzsvay Edittel aki először ment körbe kísérő/követő nélkül, akkor határoztam el, hogy idén én is így szeretném körbefutni.
Persze jobb lett volna rendesen felkészülve és tökéletes állapotban elindulni, de ez idén sajnos nem jött össze, annak örültem, hogy tudok futni.
Zsuzsi beugrós lett idén egy csapatban, így ő a csapattal csak szombaton indult el a Balatonra, mikor én már célba értem. Szerdán még sütött isteni kókuszos zabsütit nekem, mert a géleken és a LongEnergy-n kívül mindeképpen akartam előreküldeni valami normális ételt is.
A pálya két héttel a rajt előtt ismét módosult, ismeretlen okból a Pécsely-Vászoly-Dörgicse hármas idén is megtiltotta a mezőny áthaladását a településeken, ennek köszönhetően ez lett az eddigi legkisebb szintkülönbséggel megrendezett Ultrabalaton. Az eddig 24 kilométeres, 264m szintet tartalmazó Füred-Akali távolság 18 kilométerre csökkent, a szint pedig 115 méterre.
Az eredetileg 221 kilométeres táv 216 kilométerre módosult. Még a tavalyi Akali-Dörgicse oda-vissza szakasz sem került az útvonalba. Így persze a Spartahlon kvalifikációs szintidő is más lett, férfiaknak 29, nőknek 30 óra. Rajtam szerencsére semmilyen kényszer nem volt ez miatt, mert a tavalyi UB-n és az idei K160-n is megfutottam amit kell.
Aludni viszont nem tudtam, talán három órányi felszínes forgolódás volt amit úgy ahogyan pihenésnek lehet nevezni.
Reggel szépen összekészültem, friss tape-t tettem a talpamra és az "ugyan mi baj lehet?" szlogen jegyében tape-el a vízhólyagosodásra hajlamos lábujjaimat is megerősítettem.
A rajtnál a versenyközpontba húzódtunk a hajnali hűvös elől. Szokás szerint ngy sürgés-forgás volt már, rengeteg ismerős arccal.
10 perccel a rajt előtt aztán beálltam a rajtzónába, beszélgettem kicsit Márkus Gyurival, aki a sikeres K160 után ezt az UB-t szépen lenyomta.
A rajt után csoda napsütésben kígyózott a mezőny a tihanyi félsziget felé.
Itt aztán másztunk egy kis hegyet, majd a félsziget belsejébe futottunk le, itt a megült hideg levegő és a külső tó melegebb vize miatt csodás ködpárna ült a medencében. Ezekből a lélekemelő pillanatokból kell jól elraktározni magában az embernek a későbbiekre.
A bicikliút jelenleg teljes felújításon esik át, így az Apáti templomrom mellett futottunk a mezőn, hangulatos volt ez is, a harmatos fű áztatta cipő kellemesen hűsítette a lábfejemet:D Aszófő előtt már készen van az út, széles, jó minőségű - remélem tartós is lesz.
Aszófő után áttereltek minket az út jobb oldali padkájára, szerencsére csak Örvényesig, gyorsan elszaladt ez a szakasz is.
Örvényes után már gyorsan Udvariba értem, elhaladva a "szíves" temető mellett leereszkedtünk a vízparthoz. Itt a gesztenye soron futottunk át Fövenyesre, csodásak voltak a színek.
Kis mászás, aztán a 71-es út mellett irány Akali.
Jól előre hidratáltam magamat, így az Akalira való ereszkedés során megejtem az első pisilést is, szép kiláttással persze:D
Akalin sok szurkoló volt, ha már idén a teljes Szőlős-kör pálya kimaradt az UB útvonalából, Baranyai "Eurodance" Máté versenyszervező is kijött szurkolni az elmaradhatatlan hangszórójával zenével adta a ritmust.
Így, hogy kimaradt a teljes Vászoly környéki hegymászást és lefelé trappolás, nagyon gyorsan elém ugrott a zánkai hadipark, pár lépés aztán már indult is a mászás felfelé a Hegyestű aljába.
Nyolc géllel és három kulaccsal indultam útnak, így először Zánkán kellett megállnom vizet tölteni.
A Köveskál irányába vezető úton nagy volt a forgalom, ráadásul sok kamion is elhúzott mellettem és szembe. Nem is bántam mikor végre lefordultam a kevésbé forgalmas Kővágóörsre vezető útra.
2:50 alatt érek 30 kilométerhez, Kővágóörsön ahogyan tavaly is, az óvoda rácsos kapujánál rengeteg kisgyerek szurkol lelkesen a futóknak, ez idén is feldobja a kedvemet.
Az ásványvíz palackozó üzem előtt beérem Bogár Janit, aki éppen sétálgat, váltunk pár szót, de már tudom, hogy nála nincsen lejátszott meccs, így tuti, hogy feltámad és hamarosan megint csak a hátát látom:D Egy hete futotta le a Spartathlont...most meg itt van, hát fanatizmusból nincsen hiány.
Kékkút után az útelágazásnál várnak a szüleim szurkolva, ahogyan tavaly és tavaly előtt is, ez jó kabala a teljesítésre nézve, gyors puszi aztán sietek is a dolgomra.
Salföldön érkezik is Jani Tóth Attiláékkal hátulról ahogyan azt már gondoltam.
A falu egy csoda, idén is végiggyönyörködöm, majd a kőtengeren át indul az ereszkedés Ábrahámhegyre. 4:05-alatt futottam az első maratoni távot. Ábrahámhegyen az eddigiektől eltérően egy másik útvonalon visz az út a 71-es főúthoz, ami sokkal szebb (és szintesebb) mint az eddigi. Azt persze nem értettem, hogy a kísérőautóknak mi a bánatért kell pontosan ott haladni ahol a futóknak, ezen a szűk utas részen.
Az Ábrahámhegy-Badacsonyörs bringaút már fel lett újítva 2020-ban, de sajnos már most kezdi visszahódítani a természet az útpadka irányából (sajnos ez a legtöbb hazai bringaútra jellemző, mivel ahogy nézem sem takarítás, sem karbantartás tekintetében nincsen gazdájuk az átadás után).
A Varga-pincészet előtt átkelek az úton, felmászok a frissítőhöz, felveszem az előreküldött csomagomat, bekeverem az italokat, zsákba teszem a géleket és megyek is tovább.
Ezúttal is a pincejárást választom, nekem tetszik a hangulata.
Kifelé még beszélek pár szót Ervinnel, Kriszta itt van a nyomomban szorosan, ahogyan általában 50 kili körül.
A Badacsony egyre magasabban tornyosul fölém ahogyan közelítem. Lesti Bertalannal beszélgetek kicsit aki szintén hátulról érkezik meg rám.
A római útról csodás a kilátás, déli szél fúj, párás az idő, de szépen látszanak szemben a Fonyódi-hegyek, előttük pedig az ezüstösen csillogó hatalmas víztükör. A pincék körül mindenhol nagy a szüreti sürgés-forgás, Badacsonyban még a kerítésen is szőlő terem, megeszem pár szemet az út széléről.
Kerek 5:00 alatt érek az ötvenedik kilométerhez, elégedett vagyok a haladásommal.
Nem sokkal később érkezik hátulról Kriszta, kérdi, hogy van a talpam - tényleg, hogy is van a talpam? Érzem, fájogat, de hagy futni és ez a lényeg.
Badacsonytördemicen levergődöm a macskaköves úton, a sorompó és a főút átkelés utáni frissítőn Ervin ad egy bögre kólát, aztán siet a Kriszta után, úgy gondolom, hogy most látom utoljára a körön.
Szigliget, a jó kis mászás, Máténé Varjú Edit előz, Kriszta előttem van még látótávolságban. Most van a legmelegebb, érzésre úgy 22-23 fok lehet, kellemes futóidő.
Tavaly hosszabbnak tűnt ez a mászás, most a java részét azért megfutom. Aztán gyors trapp lefelé és irány az edericsi egyenes.
Sok minden itt sem történik, a gyors lábú kettes és hármas váltók már úgy a harmincadik kilométer óta folyamatosan előznek. Persze olyan váltó is akad, akit meg én előzök meg. Igaz egy ez ekkora körön ennél a távnál kb. semmit sem jelent.
Ederics után a fekete-kastély csárdánál kihasználva a szép kilátást másodszor is pisilek.
A Szép kilátó előtt Bódi Pisti érkezik hátulról, mivel a pólója hátulján az áll, hogy #FUSSBODIPISTIVEL meg is indulok utána az ő tempójában, mindez persze csak pár száz méterig tart, mert azért az ő tempója nem az én tempóm. Pisti aztán Lellén kiállt, remélem nincsen komoly baja.
A Szép kilátó, milyen is lenne, mint szép?! Sok szurkoló is van itt, igazi "szeretem hely"! Sűrűn nézegettem a hátam mögé, integetve a tanúhegyeknek.
Csendesebb szakasz következik a györöki strand mellett, majd az erdőben egészen a Szt. Mihály kápolnáig.
A frissítésem rendben van, de nem mondhatnám, hogy túl nagy élvezet 5 kilométerenként legyűrni egy gélt és leöblíteni Long Energy-vel...szerencsére kóla van bőségesen minden frissítőn (később aztán ez menti meg az UB-mat).
Vonyarcon Pozderka Attila szurkol és fotóz, pacsizunk, váltunk pár szót aztán irány előre!
Gyenesdiás után már Keszthely, vízparti szakasz, eléggé erősen fúj a szél néhány kitettebb helyen. Egy horgász éppen termetes pontyot szákol mikor elfutok mellette.
Hátulról érkezik a futóbarátok hármasváltójának éppen soros futója Rumi Tomi.
A frissítőpont előtt Wittmann Jani szurkol és kínál kólával. Megállapítja, hogy én is olyan futó vagyok, akit már több száz méterről ki lehet szúrni a mozgása alapján (a tavaly említett "futagolás" ugye...)
A váltóponton előkerestetem a csomagomat, pakolok, italt keverek. Mihácsi-Barabás Ági hajráz aztán jön segíteni az ügyködésemben, akit a tavalyi UTT beszámolóban csak "Leieres Ági"-ként említettem.
Kicsit hűvösnek érzem az időt és melankolikus hangulatban is vagyok, mert tudom, hogy vége a szemet gyönyörködtető változatos északi parti szakasznak és bizony közeledik a déli part és az éjszakai műszak.
Szépen csoszogok Fenékpuszta irányába, jobbra nézegetem a fenyves-allé idelátszó fasorát.
A Zala-torkolat előtt elkészült az új autópálya felhajtó szakasz, híd, stb. Szép széles bringautat is kanyarítottak mellé szerencsére.
Az út alatt egy eléggé alul méretezett és töksötét kerékpáros alagút visz át, semmi sem látok és csak reménykedem, hogy nem lépek bele valami gödörbe.
Berény elején mintha már lenne valami esemény és talán elkezdenék felújítani az itteni szállodákat. Ebből persze most csak az látszik, hogy takaros kupacba összekotorva füstölög az meggyújtott (és otthagyott) avar. Mondhatni nem esik jól szagolni.
A Balatonkeresztúr táblával és az itt lassan szétrohadó szállodákkal kezdetét veszi a déli part város.
Máriafürdőn, ahogyan 19 és 20-ban is, megint lomtalanítás van, azaz tele van az út széle kupacokba rakott mindenfélével.
Az itteni pontot tavaly Sallai Zsuzsi vitte, most a férje, vele beszélgetek kicsit és küldöm üdvözletemet a feleségének. Pakolom a géljeimet az ideküldött csomagomból, de a Long Energy-t már nem teszem el, mert nagyon nem esik jól.
Esteledik, álmos vagyok és az út szélén van egy csomó kidobott fotel, heverő és kanapé...minden évben eljátszom a gondolattal, hogy lefekszem valamelyikre, keresek valami takarót aztán alszom egy jót és megvárom a záróbuszt :D
11:05 alatt vagyok 100 kilométernél ami számomra továbbra is eléggé jó idő.
Valahol Fenyves elején visszaveszem a karszárakat felteszem a fejlámpát és felveszem a magammal hozott könnyű széldzsekit.
Bélatelepen beérem Máténé Editet, Lellénél aztán ő is kiszállt, de itt már nem volt túl jól ránézésre.
Végre jön a fonyódi hosszú emelkedő, igyekszem tempósan megfutni, sikerül is. Szépek a fények szemben, lent a parton éjszakai horgászok fényei látszanak.
Tavaly itt értem be Krisztát, most a legkevesebb fogalmam sincsen merre járhat.
Jön pár vaksötét szakasz, meg a hosszú fényfüzéres utcák Bogláron és Lellén...ránézek a bringás útjelző táblára...Siófok 50km.
A gömbkilátót szuggerálom, hogy jöjjön már közelebb, de nem hat, megint nekem kell odaérni.
Szemesen ismét Bogár Jani tűnik fel előttem, együtt mászunk fel a Bagolyvár utcai gesztenye allén, sétálgatunk, jót dumálunk mindenféléről, aztán a gesztenyerugdosás végén ő frissít, én meg megyek tovább előre.
Őszöd és Szárszó, a gyomrom kezd nagyon kikészülni a sok géltől, a nyelőcsövem tiltakozik a tömés ellen, fázom és nagyon álmos vagyok, itt kezdek megrogyni fejben.
Rápörgök arra, hogy megállok valamelyik ponton és kiszállok, mert nem tudok körbemenni ilyen álmosan...
Na de, akkor ott fagyok meg, illetve közben nézegessem az áthaladó futókat akik mennek tovább? Na azt azért nem.
Nézegetek pár gazdátlannak tűnő nyaralót, hogy be kellene törnöm az egyikbe és mindegy hova, de lefeküdni aludni.
Embernyi nagy kupacba szedett avar az út szélén, arról ábrándozom, hogy belebújok és elalszom. Hol lehetnek Bogár Janiék? Be kellene kéredzkedni az autójukba aludni...vagy felhívni az Ervint, hogy szedjen össze, na de Kriszta tutira legalább egy órával előttem járhat...ez sem opció.
Vagy elvergődöm Siófokig, felzavarom a nagybátyámékat és lefekszem aludni bárhová amit mutatnak, igaz ezt sem gondolom komolyan. Ezek csupán a szorult helyzetben levő ember menekülési utat kereső gondolatai.
Ahogyan írtam, csukott szemmel fel tudom idézni az UB teljes körét (nem vicc!) de ez most úgy rakódik rám, mint valami mázsás teher, pontosan tudom mennyire messze van minden amire várok, hogy odaérjek. Közben persze érvényes az is, hogy minden eljön egyszer, haladni kell türelemmel.
Ebbe a végtére teljesen felesleges pusztító körforgásba ragadnak a gondolataim. A földvári frissítőn majdnem kihányom a gélt, tudom, hogy ezt a frissítést most el kell engednem. A long energytől is hányingerem van. Már órák óta csak kényszerként éltem meg a kötelező frissítéseket.
Itt is felveszem az előreküldött csomagomat, amibe jutott Zsuzsi sütijéból is, a következő pár órában ezt is eszem géle helyett.
Kérdés persze, hogy miként fogom bevinni az energiát amire szükségem lesz a hátralevő időben? Hogyan maradok ébren? Az energiahiányos állapot egyre durvább álmossághoz vezet. Fázom és nem tudok olyan tempóban futni, hogy rendesen visszamelegedjek.
Futok tovább. Szántód, kihalt minden (de a zene az szól:)) Azt hiszem itt hallgattam ezeket a számokat - jól illenek a monoton daráláshoz, meg a címük is az ott aktuális hangulatomhoz:
Illetve:
Siófok-nyugatra érve kitalálom, hogyan oldom meg a helyzetet csak kóla és izó vonalra téve a frissítésemet. A feladás, pláne úgy, hogy igazából kutya bajom sincsen, marhára nem opció és az alvásról való ábrándozás is csak az energiáimat rabolja.
Átgondolom a helyzetemet, időm mint a tenger, azt meg már jól tudom, hogy az ilyen negatív becsavarodások is elmúlnak idővel, egyszerűen csak menni kell előre. A kólában eléggé sok a kalória, meg a frissítőponton kínált citromos tea ízű izóban is. Ezeket meg tudom inni.
Persze ez aztán jócskán meghintáztatja a vércukrot de a gyomrom legalább nyugodtabb, az hirtelen éhségeket meg sóba mártott sajttal és vajas kenyér darabbal csitítom a frissítőpontokon.
Zamárdiban valami bár kerthelyiségéből három kevésbé szomjas lány olyan üvöltő szurkolást nyom, hogy azonnal felébredek:D
Széplak, már-már hazai pálya. Kifutok a parti sétányra, már nagyon közel látszanak a siófoki móló fényei.
Végre elkészült a Sió-híd. Itt előzöm Gyöngyös Hajnit és kísérőjét akik szintén azon a szálláson voltak ahol mi.
Innentől mint az eddigi pályaszakaszoktól, mint az előre közölt pályarajzoktól eltérő úton folytatódik a jelölt útvonal.
Nem is bánom, a vasút mellől egyből kifutunk a Beszédes J. sétányra, elfutok hajdani nagyszülői ház előtt, most persze már nem akarom fellármázni a nagybátyámékat:D
Majd hosszan ezen a sétányon futunk és csak jóval később, már Sóstó elején vált vissza az út a vasút mellé. Itt hagyom el a 100 mérföldet (162km) és látom, hogy takkra pontosan ugyanolyan időt futottam mint a Korinthoszon (19:30). Végre jó érzés kerít hatalmába, a büszkeség.
Sóstón végre iszom egy forró kávét, itt vannak éppen Huzsvay Editék, nem mulasztom el megköszönni neki a tavalyi összefutásunkat mikor az edericsi egyenesben mesélt az éppen első kísérő nélküli teljesítéséről....ez által megadva a végső lökést az akkor már dédelgetett álomhoz, hogy én is így menjek végig.
Világoson kis mászás, majd még több mászás a magas parton. Editék fényeit követem.
Következik Aliga, aztán Akarattya. Itt tökegyedül futok a sötét úton, csak az útszéli fényvisszaverő sor mutatja az utat. Tetszik a helyzet, sem előttem, sem mögöttem nincsen futó látótávolságban.
A Bercsényi-lejárón, ahogyan tavaly is - elszólít a kötelesség az út széli dzsumbujba:D Persze ez véletlenül sem a pár 100 méterrel már mögöttem lévő frissítőn történik, ahol volt toitoi wc.
Na de sebaj, kellenek a combgyakorlatok:D Meg azért innentől persze könnyebb is lettem:D
Akarattyán a parti út mellett valami brutál szálloda (vagy mi) épült, ennek megfelelően, ahogyan már a februári futásunkkor is, úgy most is csak valami nehezen járható buckás-földes útvonal van a hajdani út helyén. Ezen átvergődve átbújok a vasút alatt és felmászok a 71-es úthoz, hogy aztán lerobogjak balra Kenesére.
Előttem csapatváltó tagja keresi az utat tanácstalanul, kiabálok, hogy "csak egyenesen előre", mert tavaly én is benéztem az itteni, más verseny miatt az útra fújt, de rossz irányba mutató nyilakat.
A körülményekhez képest jól működik a kólás-izós frissítés. Az időközben megnyugodott emésztőrendszerembe úgy 2 óránként egy gélt is bele tudok erőltetni szerencsére, immár öklendezés nélkül.
A kenesei pontra küldött frissítőcsomagomhoz hozzá sem nyúlok, viszont van itt forró sajtkrém leves, ami most az életelixír nekem. Forró, sós, finom. Ezt kanalazgatva megyek tovább.
Valóban életre kapok ettől a forró levestől. Editet érem utol, beszélgetünk kicsit az emésztési gondokról, álmosságról (klasszikus futótéma), majd megállapítjuk, hogy luxusproblémákkal küzdünk éppen, van lábunk, tudunk futni (még fizetünk is érte), van mit ennünk, szóval az igazi problémák nem itt, hanem egészen máshol kezdődnek.
Fűzfőn is új szakasz következik, a parti sétányon, már feljött a nap, de még minden párás és most van a leghidegebb, az órám a karomon csak 8 fokot mutat, ami azt jelenti, hogy valójában nincsen több 5-6 foknál, de már érzem, hogy melegít a nap és nagyon várom, hogy végre kiengedjek az éjszakai hibernációból.
Megkerülöm a tó északkeleti csücskét jelentő öblöt, élvezem a kilátásokat a hídról és megkezdem a mászást vissza az országút mellé Tobruknál.
Pár száz méterrel előttem ismerős mozgású futót látok, Kriszta az, teljesen meglepődöm, mert úgy gondoltam, hogy ő most már kb. valahol a befutónál jár. Idén is a berövidült hátizma kényszerítette gyaloglásra az utolsó "pár" kilométeren. Mondjuk őt sem olyan fából faragták, hogy kiálljon, így az utolsó 23 kilométert tempós gyaloglással hozta le.
Almádi elején Ervinnel találkozom, kis kólázás és megyek tovább. Almádin átporoszkálok, levettem már a széldzsekit. Káptalanfüred előtt sóderes parti szakaszon visz az út, ez is új szakasz, csodásan ragyog a nap, hatalmas ezüsthidat képezve a vízen.
Káptalafüreden a frissítőnél Ervin FRISS töpörtyűs pogácsát nyom a kezembe, végre rendes étel!! Ezt majszolom míg felérek az Alsóörs felé vezető út mellé, egy gond van az evéssel, mégpedig, hogy nincsen nyálképződésem így hiába rágom a pogácsát, lenyelni magában már nem tudom, kólával kell "lesegíteni", de a kényszer nagy úr. Nagyon jól esik, sós-zsíros, feltölt.
Alsóörs-Paloznak, a hosszú csoszogások szakasza és máris Csopakon vagyok, itt is másképp megy a pálya mint eddig, a kertmozi után érünk vissza a falu szélére és máris következik a szeretett erdei szakasz a híddal és az alatta csordogáló patakkal.
Itt már érzem a cél húzását. Leveszem és elteszem a karszárakat, felmászok a fűút mellett Füred elejére. Hátulról és szemből sok autó hajrázva dudál, integetnek az emberek, ez minden évben tetszik.
Lecsorgok a Germering utcán és jobbra ráfordulok a célegyenesre. Senki sincsen előttem és mögöttem sem. A Tagorén kocogok, sétálgatok, majd végre megérkezem oda ahonnan elindultam. Vigyorogva mászok fel azon az úton, ahol tegnap reggel lefutottam.
Sok szurkoló van, hangulatban nincsen hiány és persze ott a harmadik szalagom is. 27:11-el a 48-ik helyen finiseltem.
Megiszom a gyümölcsös jutalomsört (sajnos alkoholmentes), aztán még 20 percig várom a további beérkezőket, majd behúzódok a versenyközpontba és ott várom Krisztáékat.
Ledobálom a cuccaimat, belefekszem egy babzsákba és azonnal elalszom. Ervin ébreszt, mert Kriszta is beért 28:26-al, úgy, hogy 5 órán át gyalogolt Fűzfőtől a célig. Ha nem fogja meg a hátizom görcs, akkor vastagon kinézett volna neki egy 26 órával kezdődő idő.
Én eddigre már nem voltam túl fürge, enni sem tudtam, nyakig ért a gyomorsavam, szemernyi erőm sem maradt, bezuhant a vérnyomásom, a pulzusom is igen halovány volt. Ervin szerencsére mindent intézett, pár falatot ettem miközben Kriszta hátát kimasszírozták (úgy, hogy aztán kutya baja sem maradt!).
Visszamentünk a szállásra, megszemléltem a lábfejemet a zokni levétele után. Egy körmöm mindenestől távozott, meg lett még három vízhólyagom, azonban összességében elmondható, hogy a tape-s megerősítésnek köszönhetően sokkal jobban megúszta a lábfejem az UB-t mint eddig.
Szerencsére amolyan kis kádas ülőzuhany volt a szállásomon, aminek a kád részét teleengedtem, mire a házban megszűnt a vízszolgáltatás, szerencsére a már kiengedett vízzel már meg tudtam oldani a zuhanyzás hátralevő részét, szóval ezzel a ponttal el is engedtük a jövőre nézve ezt a szálláshelyet. Nem beszélve arról, milyen élvezet volt a verseny után fel-le mászni a meredek lépcsőházban a harmadikra.
Zsuzsiék közben elrajtoltak megbeszéltük a tennivalókat és, hogy vigyázzon magára az éjszakai szakaszain a Balaton-felvidéken.
Fürdés után lecsapoltam és bekötöztem a hólyagos részeket, aztán pár óra alvás után elmentünk vacsorázni, aztán haza, mert mégis az itthoni ágyban esik a legjobban a regenerálódás.
Krisztáékkal kitárgyaljuk az első tapasztalatokat, persze neki is vacakolt a gyomra és jó, hogy Zsuzsi isteni energiabomba kókuszlisztes zabsütije kéznél volt Ervinnél (el is fogyott mind).
Itthon aztán átnéztem az eredményeket. A 202 egyéni induló közül 115-en értek be szintidőn belül. Ez az utóbbi hat év legjobb teljesítési aránya (~57%) (2015: 52% 2016: 36% 2017: 45% 2018: 39% 2019: 38% 2020: 51%)
Míg 2019-ben sok helyezést veszítettem Fűzfő után a belassulásommal, addig tavaly már sikerült megőriznem a pozíciómat az utolsó szakaszon, idén pedig miután Siófok-nyugatnál felhagytam a nyavalygással, innen a célig 15 helyezést sikerült javítanom. A 27:11-ből kerek 26 óra volt a futás, a többi a frissítés stb.
Most, hogy eltelt egy nap a célba érés után, már egészen jól vagyok, az eddigi UB-k utáni brutál éhségrohamok most nincsenek, egyrészt mivel a szervezet emlékszik már erre a tapasztalatra, másrészt meg míg ki nem kellett kukáznom a frissítési tervemet, azért rendesen pótoltam az energiát.
Ma pedig rengeteg beszámolót olvasok, mindenfélét.
Ez az egész nem hőstett, nem dráma, ezért szerintem nincsen helye sem a hősködésnek, sem a hősözésnek, a drámázásnak meg pláne.
A hősködéssel valótlan dolgot állít magáról az ember, a drámázással pedig fölösleges energiát éget és a saját sorsát nehezíti (meg persze a kísérőjéét) - szimpla önsors rontás.
Érdemes átgondolni, vajon panaszkodna egy futó, meg drámázna ha nem lenne kinek? Ugye, hogy nem?
Egy ilyen távot nagyjából ki lehet ismerni, de teljesen megismerni nem lehet, túl sok az állandóan változó dolog a képletben, amelynek a nagy része maga a futó fizikai és szellemi állapotából adódik. A megélt ott és akkor esetleg negatív dolgok bár nagyon intenzívek, hamar átlépnek az élő emlék stádiumból a homályosba.
Ami megmarad, az a teljesítés tudata és a gyorsan felébredő igény az újabb átélésre (függőség?)