Mászás - csúszás
Miközben szépen megyünk bele a tavaszba, a futások, sízések során megállapítottam, hogy sokkal jobb formában vagyok, mint tavaly ilyenkor, a folyamatos home office-nek köszönhetően eltűnt az életemből napi 1,5 óra utazás (és az ezzel járó idegeskedés), valamint itthon az irodával ellentétben javarészt állva végzem a munkámat, közben mozgok, nyújtok, ami nagyon jót tesz.
Szépen csengett lefelé a már két éve tartó covid hisztéria(keltés) is és ahogyan állt vissza minden a régi kerékvágásba, arra gondoltam, milyen jó lesz végre úgy indulni versenyeken, hogy fizikailag és fejben is teljesen oda tudjon koncentrálni az ember.
Eddig az elmélet, a gyakorlatot meg ismerjük, manapság ha az egyik válság véget ér, következik egy másik, bár ezek után már nem tudom mi következhet még, talán UFO támadás?
Persze igyekeztem ezt az egészet is viszonylag rezignáltam tudomásul venni, lévén ráhatáson a dolgok menetére nem igazán van mivel azonban a munkám során is érintenek a következmények (elég annyit mondanom, hogy autóipar és ukrán beszállítók), nehéz lett volna kivonnom magam az alól, hogy ne kövessem az eseményeket.
Mikor 2020 tavaszán kitört a pánik és elkezdték nyomni azt, hogy még az ajtón kilépni is halálos veszedelem (persze ezt akkor sem vettem komolyan), azonnal indultam futni az erdőmbe és miközben ott a friss levegőn a virágzó fák között, madárcsicsergéssel kísérve futottam, rájöttem, hogy itt nem változott semmi, nem lett mérgező a levegő, nem estek a torkomnak a vérmókusok, a természet nem vett tudomást a pánikkeltésről.
Ezért is érezhette akkor is egyre több ember úgy, hogy el akar menekülni a városból ki a természetbe (és milyen jól tették).
Most ugyan ez a helyzet, megint túl sok lett a zaj, a felesleges beszéd, kéretlen állásfoglalás, sok ember számára megint lett végre legitim ok arra, hogy újra egymás torkának essenek, megy a pánikkeltés, a kattintásvadászat, az álságos jóemberkedés, moralizálás, szekértáborokba tömörülés, polarizálódás, tömény frusztráció és a dolgok fekete-fehér színben való feltűntetése akárhová néz az ember.
Én megint csak azt éreztem, hogy ebből az egészből időközönként bizony menekülni kell, innen ki kell szakadni, valahová, ahol csend van, ahová nem hallatszik el a világ zaja és ahol csak a szél fütyül.
Mondhatni jó ütemben érkezett vissza a sízés az életembe, ráadásul úgy, hogy ki tudtam iktatni belőle azokat a faktorokat, amelyeket egyre kevésbé toleráltam, az említett ricsajt, zenebonát, tülekedést, túl sok és túl sokféle embert és viselkedést.
Amint elterveztem, a tavaszi jó időt kihasználva még szerettem volna egy-két helyet felfedezni, elsőnek a Chopok-Gyömbér vonulat környékét tűztem célnak az Alacsony-Tátrában.
Március első szombatján hajnalok hajnalán (3 órakor) autóba ültem és meg sem álltam a Chopok déli oldalán lévő trangoska-i parkolóig (1130m). Szerencsére innen eléggé egyszerűen és viszonylag gyorsan megközelíthető az Alacsony-Tátra, mindössze az M1 komáromi lehajtó és az R1 aranyosmaróti (Zlate Moravce) felhajtója közötti 80 kilométert kell közúton megtenni, ezen kívül egészen Besztercebányáig autópályán lehet menni. Hajnali 4-5 körül pedig még ez a közút is teljesen forgalom (és rendőr) mentes.
Nyugodt utazást követően már reggel fél hétkor elindultam a Stefanika menedékház irányába. A havas erdőbe érve csak magam voltam, meg a mellettem halkan surranó patak a hófalak között.
A hó csendesen szállingózott, mindössze a fóka zizegő hangja (a léc előre csúsztatása során a talpon lévő fóka zümmögő hangot kelt a havon) törte meg a csendet, de ez meg amolyan meditatív zümmögésként hat az emberre.
Előttem feltűnt egy gyalogos turista, egy emberes rönköt cipelt a vállán, gondoltam így fokozza az edzésterhelést. Az erdőhatárhoz közeledve meredekebbé kezdett válni a terep, mögöttem úgy 200 méterre jött egy sítúrázó csapat, de nem értek utol, mert eléggé jól szedtem a léceimet felfelé, itt az addigi 500-700m/óra vertikális emelkedés egészen 1000m/órára nőtt, ennek megfelelően a parkolótól mindössze 1 órányi mászással el is értem a menedékházat.
Itt már szigorúbb idő volt némi széllel, gyorsan megnéztem az partizán emlékművet és behúzódtam a partizánkapitányról elnevezett menedékházba (1710m). Az Alacsony-Tátra gerincén vezető "SNP Cesta Hrdinov" ("Szlovák nemzeti felkelés - Hősök útja" ez gyakorlatilag a hazai kék túra szlovákiai megfelelője a Dukla-hágótól Dévényig vezet) és a többi szlovákiai hegyvidék is tele van partizán emlékekkel. További név amibe gyakran belefuthatunk Szlovákia szerte , a "Janosik", ez a mi Rózsa Sándorunknak, vagy Sobri Jóskánknak az itteni megfelelője.
Mint minden menedékházban, itt is volt egy fal régi fényképekkel, régi felszerelésekkel, illetve a ház üzemeltetőinek és a házba az ellátmányt felcipelő serpák összeteljesítménnyel kiegészített listájával.
A menedékházban éjszakázó vendégek éppen a reggelijüket költötték, itt fent a világ bármilyen bajából konkrétan semmit sem lehetett érezni. Az előtérbe kirakott üres üvegek mennyiségéből és a meglehetősen másnapos arcokból ítélve rázós estén lehetett túl a ház népe.
Ittam egy forró teát, megsimogattam a ház cicáját, aztán felvettem egy második kabátot és elindultam fel a Gyömbér csúcsára (2043m).
Magamban sokkal komolyabb mászásra számítottam, eléggé meglepett, mikor rövid időn belül feltűnt a csúcskereszt.
Kis fotózás után levettem a fókát és a gerinc alatti déli lejtőn csúsztam, némi sziklákon való gyalogos átmászással, itt a védett oldalon békésen legelésző zergékkel találkoztam, egyáltalán nem féltek. Majd tovább csúsztam a Krupova Hola-ra (1922m).
Mivel már jó előre kinéztem a Strava Heatmap-en, hogy innen bizony csúsznak le sokan a Chopok-északi síközpont aljáig, én is ez mellett döntöttem.
Ez a legjobb tipp minden Strava felhasználónak, legyen szó bármilyen aktivitásról, az aktivitás típusára rászűrve az egész világon jelzi, hogy a felhasználók melyik útvonalakat töltötték fel, minél több útvonalfeltöltés történik egy adott szakaszra, annál élénkebb színű lesz az útvonalat jelölő vonal.
Sítúrázásnál is kitűnően látszik, hogy merre érdemes felmenni a hegyre és merre vannak a legjobb lesiklási lehetőségek. Ugyanígy persze az is látszik, hogy melyek azok a helyek, ahol senki sem jár.
Csodás porhóban húztam az íveket az erdőhatárig, az erdőben pedig az utat követve a fák között kanyarogva 7 kilométeren át csúsztam lefelé egészen 950 méterig.
Az út utolsó szakaszán durván szélkáros hegyoldalak között vezetett az út, konkrétan az összes fenyőt kidöntötte itt a szélvihar.
A végén pár száz méter sétát követően értem a Jasna-Lucky felvonó alsó állomásához.
Fura, de teljesen idegennek tűnt a dübörgő zenés, ricsajos, cigarettafüst és parfümszagú síző kavalkád, ahogyan elnéztem ők is amolyan törvényen kívüliként néztek rám, mikor elkezdtem visszaapplikálni a fókát a léceimre, majd mászni kezdtem felfelé a sípálya erre kijelölt bal szélén.
5 kilométernyi mászás következett több mint 1000 méteres szintkülönbséggel. Különösebb bonyodalom nem is adódott, az alsó régióban elképesztő ingatlanfejlesztések történnek a sípályák között, rengeteg az építkezés. Mondhatni itt teljesen mesterséges már a környezet, az eredeti természetből nem sok minden maradt.
Szerencsére elütni sem nagyon akart senki, azt viszont megfigyeltem, hogy a fentről érkező sízők között aki túrasíző (ezt a síkötésről egyértelműen megismerni) az mosolyogva köszön. A többi síző, ahogyan már írtam, törvényen kívüliként, de mindenképpen csodabogárként néz a túrasízőkre akik a saját lábukkal másszák meg a hegyet.
Előfordul persze méltatlankodás is, mondván, hogy a túrasíző "használja az infrastruktúrát" - azaz a kezelt pálya szélén halad felfelé, de nem fizet érte - cest la vie, egy méltatlankodónak sincsen megtiltva, hogy önerőből jusson fel a hegyre.
Úgy 700 méter mászás után kicsit távolabb húzódva a pályáról lepihentem és bekevertem egy perpetuemet, mert kezdtem éhes lenni.
Hátulról egy 13 éves forma síző gyerek fullba telibevert hóval, majd jó 100 méterrel lejjebb megállt és diadalittasan nézegetett felfelé, hogy mennyire ügyes volt. Annyira nem hatott meg a dolog, persze magaban annyit kívántam neki, hogy ennél nagyobb öröme ma már ne legyen.
A Konsky Grun-ra való felmászásnál már eléggé meredek volt a pálya széle, itt nehezebb feladat volt a haladás, valamint a látótávolság is csak 50-100 méter között váltakozott. A gerincre felére még ennyi sem volt.
Itt a felvonó csúcsállomásának épületében levettem a fókát, majd a kék és piros pályákon nagyon jót száguldoztam lefelé egészen a Srdiecko alapállomásig. A sízők túlnyomó többsége eléggé szerencsétlenkedve kepesztett a délutánra már kibuckásodott lejtőkön, jó volt kicsit "bemutatózni", miként is kell rendesen megsíelni ezeket a pályaviszonyokat. Lejjebb a pálya szélére túrták ki a porhavat, miközben a középső néhol jeges részen szenvedtek, én viszont jót csapattam a pálya széli mélyebb hóban.
Leérve aztán lecsatoltam a léceket és visszasétáltam az autóhoz. Délután fél háromkor pedig már úton voltam hazafelé, elkerülve a tömeget.
A lényeg az ilyen "kiszakadások" végén, hogy az ember egy teljes napig nem foglalkozik mással, nincsen betolakodó inger, információ, semmi.
Csoda nap volt. Az új saját felszerelés maximálisan bevált, a léc tökéletesen viselkedik mind a pályán, mind azon kívül. Hazafelé már azt terveztem, hogy hová megyek a következő hétvégén.
A hosszú hétvége pedig úgy lett tervezve, hogy szombaton egész nap sítúrázok, vasárnap és hétfőn pihenés és kirándulás, valamint kerti munkák, kedden pedig egy hosszú edzés Zsuzsival a Bakonyban a közelgő Black Hole jegyében.
Lássuk csak, hogyan is történt.
Szombaton ismét hajnali hármas indulással autóztam ezúttal az Alacsony-Tátra sípálya mentes, jóval vadregényesebb részére. Ezúttal szép napos időt igért az előrejelzés. Kihasználtam, hogy egy hete 10 napos szlovákiai autópályamatricát vettem, így a szokásos útvonalon autóztam Besztercebányán, Donovaly-n és Liptovska Osada-n át Liptovska Luznaig, majd nem sokkal a falu után parkoltam le az autót, ahol végre találtam egy letolt parkolóhelyet az út szélén.
Innen szerencsére sokan indulhattak már sítúrázni, kitűnő nyomon haladhattam a még árnyékos reggeli erdőben. Irtásos területre érve már ragyogott a nap de még igen hosszúak voltak az árnyékok a korai időpont miatt. A hó kitűnő volt, szélcsend és -10 fok körül lehetett a hőmérséklet.
Felfelé mászva egyik ámulatból a másikba estem és gyakran megálltam fotózni.
Néma csend volt, tudtam, hogy még a korán induló sítúrázók előtt is jócskán van előnyöm.
Így persze mikor felértem a Velka Hola és a Latiborska Hola közötti nyeregbe, nem lepett meg, hogy egy teremtett lélek sem volt a hegygerincen rajtam kívül.
Itt az északi hegyoldal szélcsendje után élénk déli szél fogadott ami a mellé társuló mínuszokkal eléggé rontotta a hőérzetet. Fel is vettem a héjkabátot és a vastagabb kesztyűt, meg a síszemüveget.
A gerincen húzódó túra út kemény kérgesre-jegesre volt fagyva. Kelet felé indultam, átmásztam a Latiborska Hola-n, majd a Zamostska Hola-n, csodás panoráma tárult minden irányban.
A hátam mögött a Kis és Nagy-Fátra vonulatai előtérben Rózsahegy városával, balra a Vág-völgye, a liptószentmiklósi víztározó, mögötte a nyugati-Tátra havas vonulatával, távolabb a Magas-Tátra szirtjei.
Előre nézve pedig az Alacsony-Tátra gerinc kanyargott. Jobbra a Garam völgye, mögötte a Szlovák érchegység.
A lejtős szakaszok rövidsége ilyenkor a miatt a fókát le sem vettem. A Durkova sziklakupacán kicsit megpihentem a szélárnyékban és ettem egy csokit. Innen már csak egy nagy mászás volt a túra célpontja a Chabenec 1955m magas hegytetője.
Itt már több túrázóval találkoztam. Levettem a fókát és az előzőleg már kinézett észak felé nyíló Sirkova-völgyben csúsztam kitűnő hóviszonyok mellett a csodás kis ékszerdoboz Magurka településre.
Nekivetkőztem a napsütésben, ettem egy szendvicset és kis pihenés után a sárga jelzésű túraúton kezdtem meg a mászást vissza a hegygerincre.
Ez egy rövidebb, de jóval combosabb mászás volt előbb az erdőben, majd irtásos/szélkáros területeken.
A Zamostska Hola-ra visszaérve újra beöltöztem, eddigre elfogyott az összes enni és innivalóm így a zsák is könnyebb lett. A reggel már megtett útvonalon indultam visszafelé.
A Latiborska Hola után aztán a hegyoldalban csodás porhóban csúsztam a felfelé vezető nyomot nagyjából követve vissza a völgybe.
Sok helyen teljesen érintetlen hóban én "rajzoltam" az első íveket. Mondani sem kell, lefelé jóval gyorsabb volt az út mint felfelé.
Fél háromra már ismét az addigra megtelt parkolónál voltam, majd újabb három és fél óra vezetés után hazaértem. 25 kilométernyi csúszást és 1700 méternyi szintet sikerült gyűjtenem.
Alaposan kifárasztott ez a hegyi sítúra. Ráadásul a szokásos tavaszi torokkaparásos-orrfolyásos nátha is beütött, így két napot kihagytam ami a sportot illeti, helyette dolgozgattunk a kertben Zsuzsival.
A hosszú hétvége utolsó napján aztán tartottunk egy hosszú edzést, persze úgy, hogy egyikünk sem volt 100%-ban egészséges, illetve "okosan" fejenként 4 deci izóval indultunk egy szintes 40 kilométeres futásra. Mindent úgy csináltunk, ahogyan nem szabadna.
Zsuzsinak meg akartam mutatni, hogy többek között melyek azok a fő útvonalak amelyek a két és fél hét múlva esedékes Black Hole útvonala is biztosan érinteni fog (egy meggondolatlan pillanatban ő is benevezett a versenyre).
Bakonybélből a száraz-Gerence völgyében az erdészeti úton futottunk fel a Kőris-Hegyre, majd innen a Réz-bükki úton le az országútig, az úton Huszárokelő pusztáig.
Itt 22km után elfogyott az innivalóm és Zsuzsié is, szóval tudtam, hogy a hátralevő 18 kilométer már nem lesz egy örömfutás.
Nem is lett, szépen elhagytak minket az energiáink így alaposan begyakoroltuk a "kármentést" (séta-futás kombó) és konkrétan teljesen elszomjazva és eléhezve vergődtünk vissza Bakonybélbe. Közben persze megtanultunk röhögni a saját hülyeségünkön, illetve elgondolkoztunk a Bakonybél közeli napköveknél az önmagunkon bemutatandó élő áldozat lehetőségén, de aztán abban maradtunk, hogy önkínzásnak pont elég ez a futás is. Persze a lényeg a végén, hogy a 40 kilométert a 770m szinttel még ilyen tropa állapotban is lefutottuk 5 órán belül.
Bakonybélben aztán bevetettük magunkat a Füsti-kocsmába, betankoltunk ropiból, sport szeletből és cukros üdítőből, majd hazafelé lakmároztunk, hazaérés után aztán folytattuk az evést, ivást, ez az eléhezés átka.
Most pedig már végre tényleg a Black Hole-hoz vezető út célegyenesében vagyunk, lassan a blog témái is visszaváltanak a téli sportokról a futásokra.