Korinthosz 80 - The Last Dance
Végre kitört a nyaralási szezon, Zsuzsival a hőség elől menekülve idén a salzkammerguti tavak vidékére terveztük a nyaralásunkat.
Igazi csoda hely volt a Wolfgangsee mellett, kellemes hőmérséklet, csupa zöld minden, ivóvíz tisztaságú, kellemes hőmérsékletű tavak amerre csak elindul az ember, rengeteg strandolási lehetőséggel.
Hamar megállapítottuk, hogy az itt élőknek valószínűtlenül nagy mennyiségű természeti csoda jut, induljanak bármerre, illetve azt is, hogy itt még a tehéntrágyának is jobb az illata és azt latolgattuk, hogy milyen munkát vállalnánk azért, hogy ideköltözhessünk.
Ennek megfelelően most szép-kép túladagolás is következik.
Ha nyaralás, akkor mi azért nem a naphosszat heverészés mellett szoktuk letenni a voksunkat, hanem aktívabbra vesszük a figurát, ez most sem történt másképp.
A megérkezés, kipakolás után eltekertünk St. Wolfgangba, itt körülnéztünk és fagyiztunk, majd a visszaúton vacsoráztunk.
A második napon, mivel délelőtt borongós volt az idő, autóval Bad Ischl-be mentünk és várost néztünk, útba ejtve Ferenc József császár kedvenc rezidenciáját és annak kertjét.
A városnézés után délután, immár napos időben félig megkerültük a Wolfgangsee-t, innen áttekertünk a Mondsee partjára, itt nem győztünk csodálkozni az otthon ritkán tapasztalt kitűnő útminőségen és azon, hogy az autósok képesek akár percekig mögöttünk lépésben haladni, amennyiben nincsen meg annak a lehetősége, hogy kellő oldaltávolság tartása mellett megelőzzenek, senki nem dudál, anyáz és szorít le.
A Mondsee partján a kerékpárútnak saját alagútja is van, néhol megnyitva a tó felé.
Innen az Attersee partjára tekertünk majd a Weissenbachtalon és Bad Ischl-n keresztül tekertünk vissza a szállásra, ez egy laza 60 kilométeres karika volt úgy 530 méter mászással.
A harmadik napon a jó időre való tekintettel strandolás volt a program, a Wolfgangsee déli partján a Französensanze szabadstrandon töltöttük a napot, közben kétszer át SUPoztunk a szemközti part óriási sziklafala alá, a két evezés közben pedig elmentem egy laza 15 kilométeres futásra, olyan helyeken, hogy az állam leesett minden kanyarban.
A negyedik napon egy komolyabb bringatúrát csináltunk, kezdésnek feltekertünk a Postalm alpesi úton a Lienbach hágóig (1304m), majd innen hatalmas gurulással ereszkedtünk le Seidenegg felé a Lammer patak völgyébe.
Utána a Gschütt-hágón (907m) ét ereszkedtünk Gosaun keresztül a Halstättersee partjára.
Itt olyan gurulásokat lehetett csinálni, hogy 70km/óra feletti sebességeket lehetett menni, miközben persze a széles, kis forgalmú úton továbbra sem kellett attól félnem, hogy valami hirtelen felbukkanó kátyú vagy úthiba kiüti alólam a biciklit.
Ha már itt jártunk, engedtünk a csábításnak és betekertünk Hallstatt-ba, igazi kis ékszerdoboz, dugig nézelődő turistákkal, az is igaz, hogy itt aztán van mit nézni.
Ettünk egy jégkrémet, mert kegyetlen fülledt meleg volt, majd csobbantunk egy jót a Wolfgangsee-nél jóval hűvösebb vizű tóban. A tavat megkerülve hazafelé vettük az irányt, de Obertraun után egy nagyon durva alpesi zivatar kapott el minket.
Előbb egy híd alatt dekkolva próbáltuk kivárni a vihar végét, majd látva, hogy nem egy rövid kis záporról van szó, szépen nekiindultunk a haza vezető útnak.
Szerencsére langyos volt az eső, de 30 kilométeren keresztül hatalmasan megáztunk, mire hazaértünk persze elállt az eső is.
104 kilométert tekertünk több mint 1800 méternyi mászással.
Ötödik nap délelőtt változékony idő ígérkezett így Salzburgban néztünk egy kis várost, itt is volt egy kis zápor, de semmi komoly.
Miután a reggeli órák kivételével itt is rengeteg lett a turista, visszamentünk a szállásunkra. Én meg elmentem még futni, felfutva a közeli Schwarzensee-hez, megkerülve azt és vissza, 300 méter szinttel 14 kilométerre jött ki.
A nap zárásaként pedig még gurultunk egy kicsit, megkerülve a tóba nyúló Bürgl hegyet a tóparti csodálatos úton.
Hatodik napon a Wolfgangsee fölé magasodó Schafberg-re mentünk fel, na nem a St. Wolfgang-ból induló fogaskerekű vasúttal, mint a csúcson tobzódó emberek 95%-a, hanem gyalog.
A meseszép Fürberg strandján hagytuk az autót, majd innen 550 méteről másztunk fel az 1780 méter magas Schafbergre a Schafberg Alm-on keresztül.
Fent sütiztünk és kávéztunk a beszédes nevű Himmelspforte Hüttében, a strandra visszaérve pedig még fürödtünk egy jót.
Ez a túra 14,5 kilométer lett, 1230 méternyi mászással.
A hazautazás napján Bad Aussee sóbányáját ejtettük útba, ahol rengeteg csodát láttunk a mai is aktív sóbányában, amely talán arról a legismertebb, hogy a németek a világháború végéhez közeledve ide rejtették az összes elrabolt műkincset, mai értéken számolva mintegy 3,5 milliárd amerikai dollár értékben, majd mikor a háború végső vesztésre állt, az volt a parancs, hogy rá kell robbantani a bányát az itt tárolt műkincsekre, ennek a megvalósítását csak a helyi bányászok hősies hozzáállása hiúsította meg.
Innen már egyenesen hazajöttünk és megkezdtük a rápihenést a Korinthoszra.
Az idei Korinthosz számos dolog miatt volt különleges számomra, egyrészt a tavalyi DNF-e mindenképpen ki akartam köszörülni, igaz idén (szerencsére) nem volt 161-as táv, de a Spartathlon előtt eleve csak a 80-ra neveztem volna.
Másrészt pedig ez volt ennek a most már valóban legendás versenynek az utolsó felvonása amelyet semmiképpen nem hagytam volna ki, hiszen jómagam is éppen itt léptem be először a hosszabb távú versenyek világába 2018-ban.
Ahogyan már korábban néztem a rajtlistát, nem volt ezzel másképp a szinte teljes hazai ultrafutó közösség sem, rekord számú induló nevezett arra, hogy még eljárja a maga utolsó táncát a távval.
Zsuzsival, Krisztával és Ervinnel utaztunk ezúttal a bajai szállásunkra. Az odaúton 35 fokban indultunk, majd Szekszárd környékén már egyre gyakrabban mutatott az autó hőmérője 40 fokot. Én nagyon nem bírom a hőséget, szóval erős aggodalommal néztem előre.
Bajáról aztán még pénteken átmentünk Szekszárdra vacsorázni és felvenni a rajtszámokat. Meghallgattuk a technikai értekezletet is, ezúttal is hatalmas volt az érdeklődés, hiszen Márkus Öcsi értekezletei eleve simán beillenek egy stand up előadásnak. A hőségriadóra tekintettel a 40 kilométeres szintidőt 5 óráról 5:15-re emelték, a verseny szintidejét pedig 10-ről 11 órára.
Éjszaka a légkondis szálláson jót sikerült aludni, reggel pedig örömmel láttuk, hogy csak 22 fok van és a közelgő "hidegfront" (értsd.: nem annyira melegfront) elég szép felhőréteget tolt fölénk, így napsütésnek egyelőre híre-hamva sem volt, sőt, északi irányban erőteljesen be volt borulva az ég.
Azt tudtam előre, hogy addig kell tempóznom amíg a hőmérséklet engedi, aztán idővel mindenképpen jön a túlélőmód és addigra jó, ha van elég időtartalékom.
Kétszer futottam eddig a 80-as távot, de mindkét alkalommal még éjféli rajt volt és gyakorlatilag végig kellemesen hűvös időben futhattam. Ennek fényében világos volt, hogy ezeknek a versenyeknek az idejét megközelíteni sem fogom tudni.
A Petőfi-szigeten a rajtban már rengeteg futó és kísérő volt, rengeteg ismerős arccal.
Krisztával beálltunk a rajtzóna vége felé és pár pillanat múlva már úton is voltunk a pandúr-szigeti körre.
Itt még nagyon egyben volt a mezőny, kellemes volt az idő, szép volt a táj, főleg, hogy úgy nézegettem körbe-körbe, hogy ezt futóversenyen valószínűleg most látom utoljára. A sziget belső részein korai lombhullás jelezte, hogy ezt a régiót különösen sújtotta a nyári aszály és azt is, hogy lombkorona szinten van légmozgás, ami jó előjel volt a nap további részére nézve.
A szigetkör után még elbúcsúztam Zsuzsiéktól, akik előre mentek Keselyűsre, én pedig a csapatuk harmadik tagjaként vittem a stafétát, igyekezve a leghamarabb elérni a féltávhoz.
A bajai piac mellett elfutva még szippantottam egyet az itteni pecsenyesütő illatából, majd ráfordultam az északi irányba vezető töltésre.
A töltésen aztán továbbra is nagyon jó futóidő volt, gyenge oldalszéllel és továbbra is zárt felhőzettel, szépen jöttek a frissítőpontok egymás után. Én 6db. géllel és két adag izóval indultam, 8 kilométerenként ettem egy gélt és itt még az izo is jól csúszott.
Nem vittem telefont és más képrögzítő eszközt, mert egyáltalán nem akartam most mással foglalkozni, mint, hogy ezt a versenyt alaposan elraktározzam magamban.
Boros Lindával beszélgettünk kicsit egy szakaszon, aztán ő tempózott tovább.
1:55-el értem a 20 kilométerhez, amivel nagyon elégedett voltam.
Érsekcsanád, reptér, rév-csárda, tavaly itt ebédeltünk Ervinnel miután kihullottam 40-nél a versenyből. Ósükösd után nem sokkal már lehetett látni a Szt. László-híd felhajtóját, balra ártéri erdő, jobbra pedig az alföld végtelenjét nézegettem. 2:55 alatt meglett a 30 kilométer is.
A híd előtt Prantner Gáborral beszéltünk pár szót, hogy ezt az útvonalat ebben az irányban most látjuk először (és utoljára) világosban, mert a korábbi nyolcvanasok, majd a 160as táv esetében is ebben az irányban mindig sötét éjszaka volt.
Még a híd íve is kecsesnek tűnt így utoljára, elbúcsúztam a járda összes felpúposodott bukkanójától. A túloldalon a parton egy horgász ránézésre egy termetes márnát szákolt éppen. Én meg arról ábrándoztam, mennyire jó lenne belefeküdni kicsit a vízbe. Ekkor már látszott, hogy szakadozik a felhőzet és néha előbukkan a nap.
Balra nézve a hídról látszottak a Sió-torkolatnál lévő Bónifok házai, hátrébb pedig a zsilipnél lévő adótorony-
A híd alatti oda-vissza frissítőpont a keselyűsi pokol kapuja, mivel kisütött a nap alaposan teleittam magamat, volt jég is, indulhatott a Keselyűsön forduló 12 kilométeres oda-vissza szakasz.
Itt érkezett szemben egy rakás futó, a Keselyűsről induló 40-es mezőny, valamint a 80as mezőny eleje.
Ezúttal elmaradtak a szúnyogok itt, mert ez a hőmérséklet még nekik is sok volt. További kellemes meglepetés volt, hogy bögöllyel sem találkoztam, csak kellemetlenkedő házilegyek dongták körbe az egyre büdösebb izzadt futó mivoltomat.
Kerek 4 óra alatt értem a 40 kilométerhez. A keselyűsi frissítőn átadtam a csapatchipet Ervinnek, majd Zsuzsi gondjaira bíztam magamat. Hozott nekem egy hideg energiaitalt, megittam egy powerade-t, elpakoltam egy adag izót és 5 gélt a táv második felére, mivel a fokozódó meleg miatt háborgott a gyomrom innen "ahogyan azt kell" szépen alulfrissítettem magamat ami az energiabevitelt illeti.
Zsuzsi figyelmeztetett, hogy forró a fejem rendesen, szóval alaposabban hűtsem magamat, mert megborulok.
A pontról kifelé sétálgattam kicsit, váltottam pár szót Varga Szilvivel, aki sokkal jobb passzban volt nálam, persze kezében a varázs calippoval, mint frissítés :D Majd igencsak rozsdásan kezdtem újra futni, sütött a nap ezerrel és ezen a részen a szél sem mozdult, tehát úgy éreztem, hogy meggyulladok.
Hanka futott nem sokkal később szemben, majd Kriszta is érkezett, megnyugtató előnnyel a szintidőhöz képest. Elhagyva a Sió zsilipet aztán szerencsére már volt egy kis szembe szél, ráadásul a frissítőn megevett-ivott dolgok is elkezdtek felszívódni így éreztem, hogy kezdek feltámadni.
Visszaérve a híd alatti frissítőpontra, láttam, hogy Nevelős Kriszti jön szorosan a nyomomban, volt szerencsém szemlélőként végig nézni, hogy miként vágott bele a hosszabb távok világába és hogyan fejlődött és fejlődik szépen, egyre jobb eredményeket produkálva.
A Bogyiszlói rév irányába hosszan belátható töltés szakaszokon vitt az út, Nevelős Kriszti itt szépen megelőzött, majd Ervint fedeztem fel a távolban. Vele azután a bogyiszlói révnél lévő frissítőponton találkoztam, itt ismét kisütött a nap de északra egy sötét zivatarfelhő terpeszkedett. A ponton alaposan lehűtötték a fejemet vízzel, így vághattam neki a faluba vezető útnak. Ezen a szakaszon nem sok minden történt, autók, por, trágyaszag, istállók, tehenek. Az út széli kukoricásból Prantner Gábor tört elő, kicsit sétálgattunk, latolgatva a ránk váró Spartathlon dolgait.
A falu elején egy bácsi jött ki a kertjéből egyik kezében egy szódás szifonnal, a másikban egy üveg borral és fröccsözésre invitált, sajnos ezzel a lehetőséggel most nem tudtam élni, mert ott számomra véget is ért volna a futás valószínűleg :D A bácsi aztán mondta, hogy ő is maratoni futó volt fiatalabb korában.
A bogyiszlói ponton tudtam, hogy alaposan fel kell töltekeznek, mivel innen 10 kilométeren át sem árnyék, sem frissítőpont nem lesz. Ittan jeges-vizes kólát és eltettem egy kulacs hideg vizet is. A tervem az volt, hogy a faluból kifelé vezető úton lévő kék kútnál még egyszer bemosakszom és feltöltöm a készleteket.
Ennek megfelelően meg is ittam és magamra locsoltam egy kulacsnyi vizet, a kút meg el volt zárva...innen pedig volt még nyolc kilométer, szerencsére volt egy tele kulacs vizem így óvatos poroszkálással mentem tovább. A poros, kiégett füves töltésen rendesen tűzött a nap, soha véget érni nem akarós egyenesek és elnyújtott ívek következtek, rajta a már nem túl acélosan mozgó mezőnnyel.
Előbb az M9-es autóúttal párhuzamosan vitt a töltés majd az út átbújt az M6-os autópálya hídja alatt és a Sió-csatorna partján haladt tovább. Később feltűnt a vasúti-híd, majd végre Palánkra értünk ahol a frissítő volt. Nekem persze már kilométerekkel előbb elfogyott a vizem így alaposan elszomjazva értem ide, mégpedig annyira szomjasan, hogy azt észre sem vettem, hogy kezdek eléhezni is.
Sajnos ezen a frissítőponton éppen nem volt jég és az összes ital langyos-meleg volt. Persze ez nem kívánság műsor, alkalmazkodni kell a körülményekhez, így alaposan teleittam magamat meleg kólával és vízzel, eredményeképpen az egyébként sem túl jó gyomorkomfortom egy állandó hányingerbe váltott. Tempóm a lassú poroszkálásból szánalmas vergődésre redukálódott.
Hátulról előbb Ivett, később Ihász Veráék érkeztek, majd húztak el mellettem, én már csak lemondóan integetni tudtam nekik.
Balra előbb a Palánki-hegy, majd a Sióagárd melletti domb és Sióagárd templomtornya tűnt fel, a Nádor-csatorna töltésén fordult jobbra az út, a túloldalon pedig már lehetett látni azokat a futókat akik Sióagárdi hídtól már visszafelé futnak.
Végre elértem a hidat, azon átkelve pedig már a szekszárdi cél felé futhattam, itt Kelemen Anett előzött meg szép egyenletes tempóban ami az ő specialitása és ezt bizony hőségben is tudja tartani, igaz aki a Badwaterre készül, az nem állhat rosszul a hőséggel.
Kitikkadva értem el a Sió-híd utáni frissítőpontot, itt aztán volt minden, jókedvű staff, jég, jeges italok minden mennyiségben, egy megváltás volt! Igaz én már teljesen szétcsúsztam mert annyira szomjas voltam folyamatosan, hogy a géleken és némi kólán kívül semmi szénhidrátot nem vittem be, aztán meg csodálkoztam, hogy kb. nulla az erőm.
A bor utcához érve ismét megittam és elzuhanyoztam az összes vizemet, az úton semmi árnyék nem volt, ráadásul emelkedett is, így mivel a kezdődő hőguta jeleit véltem felfedezni magamon, inkább sétára váltottam. Ha nem teszem, akkor kifeküdtem volna valahol. Közben lestem be a kertekbe, udvarokba, hátha látok valakit aki ad egy kis vizet, de sajnos mindenki behúzódott a rekkenő délutáni meleg elől a házakba.
Végtére aztán csak elértem az utolsó frissítőpontot a palánki-hegyre vezető árnyas-szurdok elején. Itt bemosakodtam, ettem egy kis kekszet, ittam és megkezdtem a mászást, másfél kilométer és 80 méter szint ez mindössze, de így 75 kilométer után már ez is éppen elég.
Fentről aztán indult a kocorászás lefelé, eddigre sikerült annyira összeszednem magamat, hogy ismét futómozgást tudtam produkálni.
A Kadarka utcán kedves ott lakók álltak az út szélén és kínáltak vízzel, kicsit később pedig a Spieler sportfogadóba tértem be azzal a feltett szándékkal, hogy így a céltól nem egészen egy kilométerrel egy hideg kólával megjutalmazzam magamat.
A pultos nagyon jó fej volt, kikérdeztek a versenyről, meg, hogy miként lehet ilyen melegben egyáltalán futni és ráadásul meg is hívott a kólára!
Innen az utcára lépve egyenesen Hankába és Tóth Alexandrába botlottam, a célig már együtt futottunk.
A Garay-téren a befutóban Zsuzsi integetett Ervinnel.
A célban Öcsi várt a szokásos öleléssel és köszönettel, hogy ott voltunk, holott a köszönet neki jár.
Az időmről annyit, hogy éppen a hivatalos Spartathlon korinthoszi szintidővel értem be (9:45), ennél azért sokkal jobbat kell futnom majd Görögországban, hogy 81 kilométernél elég tartalékom legyen a "maradék" 165 kilométerre.
Nevelős Krisztával beszélgettünk kicsit, majd pár perccel később Kriszta is megérkezett. Nevelős Kriszti férjének ez úton is köszönöm a sok biztatást út közben és a fotókat!
Eléggé retkes voltam, így egy kis agonizálás után egy közkútnál lemostuk a lábainkról az út porát és átöltöztünk.
Ha gálavacsora nem is, de nagyon szuper tésztaparti volt, ekkorra kezdtem el érezni, hogy emésztő éhség gyötör, így egy nagy adag bolognait úgy ettem meg, hogy utána fél órával úgy éreztem, nem ettem semmit.
A gálavacsorán megszokott eredményhirdetés ezúttal is volt, dobogóra hívással.
Ez után még elmentünk egy második vacsorát enni, aztán vissza Bajára. Éjjel nem sokat aludtam, mert azért rendesen ittam a kólát és az elfogyasztott 11 gélből is 6 koffeines volt.
Ma a reggeli után még elmentünk fürödni egy jót a bajai dunafürdő fövenyes vízpartjára, majd hazajöttünk. Most következhet pár nap regenerálódás, három hét múlva Szőlőskör, majd rá újabb három hétre a Spartathlon.
