Kis-Duna Maraton 2017

Nos, akkor a botcsinálta önjelölt krónikás ismét "megénekli" a mai napot.

Természetes volt, hogy a tavalyi első maraton után visszatérek a tett színhelyére, idén már kevésbé improvizált módon.

A hajnali 15 fok itthon a derült ég ellenére, jelezte, hogy a tavalyi hűvös szeles, borús igazi áprilisi idő helyett koranyárias napunk lesz.

Két óra vezetés után Ráckevén már rutinosan parkolok, felveszem a rajtcsomagomat, örömmel látom az indulók között volt gimis osztálytársamat Ferenc Kovacs- örülök a találkozásnak, hatalmas gratula a BSzM maraton plusz eredményhez!

Meglepve fedezem fel a tavalyi Kékes csúcsfutáson is megcsodált sporttársat, aki egy nem kicsi, elemes kazettás magnóval a kezében tolja le a versenyeket, riszpekt!

Kis ejtőzés a Duna parton, elsandítva dél felé ahol a kanyarulat a messzeségbe veszik....hahh, ha majd ott visszafelé jövök...na de ne rohanjunk előre.

Melegítés és nyújtás, elrajtolunk, óriási a hangulat, harmonikás zenekar ezúttal a ráckevei hídfőnél vert tanyát, kétszer is elfutunk mellettük, adják az ütemet, köszönet!

Elfutnám az elejét valami számomra űridővel, csurig vagyok endorfinnal és adrenalinnal, teljes kapacitáson járnak a szervezet glikogénégető reaktorai, viszont immár kiművelt fővel, az egy hete beszerzett pulzusmérő övvel féken tartom magamat, a pulzust max. 155-ig engedem, az eddigi "nyomom az elejét, aztán majd lassulok és valahogyan csak lesz a végén" helyett fordított taktikát tervezek alkalmazni, visszafogott eleje aztán majd a végén tovább tart a lendület (haha, ember tervez....).

Szépen haladok, kissé mondjuk bokapróbáló a dömsödi szakasz, az úton több a kátyú mint az ép rész, figyelni kell a lábam elé.

A maratoni futás lényege egyébként is harminc kilométer fölött kezdődik, elérem tassi zsilipet, tavaly itt holtpontoztam, most jobb a helyzet, de kezd nagyon meleg lenni.

Következik a végtelennek tűnő töltés, szerencsére ennek a monotóniája ismerős, van benne rutinom, az aszfalt is kiváló.

Itt már egyértelműen érzem, hogy a szervezet az utolsó glikogén adagokat használja el, érezhető az átállás a jóval kevesebb erőt adó zsírégető ciklusra, ez ismerős érzés, kiegészítve azzal, hogy gyakorlatilag áll a levegő sokszor és van vagy 25fok, tűz a nap, tempó lassul, pulzus emelkedik.

Aki ebbe hirtelen fut bele, az érzi a maratoni falat és arra durván rá lehet koppanni, ha teljes kapacitáson égetjük a glikogént, akkor a végén ellobban és annyira durva a lassulás, hogy ember legyen a talpán aki nem kezd el sétálni.

Én csak tudomásul veszem, hogy a tempó most esik, a pulzust jobban elengedhetem mert már nincsen akkora tejsavképződési és ezáltal lemerevedési és görcs veszély, mélypont mindig van és mindig átlép rajta az ember, csak futásban kell maradni.

Remek a frissítőállomások kínálata, banán-mazsola-földimogyoró üzemben nyomom, izó, víz, kóla jöhet, bár ez útóbbi tovább tolja a pulzust, mégis jól esik. Minden állomásnál fej és sapka vizezés, első rangú segítőkész a személyzet, mindenkihez van egy jó szavuk, bíztatásuk.

Só pótlás....a perecet ilyenkor nem kívánom, a paradicsomtól ég a gyomrom...olvastam valahol a sós banánról...gasztropornó, kipróbálom....senki ne próbálja ki, förtelmes, de legalább bent van a só a szervezetben, jó, hogy nem vagyok egy könnyen hányós típus.

Közben egyre jobban vagyok, az átlagomon, minél több kilométer van mögöttem, annál nehezebben rontok. Elérem az utolsó frissítőpontot, még 4 km van hátra, itt elönti az agyamat valami és betolok egy kilométert hat perc alá újra, pulzus nyilván a full piros tartományban, de már nem igazán érdekel, az utolsó két frissítőnél már rárabolok a szőlőcukorra, amit direkt kerültem eddig, mert jól ég a cukormáglya, de rőzseláng, gyorsan jön, gyorsan megy, ha elkezded a szőlőcukrot, utána rajta kell maradnod, bejön a taktika.

A fordított taktika az utolsó 10 kilométeren 6 helyezés előrelépést jelentett, tehát kifizetődő volt, a meleg megtréfált, végig 10 fok alatti hosszú futásokat csináltam az év eleje óta, nem volt lehetőség akklimatizálódni ehhez a hőmérséklethez.

IMÁDOM A KESZEG SORT!!!!!! Ez az utolsó parti szakasz a célegyenes előtt, a kis utcákban még helyrepofozom magamat, a "gibbonmozgást" hátrahagyva eljátszom, hogy lendületesen és rugalmasan futok és nem fáj semmim (de igen).

Befutok, bemondják a nevemet, megkapom az érmet, több mint hét percet javítottam az időmön.

Pacsizás ismeretlen ismerősökkel, mindenki őrült és egyben hős is, aki letolta a távot. Csodálatos verseny, profi szervezés.

Epilógus.

Ilyenek vagyunk mi futók, rendszeresen kínozzuk magunkat látszólag teljesen értelmetlenül, megszenvedjük, hogy aztán túllendüljünk, függők vagyunk, attól, amit a hosszútávfutás ad. Érmek, élmények, barátok.

Közben ez egy luxus, hogy megengedhetem magamnak, ahogyan az is luxus, hogy szenvedjek, mikor sok ember nap mint nap olyan küzdelmeket folytat ( https://www.facebook.com/CsakLevegot/ neked ajánlottam a futást - te ezerszer erősebb vagy nálam, gyógyulj meg mihamarabb!), amelyhez képest az én nyígásom, hogy fáj, meg meleg van, meg szomjas és éhes vagyok, egyszerű kofalárma, nagyon nem first world problem...ezt vésem be jól újra és újra, mert ahogyan az idézet mondja, "A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés csupán egy opció".

Ui. 2017, Anna akinek a futást ajánlottam sajnos a rengeteg küzdelem és a két tüdőtranszplantáció után elhunyt:(