Kemény nap, még keményebb éjszaka! UB2020

2020.10.05

Nehéz elkezdeni egy ilyen hosszúságú futásról a beszámolót, mert annyi minden történt és rengeteg dolognak kellett a célbaérés óta "lepárolódnia". Viszont be kellett lőnöm az optimális megírási időpontot, mert ha túl sokat vár az ember, akkor halványulnak az emlékek, kiesnek részletek, főleg a negatív részek tűnnek el gyorsan, ezáltal pedig torzulna a történet realitástartalma.

A versenyt megelőző helyzetről már született poszt, de a futás során többször bebizonyosodott, hogy mennyire durván lefáradtam fejben mire végre rajthoz állhattam Füreden.

Az UB-t megelőző vasárnap még kimentem terepezni egyet, persze begyűjtöttem egy hatalmas esést is, akárcsak a tavalyi UB előtt.

Azon kívül, hogy sáros lettem, meg odavertem a bal vádlim külső oldalát, más bajom nem lett, így ezt elkönyveltem jó előjelnek a versenyre nézve (bejött).

A verseny hetében kedden még futottunk Zsuzsival egy könnyű átmozgatót, aztán már csak a frissítések megtervezésével és a logisztikával foglalkoztunk én pedig igyekeztem pihenni és végre fejben is tényleg ráhangolódni erre a futásra.

Csütörtök délután utaztunk Füredre.

Az odavezető út végén a Nosztori-völgy tetejéről csak halványan látszott a Balaton túloldala, ami a "siófoki Nagyi" szavaival élve jó időjárást jelent másnap, ismét pontosnak bizonyult ez az előrejelzés.

Borongós, szeles időben vettük át a rajtcsomagot, fura volt a külső helyszín és az eddigi Ultrabalatonokhoz képest kihaltnak tűnő versenyközpont.

Az expo sem volt túl terjedelmes, de a Hoka cipőkre olyan akció volt, hogy annyi % engedményt adnak ahányszor 10 kilométer teljesít a futó. Ez az egyénieknek - ha körbeérnek -  biza 22% engedmény, ami már nem rossz. Így aztán nagyképűen el is rakattam magamnak egy pár Bondi7-est, mondván hogy "majd jövök érte a szalaggal" .

Találkozunk Krisztáékkal akik Mikit is hozták, felvettük a maraboo által (by Márkus Öcsi) rendelkezésre bocsájtott nyomkövetőinket, a parkolóban megettük a Zsuzsi által sütött isteni túrós pogácsát, majd mentünk a szállásra.

Ugyanott szálltunk meg ahol tavaly is, a csend és a nyugalom biztosított volt. Összepakoltuk a kocsiba a frissítéshez szükséges holmit, rituálisan megerősítettem a rajtszám lyukasztott részét, ahogyan tavaly is, megvacsoráztunk és kilenc órakor már lefeküdtünk aludni.

Hírhedten rossz alvó vagyok az ilyen stresszhelyzetekben, ráadásul most már a versenyt megelőző 2-3 éjszaka sem aludtam valami jól.

Fél egykor ébredtem úgy három és fél óra folyamatos alvás után amivel nagyon elégedett voltam (ebből is látszik milyen "jó" alvó vagyok). Hajnali fél ötig még éberen relaxáltam, pihentem, próbáltam fejben bejárni és felidézni a pályát.

Tudtam, hogy nagy helyzeti előny volt tavaly is az, hogy a pálya minden szakaszán futottam már többször, mindig pontosan tudtam, hogy éppen hol járok. Idén persze már a teljes kör tapasztalata is rendelkezésre állt, azzal a hátránnyal, hogy most viszont minden pillanatban tudtam, milyen sok (rengeteg) van még hátra:)

Hajnalban meglehetősen friss, kb. 10-12 fokos hőmérsékletre ébredtünk, reggeli rutin, kávézás megvolt, eszegettem is kicsit, aztán futónak öltöztem, a tavalyi egyéni pólómat vettem fel, karszárral ezek a Maratonmanos versenyeken kapott Mizuno pólók nagyon frankók! Idén is a tavaly jól bevált Mizuno futónadrágot húztam fel, valamint a pro beltet a cuccaim cipelésére.

Bepakoltunk az autóba Zsuzsival és elindultunk a versenyközpontba.

A versenyközpontban már gyorsan elrepült a rajtig hátralévő idő, a három győri futóbarátok futóklubos egyéni induló pedig besorakozott a rajtzónába.

Sok ismerőssel találkoztam, felfokozott hangulat uralkodott, én pedig már vágytam az elcsendesedésre és arra, hogy végre ismét bölcsre fussam magamat.

Elbúcsúztam Zsuzsitól, hogy Akaliban találkozunk, majd a rajt után a lábamra vigyázva poroszkáltam le a bokapróbáló köves úton ki a versenyközpontból a teljes mezőnnyel.
Közben arra gondoltam, mennyire jó lesz itt visszafelé mászni majd a végén, visszaérek egyáltalán?

A tavalyi első teljesítés után az motoszkált a fejemben, hogy "lehet, hogy csak szerencsém volt és besikerült?" hát most megbizonyosodhatok arról, hogy vajon sokat számít a szerencse? Mennyi pluszt ad az első teljesítés motivációs lökése? Mennyit adhat a tapasztalat?

Jogos persze, hogy ilyen hosszúságú futóversenyeknél azért meglehetősen kicsi a "besikerülési" faktor, ha nincsen mögötte a rengeteg befektetett munka (fizikai és fej).

A hajógyár előtt már elhelyezkedtem a mezőnyben, pacsiztam Bélával és elégedetten láttam, hogy az előrejelzésnek megfelelően ideális futóidő ígérkezik, ezt Ihász Verának is nyomatékosítottam újra, kiegészítve azzal, hogy eső sem lesz:).

A sajkodi lehajtót elhagyva kezdett kisütni a nap, balra a tihanyi félsziget tetejét köd borította, a sajkodi-öböl vize tükörsima volt, szemben pedig a Balaton-felvidéki lankákon szinte világítottak a Aszófő, Örvényes és Balatonudvari fehér templomtornyai.

Tudtam, hogy itt töltekezni kell a látvánnyal, élvezni és kihasználni, hogy jó tempót tudok futni.
Aszófőn aztán a Pécsely felé való mászás helyett az idei útvonal-módosítás miatt továbbra is a bicikliúton maradt a mezőny, erre az UB-k hosszú történelme során még soha nem volt példa, igaz októberi UB sem volt még eddig (és reméljük nem is lesz).

Örvényes után Udvari elején jobbra feltették a frissítőpontot a Vászoly felé vezető útra, itt volt egy 200 méteres oda-vissza szakasz.

Elfutottunk a régi temető mellett, ahol a legendás szív alakú sírkövek találhatóak, majd az országutat keresztezve a parton vitt az út egészen Fövenyesig. Itt vettem észre először, hogy idén az őszi időpont miatt nem csak a déli part fenyőtobozai esetében kell vigyázni a bokára, hanem az éppen most potyogó vadgesztenyék miatt is.

Fövenyesen egy pillantást vetek a vízre, a kedvenc strandunk most üres, majd jön a felfelé az országútig. Innen már hamar Akaliba értem, itt várt először Zsuzsi és Ervin. Zsuzsi adja a tele kulacsot és két gélt, én adom az üreset és most ez lesz a menetrend hosszú órákon át.

Kihasználom, hogy még frissek a lábaim és szépen felfutok a dörgicsei fordítóig, majd rongyolok lefelé, itt kell elkezdenem időt nyerni a későbbiekre.

Futás közben páran megszólítanak és köszönik a felkészülési csoportban megosztott időjárás prognózisomat.

Dörgicsén gyors csippantás és irány vissza. A lefelén leveszem a karszárakat, mert melegszik az idő.

Ismét Akali, Zsuzsinak leadom a karszárakat, majd Zánka felé futok, a bicikliút itt továbbra is csapnivaló minőségű, az elhanyagolt szőlők idén is ugyanolyan elhanyagoltak. Végre feltűnik egy légvédelmi rakéta ezüstös orrkúpja a lombok fölött, ez már a zánkai hadipark.

Következik a mászás a Hegyestű felé, szépen belátni a hosszú felfelét a rajta futókkal. A Hegyestű mellé érve az útelágazásnál már a köveskáli templomtorony is integet, szemben pedig ott az egész Káli medence, a háttérben a tanúhegyekkel.

Tartom a menetrendet frissítés terén, óránként megiszom fél liter Long Energy-t és megeszem legalább egy gélt, ha kiürül a kulacsom, akkor félig víz, félig kóla keverékkel töltöm a frissítőn.

Izomvédelemre és felszívódás miatt óránként két BCAA és két sókapszulát veszek be. Ezeket is az övemben hordott kindertojás kapszulákban viszem magammal.

Kővágóörs felé fordulva elér az első holtpont, azt érzem, hogy túl korán van még ehhez és bár fizikailag nincsen bajom, fejben éppen holtponthoz érek.

Szellemileg borzasztóan fáradt vagyok, a versenyt megelőző hetek konstans feszültsége, a rendezés bizonytalansága teljesen kiszívta az erőmet, érzem, hogy ez a fáradtság most erős álmosságot okoz, már most, pedig még dél sincsen.

Azt is tudom, hogy Zsuzsi mennyire sokat áldozott arra, hogy idén is autóval kísérjen és segítsen az úton.

A saját gondjait, nyűgjeit pedig a háttérbe szorította csupán azért, hogy az én felkészülésem a lehető legzavartalanabb legyen. Itt el is szégyellem magamat és egyben újra rácsodálkozom erre a tulajdonságára, hogy magát nem kímélve önzetlenül mellettem tud állni egy ilyen sem nem normális, sem nem egészséges, de leginkább kockázatos, önpusztító (és kívülről nézve értelmetlen) vállalkozás során is.

Jobbra a tanúhegyek, mondogatom a neveiket szépen sorban balról jobbra Badacsony-Gulács-Tóti-hegy-Szent György-hegy-Csobánc. A déli parton pedig a Fonyódi dombok...te jó ég..ha már ott járhatnék.

Ahogyan tavaly, úgy idén is még Kővágóörs előtt a Kornyi-tónál pisilek először, ilyen csodás panorámában nem sokszor gyönyörködhet az ember eme cselekedet közben:)

Kővágóörsön végig keresem a földből itt-ott kiálló nagy köveket, mivel a kőtenger a teljes falun át húzódik, sok házat itt részben közvetlenül ezekre a kövekre alapozva építették. A település lakói pedig híres kőfaragók voltak, innen a név.

Az óvoda mellett, mivel péntek van, nagy tapsot és hajrázást kap minden futó a kerítéskapun át kikukucskáló gyerekektől, ez jól esik, ki is mászom az első mélypontomból.

A falut elhagyva átlépem az első maratoni távot (még négy maraton van hátra, meg egy kicsi:)) Nyárfákkal szegélyezett úton futok a kékkúti palackozó üzemig.

Közben már egy ideje szépen érkeztek meg hátulról a gyorsabb kettes és hármas váltók, mindenki sokat hajrázott, ez is jól esett!

Kékkúton csak átfutottam, majd arra gondoltam, hogy tavaly innen nem messze az útkereszteződésnél vártak a szüleim, milyen meglepetés lenne ha megint ott lennének. Aztán jön a déja-vu, hiszen a kanyart jelző tábla mögött, ahogyan tavaly is, ott állnak a szüleim és fotóznak, nagyon jól sikerült meglepetés!

Salföld most is csodaszép volt, nem is siettem nagyon, szépen felsétáltam a faluban, utána pedig megnéztem a kőtengert, nagyon tetszett így, hogy nem volt tömeg.

Innen már csak egy gyors ereszkedés következett Ábrahámhegyre.

A futást még korábban 6 fő szakaszra bontottam, így könnyebb volt fejben kezelni:

Füred-Badacsonyörs: a bemelegítés
Badacsonyörs-Fenékpuszta: a ráhangolódás
Fenékpuszta-Fonyód: déli part Stage I.
Fonyód-Szántód: déli part Stage II.
Szántód-Kenese: déli part Stage III.
Kenese-Füred: célegyenes

Örömmel nyugtáztam, hogy Ábrahámhegytől Badacsonyörsig végre sikerült felújítani a kerékpárutat, így nem a buckák és füves kátyúk között kellett bukdácsolni.

Badacsonyörsön most nem volt bulihangulat, ellenben volt szüret. Zsuzsi és Ervin várt, de Zsuzsit ezúttal nem engedték fel a frissítőpontra és a pincébe, hogy átsétáljon velem:(.

Bolognai pennét tömtem magamba felfelé sétálva, miközben a folyamatosan szőlős konténereket fuvarozó teherautók pöfögtek el mellettem, beterítve kipufogófüsttel...

Eleve nem voltam éhes, csak tömtem magamat, bosszantott, hogy Zsuzsit sem engedték velem jönni és alig, hogy eloszlott a füst, a gyomorforgató cefreszag vette át a főszerepet. Hát nem volt valami jóleső ebéd.

Közben - ahogyan a versenyeken általában 50 kilométer körül, megérkezett Kriszta hátulról, csak annyit mondtam neki, hogy tököm kivan ezekkel a szagokkal.

A frissítőn elmostam a műanyag villát, majd szépen átsétáltam a csendes pincén, itt kicsit lenyugodott a gyomrom és én is a kellemes hűvösben.

Kint újra várt Zsuzsi, puszi, ölelés, minden oké, mentem tovább.

Badacsony hirtelen magasodott fölém, mire észbe kaptam már másztam felfelé a Római úton.

A badacsonyi hegyszoknya forgószínpada (jobbra a hegy-balra a tó, mintha helyben járnál) most sokkal csendesebb volt, de nem is hiányzott a csinnadratta.

A borkimérések legtöbbje is zárva volt már, a borászatokban pedig gőzerővel folyt a szüret, ahol pedig cefre van ott muslica is akad, néhol egész felhőket alkottak a repkedő rovarok.

Badacsonytördemicen lebotorkáltam a macskaköves úton, közben pedig azon gondolkodtam, hogy élvezhet-e műemléki védettséget ez az út (mert láthatóan nem nyúlnak hozzá javító szándékkal) és, hogy a hajdani badacsonyi bazaltbányából származhatnak-e ezek a macskakövek?

Rengeteg hasonló témán szoktam elmélkedni futás közben, egy kívülálló nem is gondolná. Ez segít kikapcsolódni és elterelni a figyelmet a saját nyűgjeimről.

Ez a tó amolyan örök hobbi, témám mindig akad, hiszen gyerekkorom összes nyarát nagyrészt a siófoki nagyszülői házban töltöttem, aztán szerettem volna lenni biológus, így mindent kifogtam és hazavittem a vízből, később meg térképész is - ezért tudom mindig, hogy hol járok és mit látok ("térkép e táj").

Balaton témában többször olvastam már mindhárom nagy klasszikust a 19-20ik század fordulójáról, a kor nagy tudósaitól, polihisztoraitól. Ezek a könyvek most is fellelhetőek beszkennelt állapotban a neten:

Cholnoky Jenő: Balaton, Lóczy Lajos: A Balaton földrajzi és társadalmi állapotainak leírása, valamint a legközismertebb klasszikus: Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül.

Ez utóbbi könyv eredeti verzióját tavaly és idén is megtaláltam a szállásunkon, így ezt is olvasgattam a saját utazásom megkezdése előtti este.

Szigliget előtt a tavalyitól eltérően nem a hegyet jobbra kikerülve az országút melletti bicikliúton, hanem balra tartva a falun át majdnem a várig mászva vitt az útvonal.

Hát itt én is "power walk"-ba kapcsoltam magamat és összeszorított foggal másztam felfelé a többi sorstárssal együtt.

Az éltetett, hogy fent vár Zsuzsi és végre iszom egy redbullt, mert brutál álmos vagyok.

Közben majréztam azon, hogy nem érzem úgy, hogy eleget izzadnék és pisilni sem álltam ki csak egyszer eddig, holott érzésre ittam eleget és beszedtem mindent amit előírtam magamnak.

A viszonylagos meleg, a tűző napsütés és a szél alaposan megtréfált, ilyenkor még többet kell hidratálni.

Felérve láttam, hogy Ervin is ott van, tehát Kriszta nem sokkal járhat előttem. Megittam az energiaitalt, megölelgettem Zsuzsit, kicsit panaszkodtam neki a hidratációmról ("akkor igyál többet! " Logikus:)) és mentem az utamra.

A hosszú edericsi egyenes utáni frissítőnél szóba elegyedtem Huzsvay Edittel, aki most másodszor kísérő és segítség nélkül vágott neki a tókerülésnek (maximális respect! Egyébként van 4 egyéni UB teljesítése - most már 5) és ezúttal szépen végig is ment.

Vedeltem a kólás vizet amikor kifogyott az izóm, meg is lett az eredménye, az elhagyott edericsi csárda mellett szép kilátásos pisiléssel beindult rendesen a folyadék felszívódásom, innentől ezzel nem volt problémám.

A györöki Becehegy alatti szakaszon valami repkedő rovarok rajzottak, komplett felhőkben hozta-vitte őket a szél, mintha hófúvásban futottam volna pár helyen, győztem kiköpködni őket.

Következett a sétarepülőtér és a golfpálya, majd a balkanyar a szépkilátó alá.

Most is csodaszép volt a kilátás, végre visszafelé integethettem a tanúhegyeknek!

Az út erdőbe váltott, majd fent a magasban megjelent a Szt. Mihály kápolna. Itt újra várt Zsuzsi és Ervin, hideg tejberizst faltam, amit Zsuzsi csinált, éreztem, hogy ez egy jó futókaja lesz.

Rágni nem nagyon kell, markáns íze nincsen, tápértéke viszont van, állaga miatt könnyen és jól nyelhető, hidegen kellemesen nyugtatja a gyomrot.  Egy ilyen verseny alatt ez pedig kulcsfontosságú.

Vonyarcon beérem Krisztát, ő is a hidratációra és a pisiléshiányra panaszkodik, kicsit haladunk együtt, aztán előremegyek, majd úgyis utolér (mint mindig).

Gyenesdiás nekem ikonikus pont, mikor 2018-ban még csapatban indultam Zsuzsival, itt kezdődött az első szakaszom.

Ekkor már nagyon halványan de foglalkoztatott az egyéni indulás gondolata, így a várakozás közben vágyakozva néztem az itt akkor féltávnál tartó, ekkora már elcsigázott egyéni futókat ahogyan komótosan előtűnnek az éjszakából, majd újra elveszik a távolodó fejlámpájuk fénye a sötétben.

Most azonban még fényes nappal volt, sokat kellett kerülgetni az úton barna meztelencsigákat, óriási szőrös hernyókat és valami alien kinézetű vagy 10 centis barna-tarka hernyó-csiga-bogár keverékeket, nem tudom mik lehetettek de eddig még soha nem láttam ilyesmit. Utólag kiderítettem, hogy valószínűleg a nagy farontó lepke hernyójáról van szó.

Mivel az embernek folyton a lába elé kell néznie, óhatatlanul és észreveszi ezeket. A déli parton rengeteg volt a széttaposott béka és kis vízisikló is.

Keszthelyen kerülgettem a horgászokat, aztán az zökkentett ki a békés poroszkálásból, hogy egy félhülye de legalább agresszív patkánykutya kapott a lábam felé, mert a gazdának nem volt annyi esze, hogy kellően távolra húzza a pórázzal.

Ugyanezt eljátszotta a mögöttem futó női párossal is, ahol aztán a holdba való felrúgás lett beígérve kutyának-gazdának egyaránt (jogosan).

A keszthelyi nagy pont most olyan távolinak tűnik, hogy már-már azt hittem, elvétettem valahol az útirányt, de aztán csak elém ugrik Zsuzsi, megeszem a tejberizs adagomat és megyek tovább.

Keszthely végén egy páros csapatváltó férfi tagja szólít meg, mondván, hogy "bármennyire is próbálom, én nem tudom csinálni ezt a stílust amit te csinálsz", visszakérdeztem, hogy mire gondol, "hát futsz, de közben meg mintha gyalogolnál...ez a futagolás!"...na remek. Persze elismerő megjegyzés volt.

Végre a nyugati parton vagyok, gyorsan lepereg az út Fenékpusztáig, itt rá sem lehet ismerni a környékre, tavaly még csak az tűnt fel, hogy kiirtottak egy csomó erdőt, idén meg már út-vasút-híd stb. építkezés hegyek mindenfelé.

A berényi leágazásnál ismét Zsuzsi és Ervin vár, most csak pár szót váltunk, majd a berényi frissítőn találkozunk újra.

A Zala folyó meglehetősen lehangoló látványt nyújt, több négyzetméteres és eléggé magas hab szigeteket sodor csendesen a Balaton felé, nem tudom mit önthettek a vízbe, de nagyon nem tűnik egészséges dolognak, később utánaolvasva aztán kiderül, hogy mégsem olyan vészes ez a rendszeres jelenség: 

https://nol.hu/belfold/20100920-tozegtol_habzik_a_zala-814221


Berény elején a félig lerombolt vízműtelep és az elhagyott üdülő jelzik a dolgok állandóságát egy új apartmanház pedig némi fejlődést jelez. Egy idősebb sétáló úr megkérdezi, hogy milyen futóverseny ez most, dióhéjban vázolom a helyzetet, meg, hogy éppen pontosan most léptem át a 100 kilométert, juhu! Elismeréssel bocsájt utamra.

Zsuzsinak mondom, hogy 5 perccel futottam jobb 100 kilométert mint tavaly, most 11:10 alatt, már nem emlékszem mit ettem itt, talán tejberizst?

Máriafürdő következik és indul a "déli part város" szakasz, azaz jó 70 kilométeren át Kenese végéig szinte csak beépített partszakaszokon vezet az út.

Ez a Stage I. végtelen utcák, aztán további végtelen utcák. Ervin még a máriafürdő nyugati pont előtt odaadja a fejlámpámat, mert elkezd szürkülni.

Az itteni pontot Sallai Zsuzsiék viszik, kínálnak mindennel, de én csak a kedvességükből töltekezem.

Ezen feldobódva a leszálló estében egészen jól érzem magamat, ez persze relatív, hiszen kb. 50 kilométertől kezdve folyamatosan bedobja az agyam azt a teljesen abszurd ötletet, hogy "mi lenne ha feladnád? Pihenhetnél végre, aludnál egy jót, nem vernéd szét a szervezetedet...stb" súgja ilyenkor a kisördög (vagy angyal?).

Most a fejben kilúgozott fáradtság miatt folyamatosan küzdök a negatív gondolatspirálokkal, amelyekből eléggé nehezen keveredek ki.

Mivel még nem adtam fel versenyt és ezt ezért továbbra sem érzem reális opciónak, persze elhessegettem a gondolatot. Arról nem is beszélve, hogy ha nem volt nyomós indok a feladás mögött, akkor szinte mindenki arról számolt be, hogy nehezen tudott megállni utólag saját maga előtt, amiért a feladás mellett döntött.

Ilyenkor megnyílnak a félelem barlangjai saját magunkkal kapcsolatban is olyan ingoványos területre téved az ember, ahol nehéz józanul ítélni és dönteni és a legrosszabb egyéniségjegyek és alapösztönök is átvehetik az irányítást és befolyásolhatnak döntéseket.

Végre elérek Bélatelepre, jöhet a verseny egyik legszebb része. Már teljesen besötétedett, a túlpart településeinek fényfüzérei fölött azért felfedezem a Badacsony sötétlő tömbjét.

Kriszta tűnik fel előttem, sétál felfelé, majd megáll és támasztja a szalagkorlátot, mintha nyújtana. Odaérve kérdezem mi a baj? Elmondása szerint nagyon szédül, szerencsére közel a következő pont.

Ervinék eggyel arrébb, Fonyódligeten várnak csak minket.

Fonyódon átkelek a vasúton és jöhet a Stage II! Itt egy jellegzetes déli parti szakasz következik, mikor az autóút és a közvilágítás egyszer csak végetér és a bicikliút beleveszik a sötétségbe.

Fonyódligeten mondom Zsuzsinak és Ervinnek, hogy "Kriszta nincsen túl jól", közben pedig ő már csak kb. egy perccel volt mögöttem ekkor, mert a fonyódi frissítőn alaposan bekólázott és helyretette a vércukorszintjét.

Zsuzsi utólag mesélte, hogy Ervin csak annyit mondott erre, hogy "120 kilométer körül már előfordul, hogy nincsen túl jól az ember" és milyen igaza volt. Kriszta meg lemenedzselt ennél komolyabb megborulásokat is már.

Innen már látszik a boglári gömbkilátó, váltogatja a színeket a világítása. Tavaly itt gyűjtöttem be egy esést, idén figyelek, az út jobb oldalán lévő csatornafedők tényleg kiállnak az út síkjából, győzöm kerülgetni őket.

Tavaly szemesen, idén itt van lomtalanítás, félig tönkrement heverők, fotelok, jobb napokat látott szörfdeszkák és egyéb nyaralói kacatok díszítik az út szélét.

Lellén felveszem az erősebbik fejlámpát Zsuzsi pedig segít felvenni a karszárat, szerencsére nem kell melegebb ruházat éjjelre sem.

Kezdek megzuhanni, durván álmosodok. Itt is vannak tök sötét helyek, az előttem futónak eléggé gyenge a fejlámpája, így mögötte futva bevilágítom neki is a területet.

Az Ultrakészek futópáros egyik hölgy tagja az, kicsit beszélgetünk, kiderül, hogy van már egyéni teljesítése, tudja mi a dörgés, de ezt a páros indulást csupán két hete, komolyabb felkészülés nélkül vállalták be.

Még friss lábon megy, engedem is az útjára. Szemesen még utolér Vera és kísérője, szórakoztatjuk egymást egy darabig a szemesi éjszakában, aztán engedem őket, mert most nekem sok a tempójuk.

Kicsit megállok, mert szorítja a jobb lábamat a cipő a nyelv résznél, lazítok a fűzőn. Szemesen a Bagolyvár utcában eléggé komoly szintet kell mászni, ráadásul vastagon borítja a vadgesztenye, itt újra csatlakozik az előbbi futó, éppen annak örül, hogy sikerült megkönnyebbülni, működik az emésztése (nagy dolgok ám ezek, de tényleg, szó szerint!).

Közösen rugdaljuk az emelkedő vagesztenyéit, majd ő ellép, hogy ne várakoztassa túl sokat a váltótársát.

A jobb lábam lábfej feszítője szépen meg is fájdult, innentől igazi mélyrepülés veszi kezdetét. Vánszorgok, csoszogok és agonizálok át Őszödön, Szárszón, majd a végtelen hosszú Földváron.

A tavalyi időm teljesítését itt fejben elengedtem, azt számolgatom, hogy ha 10 perces kilométerekkel tudok haladni, még beérhetek szintidőn belül, csak az keserít el, hogy ez még hány plusz órát jelent, amit a pályán kell töltenem.

Földvár végén Bogár Janiék zöld autóját pillantom meg, mellette pokrócokba bugyolálva fekszik Jani és egyáltalán nem néz ki jól, párja elmondása szerint a gyomra készült ki. A végén örömmel láttam, hogy sikerült feltámadnia és befejeznie a versenyt.

A szántódi révhez vezető út mellett kis sündisznó áll és figyel, odamegyek és ciccegek neki, mire tüskegolyóvá alakul. Rakonczay Gáborék előznek meg itt.

Szintén Szántód, az ikonikus "szar járda" következik, a járdától balra végig építkezés (a déli part java egy egybefüggő építkezés), jobbra végig feltúrt útépítés, de ez a járdának csúfolt nyaktörő változatlanul a helyén van. Sziszegve szedem a lábamat rajta, itt újra találkoztam Edittel, aki rendületlenül tört előre.

Zamárdiban a parti strandra érve várt Zsuzsi, sétált velem egy kicsit, közben nyavajogtam neki, hogy mennyire készen vagyok. Megölelt és utamra bocsájtott.

Zamárdii strand, itt 2017-ben és tavaly is bőrig áztam miközben a szél a haragos Balaton hullámait az útig hozta.

Most hihetetlen, szélcsendes, nyugodt éjszaka van, egyedül vagyok, széthúzódott a mezőny.

Ez már a Stage III. Megpróbálom befejezni az agóniát és tempó fokozással kirángatni magamat a félkábult beletörődő álmosságból.

És lőn csoda, működik. Végre újra stabilan 6:30-7:30-as kilométereket futok, jól esik, élvezem a dolgot, visszatér belém az életkedv. Széplakon a frissítők körül több egyéni kókadozik, ők most vannak a mélyponton, én éppen élvezem, hogy kimásztam onnan.

Eszem-iszom és vágtatok, már amennyire ezt vágtának lehet nevezni. Azt érzem, hogy most megyek előrefelé a mezőnyben, Veráékat is beérem, mondom nekik, hogy most éppen jól esik és tudok futni - és ez így van, addig és akkor kell nyomni neki amikor megy. Most pedig megy.

Siófok nyugaton vár Zsuzsi, mert úgy döntött, hogy inkább átvirrasztja velem az éjszakát, lévén eléggé szarul néztem ki Zamárdiban.

Itt sikerül meggyőzöm arról, hogy szuperül vagyok, feltámadtam mint valami főnix, ne aggódjon értem, menjen előre Siófok keletre és készítse a tejberizsemet.

Siófokon idén szerencsére nincsen lépcsőmászás a Sió hídon, mert le van zárva és a gyalogosok az autóúton mehetnek át rajta. Nagyon nem bánom.

Siófok mindig egy kis hazaérés. Ismerős helyek, utcák. Aztán a fenyves sor és jön Siófok kelet.

Zsuzsi isteni tejberizsét valószínűleg nem túl gusztusos módon tuszkolom magamba, a Staff egyik tagja jó étvágyat kíván, majd egyetért azzal, hogy ez itt most nagyon másról szól, mint a jóról, vagy az étvágyról, maradjunk az ön tömésnél, mivel az ő fia is éppen egyéniben fut most, ismerheti a jelenséget.

Nem időzöm sokat, Zsuzsi előremegy Világosra én pedig továbbra is lendületesen futok a vasúti sínek mellett, egészen a világosi meredekig. Itt komótosan felmászok, fent pedig megcsodálom a balatoni fénypanorámát.

Világoson Zsuzsi mondja, hogy Kriszta is nemrég járt itt, ezek szerint sikerült egészen feljönnöm a mezőnyben. Itt megiszom a jóreggelt redbullomat, örömködünk, hogy már csak egy maraton van hátra és futok tovább.

Aligán vetek egy pillantást a régi versenyközpont lejárója felé ("hejj, ha most is itt lenne a befutó...")

A magas parton tök sötét utcákon vezet az út, balra kinézve néhol kilátás nyílik a tóra, a telihold miatt óriási ezüsthíd terjedelmeskedik a víztükrön, szép látvány, eszembe is juttatta Cholnoky írását a jelenségről a "Balaton" című könyvből:

"Holdvilágos éjjelen, mikor a víz fodra csillog" csakugyan gyönyörű a látvány. A csillagos
égen csendesen szálló felhők közül ki-kibukkanik a Hold rezes arca s bambán bámul a Földre.
Csodálkozik rajta, hogy az ifjú szerelmes feléje küldi sóhaját. Hisz a Hold a halál szimbóluma!
Kihalt, kihűlt lakatlan égitest. Ha volt is rajta élet, az már megszűnt. Mint a vigyorgó koponya,
úgy tekint át a Földre: "Majd te is ilyen halott kődarab leszel, terajtad sem fog mozogni sem a
víz, sem a levegő, sem az élet. Évmilliókig eljársz még tengelyeden, de aztán haszontalan,
élettelen kőgolyó lesz belőled. Hova lesznek az "eszmék", a történelmi "nagyságok", a
politikai érdemek? Hova lesz a tudomány és művészet?" Silány, alaktalan kődarab, mint a
Hold s az idők végtelenjébe fut bele minden elfedett, eltemetett, atomjaira széthullott múltjával
együtt. Méltán fölvetheti a költő a kérdést: "Aztán mivégre az egész teremtés?" De halljuk
lelkünkben a nem anyagi, hanem a szellemvilágból átható hangot: "Ember, küzdj és bízva
bízzál!"

A Bercsényi lejáró után aztán bevetem magamat a susnyásba nagydolog okán ami ért már egy ideje, de ennek örülök, mert nem lett volna jó úgy járni, mint tavaly a Tagorén pár száz méterrel a cél előtt.

Utána valami üdülő területén át vezet az út, aztán egy alagút következik (erre a részletre nagyon nem emlékszem tavalyról) és egy kis mászás az országút mellé.

Végre világosodik, jó hosszú éjszaka volt a májusi UB-hez képest! Kenesére érve többféle irányba mutató zöld nyilat is látok az aszfaltra fújva, kicsit megzavarodok, hogy jó helyen vagyok-e, de az órám továbbra is azt jelzi, hogy a feltöltött pályán haladok.

Csak a "talpas" zöld nyilakat szabad követni, a többi az valami más rendezvény jelölése lehet. Kenese végén ismét Zsuzsi vár, majd előremegy Almádiba.

Itt Hallgató-Csík Yvettel és kísérőjével futok kicsit, beszélgetünk az idei versenyről, helyzetről, Spartathlon halasztásról és egyetértünk abban, hogy ez a KO álmosság részben biztosan az őszi időszak miatt van, ami a természet, így az ember bioritmusában is a belassulás időszaka, nem pedig a májusi kikeleté/ébredésé.

Az erdőn átporoszkálva rendszereztem a további tennivalókat, tavaly Fűzfő után teljesen elhagytam magamat és a 35-ik helyről a 45-ik helyre estem vissza, idén, bár fogalmam sincsen most pontosan hol állok a mezőnyben, de a mostani poroszkálással kell lehoznom a célegyenes szakaszt is és akkor már senki sem fog megérkezni rám hátulról.

Annyit mondott Zsuzsi Kenesén, hogy Krisztának elmondták már, hogy a harmadik helyen fut a nők között és a negyedik helyezett Yvett üldözi, így annyit sejtettem, hogy nem lehetek annyira hátul.

Fűzfő ismét csodálatos volt, erdő, nádas, víz és csónakok, reggeli ködös napsugarakkal. Jó volt átkelni a tobruki hídon és ráfordulni az északi partra. Itt már kezdett erősen tűzni a nap.

Almádi előtt ismét megszabadultam a karpánttól, közben a rajtra érkező csapatautók az országúton dudálásokkal, integetéssel és kiabálással buzdították az ultrás mezőnyt, jól esett!

Almádiban Zsuzsit ölelgetem és irány tovább. Pár egyénivel és párossal kerülgetjük egymást, már mindenkinek nagyon nehéz, komikusan nézhet ki kívülről az itt előadott "csigaversenyünk".

Káptalanfüreden kérdezik a rajtszámomat, nem működik a csippantás éppen. Zsuzsinak elkezdem leadni az összes felesleges cuccomat.

Eddigre fogyott el a LongEnergy, így egy kulacs epres-vaníliás perpetuemet kapok. Hát, hogy ennek micsoda becstelen íze van, persze megiszom, mert ez van, az idő is melegszik, de már nem érdekel.

Alsóörsig csigaversenyzünk a többiekkel, senki sem tud már eldobbantani és meglépni a másik elől.

Alsóörsön lecserélem az egészen eddig rajtam lévő tavalyi UB pólómat az ideire, amit a befutóra tartogattam.

Zsuzsi ragaszkodik hozzá, hogy a fakapunál még találkozzunk egyszer a befutó előtt, ahogyan tavaly is.

Az árnyékban poroszkálva Paloznak parti részén elégedetten konstatálom, hogy sokkal jobban vagyok mint tavaly, futni is tudok.

Végre felbukkan a fakapu és Zsuzsi.

Itt már úgy búcsúzunk, hogy viszlát a célban! Csopak szép és nagyon csendes, nem is hiányzik a zaj,  befelé fordulva csoszogok.

Gyönyörködöm a kertmozi utáni erdőben és a patakban aztán szépen felmászok Füred elejére, mellettem a Kerekedi-öböl csillogó kékje,  ráfordulok a Gemering utcára és egyben tényleg a valódi célegyenesre.

A Tagoréra érve Kovács Kingát veszem észre, akit még 2017-ben rángattam bele az akkori futóklubból az UB csapat indulásba, azóta sem szabadul szerencsére:)

Elkísér és szóval tart a benzinkútig, ezúton is köszi!

Átkelek az országúton és végre üdvözölhetem azt az áldottan szar köves utat, amelyen több mint 28 órája lefutottam.

Itt aztán már letesz az ember mindent végleg, a kör bezárult, ketten érünk be nagyjából egyszerre, így dupla szalag kerül kifeszítésre, elveszem a sajátomat, átbújok a másik alatt.

Kriszta még a célzónában van, ő is teljesen szétcsapta magát de sikeresen megőrizte a harmadik helyét, ami hatalmas teljesítés és méltó koronája az ötödik egyéni UB teljesítésének!

Gratulálunk egymásnak, aztán megkeressük Zsuzsit, Ervint akik nélkül ebből az egészből semmi sem lett volna. Miki is velük van, aki bár szépen és egyenletesen futott de Szárszón kiszállt 21 és fél óra, valamint 150 kilométer futás után , mert kicsúszott volna a szintidőből.

Zsuzsit ölelgetem és nem tudtam persze neki kellően elmondani azt, hogy mennyire hálás vagyok amiért végig frissített, a találkozásainkkor még arra is ügyelt, hová lépek, nehogy kimenjen a bokám, érdeklődött, kérdezett mit szeretnék én meg sokszor csak bambán néztem és nem tudtam igazán megmondani mire is lenne szükségem.

Vállalta az éjszakázással, vezetéssel való összes stresszt, hatalmas áldozatot hozva ezzel.
Nem beszélve a gyakorlatilag év elejétől folyamatosan zajló felkészülésről és mindenről ami ezzel járt.

Összeszedtük magunkat és míg az érmeket gravírozták, ettünk valamit a versenyközpontban, bár nagyon tiltakozott a gyomrom és a nyelőcsövem minden falat ellen, de olyan szinten voltam kizsigerelve, hogy muszáj volt enni.

Zsuzsi közben elhozta nekem az immár kiérdemelt árengedménnyel adott cipőt.

A szállásunkra visszaérve kezdtem nagyon megzuhanni, lezuhanyoztam majd vacogva bújtam ágyba.

Négy körömágy felső részén nőtt vízhólyaggal megúsztam a dolgot, de a jobb bokám és lábfejem nagyon bedagadt, már Keszthelynél éreztem, hogy kicsit szoros a cipő, de csak Szemesen engedtem a fűzőn, ez majdnem végzetes hiba volt.

Ráadásul az a hülye helyzet állt elő, hogy aludni nem tudtam, mert annyira éhes voltam, viszont enni sem tudtam, mert a gélektől-izótól szétmart nyelvem, torkom, nyelőcsövem és persze gyomrom nem akart befogadni semmit, tehát az apró falatokat is problémás volt lenyelnem.

Lábraállni csak hosszas gondolkodás után tudtam a célbaérkezést követő 24 órán át és sötét gondolataim voltak az egész értelmetlenségével kapcsolatban, mindeközben persze büszke is voltam magamra. Paradoxon.

Éjjel sem tudtam aludni, csak fél éber állapotban fetrengtem miközben valami hülye álom ismétlődött a fejemben megállás nélkül.

Hja a megszokott 45-ös nyugalmi pulzus helyett kb. 80-at ketyegett a szívem percenként, köszönhetően a 28 órás folyamatos adrenalin-koffein kombónak.

Éjfélkor már sikeresen próbáltam újra enni, aztán elborzadva észleltem, hogy hajnalig a vihar kb. 4 hullámban vágtatott végig a tó teljes hosszán, szegény csapatok, nekik idén is kijutott az "igazi UB feelingből".

Közben nagyon örültem, hogy mi megúsztuk szárazon a mutatványt.

Amit elterveztem bejött, a Zamárdi utáni feltámadásomat azóta sem tudom hová tenni. Szárszótól Akarattyáig a 46-ik helyről a 28-ik helyig kapaszkodtam előre, aztán a nagydolog kiállás és egyebek miatt a 33-ik helyen csekkoltam Fűzfőn és a végén a 34-ik helyen értem célba, ami bőven felülmúlta minden elképzelésemet, pláne, hogy a déli parton sokszor a beérés realitásában is kételkedtem. 

Végül 28 óra 21 perc alatt futottam körbe, több mint 50 percet javítva a tavalyi időmön.

A 183 egyéni indulóból 92-en értek be szintidőn belül.

Egy kis vizualizáció: piros-leggyorsabb, parancs-gyors, zöld-lassabb, kék-leglassabb tempó:


155 kilométer után tartósan meg tudtam újulni futásilag, élveztem, ellenben a 100-150 közötti szakasszal, amivel nagyon megszenvedtem.

Zamárdi-Siófok-nyugat szakaszon a 10-ik, a Siófok-nyugat-Sóstó szakaszon a 15-ik helyen végeztem a szakaszidő tekintetében, ilyen illusztris társaságban:


Még egy csomó emberrel találkoztam és beszélgettem, olyanokkal akik ismerik a blogomat, vagy követjük egymást Straván, tavaly a teljesítés után megfogadtam, hogy idén sokkal inkább meg akarom élni ezt a versenyt belülről, ez is maximálisan sikerült.

Az emlékek már egy nap után is szépülnek, a beérés utáni "nem akarok erről beszélni" másnapra "talán"-á szelídült, a 24 órás majdnem mozgásképtelenség pedig varázsütésre szűnt, szűnik meg.

Szorítottam az összes indulónak, végtelen szívóssággal csinálták végig, kinek mennyi sikerült, abban biztos vagyok, hogy nem volt még lelkileg ennyire nehéz felkészülési időszak.

Jó volt újra megélni a teljes kört, megbizonyosodni, hogy nagyjából csak jó úton mentem a saját fejem után ami a felkészülést és a stratégiát/frissítést illeti.

Ennél többet nem is akarok kihozni ebből. Tisztában vagyok a fizikai romboló hatásával, de cserébe az ember jó időre feltöltődik a saját magával töltött idő alatt.

Amikor a változó mértékű "megszenvedés" normális alapállapottá válik, akkor letisztulnak azért a világ dolgai és a fontossági sorrendek.

Olyan mint egy zarándoklat, amelynek a végén ugyanott állsz, ahonnan indultál, mégsem ugyanaz a hely, de legfőképpen te magad nem vagy ugyanaz.

Belevágni is nagy bátorság abba, hogy ennyi időt magával összezárva töltsön az ember, megtapasztalja a kishitűségét és felülemelkedjen rajta, ahányszor csak kell.

Van még dolgom az UB-vel.