K160 - DNF

Mindenből van egy emlékezetes első az életben, feladott versenyből is.

Mondhatni legbelül nem voltam nyugodt a Korinthosszal kapcsolatban, így utólag számba véve az előzményeket világos volt, hogy milyen esélyekkel álltam oda a rajtba.

Krisztáékkal egy helyen foglaltunk szállást, így velük is utaztam Szekszárdra - amiért itt is hálás köszönet!

Győrújbarátról még hűvös borongós időjárásban indultunk, majd ahogyan közeledtünk Szekszárdhoz úgy lett egyre naposabb és forróbb az idő csütörtök délután.

Ez a különös időjárási helyzet a verseny ideje alatt is fennmaradt, ez volt a nyár eddigi leg viharosabb hétvégéje, mikor a hullámzó hidegfront kb. pont a Duna vonalában osztotta ketté az országot, a nyugati végeken határozottan hűvös, tartósan csapadékos időt, a délkeleti részeken pedig trópusi, fülledt forróságot okozva.

Mi pont a kettő között voltunk, változatos, de gyakorlatilag megjósolhatatlan időjárás ígérkezett a verseny idejére.

Én abban reménykedtem, hogy a várható délelőtti hőséget majd megszünteti a délutáni felhősödés és estétől hűsítő záporok is javítják majd a hűtésemet.

Pénteken reggel a rajtszám felvételkor még kellemes volt az idő és felhők takarták a napot, de az előre jelzésben már lehetett látni, hogy ez nem marad így, még a rajt előtt ki is sütött a nap és elkezdett emelkedni a hőmérséklet.

Három csomagot küldtem előre, ahogyan 2021-ben, kettőt Keselyúsre (oda-vissza), egyet pedig a bajai fordítóba.

Felsorolni sem tudnám mennyi ismerős volt ott a rajtzónában én is felspannolva vártam, hogy mi fog kisülni ebből a mutatványból számomra.

Krisztán láttam, hogy "ha beledöglik is" de ezt az utolsó lehetőséget nem fogja kihagyni a K160 teljesítésére. A futás jól indult, még egészen tűrhető volt a hőmérséklet, szépen mentem a mezőnnyel a város utcáin, aztán fel a szőlőhegyre. 

Fentről kitűnő kilátás Sióagárd felé, a Mezőföldre és a Duna irányába, eljövendő megpróbáltatásaink helyszínére.

Lefelé kellemes kocorászás volt a félig elmosott mélyúton, amely még a versenyt megelőző éjszaka is kapott némi pormentesítést pár zápor jóvoltából.

A Bor utca után aztán következett a földes-füves út a Sió töltésen, itt már kezdett beütni a meleg, sőt, nem is csak a meleg, hanem a hozzá társuló fülledtség.

A sióagárdi kitérő után aztán pont lengedező hátszeles irányba fordultunk a Sió mellett, ami azt eredményezte, hogy az ember körül futás közben gyakorlatilag állt a levegő. Minden ponton megálltam vizet tölteni, mosakodni, rendesen melegített a futózsák is.

Palánkot elhagyva végtelen hosszúnak tűnő töltéseken poroszkáltam, eddigre a mezőny is kezdett széthúzódni és ahogyan láttam másnak sem volt könnyebb dolga.

Sajnos Palánk és Bogyiszló között 10 kilométeren át nem volt sem árnyék, sem frissítőpont, el is fogyott az innivalóm már jóval Bogyiszló előtt, ennek köszönhetően kezdtem is belassulni. Ugyanitt elkezdett nyomasztani a hátralévő táv és ezt most nem tudtam lerázni magamról.

Bogyiszlón aztán tudtam, hogy vannak kék kutak, az elsőnél alaposan le is mosakodtam, ittam, de a fülledtség miatt az ilyen hideg vizes mosakodásoknak is igen gyorsan elmúlt a hatása.

Bogyiszlón feltöltöttem a készleteimet és nekiveselkedtem a "nemszeretem" szakasznak a Rév irányába, itt egy teljesen egyenes eléggé összevissza burkolatú murvás, kátyús és egy helyen trágyával borított út visz gazdaságok és tehenészetek között.

 Trágyaszag, böglyök és az út széli árokban az istállókból idevezetett csapadék és egyéb "vizek" (trágyalé) bűzös kipárolgása, port verő traktorok, autók, mindez a fülledt melegben. A Révnél lévő frissítésen ettem dinnyét, tettem el jeget, ittam, töltöttem és indultam tovább a Duna töltésére.

Éreztem, hogy erősen fogyok el fizikailag és mentálisan is, valószínűleg ezek egymást erősítették, fejben tudtam, hogy nagyon kevés kilométer van a lábamban és ez az érzés sajnos erősebb volt annál, hogy azt is tudtam, izomzatilag rendben vagyok a kevesebb futás ellenére is. Gyengének éreztem a lábaimat és iszonyatosan melegem volt.

Közben megint elfogyott a vizem, mert rendszeresen kellett locsolni a fejemet is, hogy ne forrjak fel. Eközben az általam várva várt felhők és eső csak nem akart megérkezni, sőt, a hőség még jobban rákapcsolt. Én a párás meleggel idén nagyon nem tudok mit kezdeni a futásaim során, főleg így, hogy a már ismert előzmények és az időjárás miatt még akklimatizálódni sem tudtam.

Elvergődtem a Szt. László hídig, de itt már kezdtem olyan tempójú kilométereket produkálni, amilyeneket 100km után szoktam, ezt sem tudtam most fejben feldolgozni. Előzött is meg a mezőny rendesen. Ivettel, Hajnival, Rolanddal kerülgettük egymást, ők sem voltak sokkal jobb bőrben, itt most senkinek sem volt könnyebb.

Innen Keselyűsig már a 7-es, 8-as ezreket is alig tudtam tartani, ráadásul rendszeresen alibiztem, ácsorogtam, sétálgattam futás helyett. Az órát nézve láttam, hogy necces lesz a szintidő előtt odaérnem.

Gondolkodtam azon, hogy most kellene "csakazértis" módon lehajtott fejjel végigkocogni, aztán Keselyűsön lesz már idő enni-inni, hűteni, de ekkor mintegy végső döntőbíróként elkezdett bejelezni a problémás helyen a csípőmnél az IT szalag, na egyáltalán nem olyan durván mint a Celtic-en, csak finoman éreztetve, hogy ez most kezd elég lenni neki és az, hogy tünetmentes volt a problémás rész a rajt időpontjára, nem jelentette azt, hogy teljesen meg is gyógyult.

Pláne, hogy csak úgy tengtem-lengtem és a mozgásomra sem figyeltem oda eléggé még hozzá is tett ahhoz, hogy félreterheljem ezt a részt.

Nyomasztott a 160-s táv is, a 80-at még jobban megfogtam volna fejben, mert akkor ez már félútnak számít, de a jelenlegi formámhoz-állapotomhoz az, hogy innen még háromszor ennyit fussak, az most túl nagy falat volt.

Itt eldöntöttem, hogy nem fogom meg egyszer megtépni az IT szalagomat, hogy aztán a következő két hét nyaralására legyek kb. mozgásomban korlátozott, hanem inkább sétálok és ezzel mintegy "elszabotálom" a lehetőségét annak, hogy időben Keselyűsre érjek.

Persze a futótársak bíztattak, hogy menjek, menni fog, gyerünk, de hajthatatlannak bizonyultam. Kriszta sikeresen odaért időben és jött is velem szemben, mondtam neki, hogy ez ma nem az én napom.

A szintidő után 4 perccel csekkoltam a keselyűsi ponton, leadtam a chipet, elkönyvelve életem első feladott versenyét, majd innentől Ervinnel már ketten kísértük tovább Krisztát.

Így legalább kívülről nézve is láttam azt, hogy mennyivel másképp telik egy ilyen verseny ideje a kísérők és a versenyzők számára.

Krisztát bevártuk és frissítettük Érsekcsanádon, előtte pedig ettünk egy késői ebédet az itteni halászcsárdában. 

Ervin innen napi edzésként a mezőnnyel futott Bajáig, én pedig odavittem az autót.

Baján jócskán kellett várnom még, közben már kis irigységgel néztem az ide beérkező és tovább induló futókat.

Megérkezett Ervin, majd kisvártatva Kriszta is szépen szintidőn belül. A fordítónál  beszélgettem kicsit Prantner Gáborral, aki eléggé mély ponton emelkedett felül, ami igencsak hasznos a Spartathlonja előtt!

Pacsiztunk Bogár Janiékkal is, Resz Bandinak segítettem kiszedni a zsákjából a fejlámpáját, ismerem az érzést, hogy ilyenkor mennyire nem szeretné már levenni az ember a futózsákot.

Hanka is itt várta a férjét és mivel ők Krisztával eléggé egy tempóban mozogtak, innentől közösen haladtunk tovább a következő találkozási lehetőséghez.

Közben erősen figyeltem a radarképet, mert elkezdett villogni az égbolt dél felől, Érsekcsanádon aztán mondtam Krisztának, hogy a Szt. László híd körül biztosan ázni fognak, kb. 15-20 percig, de akkor nagyon. Ez be is jött, sőt, az ott haladó futók kisebb-nagyobb jégverést is kaptak, csak, hogy teljes legyen az időjárás változatossága ezen a versenyen.

Mi még az eső érkezése előtt a sötét töltésen látványos villámshow-t nézhettünk végig, Bármerre nézett az ember, villogtak a zivatarcellák.

Ahogyan átautóztunk a Szt. László hídon, hatalmas cseppes zivatarba kerültünk mi is.

Keselyűs felé aztán láttuk, hogy az országút mellett is rendesen "lelevelezte" a fákat a jég, de itt már elállt az eső és szépen látszottak már a csillagok az égen.

A mi futóink is megáztak, de nem ez volt az első vagy utolsó ilyen alkalom, ez is hozzá tartozik ehhez a műfajhoz. A hőmérséklet továbbra is 20 fok körül volt, tehát a hideg nem okozott gondot.

Még egy helyen Palánknál találkoztunk a futóinkkal, aztán mi már mentünk Szekszárdra a célba. 

Kriszta terv szerint haladt, rajta már látszott, hogy innen nem lehet megállítani, szépen be is értek Milánnal mindketten jó fél órával a szintidő lejárta előtt.

Az idei, egyben utolsó 160-as táv sikerült a legnehezebbre többek elmondása szerint, mi sem tükrözi ezt jobban, mint az, hogy az indulók 50%-a nem ért célba, mindezt úgy, hogy itt voltak kvalifikációs felételek (azaz nem lehetett csak úgy benevezni, mint pl. az egyéni UB-ra), így a mezőny is jóval tapasztaltabb futókból állt, de ez az időjárás rendesen próbára tett mindenkit.

Reggelre aztán rendesen elfáradtunk így is, pláne Ervin aki vezetett meg logisztikázott.

A lábamnak nem sok baja volt már aznap délután, aminek nagyon örültem, de éppen ezért kezdtek előjönni az olyan gondolatok, hogy talán nem kellett volna kiállni, ezeket próbáltam gyorsan elhessegetni, mivel egyrészt teljesen felesleges agyjáratás megtörtént dolgokkal kapcsolatban "mi lett volna ha" elméleteken agyalni, másrészt meg egészen biztos, hogy szétszabtam volna a lábamat, ha tovább megyek, mert ez a szalag még nem gyógyult meg teljesen.

A gálavacsorán is Hankáékkal ültünk egy asztalhoz, a színvonal a szokásos volt és azok is kaptak tapsot akik nem mentek végig az általuk választott távon, innen nézve tökéletes volt az időzítés az első DNF-hez :D

5 éve itt futottam az első igazi ultraversenyemet és annak is nagyon örülök utólag, hogy két éve sikeresen begyűjtöttem azért a 160-as táv trófeáját is.

Márkus Öcsi beszédét nagyon vártuk, bár kicsit meg is lepődtünk mikor a szavaiból úgy tűnt, hogy a Korinthosz mint komplett verseny szűnik meg a tizedik alkalom után, de szerencsére aztán kiderült, hogy ez csak a verseny jelenlegi formáját érinti, ezen belül is a 160-as távot és a gálavacsorát - ez a kettő egyelőre úgy néz ki, egészen biztosan nem kerül megrendezése a közeljövőben.

Arról beszélgettünk, hogy klasszikus éjfélkor (vagy bármikor) rajtoló 80-as távra azért szívesen visszatérnénk még.

A szervezők és a személyzet ismét szívét-lelkét beletette ebbe a versenybe, pazar ellátásban részesültem mindenhol. Nagy veszteség ennek a versenynek az ebben a formájában való megszűnése a hazai ultrás társadalom számára. Viszont a Korinthosz ezzel a színvonallal fel is rakta olyan magasra a lécet, amelyet nem tudom mikor és melyik futóverseny tud majd megugrani.

Röviden: "Korinthosz - még találkozunk!"