Írott-kő Ultra 2026
A Szőlőskör után nekiálltam végre lökéshullám terápiára járni a jobb sarkammal, nagyon jó kezeléseket kaptam, nyilván a futás nem állhatott meg közben sem, hiszen előttem állt még az őszi záró terepverseny.
Előbb viszont részt vettünk Zsuzsival a Pannonhalma Ring bicikliversenyen, ahol tavaly először kóstoltam bele az országúti versenyzés világába. Nyilván ez nagyon messze van a klasszikus versenyzéstől, de mindenesetre jól mutatja, hogy éppen hogyan áll az ember kondíciója.
Tavaly Zsuzsival a második indulási hullámba álltunk, hogy aztán 100 kilométeren keresztül nagyjából előzzük a mezőnyt, mert nem igazán volt fogalmunk arról, hogy mennyire is vagyunk gyors, vagy kevésbé gyors biciklisták a mezőnyhöz képest.
Idén Zsuzsi a rövidebb 57 kilométeres távon indult, ahol női harmadik lett, betegség és edzés nélkül, szóval....
Ragyogó idő volt, én most úgy indultam el, hogy kimaxolom a teljesítményt amennyire csak tőlem telik, persze nem az élmezőnybe álltam, hanem valahová a mezőny közepébe.
A rajt után egyből következett a mászás fel az apátsághoz, jól lehetett menni, aztán a nagy gurulás és kis hullámzás Ravazdig, ahol ezúttal volt út zárás a 82-es főúton való áthaladást segítendő.
Ravazd után ugye a "lófingató" rövid, de annál meredekebb mászása következett fel a Sokoróba, majd a szintén teljesen hazai pályának számító erdészeti út hullámzása Tényőig, nem tudom hány ezer kilométert futottam és tekertem itt össze már életemben, minden kanyart kívülről ismerek.
Tényőtől aztán nagyon gyenge kis szembe szellő érkezett, jól jött a könyöklő, gyorsan Sokorópátkára értem, ahol belefutottunk és átküzdöttük magunkat az itt vonuló zarándokokon, hogy aztán a Pedró pékség "hágójába" felmászva következhessen a hosszú egyenes gurulás egészen Gicig.
Javarészt egyedül voltam ekkor már, a gyors bolyok már messze előttem jártak.
Én viszont megérkeztem pár emberre a Bakonyszentlászlót követő szakaszon a 82-es útig.
Innetől a pár begyűjtött bringás már rajtam utazott a szélárnyékomban én pedig ebből motivációt merítve ékeltem neki Rédén át Bakonybánkig 35-40 km/h-val, ahol volt egy frissítőpont, itt a rajtam utazó boly megállt enni/inni én pedig egyedül mentem tovább, két kulacs izóval, egy géllel és egy csomó gumicukor kígyóval simán végigmentem, nem kellett megállnom.
A Bakonybánktól Tápszentmiklóson, Tápon, Nyalkán és Pázmándfalun át tartó szakaszon gyenge hátszél is volt.
A Sághalomalja előtti kanyar után Győrság pedig már szinte Pannonhalma, hamar célba értem. Mivel biciklin is a hosszabb távok fekszenek jobban, ez a 102 kilométeres verseny határozottan rövidnek számít, azzal együtt, hogy van benne 855 méternyi szint mászás is.
Idén 3:18-al finiseltem és a mászások ellenére is sikerült lehoznom a 31 km/h-s átlagot, ami magamhoz képest igencsak jónak számít. Tavaly ugyanezen a körön kerek fél órával voltam lassabb, ami azért jelzi, hogy megérte a nyeregben töltött idő.
Mire megettük a célban a finisher ebédet, majd visszagurultunk az autóhoz, pont elkezdett esni az eső, jó volt az időzítésünk.
Ez volt az utolsó komolyabb edzésem az Írott-kő ultra előtt. A két rendezvény közötti héten csak két rövidet futottam már.
Az Írott-kő futóversenyek komoly múlttal rendelkeznek, ehhez képest én sem sokat hallottam eddig erről az eseményről, míg szembe nem jött a facebook-on, profi honlap fogadott, meggyőző volt az egész, mivel az Ultrabalaton Trail azért inkább belépő kategóriás terepfutás a gyakorlatilag végig futható emelkedőivel és lejtőivel, idén inkább a Vadlán-hoz hasonló versenyen szerettem volna indulni. Az Írott-kő ultra bizony pontosan abban a ligában játszik, ahol a VUT, igaz 5 kilométerrel rövidebb, de csupán 100 méterrel van benne kevesebb szint.
A stabil őszi időjárás ezen a hétvégén sem tartogatott meglepetést.
Péntek délután mentem Bozsokra a focipályánál levő rajt/cél helyszínére, mivel szombat "hajnali" két órakor volt az indulás, az autóban aludtam pár órát a rajtig.
Nem mondhatnám, hogy túl frissen ért a fél egyes ébresztő. Félkómásan szedtem össze magamat az autó viszonylag kellemes klímájában. Kint aztán fogvacogtató volt az idő.
Mivel tudtam, hogy erős lesz a hőmérsékleti inverzió, lent lesz hidegebb, feljebb pedig enyhébb hőmérséklet.
A rajtban szerencsére kellemes kis tábortüzeket lehetett körbeállni és persze tolongás sem volt, mivel csupán 30-an alkottuk a hosszú táv mezőnyét egyéni versenyszámban. A nagyobb létszám a rövidebb távokon indult.
Alaposan felöltöztem, 6-7 fok lehetett mindössze, alul rövidben voltam, felül technikai hosszúujjú, egy póló, széldzseki és persze a futózsák volt rajtam, meg csősál és kesztyű, futósapka és fejlámpa.
A zsákban 6 gél, előreküldve a 30kilométeres pontra további 10 gél, a 76 kilométeres pontra pedig egy energiaital és további 8 gél. Pár csoki is volt nálam illetve a frissítőpontok választékára hagyatkoztam.
Volt nálam előírt kötelező felszerelés, azaz plusz egy fejlámpa, egy esőkabát, hőtükrös fólia, ezeket a kutya sem nézte meg a rajtban, szerintem ha már van kötelező felszerlés, nem árt a "Csanya féle" alapossággal ezt le is ellenőrizni a rajtban, vagy akár a célbaérés után, esélyegyenlőség ugye.
A rajt után szépen felvettem az utazó tempómat, persze hamar kezdett melegem lenni, ezért Velemben már le is vettem a kabátot, kesztyűt, begyűrve a zsákba.
A Szt. Vid kápolnáig felmászva aztán már tényleg rendesen bemelegedtem.
Az éjszakai rajt persze megakavarta a reggeli rutint és mivel azért rendesen vacsoráztam, 5 kilométertől már jelzett a gyomrom, hogy szabadulni akar a ballaszttól.
Először 7 kilométernél kellett kiállnom a sötétbe félrehúzódva könnyíteni, majd egy kilométer múlva leürített a rendszer, ordas hasmenés képében, állhattam ki megint, tőlem visszhangzott az erdő.
A két kiállás alatt érzésre át is ment rajtam a mezőny mögöttem levő része, de legalább nem lihegett senki a nyakamban.
Mivel a gyomromat rendesen összezavarta ez a közjáték, úgy 20 kilométerig nem is nagyon éreztem, hogy lenne energiám, ennyi sem nagyon mertem gélt, inkább csíptem egy kis vajas-sajtos kenyeret a frissítőn és persze kólát, ez az univerzális túlélő menü.
Kőszeg fölött futottunk, az Óház-tető érintésével, itt mivel még tök sötét volt, a kilátót sem vettem észre, majd le is ereszkedtünk a város szélére a Kálvária utcánál, érintve a Korona-bunkert, ahol a koronát őrizték egy ideig a második világháború ideje alatt - innen értelemszerűen jött a mászás a Kálvária-hegyre, jó meredeken felfelé, de nagyon szép hely volt ez is a présházakkal, borospincékkel.
A Kálvárián véget ért a kálváriám, elkezdett működni a gyomrom, jött az energia, ettem a géleket, pótolva a hiányt. Innen a Pintér-tetőn át jól futható emelkedő következett, elkezdtem visszaelőzni a mezőny végét.
Mivel volt energiám, már jól tudtam futni az Írott-kő irányába emelkedő utat a Kendigen és a Hármashatár-hegyen át a kék jelzésen.
Szinte meglepetésként ugrott elém az írott-kői kilátó és az itteni frissítőpont, ahol az első csomagomat felvettem, ismét jó nehéz lett a zsákom.
A csúcstól úgy vettem búcsút, hogy ide nemsokára ismét fel kell másznom.
Lefelé az Osztrák-Magyar határ mentén egy nagyon meredek ösvény szerűségen ereszkedtem, kb. fáról-fára kapaszkodva, mint valami gyalog Tarzan. Helyenként a 40%-ba is belenyalt a lejtő, majdnem pókjárásban mentem le, sűrű anyázások közepette.
6 kilométer alatt majdnem 600 méternyi szintet ereszkedtem, javában futhatatlan meredélyeken...lefelé lassabb voltam, mint felfelé, utálom így leadni a nehezen megszerzett szintet, na de ez nem kívánságműsor.
Közben elkezdett hajnalodni.
Lent aztán egy nagyon szép kis nyaralóövezeten át vitt az út Bozsok nyugati szélén, majd az országútra térve keltem át a határon Rohonc felé.
Itt egy futótárs ment előttem, lent a ködös-párás lapályon persze megint karcosan hideg volt, miközben a hátam mögött kelt fel a nap.
Szántóföldek között futottunk Rohoncig, mivel kezdett nagyon fájni a jobb nagy lábujjam, Rohoncon egy padnál megálltam levenni a cipőt.
A zoknim lyukadt ki és az nyomta a lyukon előretörni akaró lábujjamat, kicsit megtéptem a lyukat, hogy nagyobb legyen aztán mentem tovább.
Még Rohoncon magam mögött hagytam a futó kollégát és indultam a Rohonc-patak (Rechnitzbach) völgyében felfelé, hogy másodszor is megmásszam az Írott-kőt.
A völgy bejáratánál lévő duzzasztott fürdő-tó melletti kilátótoronynál feltöltöttem a készleteket, majd kocogtam tovább felfelé.
Javarészt futható volt az erdészeti út felfelé, közben kisütött a nap is és csoda színekben lehetett gyönyörködni, égszínkék ég és a zöldtől a sárgán-narancson-piroson át egészen a barnáig színskálázott erdők körös körül. Lent pedig párás-ködös síkságok.
Javarészt a Bernstein-Trail útvonalán mentem felfelé, jobbra szépen látszott a párhuzamos hegygerinc, amelyen nemrég levergődtem az Írott-kőről, még a fehér határkövek is látszottak.
Felérve aztán már tényleg jó idő lett, ezért levettem a hosszú ujjú felsőt és csak egy pólóban folytattam a futást. A két csúcsmászással tudtam, hogy a szintezés oroszlánrésze már a hátam mögött van.
Most nyugati irányba, jól futható erdei utakon vitt az útvonal a Kőszegi-hegység ausztriai részére, amely kiterjedését tekintve jóval nagyobb, mint a hazai rész.
Két kisebb csúcsot is érintettem a hegység legmagasabb részein haladó út során, itt adótornyok mellett futottam el a Großer és Kleiner Hirscheinstein-nél.
Ez utóbbi volt a hegység nyugati széle, innen 250 métert ereszkedtem Felsőszénégető településig (Oberkohlstätten).
Frissítőpont következett, majd az erdő szélén haladó úton észak felé vettem az irányt, közben nagy kiterjedésű karácsonyfa-fenyő ültetvények mellett vitt az út.
Azt, hogy a Kőszegi-hegység mint az Alpokalja kiemelkedően szerencsés mikroklímájú helye, zöldben pompázó rétek és bővízűen csobogó patakok jelezték.
Ez a régió, bár a sok éves átlaghoz képest kevés, de az országos nyári átlaghoz viszonyítva sok csapadékot kapott. Az Alpokból alábukó hidegfrontok csapadékzónája ezen a részen még minden esetben aktív, majd pár kilométerrel arrébb a medence és főnhatás és a kiszáradt légkör minden esetben kinyírta a nyári záporok-zivatarok kialakulási esélyeit.
Langeck-től a Güns (Gyöngyös), majd a Zöbern-patak mellett futottam a következő frissítőig ami Deutsch Greisdorf mellett volt. Innen a Kőszegi-hegység északi részén következett egy kis hegymászás, majd Hochstraß-on keresztül kanyarodtam vissza a Lockenhaus feletti kálváriadombra, szemben már látszott az itteni lovagvár, távolabb a "Margarethenwarte" kilátó teteje, itt jártunk már Zsuzsival biciklivel, mikor Kőszegen nyaraltunk.
A Burgsee a Gyöngyös-patak duzzasztott víztározó-horgásztava, körbeöleli a lovagvár magaslatát, itt volt a 76 kilométeres pont, gyorsan összefordítottam pár szalámos-sajtos kenyeret, megittam az ide küldött energiaitalomat, eltettem a géleket és menet közben kajálva mentem tovább.
Ezek a sós szendvicsek sokkal jobban estek, mint a gélek. Hammerteich után ismét hazai földre léptem, erről tájékoztatott a "Staatsgrenze" feliratú tábla az erdőben. Jól futható régi, középen mohával benőtt erdei aszfaltos úton vitt tovább az útvonal, ez egy régi határőr út, ahogyan mindenhol a Magyar-Osztrák határon, úgy itt is vasfüggöny húzódott régen.
Az út aztán elkezdett emelkedni, a futó útvonal viszont letért balra és egy határkő jelezte, hogy ismét Ausztriában vagyok.
Viszont itt az ösvényt elhagyva az útvonal egy faág törmelékkel és sok évnyi avarral feltöltött szurdokba vezetett és ott is folytatódott.
Kicsit hitetlenkedve nézegettem a szurok két oldalán az útvonalat jelző zászlócskákat, miközben pár helyen majdnem térdig süllyedtem az avarral vegyes törmelékbe, alatta mélyen korhadt fadarabok, stb. Alig bírtam levergődni itt.
Az szurdok aztán egy kisérteties, lábon álló, de már kiszáradt fenyvesbe torkollott, itt keresgéltem az utat jelző zászlócskákat, miközben kúsztam-másztam a keresztbe kasul kidőlt fatörzseken át.
Aztán végre beértem Rattendorfba, ahol végre leporolhattam magamat.
A faluból ismét dél, azaz a cél felé fordult az út, a kivezető utca neve pedig "Siebenbründl" volt, azaz "hét forrás", itt beugrott, hogy maga a hét-forrás nevű hely Kőszeg felett van, tehát már erősen visszafelé tartok.
Jó kis hegymászás következett, már rendesen ki voltam fáradva persze, nem erőltettem a futást.
A mászás végén nappal is megérkeztem az Óház-kilátóhoz, ahonnan aztán lekocogtam a Szabó-hegy mellé a Pogányok szőlőhegy aljába. Itt volt az utolsó frissítő, nagyon kedves kiszolgálást kaptam, mint mindenhol. Itt volt a szállásunk, mikor 2020-ban itt nyaraltunk, nagyon jó hely.
Persze ha már lefutottam ide, nyilván vissza is kellett mászni a Pogányok felső soron, nagyon szép kis nyaralók mellett. Fent ismét elértem a Velemből Kőszegbe vezető kitűnő aszfaltos utat.
Kicsit kellett ezen futni, aztán megint le a Pogányok alsó soron, egészen egy mocsaras részig, az itteni patakban is van víz, ahol Cák felé indul a turistaút, ezt ismertem, mert itt futottunk Zsuzsival.
Cákon átfutva érintettem a pincesort, majd következett Velem, hogy aztán a reggel szembe irányban megfutott úton végre lejtmenet következzen Bozsokig. Az utolsó egy kilométer a faluban vitt, elcsigázottan csoszogtam, mert szokásomhoz híven a verseny végére elegem lett a gél evésből és ennek megfelelően el is éheztem.
A célban nagy tapssal fogadtak, megkaptam a szép érmet, aztán nem sokat időztem már, mert lemenni készült a nap, inkább visszavánszorogtam az autóhoz és elindultam haza. Út közben eléggé pusztulat módon éreztem magamat, ezért egyszer megálltam és ruhástól a hálózsákba bújva hátul eszegettem egy kicsit egy üres kiflit, ami határozottan jót tett.
Összességében, jó kis futás volt, végre újra 100kilométer fölé tettem a lábamat, a jobb sarkam persze veszettül fájt a végére, de másnap reggel ebből már semmit sem éreztem, fura egy viselkedésmódjuk van ezeknek a talp sérüléseknek.
31 induló volt, szokás szerint a középmezőnyt képviseltem a 16ik hellyel, 15 óra 34 perc alatt legyűrve ezt a 102 kilométert a maga 3100 méternyi szintjével.
