Megkésve bár, de törve nem

Végre elérkezett a várva várt pillanat, ráfordulhattam az utolsó hét jelentette elméleti célegyenesre úgy, hogy az UB továbbra is "talpon áll", megrendezésre kerül a tavaszról halasztott októberi időpontban.

Ez a poszt is több mint két héten át íródott, míg ki mertem rakni, nehogy túl hamar igyak a medve bőrére.

Egy nagyon összevissza szezon fő versenye következik, az első és remélhetőleg az utolsó őszi Ultrabalaton.

Ami nagyon más lesz idén, az az "első" élmény hiánya, ebből mint általában mindenből az életben, csak egy van, ami nagyon komoly motivációs erőt jelentett tavaly, motivációból idén sincsen hiány, de teljes újdonság varázsa már nem lesz meg, ezt ki kell pótolnom tapasztalattal.

Nem fogja már körüllengeni a teljes ismeretlenség és az "ennyit lehetetlen futni" mítosza (+ a "fejesugrás az ismeretlenbe" érzés).

Felkészülés: gyakorlatilag pontosan ugyanannyit futottam kilométerre az UB rákészüléskor (versenyt megelőző fél év), mint tavaly, persze ha azt vesszük a teljes rákészülés idén jóval hosszabb volt a csúszás miatt.

Nyílt alkalmam szerencsére hosszabbakat is futni, jóval tapasztaltabban indulok most útnak, ami persze továbbra sem garancia semmire ekkora táv esetében.

A tavaszi vírusparának köszönhetően a versenyt alaposan beletolták az őszbe, mondván, hogy "addigra már tutira minden rendben lesz", nem is tévedhettek volna nagyobbat, de ez akkor még megjósolhatatlan volt.

Szerencsére az őszi hullámot (lassan tengeribeteg leszek) egyelőre nem követték olyan drasztikus korlátozások, amelyek tavasszal ellehetetlenítették a versenyek megrendezését (eddig legalábbis).

Akadt verseny lemondás persze szép számmal így is, a legkarakánabb indoklás rendezői részről annak az elismerése volt, hogy egyszerűen nem neveztek annyian, hogy megérje megrendezni a versenyt (pl. P85).

Az esetek többségében viszont a rendezők nem merték vállalni a rájuk zúduló esetleges népharagot, amennyiben valaki utólag kikiáltaná a versenyüket, mint "gócközpontot".

Illetve nem bíztak abban, hogy nem fogják betiltani a rendezvényüket közvetlenül annak az időpontja előtt, ezért nem is rizikóztak ezzel a képlékeny és összevissza helyzetben, ez teljességgel érthető, a népharag félelmetes tud lenni, igaz a félelem nem jó tanácsadó.

Volt persze más eset is, pl. a 100 kilométeres országos bajnokság rendezvényét úgy kaszálták el az omszki tónál önkormányzati szintről, hogy egyszerűen visszavonták a területhasználati engedélyt a helyzetre hivatkozva.

Tökéletesen megalapozatlan és érthetetlen, rendkívül káros gyakorlat ez, hiszen egy jól körülhatárolható, ráadásul kis létszámú, szabadtéri sportesemény esetében, ahol ráadásul nagyjából mindenki magát frissíti, a fertőződés esélye minimális, de semmi esetre sem nagyobb mint pl. bármelyik zsúfolt bevásárlóközpontban, vagy annak parkolójában.

Igaz ez az önkormányzat már a tavasszal is jeleskedett az értelmetlen tiltások meghozatalában (kerékpárutak lezárása, szabad terek korlátozása).

Ugyanerre a sorsra jutott többek között a panorámafutás is, itt még kevésbé volt elegáns az, hogy a verseny előtt mindössze 6 nappal fújták le az egészet úgy, hogy az előző hétvégén még simán megrendezték a helyi eszem-iszom fesztivált.

A sort pedig lehetne még folytatni.

Kényszer szülte megoldás lett a virtuális verseny, ami persze azon kívül, hogy üzletileg zseniális húzás, számomra továbbra is teljesen abszurd fogalom, virtuális vacsorázás és sörözés sem létezik. Ennek ellenére elhiszem, hogy sok futónak ez is több mint a semmi, illetve a szervezők számára még inkább fontos mint amolyan kármentő intézkedés.

Ahogyan tavasszal, úgy idén is megjelentek - még futókörökben is - az önjelölt megmondóemberek, akik a még talpon maradó versenyekkel kapcsolatban, szemforgató moralizálás mellett igyekeztek mások tudtára adni, hogy szerintük mi lenne az elvárható és helyes magatartás mind rendezői, mind versenyzői részről.

Ilyen és hasonló okosságok kerültek közzétételre: "engedjétek el ezt a versenyt/versenyszezont, évet", "1000%, hogy lemondják", "remélem lemondják", "hogyan számolsz el a lelkiismereteddel, ha kiderül, hogy megfertőztél másokat", "értelmes ember ezt kihagyja", stbstb.

Olvastam olyant is, ahol a verseny rendezőjét szólították fel arra, hogy mondja le a versenyt, mert szerintük így lenne helyes. Megmosolyogtató, egyben haszontalan ügybuzgalom ez is, nekem a stréberség jut eszembe róla, érdemes elolvasni ezzel kapcsolatban: stréberség.

Mindennek a cirkusznak a legvisszataszítóbb kicsúcsosodásaként előkerült persze a jó öreg (magyaros?) "mások zsebében turkálás" is ilyen kijelentésekkel: "a rendezőnek nem az emberélet, hanem csak a bevétel és a profit számít".

Részemről mindenesetre az összes kritikusnak és okoskodónak azt javaslom, hogy ugyan próbáljon meg versenyt szervezni a saját szakállára úgy egyáltalán, főleg mostanában és persze csinálja nagyon jól, úgy, hogy mindenkinek, mindig, minden jó legyen (vagy legalább egy kicsit próbálja magát a versenyszervező helyébe gondolni). Utána lehet majd hiteles véleménye is, addig pedig "hallgatni arany".

UB nagy létszámú csapatok esetében elhangzott, hogy ősszel nem akkora buli körbefutni a tavat mint tavasszal, meg, hogy hosszabban lesz sötét, meg lehet hideg is, meg eső is eshet, meg nem május hanem október.

Minderre annyit tudok mondani, hogy elhiszem én, hogy nem akkora a bulifaktor most, de ez egy futóverseny, nem pedig utcabál, ráadásul mint a neve is mutatja, elsősorban: ULTRA.

Aki valamennyire is komolyan veszi a futást, az akkor is fut, ha éppen hideg van, vagy esik, vagy besötétedett (vagy éppen vérszomjas koronavírusok akarnak ráugrani minden bokorból), meg még akkor is fut ha nincsen kedve, de egészen biztosan nem csinál problémát abból, hogy május van-e, vagy éppen október.

Külön érdekesség, hogy a népes csapatok esetében a nevezés nyitásakor (és a csapatszám pár perc alatt való betelése után) még azon ment a sírásrívás, hogy milyen merev és igazságtalan a verseny rendezője, a rendszer, az élet, a sors, hogy valakik nem tudtak időben nevezni és ezért a várólistára kerültek.

Most ugyanazok a vádaskodások hangzanak el olyan okból, hogy kiesett egy két csapattárs ilyen-olyan indokból és így bizony már nincs is kedve indulni a többieknek ezért vissza a nevezési díjat, vagy ide-oda tologassák a nevezésüket.

Na és? Ilyen esetben keresni kell új tagot, vagy több futást kell vállalni a tagoknak, nem akkora ördöngösség ez, hiszen ilyen megoldásért kiáltó helyzet akár a verseny közben is bármikor előállhat.

Az is karcsú indok, hogy így már nincsen kedv futni. Ebben az esetben nem kötelező futni, de ezt azért még a nevezés előtt illene tudni, utólag rimánkodni nem túl elegáns és ez bizony édes kevés ok az olyan durcás kijelentéshez, hogy "akkor inkább mondják le az egészet" (dögöljön meg a szomszéd tehene is?).

Pláne olyankor, mikor a verseny rendezője már túl van az időbeli "point of no return"-ön, úgy két héttel az időpont előtt, amikor technikailag be kell fagyasztani véglegesre a résztvevők számát/nevét ésatöbbi, be kell rendelni mindent, ki kell fizetni a szállítókat stb, egyszerűen nincsen több variálási lehetőség, mozgásér.

Innen már csak két út létezik az esemény időpontjáig, az egyik az esemény megrendezése a tervek szerint, a másik a vis maior lemondás/halasztás, ami pedig mindenképpen hatalmas bukás és nem csak anyagi értelemben.

A végére hagytam a legjobbat - számos helyen olvastam, hogy "x db. csapattagunk azért nem tud részt venni, mert a munkáltatója nem támogatja a versenyen való részvételét"....na....na ne, ez most komoly? Tehát - felnőtt emberként bevonod a munkaadódat abba, hogy szerinte mit helyes, vagy helytelen csinálnod a munkaidődön kívül? Én abban a naiv hitben éltem, hogy azért a szervilizmusnak ilyen mértékű foka nem létezhet a gyakorlatban - ismét rám cáfolt az élet.

Kérdem én, ahogyan a reklámban a rendkívül idegesítő kisfiú: "de MIÉÉÉRT?" Abban az esetben meg tudom érteni az indoklást, ha valaki fő állambiztonsági szakértő, első számú nélkülözhetetlen munkaerő aki semmi esetre sem eshet ki, vagy talán valami szuperhős, aki a küszöbön álló világvégét nem lenne képes megakadályozni homeoffice esetén.

Munkahelyen lehetsz, munkába, munkából jöhetsz-mehetsz, a sport viszont rossz és veszélyes?

Gyanítom az esetek többségében egyáltalán nem erről van szó, csak kellett egy jó indok ami mögé el lehetett bújni.

Az UB rendezőjének és a teljes közreműködő csapatnak óriási köszönet jár részemről ezúton is, mégpedig azért, mert gyakorlatilag teljes ellenszélben kitartottak a rendezés mellett, bele sem merek gondolni hogy mekkora stressz, hány álmatlan éjszaka állhat az egész mögött.

Nem beszélve a rendezvények csoportbeszélgetéseiben burjánzó felelősségre vonó és vádaskodó hozzászólásokról, amelyekre szerencsére nem is reagáltak rendezői részről.

Biztosan egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy "akkor majd jövőre megrendezzük (ha megrendezzük)" de azon sem érdemes meglepődni senkinek, hogy ez mégiscsak egy jövedelmező rendezvény, amelyet nagyon is megéri megrendezni, nyereséget termel.

Ez alkalmazotti fizetéseket is jelent, nem beszélve a balatoni turizmusnak generált közvetlen és közvetett bevételről, ami a jelenlegi helyzetben cseppet sem elhanyagolható tényező.

A Spartathlon lemondása miatt idén az erről lemaradó versenyzőket pedig nagyon gáláns húzással meghívta a rendező az UB-ra, ezért külön piros pont jár.

Ez persze nem teszi "Magyar Spartathlonná" az UB-t, de ha jobban körülnézünk, a Korinthoszon kívül gyakorlatilag ez az egyetlen igazán hosszútávú futóverseny amelyet az idén közel-távol megrendeznek.

Persze valahol értem én a pánikolókat is, hiszen az örökké kattintásvadász média most is napról napra sikeresen múlta alul saját magát a szándékos pánikkeltés tekintetében.

Csak úgy hemzsegnek a szalagcímekben többek között ezek a kifejezések: "berobbant", "brutálisan tombol", "tornádóként végigsöpör", "pusztít". Igaz a tavaszi helyzet során már mindenki megtanulhatta volna, hogy minden ilyen hírt a helyi értékén kell tudni kezelni.

A legalja talán az index.hu volt, ahol sikerült "korunk pestisének" nevezni az aktuális járványt.

Az egymás alatt sorakozó szalagcímeket olvasva szinte érezni véltem a szerkesztőségi izzadtságszagot "...srácok, a "tombol" kifejezés ötödszörre már nem hozza az elvárt kattintásszámot, üljetek össze a kreatívokkal és találjatok ki valami sokkolóbbat!"

Túlzás nélkül állítható, hogy ez napjaink mainstream médiájának az egyik hosszan elhúzódó mélypontja és szégyene. A határ mára teljesen elmosódott az immár büntethető rémhírkeltés és a mindennapos mérték vesztett rémisztgetés között.

Szummázva - ahogyan tavasszal, úgy most is görcsösen igyekeztek/igyekeznek az egészet úgy tálalni, hogy aki tesztpozitív az fertőző-fertőzött és egyben beteg is, aki pedig beteg az gyakorlatilag már meg is halt, de legalábbis lélegeztetőgépen van.

Ehhez jött az is, hogy aki nem ért 100%-ban egyet mindig, mindenhol, mindennel, amit a fősodratú média közvetít, az "vírustagadó", ami pedig már ugyanolyan mint ha abban hinne, hogy a föld lapos.

Ez a klasszikus "véleményszabadság van, de ez a fajta véleményszabadság csak addig terjed, míg nem térsz el számottevően az irányadó véleménytől" paradoxon kirívó példája.

Ezzel és a száz felől érkező százféle véleménnyel, állásponttal, hozzáállással sikeresen polarizálták a népességet ezen téma mentén is, ezen társadalom jelentős része eddig is csak végletekben és tudott (szeretett) gondolkodni és elhelyezni önmagát (pánikolók vs. "nem is jön a farkas" hozzáállás).

Érdemes pedig átgondolni azt, hogy jelenleg nem maga a vírus, hanem az azt körülvevő habosítás-stresszeltetés-konstans rettegés az, ami az igazi rombolást végzi. Egy újabb frontvonal alakult ki, ahol az emberek a virtuális térben (és a valóságban is) gyorsan egymás torkának ugorhatnak vélt vagy valós igazuk okán.

Ellentmondásos az is, hogy igen, minden egyes halál tragikus, mégis nagyon kevés szó esik arról, hogy a változatos krónikus megbetegedésekben szenvedők egy jelentős része mennyi mindent tett élete során azért, hogy belenavigálja magát ebbe a helyzetbe, vagy mennyi mindent nem tett meg azért, hogy egészségesebb maradjon?

Magyarország sajnos továbbra is az alkoholisták, kórosan elhízottak és a rákbetegek országa, a vezető halálokokhoz pedig sok esetben társul az élet során számos módon önpusztító magatartás, a szervezet pedig - bár sokat kibír (hogy mennyit, azt a futók biztosan tudják), idővel benyújtja a számlát az ellene elkövetett tettekért és itt nem a sportra gondolok.

Az egészhez való viszonyulás szekértáborokat hozott létre, ahol mindenkinek vannak megdönthetetlen érvei és ellenérvei a viták pedig meddők és a vallásháborúk értelmetlenségéhez hasonlatosak.

Kevesen jöttek rá, hogy függetlenül egy adott ember álláspontjától, az emberek jelentős része annak a véleményét tekinti majd irányadónak, aki igyekszik tárgyilagos és főképp optimista maradni.

Hiába avatott szakértője valaki a vírus témának, ha a saját véleményét nem tudja hitelesen képviselni, mert kiütközik rajta, hogy maga is retteg és tanácstalan.

Részemről ahogyan tavasszal, úgy most sem voltam/vagyok hajlandó félni a vírustól/betegségtől egy pillanatra sem, annál inkább nyomaszt a körítés és a közvetett hosszabb távú következmények.

Igyekszem megtalálni az arany középutat.

A terjedelmes kitérő után térjünk vissza a futáshoz.

A felkészülés utolsó hetei mondhatni nem voltak könnyűek, napról-napra figyelni a helyzet változását és izgulni azon, hogy nehogy az utolsó pillanatban elkaszálják az egészet.

Közben persze az is szöget ütött a fejembe, hogy nehogy valaki, akiről kiderül, hogy fertőzött, megadjon kontaktnak és így bukjam az indulást.

Egyelőre ezt mind sikerült megúszni és talán most már semmi nem jön közbe.

Matekoztam közben azon is, hogy ha nem az UB keretein belül, akkor B-tervként a Balathlon pályáján futjuk körbe a tavat Krisztával, de a kettő homlokegyenest eltér egymástól, frissítésileg, szervezésileg is, nem beszélve a fejben való rákészülésről, így töretlenül bíztam abban, hogy az UB megrendezésre kerül.

Mindez mellett csináltam a futásokat szorgalmasan.

Szőlőskör után egy 100-as héttel kipihentem magamat, majd egy 120-as héttel lezártam a felkészülés lényegi részét.

Az UB előtt két héttel már csak egy laza levezető 65 kilométeres hetet futottam, most az UB hetében pedig már csak egy átmozgatás és sok-sok pihenés van a tervben.

Mikor tavasszal beütött a krach és még az eredeti időpontra készültem, az erdőben futva elégedetten gyönyörködtem a futóköröm utolsó szakaszán több helyen rózsaszín virágokkal feltűnősködő őszibarackfákban.

Nem gondoltam volna akkor, hogy aztán a felkészülés olyan hosszúra nyúlik majd, hogy az UB előtt a futásaim végén ezekről a fákról szedem le a "jutalomfrissítést".

Igazi mézédes, közben kissé kesernyés "ökobio vegyszermentes" hagyományos őszibarack, ami tényleg ősszel szeptember közepén terem.

Önmagamat csak ezen az utolsó héten tudtam már teljesen odaképzelni a pályára.

Elégedetten szemléltem, hogy a tavaszi halasztáskor újraírt-újranyitott edzéstervem szépen betelik.

Elkészült a frissítési terv, a tavalyi UB-t és UB-trailt megélt viseletes Balaton térképet is aktualizáltam, a menetrend a tavalyihoz hasonló lesz.

Zsuzsival kb. 20 kilométerenként fogunk találkozni, illetve mivel ellenzem, hogy az éjszakát átvirrassza mint tavaly, ragaszkodtam ahhoz, hogy kb. éjféltől reggel 5 óráig aludjon, addig simán megoldom a frissítést futózsákból. Persze ő virrasztana a kedvemért!

Az energiabevitelem gerincét ezúttal is a LongEnergy és a gélek fogják adni, kiegészítve BCAA és sókapszulákkal, meg némi hideg és meleg étkezéssel, ahogyan kívánom.

Persze az igazi nyári idő kitartott a teljes felkészülési időszakban, így még szeptember közepén is 30 fok fölötti kánikulában róttam a kilométereket, de ez ebben az esetben hasznos, hiszen a hőségben futáshoz szokott szervezet még jobban tejesít akor ha hűvös van, fordítva mindez nem lenne elmondható.

A verseny hetében aztán már megérkezett a hamisítatlan őszies idő.

Más lesz, a friss, üde tavaszi zöld helyett most az ősz színei fognak dominálni, főképpen a szőlők és a Balaton-Felvidéken a cserszömörce sárga-piros színei.

Nem lesz esti és hajnali madárkoncert, éjféli fülemüleszó és békakuruttyolás, csak az őszi tücsökciripelés lesz a kísérőnk.

A kerékpárosoktól-nyaralóktól pezsgő északi parton inkább a kései szüreti hangulat dominál majd az elhagyatott vízpartok és strandok mellett, míg a déli part éjszakai dübörgése helyett csendes szezonon kívüli kihaltságra (a szó jó értelmében) számítok.

A tavasz alapvetően az ébredés időszaka, míg az ősz a csendes, álmos lelassulásé, ezt persze a futók biztosan megcáfolják majd a tó körül.

Két órával hosszabb lesz az éjszaka és a sötétség, mint a májusi időpontban és ha felhős idő lesz az még inkább megnyújtja a sötét időszak hosszát.

A nappali meleg és az éjszakai hideg is más lesz mint tavasszal. A nap már sokkal alacsonyabban jár, másképp melegít, éjszakára pedig gyorsan és erősen le tud hűlni a levegő.

A dolgok jelenlegi állása szerint csapadék csak elszórva várható, a rajtnál 12, pénteken délben 21-22 fok körüli hőmérséklet és déli légáramlás, amelynek köszönhetően a szombatra virradó éjszaka aztán csak 14 fok körüliig hűl le a levegő, szombaton nap közben pedig gyorsan fog melegedni egészen 23-24 fokig.

A mezőny ritkás lesz, a két-három fős csapatokat egy órával utánunk rajtoltatják majd. Nekik viszont jobban is kell szedniük a lábukat, mert a szintidő az ő esetükben rövidebbre van szabva.

A déli partra már biztosan teljesen szét fog húzódni a mezőny és bár ismerem az utat, a párhuzamos utcákat könnyű benézni, inkább feltöltöm az útvonalat az órámra. Nem lesz az a könnyítés, hogy csak megyek az előttem lévők fejlámpáinak fénye után.

Nyilván jóval kevesebb szurkoló lesz (ez hiányozni fog), de ugyanígy valószínűleg nem lesz bálibuli hangulat a frissítőkön (ez viszont jó lesz), csendesebb, befelé figyelőbb és családiasabb lehet így a verseny.

Egészen biztos, hogy az a döntés, hogy az ultrások egy nappal előbb indulnak, nagyot dob a verseny színvonalán, legalábbis ultrás szemszögből.

A nagy létszámú csapatok egy része pedig megnézheti majd a megtépázott beérkezőket szombaton, hogy kedvet kapjon, vagy éppen örökre elrettenjen az ultrafutástól:D

Most már nincsen más hátra, mint rápihenni, hangolódni, megtenni a végső simításokat, aztán odaállni rajtba és körbefutni a tavat.

Zárásként pedig engedélyt kaptam futóklubunk régi tagjától, Boros Mikitől, hogy a ma már sajnos nem aktív "Powerhiker" blogjából idézzek.

Miki aki azon kívül, hogy két sikeres egyéni UB teljesítést tudhat magáénak, a DUV adatbázis szerint is igencsak régre visszanyúló ultrás múlttal rendelkezik, a blogját learchiválva én is őrzöm, rengeteg hasznos információ és szórakoztató leírás található benne.

Miki indult 2005-ben az akkor még "5.-ik Balaton Ultramaraton Nonstop" névre hallgató ős-Ultrabalatonon.

Ezidőtájt persze más világ volt még, erről mindent elmond, hogy mindössze 5 versenyző ért célba a 16 induló közül, csapatverseny ekkoriban még nem volt és a kerékpáros kísérés sem volt megengedett - a verseny Aligáról indult, de a mostani útiránnyal szemben.

Előbb végig a déli parton, majd Keszthely után fel észak felé Várvölgyön és Tapolcán át a Balaton felvidéken végigfutva Balatonfüreden ért vissza a partra és innen Aligára az útvonal.

Miki akkor a cél előtt 30 kilométerrel a második helyről állt ki sérülés miatt.

A mostani UB csak a nevében a 14-ik, valójában már 2000 óta létezik non-stop Balaton kerülő ultrafutó verseny, az első öt versenyt még június utolsó hétvégéjén az nyár legmelegebb időszakában rendezték meg.

Miki hosszú idő után most ismét rajthoz áll az UB-n.

Sok humoros sztorit mesélt persze az akkori szervezésről, frissítésről is, jelöletlen útvonal, útkereszteződéshez marmonkannában kikészített víz frissítésként, zsíros kenyérrel, mézes vízzel, saját keverésű izóval frissítés stb.

Most pedig következzen a leírás és pár kép a 2005-ös "UB"-ről. Ezen kívül én nem ismerek leírást a neten erről, vagy az ez előtti Ultrabalaton-előd versenyekről!

"Délután háromkor, egy órás csúszással, kellemes strandidőben elrajtoltunk. Az első néhány órában TZ-vel találtunk közös tempót.

Lehetett izzadni rendesen. Szép volt látni a szemközti part hegyeit, az ultrafutás egyik felemelő mozzanata számomra meglátni egy hegységet, elérni, keresztezni vagy megkerülni, majd hagyni, hogy elvesszen megint a távolban.

Tihany, a Tanúhegyek, végül a Keszthelyi-hegység. Nagyon szeretem ezt a vidéket. Kontrolláltan futottam, pulzus 135 körül.Lassan ránksötétedett, beindultak a szórakozóhelyek.

Végigkövettük a mulatozás menetét, a vidám, csapatos diszkóba vonulást, a romantikus éjszakát, és mire Keszthelyre értünk, már csak néhány megfáradt harcos tartotta a frontot.Ahogy leszállt az éjszaka, a szervezetem is éjszakai üzemmódra váltott, szép gördülékenyen, relaxáltan futottam 125-130-as pulzussal.

Keszthelyen, éjjel egy után, tartottam egy hosszabb, 9 perces pihenőt. Sajnáltam, hogy TZ már ott volt, fel kellett adnia, inkább lelki, mint testi okokból. A Frankfurtból érkezett Thomas, akivel sokat beszélgettem idáig, és előttem érkezett a pontra, szintén kiszállt, belázasodott. Olyan kevesen indultak tovább Keszthelyről, hogy feljöttem az ötödik helyre.

Összekészítettem az éjszakai csomagot, és tovább.

Jött a hosszú, emelkedő várvölgyi országút. Jó 10 km után arra számítottam, hogy majd át kell vágni egy erdei úton, át a Keszthelyi-hegységen, mint egyszer régen a háromnaposon.

Meg is találtam az utat, de nem volt semmilyen jelzés rajta. Teljesen elbizonytalanodtam, majd visszagyalogoltam a frissítőpontra 300 métert, ahol ragaszkodtak hozzá, hogy az országúton kell maradni.

Sajnos ez sem volt meggyőző, mert a frissítőállomások személyzete sokszor helyi önkéntesekből állt, akiknek nem sok fogalmuk volt a versenyről, vagy az útvonalról. Később megláttam Editék lámpáját mögöttem, így megnyugodtam.

A várvölgyi mászásra már kivilágosodott. Jól éreztem magam, és rövidesen befogtam egy futót, aki Németország északi részéről érkezett. Sokáig együtt mentünk. Elég erős tempót diktáltam itt, jól éreztem magam, és sajnos egyfajta versenyszellem is felébredt bennem. A német futó 1-2 óra múltán elköszönt tőlem, remélem sikerült célba érnie.

Tapolcánál sikerült Kasz Ferit is befognom, nagyon le volt merevedve, elfuthatta az elejét.
Így visszatekintve, súlyos hiba volt ez a hajnaltól délelőttig tartó "versenyzés".

A cipőm nyelve nyomni kezdte a sípcsontomat, és nem szántam rá az időt, hogy még időben átfűzzem. A kísérőim, akik Keszthelyen aludtak, eltévedtek reggel, és vagy három órát iszonyatos kínok között futottam, mire megérkezett a váltócipő, a sípcsontom csúnyán bedagadt, begyulladt, és akkor is szörnyen fájt, ha már nem is ért hozzá a cipő.

Kínomban még mezítláb is futottam 2-3 kilométert, jól tönkretettem a high-tech coolmax zoknimat.

Bevettem egy advilt is, hátha csökkenti a gyulladást. A dolgok aztán rövidesen normalizálódtak, elmaradtak a Tanúhegyek, majd a Hegyes-tű.

140 km után van egy kb. 5 kilométeres terepes szakasz, itt ért az első energiahiányos állapot, elég sokat gyalogoltam, vagy nyomorúságosan vánszorogtam. Dörgicsén vártak a kísérőim, 10 percre megálltam, mosakodás, masszázs, evés. Teljesen rendbe jöttem, jó tempóban megfutottam a dörgicsei emelkedőt, majd utána a hullámvasutat, egészen Füredig.

Itt megláttam Sándor Csabát Jenő autójában, megfájdult a térde, és az útvonalat is elvesztették egy szakaszon, így nem erőltette tovább. Ezzel feljöttem a második helyre.
Füredre teljesen jó állapotban érkeztem, és megtartottam a már kipróbált 9 perces szünetet, evés, ivás, cipőcsere, masszázs. Merci mondta, hogy a 2. helyet semmi sem fenyegeti, csak szépen kocogjak be a célba, ami innét 36 km.

Elindultam tovább.Soha többé nem voltam képes 15 percen belüli kilométerre. A lábaim is fájtak, de hát az ellen még lehet küzdeni. Az energiaszintem viszont nullára esett, gyalogolni sem tudtam gyorsabban, mint 2-3 km/óra. Mikor megpróbáltam kikerülni egy autót, csak mentem tovább egyenesen, majdnem neki. Bármit tettem, ettem, ittam, pihentem, utána csak rosszabb lett. Lefeküdtem a fűbe 5 percre, majd mikor elindultam, már tudtam, hogy nem fogok beérni. Pedig volt még kb. 8 órám a szintidőből 30 kilométerre.

Jött Edit, ránézésre semmivel sem jobb állapotban, mint én. 10 centiseket lépett, össszegörnyedt, iszonyú látvány volt.

Mondta, hogy menjek vele, megpróbáltam, hirtelen elszégyelltem magam, mit sajnálom magam ilyen látványosan.

Ez már nem egészséges, mondtam Editnek. "Úgy gondolod? Én makacs vagyok." válaszolta.

Lassan távolodott, nem tudtam menni, és beültem az kísérőkocsijába. Úgy látszik, ilyen keménynek kell ahhoz lenni, hogy ultrafutó legyen az ember. Biztosan célbaért estig, de nem irigylem, és utólag is úgy érzem, jól döntöttem. 

Teljesen rosszul voltam egészen estig, mikor még az ágyamban, elalvás előtt megnéztem az órát, és láttam, éppen most jár le a szintidő. Le a kalappal a teljesítők előtt. Bennem nem volt meg az erő.

Alaposabban fel kell készülnöm. Idén semmiképpen sem vállalkozok ilyen hosszú távra. És az is meggondolandó, hogy ilyen melegben érdemes-e próbálkozni. Visszagondolva az utóbbi évekre, egyetlen kánikulai versenyen sem szerepeltem jól, talán már levonhatnám a tanulságot.

Megtettem ~170 kilométert, ez új távolsági csúcs. Ebből ~164 km futás szempontjából is értékelhető, 21:03. Gyomor, izomgörcs vagy vízhólyagproblémám nem volt. A lábaim a végére elmerevedtek, de ez azt hiszem normális, ha csak ez a bajom, tudtam volna folytatni.

Hogy mi lehet az oka a hirtelen, energiahiányos megborulásnak? Az evés semmiképpen, hiszen ettem, ittam, és rosszul sem voltam az emésztőrendszert illetően. A sóháztartással éppen lehettek gondok, mert a frissítőpontokon valamilyen gagyi tescocsipszen és ropin kívül nem volt sós étel.

Verseny után, egész este majdnem megvesztem a sós paradicsomléért. A másik, hogy sapka nélkül csináltam a második napot, mert általában szűrt fény volt. Pedig lehetett nap, mert a naptej ellenére is leégett az arcom.

Így visszagondolva, Füred előtt, a megborulásom előtt egy órával, Jenő megpróbált adni egy sapkát, de azt mondtam, nem kell. Pedig akkor már sütött a nap, de. 11 volt. Talán már nem gondolkodtam tisztán. Jövőre, felkészültebben és érettebben, újra megpróbálom áttörni a 200 kilométeres falat."

Végezetül pedig egy kép, amit a munkahelyemen csináltam egy foltról az irodai asztalomon, amely véletlenül eléggé hasonlít valamire (igen, most már mindenről AZ jut az eszembe, de végülis hasonlít a tó keleti medencéjéhez).