Igazából nekem tényleg könnyű
..és a cím bizony a megszokottal ellentétben nem szarkazmus.
Viszont előbb kezdjük a legfontosabb eseménnyel, Zsuzsival, miután kinéztünk egy jól megjegyezhető dátumot, 2020.02.20-án összeházasodtunk, a közös "nagy szerelem" Balaton partján Alsóörsön.
Kriszta és Ervin voltak a tanúink, csak így négyesben voltunk. A tó is a legszebb arcát mutatta, ragyogó napsütéssel, kellemes hőmérséklettel és türkiz színű vízzel várt bennünket. Ebédeltünk egy jót Csopakon, sétáltunk és sütiztünk Füreden.
Arról, hogy miért is könnyű nekem - az ember, pláne a futó a saját teljesítményét, pályáját leginkább úgy tudja betájolni, hogy körülnéz a magához "hasonszőrűnek" tartott futók között és viszonyít.
Manapság a social media korszakában ez elve nem is elkerülhető.
Minden hosszútávfutót "elindított valami", itt a kiindulási pontok nagyon változatos képet mutatnak, de legtöbbször elmondható, hogy létezik egy időpont és esemény ami jól behatárolhatóan a "kezdetnek" nevezhető.
Vezető okok a különböző életválságok, szakítás, válás, depresszió, szorongás, kiútkeresés, menekülő útvonal. Egészségügyi okok, súlyos betegségek, súlyos balesetek, egyéb halálközeli élmények változatos okokból kifolyólag, extrém túlsúly, vagy akár az egzisztenciális krízishelyzetek.
Természetesen nem jó, ha állandó, szimpla menekülőútként működik a futás, de néha szükséges, hogy ilyen funkciója is legyen, idővel aztán a probléma feldolgozásban és megoldásban is szerepet kezd játszani, később pedig elengedhetetlen része lesz ezeknek a folyamatoknak.
Persze van aki gyerekkorától fogva sportoló volt és aztán orientálódott, vagy csupán józan belátásból egészségesebben szeretett volna élni, aztán így lett futásfüggő:) Nem beszélve arról, mikor valaki csupán divatból kezd el ebbe az irányba kacsingatni, ilyen esetben a futó életforma általában nem lesz túl tartós, mert ahhoz azért fárasztó és hosszadalmas, időigényes (és persze költséges) ez az út, hogy valaki szimplán kivagyiskodásból járjon rajta.
Nekem azért volt könnyű, mert csupán egy "szokásos" síbaleset, műtét és a rá következő két hónapos rehabilitáció indított el, azaz, hogy ezt követően futással kezdtem el erősíteni a fő sportágként kezelt síelésre, hogy többször ne forduljon elő az, hogy balesetet szenvedek, azaz nem is a futás volt a cél, csak az eszköz.
Az évek hosszú sora alatt aztán besegített az elhízás és egy magánéleti krízis is ahhoz, hogy tudatosabban kezdjek el futni.
15 év alatt pedig eljutottam oda, hogy a síelést is kiszorította ez a sport, most már a sízés, illetve az általam preferált irányai (buckasízés, pályán kívüli lesiklások) alapból túl balesetveszélyesek és túl kockázatosak a futószezonra nézve (befizetett versenyek, felkészülési terv, stb.).
Ennek ellenére persze biztos, hogy fogok még síelni, bár az idei tél időjárásilag nem jelentett túl nagy csáberőt a havas lejtők irányába.
A futás nálam szépen lassan vált (érett) azzá, ami.
Sokat olvasok sérülésekről, nézem a statisztikákat és látom sok futó esetében, milyen gyakran és milyen változatos sérülésekkel kénytelenek megküzdeni, akár többször is egy szezonban, itt is sokszínűek lehetnek az okok, kóros elváltozásoktól kedve a túlerőltetésen, túledzésen át a nem megfelelő cipőig, futótechnikáig és persze a szerencsétlen balesetekig bezárólag.
Nekem azért könnyű, mert eleve túlsúlyosan kezdtem futni, ami azt jelenti, hogy az első 10 évben 10-15 kg plusszal futkostam rendszeresen, így a főbb rendszerek, keringés, izületek, csontok, vázizomzat, talán a kitartás is ehhez fejlődött, ami nagyon sokat számít - szerintem - abban, hogy most hogyan és mennyit tudok futni.
Nem voltam teljesítmény-kényszeres (csak egészséges mértékben), így nem hajszoltam és hajszolom a tempót, nem futok tempóban végletesen kiélezett határon, inkább "kényelmesben" tolom, persze azért versenyen jobban elengedem a lovakat, meg a hétköznapi futások során is befigyel néha a résztávozás, de ennyi. A versenyekre nem elsősorban versenyezni, hanem futni járok.
A sérülések végig elkerültek (lekopogom), ha éreztem azt, hogy itt-ott túlerőltettem, akkor visszavettem meg tettem a dolog ellen - nagyon szerencsésnek mondhatom magamat ebben is.
Szintén téma - főleg télen és tél végén a motivációvesztés, motivációs válság. Nekem azért könnyű, mert ezeket csak a leírásokból és cikkekből ismerem. Persze-persze van, hogy munka után "ott és akkor" nem annyira esik jól átöltözni és nekiindulni a sötétségnek, de 2-3 kilométer után mindig "megérkezem" a saját kis futós világomba ahol aztán rutinszerűen elszórakoztatom magamat a futás közben.
Idővel az ember pedig képes elsajátítani a "előrehozott" önjutalmazást, azaz mivel tudom, hogy közben és utána nagyon jó lesz, ismerem a céljaimat, valamint világosan tudom, hogy nem történhet meg az, hogy nem megyek el futni, mert szeretek futni, ezeket a pozitív érzéseket már az indulás előtt és induláskor is tudom hasznosítani.
Sokat olvastam talán a legfontosabb lelki tényezőről is, hogy mennyi időt (és pénzt?) vehet és vesz el a családtól a felkészülés, hogy ez milyen feszültségeket és frusztrációkat tud okozni ez a hétköznapokban, függően attól, hogy ezt ki hogyan éli meg.
Ebben az esetben is, ahány ember annyi élethelyzet, mindenki igyekszik megoldani valahogyan, ha kell fut éjszaka, vagy hajnalok hajnalán, de fut.
Nekem szerencsém van, mert a feleségem ismeri a céljaimat és támogat az elérésükben, nálam sokkal jobban tudja, mivel jár a felkészülés, nem tudok eléggé hálás lenni ezért, soha nem stresszel, nem játszmázik, nincsen semmiféle nyomasztás, ilyen esetekben is mindenki teszi a dolgát. Mindig örömmel vár haza én pedig mindig örömmel érek haza.
Nem beszélve arról mikor pl. végig virrasztja velem az UB-t és követi minden lépésemet, a kezembe adva pont akkor és pont azt, amire szükségem van. Aztán ott van a komolyabb versenyek másnapja, mikor én csak heverészek és eszem, ő pedig tudja, hogy ez néha ezzel jár, gondoskodik rólam, ellát minden földi jóval és hát a főztje...:D
Visszakanyarodva a futás fizikai síkjára - a Fertő kerülés után tartottam egy lazább hetet, majd megkezdtem a felkészülést a Black Hole-ra.
A futások - hát sok érdekes eseményt nem tudnék megemlíteni a hétköznapokból, sötét van, tél nincsen, szél van, rengeteg és viharos. Szóval futom azt amit terveztem és közben persze már élvezem azt, hogy egyre később kell feltenni a fejlámpát, ha egyáltalán szükséges.
Az igazi téli futócuccaim nem sokat koptak az idén. A legjobbak persze a hétvégék voltak mikor végre teljesen világosban részben, vagy teljes távon Zsuzsival futkostunk a Sokorói dombokon.
Az esküvőnk után másnap Szekszárd felé vettük az irányt, hogy fussunk a Krisztáéktól már sokszor hallott és dicsért Bodri Trail-en. Igaz a beszámolóik nagy hóról, vagy nagy sárról szóltak - ezúttal más volt a helyzet. A Takler kúriában szálltunk meg egy éjszakára.
A verseny teltházas volt, én az L, Zsuzsi az M távon indult. Reggel még eléggé friss idő volt, így túlöltözve indultam. Márkus Öcsi bringával vezette fel a mezőnyt, őt kergettük a szőlővel beültetett dombok aljáig. Aztán indult a hullámvasút, az első emelkedők tetején még fújt a szél, így jól esett a széldzseki.
Egy fenyőerdő szélén derékba tört fák garmada jelezte, hogy az elmúlt hetek szélviharai itt is alaposan megtépázták az erdőt.
Az erdőbe érve a Sokoróból ismerős szurdikokban vezetett az út, itt már éreztem, hogy a kabát nemsokára lekerül. Erős lejtőn futottam be a Sötét-völgybe, az Erzsébet-tisztáson lévő frissítőt kihagytam, ezt elhagyva a kabátomat begyűrtem a beltbe és máris sokkal jobb volt a léghűtésem.
Csodaszép erdőben kanyargó jól futható ösvényen vitt az út a Fazekas-völgyben. Egy tisztáson balról csatlakozott az M-es táv mezőnye, Zsuzsi persze már messze előttem járt ekkor.
Az erdő talaját rengeteg Boroszlán díszítette, hamisítatlan tavaszi hangulatot biztosítva. Volt pár rövidebb meredek mászás, majd hosszan elnyúló lejtőn langymeleg napsütésben futottam be Grábócra egy legelőt átszelve. A falu szélén békés tehenek nézegették a futókat az itató mellől.
Grábócon dobtam egy pillantást az ortodox kolostor felé, ezt két éve a Korinthosz után már megnéztük. A grábóci frissítőponton ittam egy kis kólát és újratöltöttem az eddigre kiürült kulacsomat, felvettem egy banánt és robogtam tovább. Innen már csak egy ugrás volt szálka, előtte favágók dolgoztak és füstölték fel a mezőnyt a hosszú kaptató elején gallyégetés okán:)
Szálkán ismét röviden frissítettem, majd a tóparton meglepett horgászok mögött futottam tovább. A tópartról aztán következett egy kis mászás a Mórágyi-dombra, majd ereszkedés vissza Szálkára. Itt újabb frissítés majd a faluból kivezető hosszú úton ismét beértem az M-es mezőny végét.
Bár eddig kifejezetten jól futható sármentes volt a terep, a horgásztó feletti völgyben aztán volt sár bőven, a legtöbb futó igyekezett óvatosan megúszni a dolgot, én nem sokat finomkodtam, ezen a télen rengeteg sarat láttam így jól alkalmazkodtam a helyzethez. Az erdőben aztán már megint száraz volt az út, hosszú egyenes emelkedő után már csak szintben kellett kicsit futni, aztán balra fordulva lezúdulni a célba.
Jó volt, nem hajtottam szét magamat, lévén pihenőhét szerepelt az edzéstervben, így a heti 2x15 után ez volt a hétvégi hosszú futás.
3:45 alatt gyűrtem le a 35 km-t mintegy 830m szinttel, ez a 146 indulóból az 58-ik helyre volt elég. Zsuzsi persze - tényleg számottevő felkészülés nélkül, a női harmadik helyre futott be a 24 kilométeren mindössze 20 másodperccel lemaradva a második helyezettől. Be is idézem most az ő beszámolóját:D
"Tavaly Lacival elhatároztuk, hogy a nyárról jól ismert Szekszárdi dombságot téli pompájában is megnézzük. No ez nem sikerült, de a havas táj helyetti tavaszi időnek is nagyon örültünk🤗
A 35/24/14km-es pályák közül Laci szokás szerint a hosszút én pedig a középsőt választottam, bár az elmúlt hetek hónapok fel(nem) készülése alapján joggal gondolkoztam el a rövidre való átnevezésen is. Végül hiába biztatott még a hangosbemondó is, hogy még 10 percig megtehetem, nem kevertem😜gondoltam jó kis edzés lesz, lekocogom.
Rajt után egyből egy hosszú beton emelkedő majd egy földes kaptató közben örömmel vettem észre hogy az élbolyt üldöző fiúkkal együtt futok és lányokat csak leszakadva látok. Ezt az tempót 5 km-nél kicsit visszavettem, hogy jól bírjam végig majd. Ez lehet hiba volt, mivel 14 km-nél beköszöntő erős hasgörcs miatt kényszer kocogás illetve a több kilométer hosszú sáros -hazai sokorói sártengerre emlékeztető - út szélén, kényszer séta következett. Tudtam hogy sokat lassultam, hiába futok (kocogok🙈) max erőbedobással. Ezt bizonyította, hogy hamarosan utolért az első helyen befutó Lívi, és egy- két fiú is. Majd 5-6 km magányos szenvedés után, az utolsó kilométeren, a cél hangfoszlányait hallgatva utolért a későbbi ezüstérmes lány is.
Hiába volt már csak pár száz méter hátra, hiába vonzott annyira a megváltó fájdalom csillapító gyógyszer, nem tudtam gyorsulni így versenybe szállni se😞
Összességében nagyon örülök a harmadik helynek a viszonylag gyenge női mezőny ellenére is. Kevés edzés ellenére nagyon élveztem az emelkedőket és ennyit régen szenvedtem egy célba érésért. 😬
A táj és a szervezés remek volt, így ajánlom mindenkinek aki a Sokorói- dombokat kedveli😊"
A verseny után a pincészetben volt minden ami szem-szájnak ingere, Öcsiék szokásukhoz híven nagyon kitettek magukért. Az eredményhirdetés után még megnéztük a mohácsi busójárást, ha már a környéken jártunk.
A hét végén a gánti terepfutást nézzük meg Zsuzsival, aztán már tényleg a látótávolságon belül kerül a Black Hole, majd lesz is egy poszt amiben nekiállok találgatni, hogy merre, mennyit és mennyi idő alatt kell majd szerintem futni.