Hosszútáv az élet - agymenés

Adott a kérdés, kinek mi a hosszútáv? Mikor futni kezdesz, az 1 kilométer is annak számít, aztán hozzászoksz, meg és hozzáedződsz, tologatod a határaidat előre.

Mindenkinek más elég, van aki soha nem kíván 10kmnél többet futni és ezzel a világon semmi gond nincsen, a futás személyre szabott éppen ezért nincsen univerzális receptje.

Ugyanolyan akarat kell teljesen kezdőként elindulni az első kilométerre

Sokaknak szerepel egy adott táv lefutása a "bakancslistán" (leggyakrabban a maraton - a bakancslista viszont eleve egy meglehetősen kényszeres dolog), sokan készülnek fel egy év alatt erre, futják le és mégsem futnak többet - nem hosszabb távot, hanem egyáltalán, mert csak ez volt a cél, egy pipa a listában a tétel mellett - ez is motiváció, még akkor is ha nem értem.

Sokunkban ott él azonban a kíváncsiság - vajon mi következik "azután" ?

A félmaraton után a maraton, a maraton után az ultrázás, az a kíváncsiság, hogy elmerészkedjünk egy olyan helyzetbe saját magunkkal szemben, amely még felnőttként is tökéletesen ismeretlen számunkra.

Talán olyan mint az élet maga, vagy csak egy életszakasz "kicsiben" - én ezt a hasonlóságot vettem észre. Valószínűleg ezért is érdekel ennyire. Érdekel hogyan tudok a futás során szerzett tapasztalatok segítségével jobban és előrelátóbban kezelni más élethelyzeteket, megoldani problémákat.

A beosztás: egy 60-70-80 akárhány kilométernek fejben nem lehet úgy nekiszaladni, hogy pl. akkor most például "futok 70Km-t", úgy sem, hogy majd a maratoni távhoz éréskor azt mondom, "akkor még innen úgy 30...", még úgy sem, hogy három félmaraton meg még valamennyi.

Ha túl nagy a táv (és ez mindenkinek más!) - azaz, nagynak tűnik, már előre nyomaszthatja az embert és visszaveti a teljesítményét, befolyásolja a gondolatait ls blokkolhatja a teljesítményt függetlenül attól, hogy fizikailag megvan a képesség a táv lefutására.

Ezt előbb "ehetővé" kell tenni (pl. egy negyed alma egyben lenyelve leginkább halálos, kis darabokban megrágva viszont kifejezetten egészséges):), nekem talán úgy, hogy "futok pár 10km-es szakaszt", mindig csak annyira előre nézve, hogy "na akkor most még egyet" és az egészhez táv nagyságához igazából rezignáltan "nem tudomást véve" hozzáállni, úgy is ott van, nyilván érzi is az ember a gondolatai mögött - de így nem nyom agyon fejben.

Mint az élet, van, hogy a cél homályos, vagy megvan a cél, de messze van, vagy túl sok az akadály, akár megoldhatatlannak vagy áthidalhatatlannak is tűnhet és az is "benne van a pakliban", hogy egy célt nem tudunk elérni, de ebben az esetben az oda vezető életutat kell köztes célokkal megtűzdelni, azokat szem előtt tartani, ezeknek a kisebb "teljesítéseknek" az örömét megélni, ahogyan a futásnál is. Persze rendületlen hittel abban, hogy létezik megoldás, azért határozunk meg célt, hogy azt elérjük.

A fentről és a lentről:

Senki sincsen mindig fent, nem is lehet, unalmas is lenne, nem tudnánk megbecsülni a jót idővel ha magától értetődő lenne, a futás is fent és lent, sorrendben, nekiindulni valaminek, az fent, az elején fent van az ember, rengeteg tényező viszi, jó az energiaellátás, tiszták a gondolatok, egyben van a stratégia, de óhatatlanul következik az is, hogy hullámvölgy - lent - holtpont. Minél többet fut az ember annál inkább megtanulja beosztani a fizikai erején felül a szellemi erejét is.

A szervezet képes tanulni, energiafelhasználást, regenerálódást, energiatartalékolást, fejben ez bonyolultabb, ott még több a befolyásoló tényező és rengeteg a munka.

A futó ismeri - készül rá, érzi ha közeledik a holtpont, "ismerősként üdvözli" és tudja, hogy ha nem íjed meg ettől, ha "ha kedvesen invitálja, a kellemetlen vendég is előbb távozik". Nem engedi maga elé állni, hanem inkább oldalra tereli - képletesen.

Nagyon erősek tudnak lenni a holtpontok, ahogyan a fent állapotokban megélt "flow" is, van mikor a körülmények, az időjárás, a fájdalmak, az emésztés, az erőtlenség és az ezekből táplálkozó negatív gondolatok egyszerre tesznek meg mindent azért, hogy az embert megállásra kényszerítsék. A holtpontok mindenkinél máskor következnek be, periodikusan, változó erősséggel.

Legismertebb fajtája a sokak által leírt "maratoni fal", mikor a tempós, glikogénfelhasználásra épülő könnyed futás valahol 25 kilométer környékén megtörik, a glikogén elfogy érkezik a gyengülésérzet és a zsírégetésre való átállás drámai tud lenni, pláne ha váratlanul éri az embert és ha alaposan "el is futotta" az elejét (nem mindegy, hogy 5-el, vagy 50-el ütközünk egy falnak, azaz a hevesen és gyorsan égő szalmaláng kevésbé hatékony mint a száraz tűzifa nyugodtabb, hosszabban tartó égése). Aki rutinos már tudja, hogy ez mindenképpen bekövetkezik, nem lepi meg az időleges gyengülés/lassulásérzet.

Miközben azt is tudja, hogy ez a szervezet természetes védekező és válaszreakciója. A futómozgásunk - rövid menekülésre és zsákmányszerző futásra fejlődött ki, nem kifejezetten tartós futásra.

A kezdeti szakaszban ezért van endorfin és adrenalinválasz, hogy könnyebb legyen, hogy ne fájjon. Viszont egy bizonyos eltelt idő után a szervezet le akarja állítani a mozgást - önmagunkat kímélve - nem adagol már több fájdalomcsillapítót, sőt mintha "cserbenhagyna" annak az érdekében, hogy véfre megálljunk. Itt lép be igazán a fejben végzett munka jelentősége.

Nehéz reálisan ítélni, ha éppen a motiváció is elhagy, ami kitűnő ötletnek, jó tervnek készült, az is tud pillanatnyilag értelmetlen, felesleges őrültségnek tűnni, van mikor "le kell engedni a rolót" és csak menni előre, akárhogyan is, egy hittel, hogy a holtpont múlni fog és átadja a helyét egy könnyebb szakasznak.

A "fent" állapotokból töltekezni kell, eltenni az itt megélt dolgokat, hogy aztán könnyebben lendülünk át a "lent" állapotán.

A kezdeti "elfutást" okozó euforia és "mindenre képes vagyok" (ide nekem az oroszlánt is!) érzés hosszabb távon legalább annyira nem reális, mint a végén az "ezt nem bírom tovább, egy lépést sem, minek menjek tovább, mit ér az egész" gondolatok - mindegyiket a helyén kell kezelni - ez is tanulható - akár csak az életben. Megtanulni az érzelmi fel vagy alulfokozott helyzetek ellenére is reálisan látni a pillanatot.

Nincsen olyan ember aki 100%-ban mindig, minden körülmények között szívesen indulna el futni, de a képesség ott van, hogy egy "fájósabb", fáradtabb futás közben is meglássuk, mégiscsak jó, hogy elindultunk, mégis legyőztük magunkat, kaptunk egy mosolyt, egy jó szót, mégis láttunk egy barátságos kutyust, pacsiztunk egy kisgyerekkel, láttunk őzetrókátnyulat, vagy bármit, virágot, madarat, akár egy szép felhőt, vagy leginkább helyretettünk magunkban egy gondolatot, feldolgozunk egy helyzetet.

Mint az élet, soha nincsen "csak fent", sokszor érhet akár váratlanul a holtpont, rosszkedv, kedvetlenség, ahány ember annyiféle történet összes tényezője szerepel egy nagy hullámzásban, könnyebb és nehezebb időszakok, örömök és boldogság, bánat és szomorúság, harmonia és bizonytalanság, biztonság és kiszolgáltatottság, tudatosság és tanácstalanság.

A futás során talán a legnagyobb tanulság, hogy az élet holtpontjaira, mélypontjaira is felkészít, segít átlendülni is ezeken, mivel a "lent" állapotok természete az, hogy nem tartósak (de annak tudnak tűnni!!!) viszont megoldhatóak - hacsak nem abból indulunk ki, hogy mi soha nem tudunk "fent" lenni, mi uralkodik bennünk pesszimizmus vagy optimizmus?

Megtanulhatjuk, hogyan lehet fejben "egyben maradni" és ez által egyben tartani a mozgást, a felépített tervet is. Fejben, lélekben szétesve is el lehet indulni futni, hiszen ez - tapasztalatom szerint a futás segít "összeszedni" magát az embernek. Viszont az ideális helyzet az hogy belül "béke legyen", egy motiváló személy, vagy cél - alapvető optimizmus - és kevésszer említett, de nagyon fontos dolog - a humorérzék, hogy az soha ne hagyja el az embert - még akkor sem, ha esetleg kínjában saját magát is neveti ki - mert ennek van egy komoly önszuggessziós hatása.

A cél pedig? A teljesítés, a helytállás és a velünk élő belső késztetés miszerint - az ember képes legyőzni a távolságot.

FILÓÓÓ

Futás közben meglehetősen sokat járatom a fejemet - lévén ilyenkor aztán van idő erre illetve ilyenkor más tudati síkon mozog az ember alapvetően.

Előjön a 12 évvel ezelőtti 110 Kg-os önmagam, meg az elhatározás, hogy akkor innentől futni fogok mert ennek nagyon rossz vége lesz ha nem csinálok valamit.

Az első futás - 200 méter, kiugrani akaró szív, zsibbadó lábfej, ziháló tüdő, gyaloglás, majd újra 200 méter, ebből nem lesz soha semmi - de egy hét után már ment a 3km egyben. Mindenkinek megvan - bárki fel tudja idézni az "első futását".

9 éven keresztül egyedül futottam és soha nem voltam versenyen, a 20km-es táv lett az alap kedvencem nem is akartam tovább menni, a közösségi futás és a rendezvényeken résztvevés hidegen hagyott, a futás volt a menekülőútvonal, a fejtisztító, mert bár rengeteg minden változott, ez az egy volt az, ami állandó kedvtelés/hobbi maradt az életben, volt minden, mélyek, magasak, szétesések, megzuhanások, vergődések, a futás viszont mindig "hazavárt" és soha nem kérdezett semmit és nem is követelt semmit amit ne adtam volna szívesen.

Aztán fejben valahol sikerült beérni a többre már több mint egy éve - igaz ehhez is hatalmas pofon kellett az élet más területén, de a futás ettől lett egyre inkább a fő prioritás - eljött a rendszeres 30as, meg a terep félmaratonok ideje, a "hegyekbe" költöztem a "vadonba", ahol kizárólag dombok között mozgok. Érdekelni kezdett a maraton, lefutottam, úgy ahogy. Aztán még egyet, és rengeteg hosszút. 2014 óta már ráfeküdtem az éremgyűjtésre, futófétis, mint a cipőmánia:)

Most már megvan az első ultra is, még különösebb szenvedés nélkül, amelyet persze a "nagyok" nem is neveznek ultrának, hiszen sokat ott a "minimum 12 óra, vagy 100Km" -t tartják a belépő szintnek. Én viszont csak magamhoz viszonyítok.

Most ledobok 15 kilót, mert csak úgy érdemes növelni a távot, ez eddig lehetetlennek tűnt, figyelni az étkezésre, most könnyen megy, 4 hét, -5kg, még van vissza 10.

Igaz, sokkal jobban érzem magamat a bőrömben és sokkal könnyebb futni is - egyébként sem volt nehéz, szerencsés vagyok.

Valami átkattant bennem -

Viszont itt belépett egy új gondolatcsoport, mégpedig az, hogy én határozom meg a futásaimat, vagy a futásaim engem? Önmagam maradok-e, vagy beszűkülök csak erre a témára (igyekszem nem:)) Nem elsősorban futó akarok lenni, hanem elsősorban ember, aki fut. Nyilván az emberek többsége érthetetlennek tartja azt, hogy minek fut az akit nem kergetnek:)

De átveszi, vagy átvette-e már a teljesítménykényszer az uralmat, fontosabb-e elmenni a tervezett futásra, mint egy programra a barátokkal - nos, szerencsére nem és ez így még egészséges, sőt, barátokkal futni, ez a legjobb 2in1!

Vajon az élet más területein megélt kudarcok és rossz stratégiák miatti visszavonulás vezet az egyre többre, egyre hosszabbra? Vajon menekülök és ezért futok - hangzik el sokszor a kérdés.

Élvezem a futást, soha nincsen az, hogy úgy kellene ráfeszítenem magamat, hogy kimenjek és lefussam azt amit akarok, mert szeretem.

Kívülállónak rengetegnek tűnhet az, amennyit sokan lefutnak, alkalomban és időben is, nekünk általában kevésnek tűnik, pedig pl. heti öt futás, vagy heti 70-80km azért nem olyan kevés.

De hol a határ? Hol megy a más rovására ez, honnan veszem el azt amit ide beleteszek? Mert a futás bármilyen energiát felvesz, lehetsz reménytelenül szerelmes, megcsalt, meg nem értett, vagy csalódott, frusztrált, esetleg életvidám optimista, lehet kevés az energiád, vagy lehet éppen túl sok, a futás mindegyiket felveszi és egy irányba fordítja.

Függőség? Egyértelműen igen és ezt nem szégyen bevallani - a szervezet adrenalin és endorfinválasza kémiailag atyafiságban áll jópár illegális tudatmódosítóval, közeli rokona a szerelemnek és az eufóriának - sőt a runners high, vagy a flow az maga az eufória teljessége, amit hajszolunk.

Kicsit exhibicionizmus? Igen - ki ne szeretné, ha elismernék, ezzel sincsen semmi baj míg egészséges határok között marad.

Valahol mégis azt gondolom ez egy kiváló terep ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa az ember lelkét és életét, ha ismeri a határokat és ha nem más rovására teszi, vagy nem tényleges fizikkai menekülésként (igaz ekkor is egészséges és segít megtalálni a helyes utat), futóként inkább csak a határaimat keresem és megpróbálok jobb emberré válni, ez által újraértelmezni jópár dolgot az életben.

Közben meg nyilván olyan emberekkel kerül a futó kapcsolatba, akikkel megvan a "legkisebb közös többszörös", tehát az alapok ismerősek, sokszor találkozni hasonló indító motivációval és egy alap szellemi tartást eleve feltételez ha valaki tartósan futásra adja a fejét - "a magunkfajták", pedig vagyunk lassúak, gyorsak, extrovertáltak, introvertáltak, ki lefelé szeret, ki felfelé, ki lent van, ki fent, mégis futunk, valahonnan valahová.

"A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés opcionális"