Hello darkness, my old friend
A Mamma Montana jövőre halasztása miatt idén pont kapóra jött a tavaly már nézegetett Ultra Lupa-tó verseny, mint amolyan "hosszú edzés" ami elengedhetetlen a Spartathlon előtt.
A verseny ütemezése meglehetősen kényelmes volt, a délután fél ötös rajt garantálta, hogy a táv legnagyobb részét mindenképpen a hűvös éjszakában kell megtenni.
Ennek köszönhetően nyugodtan és jól aludtam a verseny előtt, nem kellett semmin aggódni (persze azon kívül, hogy az ország/világ éppen aktuális történései mindenképpen ellátják az embert stresszforrással, ha akarja, ha nem).
A futásra nem készültem különösebben fejben, mert egy 100 kilométeres verseny esetén már eléggé nagy biztonsággal tudom előre, hogy ha valami rendkívüli nem történik, akkor gond nélkül le tudom futni.
A délelőtti pihengetést, pakolást követően délben indultam a Lupához, előtte kísérleti jelleggel egy gyorsétteremben ebédeltem, kíváncsi voltam milyen hatással lesz a futásra és arra, hogy mennyire lehet élhető opció az, ha mondjuk hamburgerrel is frissít az ember, mint ahogyan azt a Krisz szokta csinálni:)
Fél három körül becsekkoltam a versenyközpontban, tűző napsütés volt és erős északnyugati szél keverte a port.
A rajtig hátralevő időben még beszélgettem pár ismerőssel és feltöltöttem a kulacsokat meg a futózsákot, mert szokás szerint kísérő nélkül indultam itt is.
Persze évszaknak megfelelően meleg volt, főleg mivel még a futózsák is melegített, plusz az ezzel járó extra súly sem jelentett előnyt a futásnál, de én már csak így szeretem.
A tó keleti partján indult a mezőny, kis kanyargás után rögtön Szentendrén voltunk, elsőként a Dera-patakot kereszteztük a torkolathoz közel, hát ebben semmi víz nem volt az aszálynak köszönhetően, a Bükkös-patakban is csak csordogált és ez végig jellemző volt a Pilisből és a Börzsönyből érkező vízfolyásokra.
A szentendrei parti korzón komoly tömeg sétálgatott, itt már nyomták a szurkolást az ekkor még friss futómozgást végző mezőnynek.
Maga a pálya már itt is nagyon hangulatos volt, jobbra a Duna, balra nyaralóházak és üdülők, mögöttük meg a Pilis.
Az 5 kilométernél lévő frissítést kihagytam, a parti sétányokon igazi békebeli hangulat uralkodott, sétáló emberek, biciklisek, tánctanfolyam egy fedett teraszon, egyszóval mindenki lazított és pihent. Leányfalun egy strand mellett is elfutottunk, már itt éreztem, hogy szívesen megmártóznék.
Ez után kiváltottunk a 11-es főút pocsék minőségű járdájára, egy nyomós kútnál utántöltöttem a kulacsokat így a 10 kilométernél levő frissítést is kihagytam.
Egészen a tahitótfalui hídig a főúton maradtunk, kezdett megütni a meleg.
A Szentendrei-szigetet az árnyék nélküli országút szélén szeltük át, itt már nagyon vártam a frissítőt, a kompot és az itteni lopott idős pihenést.
A révhez érve már bent állt a komp, megtörtént az időjóváírást biztosító csippantás, majd alaposan feltöltöttem a kulacsokat vízzel, kólával és jéggel.
Szép kis csapat verődött össze a kompon, mindenki a maga módján pihenve, nyújtva, fekve, vagy fel-alá mászkálva próbálta meg elkerülni a lemerevedést az utazás bő 10 perce alatt.
Ivett is befutott erre a kompra, most, hogy Kriszta az 50-es távon indult, Ivett volt a felkészültségem "fokmérője", azaz megpróbáltam őt látótávolságban tartani, azt tudtam, ha ez sikerül, akkor rendben vagyok.
Ez a váci partraszállás után pár kilométerrel már el is bukott, mert míg ő szép egyenletesen haladt, én pedig lassultam.
A váci "csillag" - hosszútávú vendéglátó egység (börtön) mellett egy folyással szemben haladó kiránduló hajóval versenyeztünk egy darabig.
Vác után az út elkezdett szintezgetni, szóval az az elképzelésem, hogy itt aztán tükörsima futás lesz mint pl. a déli parton, meg is bukott.
Közben kezdtem kifogyni a folyadékból, ráadásul innentől már csak 10 kilométerenként volt frissítőpont. Visszatérve az ebédhez, körülbelül eddigre birkózta le az emésztőrendszerem az ebédet, eddig kb. olyan érzéssel futottam mintha egy féltégla lett volna a gyomromban, tehát ez a fajta "pre race meal" nem játszik nálam.
Verőcén egy kék kút képében jött aztán szerencsére a megváltás, alaposan lemosakodtam, töltekeztem itt, meg az innen már közel levő frissítőnél is.
Itt már laposan járt a nap, bal kézre megcsodálhattam a magasodó visegrádi fellegvárat, Nagymarosig végig zöld környezetben vitt a bicikliút, hangulatos volt, közben a hőség is kezdett alábbhagyni.
Az út két oldalán vendégáltó helyek, kiskertek kísértek, persze kifüggesztett függőágyakkal, hűvös fröccs ivására csábító feliratokkal. A futás néha a lemondásról is szól:D
Nagymarostól Zebegényig a Duna és az országút és a vasút közé ékelt kerékpárúton poroszkáltam, érzésre úgy voltam, hogy ez az út folyamatosan emelkedik. Naivan arra fogtam ezt, hogy mivel folyással szemben megyünk a Duna mellett, muszáj emelkednie a szintnek. Utólag persze kiderítettem, hogy a Duna teljes hosszát nézve a tengerszint csökkenése mindössze 24cm/kilométer, tehát nincsen szignifikáns szint béli különbség a szentendrei és a szobi Duna part között. Az egész útvonalban mindössze 380 méternyi szint volt.
Közben be is sötétedett, felvettem a fejlámpát.
Tudtam, hogy az éjszaka és a hűvösödő levegő majd jótékony hatással lesz a tempómra, ez még váratott magára.
Zebegénynél pár helyen igencsak buktatós volt az út minősége, figyelni kellett a sötétben. Ispán Zsolti jött szemben és esett is egy ránézésre hatalmasat, de szerencsére aztán nem lett komoly baja. Innen már végig a parton futottam a szobi fordítóig.
A fordító előtt úgy 500 méterrel jött szembe Ivett is, itt úgy éreztem, hogy ezen a versenyen már nem fogok tudni felzárkózni a közelébe.
A fordítónál kértem egy levest, de annyira forró volt, hogy pár perc után hátrahagytam, mert nem akartam több időt elpazarolni sétálgatással (az helyett, hogy még a frissítőn tettem volna hozzá hideg vizet...). Ezen kívül felvettem az ide küldött géljeimet, bekevertem az izót, megittam egy energiaitalt, aztán megindultam visszafelé.
Zebegényig már kezdtem élénkülni, mert megérkezett szemből a jó hűvös légáramlat. A zebegényi frissítőn feltöltekeztem és kihasználva azt, hogy itt érzésre legalábbis lejtett az út, kicsit tempósabbra vettem a haladást. Ennek köszönhetően utolértem több egyéni futót, közöttük Ivettet is és ezen a szakaszon a 32-ik helyről a 22-ik helyre tudtam felzárkózni.
Kellemes meditatív állapotban cirkáltam visszafelé a már ismert de most láthatatlan tájban a fejlámpám bűvkörébe zárva.
A verőcei szintezések most sokkal jobban estek mint a nappali melegben. Gyorsan vissza is értem Vácra, hogy innentől aztán a Duna bal partján maradva immár általam ismeretlen útvonalon fussak a célig.
Vác után hosszan egy erdőben vitt az út, általában teljesen egyedül voltam, kivéve mikor éppen megelőzött egy gyorslábú csapatváltó tag. A legtöbbjük "meghajrázott", ez jól esett.
Sződligeten felment az út a töltésre, közben a még majdnem telehold miatt viszonylag világos volt az éjszaka. Innen messze a Szentendrei-sziget fái fölött már látszottak a Megyeri-híd pillérjeinek tetején villogó piros jelzőfények.
Göd és a vele összeépült Dunakeszi a hosszú, egyenes utcáival hamisítatlanul hozta az UB - déli part érzést. Itt jobb híján a házakat nézegettem és ettem a géleket, iszogattam, miközben próbáltam értékelhető tempót tartani.
Közben kelet felől már kezdett megvirradni, a hőmérséklet pedig tovább csökkent.
Az utolsó frissítő Dunakeszi szélén volt, itt sajnos nem volt már kóla, ellenben volt kovászos uborka így azt ettem a frissítőpontokon már eddig is felcsipegetett vajas kenyér - sajt kombóhoz.
Elraktam a fejlámpát mert kivilágosodott, kellemes hűvös volt (kb. 10 fokig hűlt a levegő) és egy nagy mezőn át futva már szépen látszottak a Megyeri-híd impozáns pillérjei.
Kissé be voltam már tompulva az alváshiány+koffein kombótól, így a bicikliút jobb oldali szélső felfestésére függtem rá és azt követve kissé delíriumosan futottam, próbálva tartani az egyenes vonalat, jól szórakoztam.
Következett egy ipartelep, majd a híd és a reggeli dunai fények. Itt még utolértem két sétáló egyénit, lefutottam a hídról és a töltésen be a Lupa-tóhoz, a célba. Végre lett erről a versenyről is egy szalagom.
Mögöttem pár perccel érkezett Ivett is, vele még lepacsiztam aztán sok időt nem vesztegettem és gyorsan haza is jöttem.
A versenyen jól szórakoztam, szerintem sokkal szebb-jobb útvonal mint az UTT, tartalmaz az UB-re és a Korinthoszra emlékeztető szakaszokat, a táj változatos, az út pár szakasztól eltekintve jó minőségű.
A 65 indulóból a 23-ik helyre volt elég a 12:31-es időm. A meghirdetett 109 kilométeres táv helyett én "csak" 107 kilométernek mértem a távot.
